maji-de

日本

Shin-Koiwa, késő délután. A szirénázás fülsüketítő. Így nappal még megértem, félő, hogy az utcai háttérzaj elnyomná (főleg a belvárosban, sok óriásképernyő a házak falán, egyszerre 3-4 különböző reklám bömböl). A bosszantó az, hogy éjjel kettőkor is ugyanígy szirénázik a mentő, miközben a teljesen üres utcákon halad, ráérős tempóban (valaki szóljon már neki, hogy őrá nem érvényes a sebességkorlátozás!). Mindehhez járul még egy speciálisan japán mozzanat, az elmaradhatatlan leheletnyi abszurd: ahogy folyamatosan bemondja, hogy ő egy mentőautó. Mintegy megmagyarázva a szirénázás jogosultságát. Azt is bemondja, hogy mit fog most csinálni. “Mentőautó. Balra fordulok. Mentőautó. Jobbra fordulok.” De hiába. A gyalogosoknak van most zöld, és ők a legnagyobb nyugalommal mennek át a zebrán, tudják, hogy elütni úgysem fogja őket, a mentő pedig áll, szirénázva, várja, hogy mindenki átérjen. 

Közben már a rendőrök és a tűzoltók is megérkeztek ide az állomáshoz. Ösztönösen elkezdem keresni, hol van füst, de sehol. A tűzoltók a tűz oltásán kívül sokféle más segítséget is tudnak nyújtani, és balesetkor itt valahogy divat - biztos, ami biztos alapon - az összes létező segélyhívó számot megcsörgetni és odacsődíteni őket. Pár hete az iskolám mellett egy bicikliző bácsit ütött el (és hagyott ott) egy autó, 2-3 tűzoltókocsi már ott is parkolt körülötte pár percen belül. Mondtam a japán iskolavezetőmnek, egy biciklis baleset történt, sehol semmi tűz, mégis kijöttek a tűzoltók? Mire ő: “Ó, ez igen, ezt nevezem igazán alapos munkának!” Ő elismerő hangnemet hallott ki a szavaimból, és csatlakozott ahhoz a dícsérethez, amit csak odaképzelt. 

Abból, ahogy a mentősök és a rendőrök nem rohannak, hanem csak sétálnak befele az állomásra, már tudom, hogy mi történt, ma sem fogok időben hazaérni. Tudom, hogy a hangszórókból nemsoká felhangzik a jólismert “dzsinsin dzsikó”, megjelennek az angol feliratok is a kijelzőn, “passenger injury”, vagyis “személyi sérülés”, ami nem más, mint egy szánalmasan finomkodó eufémizmus. 

Vajon miért itt, ezen az állomáson ugranak a legtöbben? Valaki minden nap a vonat elé veti magát (naponta 70 ember lesz öngyilkos), különböző állomásokon, de sehol sem olyan gyakran, mint Shin-Koiwa-ban. Mi lehet itt a levegőben, amitől ennyivel többen szánják rá magukat, vagy ennyivel kevesebben gondolják meg magukat az utolsó pillanatban? Főleg az ötvenes éveikben járó szararimenek ugranak. Talán itt több az irodaház a közelben? Az erről szóló cikkek szerint majdnem mindig spontán döntésről van szó: az illető még kinyomtatta a másnapi tárgyaláshoz a papírokat, vett repjegyet a jövő hétre, bevásárolt estére. A legritkább esetben tervezik el előre. Egy biztos: végtelenül bosszantó. Az ideköltözött külföldi az első pár hónapban talán még érzékeny a dolog tragikus oldala iránt, de ez idővel elhalványul, kialakul egyfajta zsibbadtság, és egyre inkább csak az ilyen fajta öngyilkosság idegesítő, önző jellegét látja. Jó okkal. Velem együtt japánok ezrei késnek el a munkából vagy nem érik el az utolsó vonatot hazafele, mert valaki épp aznap, épp azon a vonalon nem bírta tovább. Miért nem lehet szépen otthon elintézni ezt, ha muszáj, és mindenki mást békén hagyni? Vannak ismerőseim, akik szerint a cél éppen ez: az utolsó evilági cselekedettel még így a végére a lehető legnagyobb fennakadást és káoszt okozni. Egy utolsó, elkeseredett “kapjabemindenki!” gesztussal felborítani az egyébként mindent uraló rendet. Bedobni valamit a fogaskerekek közé, és - ha csak pár órára is - megállítani a gépezetet. 

Üldögélek a peronon egy padon, várom, hogy a ponyva mögött mindent feltakarítsanak, öszeszedjenek. Leül mellém valaki. “Ó-erü”, így becézik az irodában dolgozó nőket (O.L. = office lady). Előveszi egy nejlonzacskóból az edzőcipőit, lerakja maga mellé a földre, kilép a magassarkújából, belelép az edzőcipőbe, a zacskóba elrakja a magassarkút. Rám néz, mintha csak most venné észre, hogy nem egyedül van. Én egyrészt próbálom nem elkapni a tekintetem, másrészt próbálok nem belebámulni a fejébe.

