Öt emlékezetes jelenet az óráimról.

1) A sztenderd dal (Head, Shoulders, Knees and Toes) után a sztenderd játék: én mondom a testrészeket, a tanítvány megfogja őket (a sajátját). Jó, hát nem a legizgalmasabb játék a világon, sőt egyáltalán nem is játék, de ha ezt a gyerekeknek nem árulom el, nem jönnek rá. Ha kellőképp heves gesztikulálással, vagy titokzatos hanglejtéssel, sokat ígérő pillantásokkal kísérem a bejelentést, hogy játék következik, meg vannak győzve. “Ha egy ilyen alapvetően higgadt és visszafogott ember, mint a Marton-sensei ennyire izgalomba jön tőle, akkor ez csak valami ezeveszettül jó játék lehet” - gondolják magukban. Kivéve, ha kamaszokról van szó, akik kedvetlenül tápászkodnak fel, és félhangosan sóhajtják, “maji-de?!...” 

A 6 éves kisfiú ideális tanítvány: ha egyszer megtanítok egy új szót, azzal véget is ért a munkám, többet el nem felejti, és használja is. Úgyhogy az ő esetében mindig nagy a csábítás, hogy az előírt fix tanterv által meghatározott anyag ötszörösét, hatszorosát tanítsam meg neki. És O.W. óta tudjuk, hogy a csábítástól egyetlen módon lehet csak megszabadulni, ha engedünk neki. “Back, neck, arms, foot, feet”, a fent említett dalban szereplő eredeti nyolc testrészen kívül már ezeket is régóta keni-vágja. Most hirtelen ötlet: bedobok egy teljesen új szót, még sosem hallotta, lássuk, mit kezd vele. “Touch your elbow!” Megdermed. Farkasszemet néz velem. Okos gyerek, gyorsan felfogta, hogy miről van szó. Pontosan tudja, hogy ő még nem tudja, mi az az elbow (könyök), és azonnal meg is nyugszik, hiszen tisztában van vele, hogy ha még nem tanultuk, akkor nem várhatom el tőle, hogy ismerje. Látom rajta, elfogadta a kihívást. Végiggondolja a dolgot racionálisan, és arra jut, hogy ha egy eddig érintetlen testrészét megfogja, van rá esély, hogy az épp egy elbow lesz. Még semmihez nem ér hozzá, nem akarja elkapkodni, csak kísérletezget: a bokáit, a vádliját, a hasát óvatosan megközelíti a kezével, és közben le nem veszi rólam a tekintetét - hátha elárulom magam egy pillantással. Kettőnk közül ő törik meg hamarabb, és lesz-ami-lesz felkiáltással (miért nem csak símán megérinti, ezt sosem fogom megtudni) mutató- és hüvelykujja közé csípi a mellbimbóját. 

2) Másik 6 éves fiú. Csak betűk és hangok közti kapcsolatokat tanulunk. Még csak a betűk neveit sem, csak a hozzájuk kapcsolódó fonémákat. Tehát a “J” betűről azt még nem tudja, hogy annak mi a neve (“dzséj”), de azt már igen, hogy milyen hangnak a jele (“dzs”). Mai menü: T és P, és egy-két szó, amik ezzel kezdődnek, és valószínűleg ismeri már őket, mert a japán is átvette, úgyhogy könnyebben fogja megjegyezni. T, t, t, ismételgeti bőszen a hangot, és csinálja is a hozzátartozó kézmozdulatot, amit megtanultunk. Sokkal könnyebb megjegyezni és később “előhívni” egy elraktározott szót, ha az agy összeköti valamilyen mozdulattal. Nem csak hangokhoz, de - nagyon kezdőknek - egyes szavakhoz is szoktam kézmozdulatokat társítani (what, food, sport, animal, do you, like). Ha nekik kell a szomszédjukat kérdezni, és megakadnak, olyankor tudok így segíteni: csak a mozdulatot csinálom, amiről nekik sorba beugrik az összes szó. A “t”-hez tartozó szó “tennis”, és ezt gyorsan meg is érti, meg is jegyzi. T, t, t = TENNIS! Áttérhetek a következő betűre, pontosabban hangra, “p”. A tanítvány szeme felcsillan, rájött (azt hiszi), hogyan működik ez a hang+szó játék, mostmár átlát a rendszeren, megfejtette az angol nyelv működési elvét, és - az előző mintát lekövetve - büszkén kiáltja az arcomba: “P, p, p = PENNIS!” 

3) 17 éves lány, hibátlan lett a házija, adtam neki egy csomag matricát, választhat egyet, és a tankönyvre ragaszthatja. Eltelik fél perc, egy perc, csak nézi, nézi őket, nagyokat sóhajt. Végül a csoporttársa odahajol hozzá. Suttogva, japánul:
“Mi az, mi a baj?”
“Áh, nem tudom, mi legyen... Egyszerűen MINDEGYIK annyira aranyos!”
“Hát igen, tudom. A Martonnak sajnos nagyon jó ízlése van.”

