A lány, aki a picike vidéki vonatot fogja vezetni nagyjából 16 évesnek néz ki. Japán nőről lévén szó, ez azt jelenti, hogy valahol 20 és 35 között lehet. Egyik keze az ajtózáró gombon (ami a peronon van, az egyik oszlop oldalán), a másik az arca elé emelve: a karóráját nézi figyelmesen, türelmesen. Ez elengedhetetlen ahhoz, hogy tényleg másodpercre pontosan induljon a vonat. Szinte biztos vagyok benne, hogy erre kell felszállnom, de itt vidéken nem akarok kockáztatni: Ha elnézem a vonatot, másfél óra, mire jön a következő. Őszinte, vidám, fogszabályzós mosoly: “Igen, ez a vonat megy Tateyama-ba!” Örült neki, hogy segíthetett valakinek. 

A faluba megérkezve rögtön nekilátunk, hogy letudjuk a napirend első pontját: bort szerezni. Ez igazából a második feladat, a “bort szerezni a kétórás vonatútra” volt az első, amit sikeresen elvégeztünk és elfogyasztottunk. A környék egyetlen boltja 15 perc sétára van, már megyünk is. Teljes a délutáni csönd, csak a japán tyúkok kapirgálását hallani az egyik udvarból, tűz jóízű ropogását egy másikból. A fáskamra oldalára fellógatott vödrök, lavórók, és bádog dézsák házilag telefestve különböző anime-figurák képeivel. A japán nyár állandó háttérzaja, a kabócák fülsüketítő kórusa, még kezdődött el, majd júniusban. Körülöttünk lakatlan, erdőlepte hegyek mindenhol, az egyiken hatalmas, álló Buddha-szobor. Fenségesen, unottan, méltóságteljesen, közömbösen nézi, mi történik. Ott állt már akkor, amikor Japánba költöztem, sőt már akkor, amikor megszülettem, már akkor, amikor a szüleim megszülettek, és ott még sokáig ott fog állni miután elköltözöm innen egy másik országba. 

A bolthoz vezető út az egyik legveszélyesebb, amin valaha gyalogolnom kellett. Járda sehol nincs (ezzel Tokióban is gyakran szembesülök), ráadásul az út szélén végig terebélyes bokrok, gyakorlatilag az úttest közepén kell mennünk. A hűtőládákkal telis-tele pakolt “kei-car” (mini kockaautó) épphogy kikerül minket. A benne ülő 50-60 körüli, napbarnított japán hippi formák integetnek és mosolyognak: tudják, hogy ugyanarra a fesztiválra megyünk, mint ők. 

A bolt bejáratánál lerakjuk a földre a sátrat, a hálózsákokat, amit a két méterrel odébb cigizgető, meghatározhatatlan származású langaléta srác egy ideig együttérzően néz, majd végül megszólal: “Hosszú lesz az a séta fel a bejáratig, felvigyelek titeket?” Még (kötelességszerűen) motyogok valamit arról, hogy áh, ugyan, legfeljebb taxizunk, közben erősen remélem, hogy még egyszer felajánlja majd, így is tesz, megköszönjük, veszünk italt neki is, beszállunk. A szélvédőbe ragasztva egy aranyszínű VIP-belépő. Nem teljesen értem, mi történik, de 5-10 percig még nem indulunk el. A visszapillantóban látom, ahogy a minket megszólító “Dee” nevű, félig brit, félig nepáli fickó olyan emberfeletti koncentrációval és egyre fokozódó dühvel sakkozik az okostelefonján, amit kokain nélkül nem nagyon lehetséges elérni. Elveszti a sakkjátszmát, a két ülés közé hajítja a mobilt, indítja a motort. 

Kiszáguldunk a parkolóból, aztán felfele a hegyre, benyomja a zenét, feltekeri, bömböl a Björk, én pedig egyre kevésbé vagyok benne biztos, hogy ez jó ötlet volt, és rájövök, hogy igazából egyikünk sem mondta meg konkrétan, hogy merre, milyen fesztiválra akar menni, se ők, se mi. Előreadom a bort Dee-nek, és az anyósülésen lazuló haverjával kezdek beszélgetni, eddig valahogy észre se vettem, hogy van itt valaki más. Fekete srác, Réunion Island-ről, nagyon bájos, sajátos akcentusa van, és igencsak kócos fogsora. Gyerekes módon, mintha előttünk akarna ezzel vagánykodni, pedig idősebb szerintem, mint én, megpróbálja egybeönteni a bort a sörrel, felborul a palack, az egész az ölében landol, döbbenten pislogva szemléli az eredményt, úgy fest, mint egy tizenéves srác, akinek most először volt korai magömlése. Közben felérünk a hegyre, a fesztivál bejáratához, lassan halad a kocsisor nagyon, a sofőrünk, Dee, kifejezetten ismert és közkedvelt alaknak tűnik itt. A szervezők, törzslátogatók, fesztiválon dolgozók, amint megpillantják, odaszaladnak hozzánk, integetve, kínosan eltúlzott “yeeaah” kiáltásokkal, és a legügyetlenebb pacsikkal köszöntik, amiket életemben láttam. Dee hátrafordul hozzánk, és szégyenlősen, suttogva magyarázza: “Mindig én hozom ezekre a bulikra a legjobb kokaint, ezért...” “Ó” mondom udvariasan, és elismerően bólogatok. 