Arra gondolok, pár hete, kivételes eset, egy ilyen fiatal, pályakezdő irodai asszisztens lány is ugrott. Ő búcsúlevelet is hagyott, nem bírta a munkájával járó nyomást. “Karósi”, így hangzik a híres kifejezés, ami egyre jobban terjed külföldön is: munka miatti halál. Nem szó szerint kell érteni, a legtöbbször nem arról van szó, hogy szívrohamig hajtja magát valaki az íróasztal mellett virrasztva. Inkább, mint az említett lány esetében is, a kimerültség / túlterheltség / megfelelési kényszer / kétségbeesés / kilátástalanság / magány valamilyen kombinációja vezet öngyilkossághoz. Emlékszem, a cikk szerint a főnökei még így utólag hangot adtak a rosszallásuknak: “maximum 100 órányi túlórája volt a lánynak egy hónapban (napi 5), ennyit mindenkinek ki kell bírni, túl gyenge volt”. A mellettem ülő O.L. elővesz a retiküljéből egy doboz sört, aztán egy kis fertőtlenítő kendőt, megtörölgeti vele a doboz szélét, ahol inni fog belőle, de aztán inkább csak visszarakja mindkettőt, és megpróbál elaludni. A vonásai nyugodtak, de az kézfej sokkal árulkodóbb, mint az arc. Gyűrögeti, tördeli, nyomogatja, befeszíti az ujjait.

Egy sötétkék kabátos férfi szipog a közelben, tombolnak a tavaszi allergiák. Sokszor hallottam már, hogy Japánban udvariatlanságnak számít orrot fújni. Azt is sokszor hallottam, hogy egyáltalán nem számít annak, csak “mendokuszai”, túl sok erőfeszítés, túl bonyodalmas, egyszerűbb a szipogás. Az elsőt mindig külföldiektől hallottam, a másodikat japánoktól. A férfi előveszi a zsebkendőjét, piros, textil, széthajtogatja, kifújja az orrát, és bennem ebben a pillanatban megmagyarázhatatlanul kellemes, otthonos, meghitt érzések lesznek. Miért? Már éppen rájövök, hogy miért, de a gondolataimat félbeszakítja a bemondás. 

“A vonatforgalom egyelőre szünetel, szíves türelmüket kérjük.” Japánban a bemondásokat a természetesnél enyhén magasabb, finomabb hangon kell előadni, mert az számít kedvesnek. Külön jópont, ha még orrhangja is van az illetőnek, az már tényleg az udvariasság netovábbja. De mi tarthat ennyi ideig? Körülnézek, és meglepve látom, hogy nem csak a sínek és a peron széle van eltakarva ponyvával, ahogy lenni szokott, hanem az egész trafik a peron közepén. Ott mi történhetett? A peronon itt-ott szürke, fekete, szürkésfekete öltönyök álldogálnak, enyhén hajlongva beszélnek bele a mobiljukba. Sok bocsánatkérő telefonhívás, “nem fogok odaérni”, ezért az önkéntelen mozdulat, főnöknek, üzletfeleknek, vagy, talán, feleségeknek.

Elhúzzák a ponyvát a trafik elől, a kirakat üvege szanaszét van törve. Vannak pillanatok, amikor egycsapásra és látszólag minden ok nélkül kitisztul az ember feje, minden puzzle-darab a helyére kerül, világossá válik, ami sötétben volt, élessé, ami homályos volt, őszintébb leszel magaddal, mint amennyire képes vagy hajlandó szoktál lenni, és valamiért megérted az összefüggéseket. A trafikot azért kellett körbeponyvázni, mert ott volt a holttest. Túl későn ugrott a vonat elé, nem volt ideje földet érni, félúton, még a levegőben csapódott neki a mozdonynak, ami a testet ágyúgolyóként belelőtte a trafik kirakatába. Shinkansen errefele nem jár, csak egyetlen igazán gyors vonat (130 km/óra) megy ezen a vonalon, a Narita Express. Az összes többi állomáson külön vágányon süvít keresztül, jó messze a személyvonatra várakozó utasoktól, de itt, csak itt, közvetlenül a peron mellett húz el. Ezért mindig Shin-Koiwa. Ahogy a kékkabátos férfi elővette és széthajtogatta a piros zsebkendőjét, a látvány nem véletlenül volt ismerős, pontosan úgy nézett ki, mint egy BKV ellenőr, aki előszedi a rettegett karszalagját. Ezért lett otthonos érzésem. Ha már ettől az emléktől is honvágyam lesz, azon el kell gondolkozni, az lehet, hogy egy megfontolandó tünet. Talán ideje elköszönni Japántól? 

