Rilakkuma mindig lazít. Ő egy japán kabala-állatka, egy közkedvelt figura. Anime talán (még) nincs belőle, csak az, amit Japánban úgy neveznek: „guddzü”. A kis figurával díszített javak tengere. Rilakkumás tolltartók, ceruzák, termoszok, ebédes dobozkák, törölközők, kulcstartók. „Goods”. Én sok mindenért odavagyok, ami japán, például a rajzfilmekért egyáltalán nem. De ezt a karaktert megszerettem. A név két szóból van összerakva. Egyrészt ott van az ősi japán kifejezés a lazításra, a „rilakkuszü”. Másrészt, a maci pedig „kuma”. Rilakkuma tehát a lazító maci. Nem sokat tudok a koncepció hátteréről, de annyi már feltűnt az évek során, hogy ez a medve nem szívbajos. A legkülönbözőbb helyszíneken és testtartásokban tud heverészni, lazítani, csillezni. Törődik a maga dolgával, az arckifejezésén semmi nem változtat, napozgat, leszarja a világ problémáit. Nekem ez szimpatikus, úgyhogy eldöntöttem, magamra tetováltatom Rilakkumát. 

Szeretem a tetoválásokat, de nem úgy, mint életre szóló szimbólumokat, amik valamilyen privát, mély érzelemhez kötődnek. Egyszerűen csak, mint puszta látványt. A tartalom nem igazán számít. Nem sokat szoktam rajtuk gondolkozni, és nem állíthatom, hogy különösebben mély jelentésük lenne. Az asztrológiát és a horoszkópokat tudománytalan sületlenségnek tartom. Augusztusban születtem, de ha van valami, ami magammal kapcsolatban egyáltalán nem érdekel, az a csillagjegyem. Úgyhogy magamra tetováltattam az „oroszlán” szimbólumát. Mert jó ránézni. Még csak oroszlán se lennék egyébként, ha akkor születek meg, amikor kellett volna, nem pedig 8 hónap után. Különösen vonzanak a közhelyes-klasszikus tetoválások, koponyák, sárkányok, vagy éppen a kandzsi (kínai írásjel) például. 9 évvel ezelőtt, még Budapesten élve, szerettem volna valamilyen japán feliratot magamra. Adva van a nagy kérdés: mit jelentsen? Valamit, ami nekem tényleg fontos. BARÁTSÁG? Nem igazán. BÉKE? Ugyan már. ERŐ? Hahaha. Úgyhogy kiválasztottam az írásjelet, ami azt jelenti: TETOVÁLÁS. 

Most viszont a fő kérdés az volt, hova kerüljön a maci? Rilakkuma mindig lazít. Logikusan gondolkodva, jó lenne olyankor látni, amikor én lazítok, teszem azt, egy kanapén heverészve, a lábamat keresztbe téve. Egyértelmű: a lábfejemen kell, hogy legyen. 

Már volt szó róla, és talán sokan tudják is, hogy még ma is mekkora, társadalmilag ellehetetlenítő, stigma a tetoválás Japánban. Ezért vagyok kénytelen bűnözőkkel strandolni. Az uszodákba rajtam kívül (engem most úgy kell érteni, mint a divat-tetovált külföldi kategóriáját) a jakuzákat nem engedik be. Így aztán, ez az a fajta réteg, amivel nyaranta találkozom a Küdzsüküri tengerpart homokján. Oda vagyunk száműzve. Európában mindenki ismeri azt a bunkó típust, amelyik agresszívkodik és keménykedik, de mindeközben az összhatás inkább csak vicces, mint ijesztő. Ezek a kétes japán elemek itt a strandon épp ennek az ellenkezője: Úgy közvetlenek és barátságosak velem, hogy közben nem szűnnek meg félelmet kelteni. Az ő tetoválásaik „wabori” stílusban, (ez ugyanaz a „wa”, mint a „wagyu”-ben) régi japán módszerrel, kézzel, egyenként szúrkálva készülnek, ami nekem túl meredek vállalkozás, anyagilag is és fájdalmilag is, de sikerült találnom egy direkt a külföldiek igényeire szabott szalont Roppongiban. 

A szűk kis utcák egyikében (az itt lakók kedvéért: a „Roppongi Hills”-től nem messze), egy lelakott kis saroképületben indul felfele az ember-szélességű lépcső, elhalad egy-két homályos funkciójú masszázs-szalon mellett (bentről unott „helómádám, helószőr, juvanmászázs jeeeesz” szűrődik ki), és felér az egykori padlásra, ahol egy kifinomult, visszafogott eleganciával öltözött fiatal japán férfi fogad. Ő Dice. Jólfésült, nyugodt, természetes módon barátságos. Tökéletesen testreszabott, minőségi világosbarna ing, nemkevésbé csinos mustárszínű nadrágba tűrve. Egyáltalán nem az általam jól ismert, rég megszokott japán akcentussal beszél angolul, inkább a kínaiakra jellemző susogó-zsizsegő kiejtést hallom. A legerősebb első benyomás: Dice-t nem lehet kibillenteni az egyensúlyából. Lehalkított hangon, ráérősen, megingathatatlan magabiztossággal válaszolgat a kérdéseimre. Persze, pontosan olyan lesz, mint az eredeti rajzfilmfigura. Hogyne, a színeket is ki tudja keverni, nem fognak fakulni. Igen, szóljak nyugodtan, ha javítani kell majd rajta, vagy nem gyógyul rendesen. Nem, még soha senki nem kért magára Rilakkumát. 