4) A legtöbb tanítványom úgy tudja, hogy semmit nem beszélek japánul. Régebben, amikor elárultam, hogy megértem, amit a saját nyelvükön mondanak, sokkal hamarabb feladták. Ha az angol beszélgetés közben megakadtak, símán csak átváltottak japánra. Ezt a menekülési útvonalat igyekszem nem csak előlük, hanem magam elől is elzárni. Hiába tudnám gond nélkül angolra fordítani magamnak, amit mondanak, és hiába tudnám gond nélkül japánra fordítani nekik az új angol kifejezést, amit nem értenek, magamból is és belőlük is kikényszerítem a körülírást. Különben az órám nem arra készítené fel őket, hogy hogyan kell egy külföldivel társalogni, hanem arra, hogy hogyan kell egy olyan külföldivel társalogni, aki tud japánul. Mintha lenne egy túlélési gyakorlat, hogyan maradj életben minden nélkül az erdőben, és a vajszívű kiképző megsajnálná a tanoncot: “Na jó van, itt egy doboz gyufa meg egy fűrész, nem bírom nézni bazmeg, ahogy szenvedsz.” Hazavágja az egész dolog lényegét. 

Mindez persze csak akkor működhet, és valójában egyáltalán csak akkor merül fel dilemmaként, ha a tanítványban megvan az az elengedhetetlen tulajdonság, amit úgy lehetne nevezni, hogy “közlés-vágy”. Mindennél fontosabb az, hogy őszintén akarja velem tudatni, ami éppen foglalkoztatja. Ez - az én szememben - a legfontosabb motiváció, ami a tanítványt rábírja, hogy az általa ismert szókinccsel zsonglőrködve újra és újra megpróbálja megértetni magát velem. Ez megfigyelhető akkor is, amikor felnőtt tanítvány próbálja minél pontosabban elmagyarázni, hogy miért utálja a főnökét, és akkor is, amikor a 9 éves kislány házifeladatát próbálom leellenőrizni.
Én: Oké, vedd elő a munkafüzetet, és nyisd ki a...
Tanítvány: Marton!!
Én: ...igeen?
Tanítvány: Tegnap volt a szülinapom!
Én: Jaj, ne haragudj. Boldog szülinapot. Tehát a 23. oldalon volt a...
Tanítvány: Bicklit kaptam!
Én: Hú, de jó! 
Tanítvány: Igen! És rózsaszín!!
Én: Azta! Az egy jó szín. Szóval a házifeladatot kellene...
Tanítvány: Marton!!
Én: Igen?
Tanítvány: Gyönyörű szép bicikli!! 
 
5) Nagyon pici tanítványom, még nem élt, amikor én (2010-ben) kiköltöztem Japánba. Öt éves, de három volt, amikor beiratta az anyukája a nyelviskolába. Kis és nagybetűket egy év alatt megtanulta írni és kimondani, két-három betűs szavakban egybe is tudja őket olvasni. Ez hatalmas eredmény (ezzel párhuzamosan a saját nyelvén írni is csak most tanul), nekem nagy siker, ő pedig ezzel máris jobban tud angolul, mint a korosztálya 99%-a. Mindenképpen sokkal jobban, mint ahogy én tudtam ennyi idősen. Ez a régebbi sztori, ami most eszembe jut róla, pár nappal a szülinapom előtt történt. Ebédszünet, hallom a termemből, ahogy a japán asszisztens hölgy suttogva bíztatgatja ezt a kislányt, írjon nekem valami szép üzenetet egy meglepetés-kártyára. Úgy csinálok, mintha nem hallanám ezt az egész jelenetet, ő pedig úgy csinál, mintha elhinné nekem, hogy tényleg nem hallom. A kislány először rajzolni próbál, saját magát meg engem, ahogy tanítom, de egyik vázlattal sem elégedett, kidobja őket. Marad inkább az írott üzenetnél. A felnőtt  segítségével különféle köszönőszövegek leírásával kísérletezik. “Köszönöm, hogy tanítasz”, ezt elveti, talán, mert túl komoly. “Mindig jó játékokat találsz ki”, ezt is kidobja, feltehetően túl gyerekesnek találta. Végül elveszti a türelmét, és csak egy rövid kis feliratot firkant a papírra. Odajön hozzám és a kezembe nyomja. Tömör, lényegretörő üzenet, bizonytalan gyerekírással. “Marton! Nagyon szeretlek.”

A szülinapomra más tanítványok is adtak ezt-azt, felnőttek egészen komoly ajándékokat is, gyerekek meg rajzoltak fasza kis kártyákat. Ez a 11 éves lány például kitett magáért:

Az előző gyűjtemények megtalálhatóak itt: best of 1, best of 2 .

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!