Közben megérkezik a vonat, felszállunk, az edzőcipős-kéztördelős lány megint mellém ül le, és most végre kinyitja a sörét. Ez engem örömmel tölt el. Szeretném, ha az office lady-k nem éreznék cikinek és nőietlennek, hogy nyilvánosan söröznek. Sőt, tovább megyek, az is jó lenne, ha nem dolgoznák halálra magukat. És ha az emberek nem mennének át a zebrán, amikor jön a szirénázó mentő.  

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Ha magyarként megkritizálok valamit, ami Japánban elfogadott, az egyik lehetséges reakció erre (akár magyarok, akár japánok részéről) az, hogy ez egy, az európaitól teljesen különböző, másik kultúra. Miközben ennek az igazsága nem vitatható, ez a kijelentés természetesen semmit nem mond el arról, hogy a kritika jogos volt-e vagy sem. Szerintem minden azon múlik, hogy miért zavar valami: pusztán azért, mert másképp kell csinálni, mint amit otthon megszoktam (“minek kell levennem a cipőmet mielőtt bemegyek az osztályterembe?”), vagy mert kultúráktól függetlenül fölösleges értelmetlenségnek találom (“miért nem mehetnek be a diákok egy élelmiszerboltba addig, amíg az iskolai egyenruhát viselik?”).

Ha a blogon próbálok csak a második fajta bosszankodásaimnak hangot adni, arra még mindig lehet azt mondani, hogy istenem, egyszerűen itt így szokás. Az, hogy Japánban valamit úgy szokás csinálni, önmagában nem garancia arra, hogy magukat a japánokat ez nem zavarja. Ami engem a legjobban érdekel, az éppen azok a kialakult minták, módszerek, szabályok, amit maga a japán ember is kényelmetlennek, túlzónak, hülyeségnek talál. Hogy 10-ből 8 tanítványom utálja a hagyományos újévi ételeket, az o-sechi-t, nem bírja megenni, és sopánkodva mondják a december végi óráimon: nincs mit tenni, this is Japanese custom.

A reménysugár akkor csillan fel, amikor időnként a sors egy-egy olyan tanítványt sodor az órámra, aki képes és hajlandó szembemenni az árral. 

a) Felmerül benne a kérdés, hogy lehetne-e jobb.

b) Látja, hogy mivel van baj.

c) Van elég töke, hogy ezt szóba is hozza.

Minden fiútanítványom “álma”, hogy irodában dolgozzon szararimenként. Minden lánytanítványom retteg, hogy mi van, ha 24 éves kora előtt nem tud megházasodni. (A lány, mondják, olyan mint a karácsonyi süti: 24.-én (24 évesen) még épphogy friss, 25.-én még elfogadható, 26.-án már nem nagyon kell senkinek, azután pedig el lehet felejteni) Minden tizenéves kizárólag japán popzenét hallgat, japán romantikus filmeket szeret, és kikapcsolódásként csak Disney Land-be jár. Ez a bekezdés eddig tele volt túlzással, de azért nem túl vészes túlzással. Azt írtam “minden”, de ha ez így lenne, nem lenne bennem remény. Úgyhogy: majdnem minden.

Ott volt R, a 16 éves lány, aki elkésett a gimis tornaóráról egyik reggel. A tanár nagyon lebaszta, mindenki szeme láttára. R felállt a helyéről, és megmondta a tanárnak, hogy a helyes lányokat sohasem szidja le, akármennyire elkésnek, mert náluk jófiú akar lenni, és egyébként a szekrényugrásnál sem kell mindenki derekát átfognia, nincs szükségük “segítségre”. Ott volt T, a középiskolai tanár. Éveken át próbálta megreformálni a munkahelyén az óraterveket (interaktívabb, nyitottabb, kritikai gondolkodásra nevelő órák), és beszüntetni azt, hogy tanárok, diákok minden reggel az udvaron felsorakozva együtt énekeljék el az iskola himnuszát. Mindhiába. Ott volt Y, a 14 éves fiú, aki megmondta a haverjainak, hogy elege van a Disney-ből, mert belefáradt, hogy senki nem szeret semmi mást. És ott volt M, a 17 éves lány, aki az egész osztályát kiborította azzal, hogy kijelentette: utálja a rózsaszín cuccokat, utálja a romantikus mangát, a masnikat, és még a szusit is. Őket mind évekkel ezelőtt tanítottam. Ma már egyikük sem él Japánban, mind a négyen külföldön járnak gimnáziumba, egyetemre, vagy dolgoznak. 

Amikor nyomasztani kezd a mindent uraló uniformitás, a megkérdőjelezéstől való rettegés, a túlzott tekintélytisztelet miatti boldogtalanság, reményt ad az, hogy ismertem olyan japánokat, mint R, T, Y, és M. Amikor őket tanítottam, még nem volt ez a blog, de Sachiko-t most tanítom. Középkorú, talpraesett, barátságos nő. Gyógyszergyártó cégnél dolgozik vezetőként, két gyereke van. Sachiko világnézetét (őszinte, kritikus, büszke, független, megértő) nagyon sajátosnak látom. Ahelyett, hogy mesélnék róla, és leírnám, miért ad nekem reményt mostanában éppen ő, inkább felvettem az egyik beszélgetésünket. A “CC”-re kattintva előjön a magyar felirat. 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Öt emlékezetes jelenet az óráimról.