Miután kiderül, hogy az ár és az időpont is megfelelő mindkettőnknek, én már 90%-ban biztos vagyok benne, hogy a megfelelő helyre jöttem. A maradék 10% kétely oka, hogy Dice tetoválásairól semmit nem tudok. Se a rajtalévőkről (nem látok egyet se), se a munkáiról. Ugyanakkor, a falon lógó fotók (filctollrajzszerű, elmosódott, bugyutaságok, késsel átszúrt szívek, gagyi szörnyek, és hasonlók) enyhén szólva elbátortalanítóak. A kérdésemre kiderül, hogy azokat nem ő csinálta (miért vannak kirakva??), majd elkérek tőle, és végignézek egy mappát a saját rajzaival, amik véglegesen meggyőznek. Amikor már úgy érzem, hogy vagyunk olyan viszonyban, csak rákérdezek: you are tattooed as well, right? Enyhe félmosoly, duruzsoló hang: Of course. Várom, hogy vagy mesél róluk, vagy megmutat párat, de nem. (Dice azóta már a Facebook-barátom, az ottani fényképekből tudom, hogy a bokájától a tarkójáig ki van varrva, klasszikus „wabori” stílusban.) 

Megtestesít a srác egy nagyon sajátosan japán lelki jelenséget, amit szerintem úgy lehetne leírni: a szerénység fölötti büszkeség. A japán ember minden helyzetben szereti magát kevesebbnek mutatni, a hibáit kihangsúlyozni, lekicsinyelni a saját teljesítményét, szűkszavúan nyilatkozni a tehetségéről, negatív (vagy legalábbis semleges) fényben láttatni a saját személyiségét. Ez az állandó, eltúlzott szerénykedés viszont épp olyan fajta jó érzésekhez, önmagával való elégedettséghez vezet, mint amit egy nyugati ember érezne dicsekvés közben. A japán ember büszke arra, hogy sosem dicséri magát. Azzal vág fel, hogy mennyire nem vág fel semmivel.  

Miután elkészült a tetoválás, eldöntöm, hogy utánanézek az interneten, mennyire javasolják egyáltalán a lábfej-tetoválást. Egy felelősségteljes felnőtt ember gondolom ezt még előtte tette volna, de én egyelőre nem vagyok ezen a szinten. Kiderül, hogy négy különböző okból is ez a legproblémásabb terület, amit valaki választhat. Egyrészt ezt a legbonyodalmasabb hagyni szellőzni, két hétig se zokni, se cipő. (Papucsban mászkálok, és mezítláb tanítok.) Másrészt itt gyógyul a leglassabban a bőr, messze van a szívtől, a vérkeringés nagyon gyengus. Harmadrészt, ha nem minőségi a munka, hamar (1-2 év) fakulni kezd, az állandó dörzsölődéstől. Negyedrészt, ez az egyik legfájdalmasabb hely (semmi izom, semmi zsírpárna, közvetlenül a csonton vibrál a masina). 

Minden tetoválás után boldogabb vagyok. Sőt: nyugodtabb. Jobban érzem magam a bőrömben, hiszen kevesebb felülete van így már üresen, és ez nekem fellélegzés. A cégem munkaszabályzata tiltja, hogy a gyerekek tetoválást lássanak a tanáron. Alábecsülik a gyerekek intelligenciáját és tudását. Minden japán általános iskolás tudja, mi az, hogy tetoválás, valamint tisztában vannak vele, hogy nincs benne semmi borzasztó, de legfőképp: nagyon nem érdekli őket. Ez valami, amit a felnőttek csinálnak, az ő világukhoz semmi köze, más szóval unalmas. A gyerekek sokkal több mindent észrevesznek, és sokkal több mindent meg is értenek, mint ahogy azt a legtöbb tanár hiszi. A túl-féltő, túl-gondoskodó, túl-óvatoskodó (és ennyiben, nekem mindig az az érzésem, lenéző és lekezelő) attitűd egyébként Japánban nem csak a gyerekek felé jellemző, hanem a felnőttek felé is, akiket szintén sokszor gyerekként kezelnek. A 10-11 éves tanítványaim meglátták a lábamon a Rilakkumát. Megkérdezték: szenszei, ez igazi tetoválás? Mondtam, hogy igen. Azt mondták „hm”, és folytatták a feladatot a munkafüzetben. Nem tudta volna őket ez kevésbé érdekelni. Az óra végén az egyik kissrác direkt lassan rakta el a könyveit, hogy ő legyen az utolsó. Amikor már csak ketten maradtunk a teremben, odasomfordált hozzám, és feltartott hüvelykujjal annyit mondott: „Very cool”. Jó lenne, ha egyszer felnőttkorában majd eszébe jutna ez, és valamilyen módon megértené és átérezné, hogy ebben az élethelyzetben egyáltalán nem én voltam a „very cool”, hanem ő. 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!