Beérünk a fesztiválra, kiszállunk, elköszönünk, és elindulunk sátorhelyet keresni. Lemegyünk egészen a tó partjára, a legelhagyatottabb zugba, messze a többi látogatótól, aminek az az oka, hogy egyes individuális személyeket szeretek ugyan, de az emberi faj egészét általánosságban undorítónak és visszataszítónak találom. A friss levegőn való sétától megéhezem, és amikor elővenném a konbíniből zsákmányolt mézes-szójaszószos csirkémet, akkor esik le, hogy az egész elemózsiás táskámat Dee kocsijában hagytam. Őt a bejáratnál hagytuk, ki tudja, azóta hol van, viszont ennem kell. Challenge accepted.

Meg kell találnom a bejáratot (sikerül), aztán a parkolót a hegy tetején (sikerül), a kocsit (valami fura oknál fogva megjegyeztem a rendszámát, úgyhogy ez is sikerül), de mindhiába: Dee már nincs ott. Elindulok, végig a fesztiválon, hogy megkeressem, ami nem várt módon könnyűnek bizonyul. Egyrészt mert maximum kétszáz látogató lézenghet itt összesen az ösvényeken, másrészt mert a srác legalább 2 méter magas. Dee éppen a sátrához verné be a cöveket a földbe, megáll félúton a kezében a kalapács, ahogy döbbenten hallgatja, hogy miért kerestem őt meg. Nem azon van megdöbbenve, hogy ottfelejtettem a táskámat, hanem azon, hogy miért kérek ezért - többször is - bocsánatot. Ő nem látja, hogy itt bármivel bármi gond lenne. “No, mate, don’t worry, it’s funny, it’s fuckin funny!” Közben kiderül, hogy nem is az ővé a kocsi, hanem a lángvörös hajú japán barátnőjéé, aki épp a sátrat hajtogatja szét, közben fél füllel figyel rám, érzelmeknek a nyomát se látom az arcán, hirtelen odadobja nekem a kocsikulcsokat: menjek, vegyem ki, ami kell. 

Ez elintéződött tehát, és mire visszaérek a tópartra, a barátnőm nem csak, hogy végzett a sátrunk felállításával, de közben még össze is barátkozott az új szomszédunkkal. Röhögcsélős, mocskosszájúan káromkodó, aranyos, amerikai lány, ragaszkodik hozzá, hogy Momo-nak hívjuk. Pilótaként dolgozik, Hawaii-on lakik, korábban pedig abból élt, hogy tetovált, de kizárólag csak idős embereket. 

A tóparton különös figura. Mozdulatlanul áll, a távolba néz, hosszú fekete haját fújja a szél, ránézésre mintha egy észak-amerikai indián törzs őrszeme lenne. Kiderül, ő Matt, a szomszéd amerikai lány pasija. Momo végre végez az elcsomagolással, sminkeléssel, és ennek valahogy teljesen oda nem illő, aránytalan módon örül, de annyira, hogy jókedvében felajánlja: bármilyen italra meghív minket, amit a fesztiválon találni lehet.

Amíg felsétálunk a hegy tetejére (a magasban egy-két sas, perceken át szárnycsapások nélkül köröznek, megkeresik a meleg légáramlatokat, és azokon vitetik magukat) teszek pár bizonytalan kísérletet arra, hogy Matt-el beszélgessek. Nem egyszerű feladat, mert mindenre lelkiismeretesen válaszol ugyan, de sosem dobja vissza a labdát, úgy érzem csak egyikünk akarja ezt igazán, de a növekvő szótlanságában - ha nem tévedek - nincsen semmi hidegség, csak kisfiús félénkség. Kiderül, hogy Szaud-Arábiában született, Filipinó szülők gyerekeként, és Hawaii-on dolgozik egy kórháznak, két pozícióban is, nővérként és a medicopter pilótájaként. Ő és Momo a fesztivál hivatalos buszával jöttek idáig, egyenesen a belvárosból, Sibujából, és ez a háromórás út bőven elég volt arra, hogy összebarátkozzanak a mellettük ülő Mimi-vel. Mimi egy tetőtől-talpig feketébe öltözött, picike, aranyos japán lány, a fesztivál nemhivatalos acid-ellátója. Kapucnival a fején, fekete orvosi maszkkal az arca előtt, modernkori nindzsaként közelíti meg a vevőit, így például ezt a lányt is, talán a mai napon eddig már háromszor. Észrevétlenül oson, felbukkan a semmiből, eladja az anyagot, és eltűnik.   

Mindeközben Momo megtalálta a rendezvényen kapható legdrágább felest, és most kapkodva, mohón keresgél egy koszos, szakadt papírborítékban, ami vastagon ki van tömve friss, ropogós 10,000 yenes bankókkal. A pultos, egy tarkabarka indiai ruhás, kitágított fülcimpájú, egészségtelenül sovány, koponyaarcú japán nő lassan-hosszan rám mosolyog, és tájékoztat, hogy ez a rövidital négy hozzávalóból készül: gyógyfűvek, vodka, cukor, és kokalevél. Engem leginkább egy túl édes ice-tea ízére emlékeztetett, de 20 perc leforgása alatt egyértelműen ellazít. Megy le a nap, kezdődnek a koncertek. A környező sziklaszirtek csúcsaira mennek fel emberek nagy reflektrokat cipelve, onnan jön majd, különböző irányokból, a hangulatvilágítás. A színpad előtt a földbe szúrt füstölők illata, a hippi-virágos furgonokban főzik a rament és az udont. Valahonnan megcsap az intenzív forróság, hátranézek: Egy japán lány égő hullahop karikát pörget a dereka, nyaka, csuklója, bokája körül. Egy társaság tábortüzet rak, és nekiállnak körülötte jógázni. A sasok már bátrabbak, egyre lejjebb és lejjebb ereszkednek, szinte hozzáérnek a sátrak tetejéhez. Ez így jó.

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!