1)

Mindig érdekes és bonyolult az a mód, ahogyan a tanítványok egymás közti viszonya meghatározza az angolórám dinamikáját. A suli két legjobbb focistája, akik a megszokott állandó versengésüket az osztályteremben sem függesztik fel. Legjobb barátnők, akiket lehetetlen kompetitív játékokra rábeszélni, mert kedvességből mindketten próbálják a másikat nyerni hagyni. Különös odafigyelést igényelnek a testvérpárok is: ki követ kit, ki erősebb személyiség, egyik héten ki nem állhatják egymást, a következő héten legjobb barátok, de mindig nagyon fejlett bennük a sportszerű(tlen)ség, az egyenlő(tlen) bánásmód iránti érzék. 

Yuka egy 10 éves, talpraesett, nagyszájú, magabiztos kislány. Haruto az ő 7 éves öccse, lassú, szelíd, duci, álmodozó kisfiú. Épp csak megtanulták a betűk legegyszerűbb, alap-kiejtését, most hárombetűs szavakat gyakorlunk, amikben a hangokat össze tudják kapcsolni. Sun, mop, red, fat. Az utolsónál lefagynak, új szó, nem ismerik a jelentését, kérdő tekintettel, oldalra billentett fejjel néznek rám. A kezemmel, gesztikulálva mutatom, hogy “nagy has”, jót nevetnek.

Yuka: “Teacher! What’s this?” (kézmozdulatokkal eljátsza az ellenkezőjét)
Én: “That’s ‘slim’.” 
Yuka (rámutat a mellette ülő kisöccsére): “Fat! Faaaaat! Hahaha.”
Haruto (éktelen haragra gerjed, és elvörösödő fejjel, a húgára mutatva kiabálja): “Slim. Sliiiim!!”
Én: “Haha, okay guys, what about me?”
Yuka (jó alaposan végignéz, átgondolja): “Marton-teacher slimfat!”
Én: “...Huh?!”
Yuka: “Arms slim, neck fat.”

Fogalmam sincs, hogy ezt az ítéletet hallva milyen arcot vághattam, de a hatása rendkívüli volt. 

Yuka (azonnal abbahagyja a kuncogást, átnyúl az asztalon, megfogja a kezemet, és a legkomolyabb hangon): “No, no! Joke. Joke!”

2)

Van egy jól felismerhető, speciális, gyakran visszatérő tanítvány-típus, akit két sziklaszilárd, minden változtatásnak ellenálló, mélyen a lényében gyökerező tulajdonság jellemez. 
1.Az angol nyelv iránti készség teljes hiánya. 
2.A lankadatlan, optimista jókedv. 

Évek óta minden héten ugyanazokat a hibákat ejti, és ez évek óta a legkevésbé sem zavarja. Az élvezetben nem akadályozza meg a tehetségtelenség, a teljesen sikertelen angolóráról is feldobva távozik, és semmi nem szórakoztatja el olyan jól, mint a saját hibái. A nagyon pici tanítványok közt sok akad, akinek elég, hogy egy szobában lehet a barátaival, a lényeg, hogy közösen csinálnak valamit, játékként tekint az egészre, és eszébe sem jut, hogy itt azért elvileg hétről-hétre jobbnak kéne lenni. 

Én: “Which pencil do you want? Green?”
Tanítvány (3 éves): “Green.”
Én: “Or maybe pink?”
Tanítvány: “Pink.”
Én (lerakom elé a ceruzás dobozt): “Just take the one you like.”
Tanítvány (a jól elvégzett feladat miatti büszkeséggel, visszarakja a dobozt elém): “Oneyoulike!”
Én (miközben elgondolkozva megvakarom az állam): “You know, I think you just repeat what I say...”
Tanítvány (az állát vakargatva): “WhatIsay...”

3)

Az egyik saját fejlesztésű szupertitkos módszerem, amivel a nyelvtudás mellett indirekt módon a japán gyerekek gondolkodására is próbálok hatni, abban jelenik meg, hogy szeretek felajánlani nekik különböző választási lehetőségeket az órai gyakorlatokat illetően. A japán iskolai légkörben nevelkedve, az előre-meghatározott, meg-nem-kérdőjelezhető, rugalmatlan tanmenethez hozzászokva, a legtöbbjüket sokként éri, hogy beleszólhatnak, mi legyen az órán. A magolási tehetség végletekig való leterhelése és ezzel párhuzamosan a kritikus-kreatív agymunka végletekig való elhalkítása: a tanítványaim elbeszélései alapján (mivel én japán állami iskolában sosem dolgoztam) ez a kialakult rendszer lényege. Kudarcba szokott fordulni például az olyan helyesírási gyakorlat, ahol az általam előzőleg a táblára írt, kisebb-nagyobb hibákkal teletűzdelt mondatokat kell nekik átírni - senki nem akarja kijavítani a tanárt. Ha az óra eleji bemelegítő “what’s your name? How old are you?” során közlöm, hogy érdekes módon én is pont 15 éves vagyok, mint mindenki más a teremben, ezt a tényt szó nélkül elfogadják. “Mondom: 15 éves vagyok! Ez stimmel?” Udvarias bólogatás, “igen, stimmel.” Sok energiám megy el az arra való bátorításra, hogy ne fogadják el szentírásként, amit egy tanár mond. Tegyük hozzá: ez a fajta tompaság csak kamaszkorra alakul ki, a 6-7-8-9 éveseimet nem kell félteni, azonnal leordítják a fejem: “Sensei, ez az oldal a múlt héten volt, most a következő jön!” “Márton, az a rossz CD, ne azt rakd be.” “Teacher, a teremben nem szabad enni!” 

Tehát vissza az órai feladat szabad kiválasztásának roppant terhéhez. Halloween-hét van, csontvázas-boszorkányos-tökös tematikájú játékok dominálják az órákat ilyenkor. Az 5 éves tanítványomnak felteszem a kérdést: boszorkányos kiszínező, vagy kísértet-origami? Az utóbbit választja. Hajtogatunk, közben megtanulja, hogy “right, left, top, bottom, fold in half”, ilyenek. Kész a kísértet, a kisfiú jól megnézi, és közli: “Ez aranyos”. Mondom, hogy rajzoljunk neki szájat, és így is teszünk, majd a végén ismét hallom: “ez aranyos”. Most még szemeket, olyan démonszerűeket is rajzol rá, és alaposan megszemléli a kész művet. Nem szól. Nézi. Elkomolyodik. Nézi. Végül halkan: “Ez nagyon ijesztő...” Bedobja az origamit az asztal alá és sírni kezd. 

4)

Általános iskolásokkal (13 évesnél fiatalabbakkal) nem igazán szoktam bonyolult kiejtési/mondattani/nyelvtani szabályok boncolgatásába belemenni, hiába a szívem csücske ez a terület. (Saját ELTE angolszakos fonetika-fonológia előadásaimat máig kedves emlékként őrzöm.) De a 12 éves Yumi egyrészt egy kivételes - helyenként már-már ijesztő - kis zseni, és egy igen ritka kombinációt valósít meg: olyan tanulógép, akinek emellett gyerekkora is van. A mechanikus magolás tonnányi terhe mellett valahogy ideje és ereje is marad a maga kis normális, vidám, kiegyensúlyozott gyerek-életét élni. Ennek a hátterében egyébként semmi rejtélyes titok nincs, pontosan tudom, miért annyira másmilyen ő. Mind a látványosan sikeres angolos karrier, mind a nyugodt lelkivilág ugyanazzal az egy, mindent meghatározó tényezővel magyarázható: a jóarc szülőkkel. Akik rendszeresen beszélnek velem az óránk után, tudni akarják, miben kell a gyereknek fejlődnie, garantáltan ki is kérdezik otthon, és végül: bőségesen meg is dícsérik. (Mind a négy jelenség ritka!)

Szóeleji dupla mássalhangzó torlódásokat gyakoroltunk a múlt héten. Ha a két mássalhangzó hangból az első nem “s”, akkor a második mindig “l” vagy “r” vagy “w”. Tr(ee), tw(in), dr(eam), dw(arf), fl(ower), fr(ee), bl(imp), br(ing), cl(ean), cr(eam), gl(ue), gr(eat), thr(ee), shr(imp). A mai órán viszont a “s” kezdetűekről van szó, ami sokkal izgalmasabb - mindkettőnknek, nem csak nekem! - mert csak “s”-el kezdődő torlódások állhatnak három hangból! Spr(ing), str(oll), spl(it). 

A szavak kikérdezéséhez képkártyákat használok, ennek épp csak a sarkát mutatom meg a tanítványnak, akinek 2 másodperce van, hogy rávágja a választ. A soron következő szó a madzag, “string”, de Yumi-nek ez sehogy sem akar eszébe jutni. Próbálok segíteni, hasonló hangzású szóval. A “strong” jónak tűnik. Befeszítem a bicepszemet, és kérdezem: “What’s this? What’s this?” Fogalma sincs. Felállok, különböző testépítő pózokba vágom magam, minden izmomat befeszítem. “What’s this? Come on Yumi! Str...? Str...?”
Yumi: “...Strange?”  

5)

Én: “Did you have a good day?”
Tanítvány (25 éves férfi): “Yes. I watched favourite animation, ‘Madoka Magika’.”
Én: “Uhum. I guess she is some kind of a witch?”
Tanítvány: “No! We Japanese otaku distinguish witch and magical girl.”
Én: “What's the difference?”
Tanítvány: “Witch is unexpected system but magical girl is new value.”
Én: “I see. What else did you do?”
Tanítvány: “I want to write a book for otaku society.”
Én: “About what?”
Tanítvány: “Girl-love.”
Én: “The love of girls?”
Tanítvány: “No. Certain characters. They are called lesbians. Love-girls.”
Én: “You are writing a book about lesbian characters?”
Tanítvány: “Yes. I define the otaku as someone who loves two-dimension girls.”
Én: “Right. Do you also like three-dimension girls?”
Tanítvány: “I'm not sure. Perhaps.”
Én: “How long will this book be?”
Tanítvány: “Twenty pages.”

Végül, levezetésnek, csak úgy, ‘au naturel’, ahogy elhangzott, túlmagyarázás és körítés nélkül, pár felejthetetlen gyöngyszem. (A tanítvány eredeti szándéka remélem minden esetben világos lesz.)

“I sometimes take a taxi-driver home.”

Én: “Where are the students?”
Tanítvány: “They are in the nurse.”
Én: “Hm. You mean, ‘in the nurse’s office’?”
Tanítvány: “Yes. In the nurse, in the nurse’s office.”

“I usually ride my icicle to school.”

Én: “Nice to meet you.”
Tanítvány: “Nice to be you, too.”

“I see cake. But I am on the diet. So, I resist the plantation.”

“Please, teacher! Are you from Polish or from Swedish?”

És az elmúlt hónapok legkatasztófálisabb helyesírási mutatványa: “TSOKRYT” Várom a megfejtéseket kommentben. 

Az előző gyűjteményeket megtalálod itt: best of 1 , best of 2 , best of 3 , best of 4 , best of 5 .

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Összesöpörtem néhány szituáció-morzsát. Úgy érzem, annak ellenére, hogy töredékek, mindegyikből kibontható valami nagyon itteni. Egy meghatározhatatlan, keserédes, intenzív, bizarr és összetéveszthetetlenül japán pillanat.   

1)    Említhetném azt az esetet - és eredetileg ezt terveztem az első fő történetnek - amikor egy ismerősöm a vonaton felejtette az iPhone-ját. Az itteni állapotokról azt hiszem semmi nem fog többet elárulni, mint az ő haverjainak a reakciója: a teljes nyugalom, sőt enyhe értetlenség. Úgy, mint “jó, jó, kellemetlen, dehát úgyis visszakapod, nincs tragédia.” Szemmel láthatóan senkiben (aki elég ideje él itt) nem volt szemernyi kétség sem afelől, hogy bosszankodásra semmi ok. Egyértelmű, hogy az iPhone-nélküliség állapota csakis átmeneti lehet. És valóban, két nap múlva már vissza is került hozzá, egy takarítónő adta le a talált tárgyak osztályán. Ezt most tessék szó szerint érteni: minden egyes nap látok valakit, aki elalszik a vonaton, és a kezéből kiejtett okostelefon az ülése alatt landol. (Nem ugyanarról az egy szerencsétlenről van szó, minden nap más-más embert!) Még nem fordult elő, hogy utas vagy kalauz fel ne vette és vissza ne rakta volna a zsebébe, ölébe. 

Ennél talán egy fokkal hatásosabb a másik ismerősöm esete, aki egy szabadtéri zenei fesztiválon, egy söröző asztalán hagyta az iPad-jét, és gyanútlanul elindult a  koncertre. Csak a küzdőtéren pogózva jutott eszébe a dolog, onnan kijutnia nem lett volna egyszerű, meg aztán félig már le is mondott róla. Koncert után azért az első útja a sörözőbe vezetett. Bár a helyszínen azóta már a sokadik (japán) társaság fordult meg, az iPad diszkréten félretolva ott figyelt az asztal szélén. Az, hogy a nyílt színen való lopás, az elektronikai holmik pitiáner megfújása, vagy a klasszikus zsebtolvajlás egyáltalán nem kialakult része az itteni bűnözési szokásoknak, nem jelenti azt, hogy más módszerekkel ne próbálkoznának, lásd ore-ore. Ugyanakkor: én, mint külföldi, ezeket a szívderítő eseteket ösztönösen a japán néplélekkel magyarázom, országszerte jellemzőnek képzelem, és időnként kijózanítólag hat rám, amikor a tanítványaim erősködnek, hogy mind az iPhone-os, mind az iPad-es epizód színtiszta mázli volt. 

De nem muszáj a kollégáim történeteit kölcsönvennem, meríthetek a saját itteni hat évemből is, teszem azt, amikor a bankkártyámat sikerült az ATM-ben felejtenem, olyan módon, hogy az újabb pénzfelvételhez azon a ponton már nem kellett volna semmilyen kódot megadni. Az egyébként fülsüketítő figyelmeztető sípolást elnyomta a fejhallgatómból érkező Six Feet Under, és egy teljes héten át nem vettem észre, mi történt. Az adott ATM egy bankon belül volt (jó hír), de igencsak messze a lakhelyemtől (rossz hír), mindegy, visszavonatoztam oda, és elkeseredve hallgattam, ahogy japánangol-hajlongva-szomorkodó stílusban közölték velem, hogy nincsen náluk a kártyám. Még néhány bocsánatkérés, végül kinyögték: azért nincsen náluk, mert már egy hét eltelt, mióta megtalálták, úgyhogy kikeresték a címemet a rendszerből, és már elpostázták a lakásomhoz legközelebb lévő bankba, ott tudom átvenni. Mindezeknek a fényében senki nem csodálkozhat, hogy amikor az új, bitang, állítható erősségű biciklilámpámat két nap után ellopták, valami egészen sajátos módon voltam kurvadühös. 

2)   Sokféleképp lehet termékeket reklámozni, számtalan design és tematika lehetséges, de van egy elem, ami nem maradhat ki. Egy vizuális tartozék, ami garantáltan magára vonja a tekinteteket, és amit elhagyni épp ezért katasztrófális üzleti döntés lenne. Az iskoláslány. A tokiói metró saját reklámplakátja? Pillanatkép (alulról, térdmagasságból) az iskoláslányról, ahogy átlép a peronról a kocsiba. Ingatlaniroda reklámplakátja, amivel a frissen felhúzott lakóépületet népszerűsíti? Az épület előtti parkban egymást átölelő, levegőbe ugró iskoláslányok, fellibbenő szoknyával. Tévés időjárásjelentés, épp a pusztító erejű tájfúnról számolnak be. Az illusztráció: iskoláslány megy hazafele az utcán, a pocsolyák közt tocsogva, óvatosan lépked, felfogja a szoknyáját, hogy ne legyen vizes. 

A legtutibb biznisz persze az lenne, ha egy egész lánygimnáziumot, mindhárom évfolyam összes diákját (15-től 18 évesig) meg lehetne időnként lesni, ahogy, teszem azt, tesiórán szekrényugrást gyakorol, suli után vásárolgat a barátnőivel, otthon táncol és énekel a szobájában, vagy komoly, érett nőként a könyvtárban tanul. Sőt, legyen úgy, hogy egyes barátnő-klikkek időnként fellépnek, és aki látni akarja őket annak nem is lehetne egyszerűbb dolga: koncertek minden egyes nap vannak, mindig ugyanazon a helyszínen!  

Egy egész lánygimnázium diákseregét erre rávenni nehéz, de a megoldás kézenfekvő: alkalmazni egy valag lányt, akik erre hajlandóak, és kialakítani külön erre a célra egy speciális, virtuális High Schoolt. Az, hogy a tagok valójában mind 18 éves kor fölöttiek, mellékes. Rengeteg harminckörüli japán nő néz ki (arcvonásait, viselkedését, testalkatát tekintve) kamaszlánynak. Ennek az ötletnek a megvalósulása az AKB48 nevű lánybanda, a japán slágerlisták állandó első helyezettje, évek óta. Elsősök, másodikosok, harmadikosok, összesen 48 tag, ebből minden évben "lediplomázik" 16, felvételt nyer másik 16, végül minden évfolyam megválasztja a saját szépségkirálynőjét, és közben - a saját akihabarai klubjukban - bármikor meg lehet őket nézni. És nem csak nézni! A szerencsés rajongó, ha kifogja a minden tizedik CD-jükbe elrejtett “lucky ticket”-et, a koncert végeztével a színfalak mögött találkozhat a kedvenc tagjával, és... kezet foghat vele. Egyszer. Testőrökkel körbevéve. Akikre egyébként gyakran van szükség. (Azt talán mindenki el tudja képzelni, hogy egyes rajongók a túlfűtött pillanat hevében kézfogásnál többet is akarnának, de ezalatt nem kell feltétlenül tapizást érteni, hanem csak például a lányok megvagdosását, megszurkálását, ollóval, fűrésszel, ilyesmi.) Kell-e mondanom, hogy ennek a kínos, pszeudo-intim backstage jelenetnek visszatérő eleme a dúsgazdag fasz, aki akár ezer CD-t is felvásárol, hogy minél több AKB taghoz érhessen hozzá. 

A spektrum másik oldalán lévő típus a teljesen csóró rajongó, akit a kollégáim többször is láttak már a japán vonatokon, és aki sajátos módon feltalálta magát. Megkeresi az adott vonaton lévő AKB-plakátot (nem nehéz feladat), szembeáll vele, és teljesen ingyen végigpuszilja az összes tag fényképét.      

3)    Két részeg üzletember. Alszanak egymás mellett, az utolsó vonaton, éjjel, egymás vállára dőlve. Az egyik néha álmában énekel picit. Felriadnak, valamin összevesznek. Felkelnek, szembeállnak egymással, és egy lábon ugrálva táncolnak. Aztán rájövök, hogy ez nem tánc: valójában egymást próbálják tökön rúgni. Teljesen reménytelen, mindkét fél részéről. Ezt ők is felismerik. Átölelik egymást, és úgy maradnak. Az ölelés nagyjából egy percen át tart, közben semmi mozdulat, leszámítva azt, ahogy az egyik a másik hátát símogatja. Velem együtt szállnak le, és eszeveszett iramban elrohannak, hogy elérjék a csatlakozást. Ezen az állomáson másik vonal nem megy át, csatlakozás nincsen. Pár perc múlva utolérem őket, akkor már egy térkép előtt álldogálnak. Felváltva nézik a karórájukat, és vakarják a feneküket. Ahogy elsétálok mellettük, hallom, hogy halkan sírnak. 

Az előző morzsák megtalálhatóak itt: első adag , második adag .

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Biztos vagyok benne, hogy sokan szeretnek erről fantáziálni. Van benne valami, ami hat az ember képzeletére, és én magam is szeretek eljátszani a gondolattal, hogyan is nézne ki ez a valóságban, ha megtörténne. Ha egyszer tényleg kiszabadulnának a vadállatok az ueno-i állatkertből és elárasztanák Tokió utcáit. Nagyon meglepődnék, ha akár csak egyetlen olvasó is lenne, akinek ez újdonság, mégis ideírom: errefelé nagyon gyakran vannak földrengések. Kivételesen aktív időszakokban, amilyen 2011 tavasza volt, naponta két-három utórengést is lehetett érezni. Az utóbbi hónapok tektonikus szempontból eseménytelennek mondhatók, de kéthetente egyszer azért így is megmozdul alattam a járda, megrándul körülöttem a nyelviskola. Míg az olyan földrengés, ami teljes épületeket le tudna rombolni továbbra is valószínűtlen, az olyan, ami pusztán csak megrongálhatja őket simán előfordulhat. Ez áll az Ueno állatkert aggodalmának a hátterében. 

Mi a teendő, ha a rezgések során elcsúszott, széttört, elhajlott ketrecekből hirtelen bármelyik állat ki tud furakodni, és pár pillanat alatt elrohanni az utcán? A kézenfekvő válasz: még az állatkert területén meg kell állítani, elfogni és ártalmatlanná tenni. Erre pedig - hasonlóan a többi földrengéses, cunamis, hurrikános, apokaliptikus forgatókönyvhöz - a vészhelyzetet szimuláló gyakorlatozással lehet felkészülni. De az ueno-i állatkertben rengeteg vadállat található, és - gondolom én - adott helyzetben mindegyik másképp viselkedne, máshogy agresszív, más eszközök kellenek a megfékezésére. Melyiket érdemes kiválasztani a szimulációhoz? Az oroszlánt? A gorillát? Az orrszarvút? Hosszas mérlegelés után a szakértők döntöttek: ha van egy állat, amitől igazán tartanunk kell, az a zebra. 

A gyakorlat fényes nappal, nyitva tartás alatt, a látogatók közt zajlik le, és többször is megrendezésre került, így mostanra már a tökéletességig sikerült fejleszteni a zebraelkapás módszereit. A dolog logisztikai oldala nem igényel hosszabb leírást. Az állatkert egyik tágas, nyitott részét gondosan elkerítik, az altatólövedékeket bekészítik, valaki odaoson a zebraketrec mellé, jó alaposan végigtanulmányozza, hogyan néznek ki a fekete-fehér csíkok, és ennek alapján megvarrják a jelmezt, amit a zebra szerepét eljátszó alkalmazott fog majd viselni. 

Amíg a kolléga zebrának öltözve rohangál, a többiek felállítják a rögtönzött hálós falakat, a rendőrök pedig megpróbálják evakuálni az állatkertet - úgy csinálnak, mintha kiküldenék a látogatókat, akik pedig úgy csinálnak, mintha elmenekülnének. Az általános jókedv és fényképezgetés közepette a zebra nekirohan az egyik gondozónak és a falnak löki, az illetőt szívrohammal kell - eljátszva - kórházba szállítani. Mindeközben a bátrabbak sokkolóval, az óvatosabbak fegyverrel támadnak a megvadult állatra. A beöltözött alkalmazott még egy ideig fetreng és szenved a földön, aztán már csak mozdulatlanul fekszik. Az “Ueno Zoo Emergency Team” egyik embere leparkol mellé a zebrás szituációkhoz használt zebracsíkos kocsijával, és szakszerűen ellenőrzi, rendesen hatottak-e az altatók: párszor jól megbökdösi az állatot egy bottal.

Az igazsághoz két dolog hozzátartozik. Egyrészt korábban már rendeztek hasonló szimulációt (bár talán ebben a helyzetben a “bemutató” vagy az “előadás” helyesebb kifejezés lenne) orángutánnak, gorillának öltözött szereplőkkel is. Másrészt, az adott állatot mindig egy őt régóta gondozó ember alakítja, aki pontosan ismeri és ezért utánozni tudja a tipikus viselkedését. A zebrajelmezbe bújt fiatal lány például ezt nyilatkozta: “A zebrák kiszámíthatatlanok, mert nagyon könnyen pánikba esnek. Én magam is pánikszerű állapotban voltam végig!” 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!