Öt emlékezetes jelenet az óráimról. 

1) Japán tizenévesekhez képest feltűnően laza, szemüveges kissrác. Sajátos látásmódja van, észreveszi a dolgok humoros oldalát, és birtokában van egy ritka, értékes képességnek, az öniróniának. Óra elején a “can” segédigét gyakoroljuk, kérdezgetjük egymást, ki mit tud, nem tud csinálni. “Can you play JENGA?” kérdezi ő tőlem, amin én csak elnézően mosolygok, és annyit válaszolok: “I’m a JENGA master.” “Ooh...” suttogja tiszteletteljesen, és elismerően bólogat. Óra után még ott marad kicsit a suliban, amíg nem jön érte az anyukája, leül játszani a JENGA-val, nekem szünetem van, beszállok én is egy kicsit. Amint hozzáérek az első fakockához az egész torony összedől. Srác higgadt marad, felvonja a szemöldökét, szemüvege fölött lassan rám néz, és annyit mond: “...JENGA master?”

2) Mindenki tudja, hogy a japánok egymás közti kommunikációját rengeteg szabály köti és irányítja. Adott élethelyzetben használható szavak, megfelelő hanglejtés, szóba hozható témák. A normákat követni illik, de szeretni nem muszáj, és sok japán azért iratkozik be a cégem óráira (ami “English conversation lesson” név alatt fut), hogy nyíltabban és kötetlenebbül beszélgethessen az őt érdeklő dolgokról. Mi ennek a hátulütője? A lazaság és a nyíltság rosszul értelmezett elképzelése. Vagyis: “Japánul vigyáznom kell, de angolul bármiről lehet beszélni.” Minden kollégám tudja, hogy az ártatlan óraeleji “how are you?” (ami különben is inkább csak köszönés, mint valódi kérdés) az intim és kínos vallomások lavináját indíthatja el. Pár példa az erre adott válaszokból. “Nem túl jól, találtak egy tumort az agyamban.” “Hát elkaptam valami vírust, ma egész nap heves hányás és hasmenés.” “Hm, hát sajnos tegnap meghalt az apukám.”

Ezért aztán nem minden aggodalom nélkül teszem fel most a kérdést, how are you, az 50 éves, hiper-beszédes, hiper-érzékeny hölgy tanítványomnak. “Jaj, hát nagyon rosszul, mindenem fáj, egyik doktor se tudja mi bajom lehet.” Látom, hogy - ez nála nem ritkaság, és épp ezért nem is jelent túl sokat - a sírás közelében van. Úgyhogy gyorsan megpróbálom elvenni a helyzet élét, és - esetlen, bugyuta módon - feloldani a hangulatot egy viccel.
Én: Tudod, van az, hogy doktor úr, ha megbököm a homlokom az fáj, ha megbököm az oldalam az fáj, ha megbököm a combomat, az is fáj, mi lehet ez? Hölgyem, önnek el van törve a mutatóujja.
Tanítvány (mindezt figyelmesen végighallgatta, most rémülten kérdezi): Japánban ilyen megtörténhet?! Jaj, hát ezt nem gondoltam volna.
Én: Várj, ez nem történt meg! Csak érted, maga az ujja fáj neki, nem az, ahol megbökte...
Tanítvány: Jaa, hogy az ujja! Szerencsétlen nő, de szörnyű lehet ez.
Én: Figyelj. Ez nem igaz történet. Csak ilyen kitalált vicces hülyeség.
Tanítvány (két másodperc heves agymunka, felismerés, hatalmas hahotázás, majd ültében meghajol felém): Ah, sensei, ez humoros, nagyon köszönöm a viccet!

3) Amikor elkezdtem ennél a cégnél dolgozni, minden napra ki volt jelölve egy helyszín (város vagy kerület), ahol tanítanom kellett. Hétfőn az ötkerben, kedden Kőbányán, szerdán Zuglóban, csütörtökön Martonvásáron, pénteken Szentendrén - ez lehetne az otthoni megfelelője a szerződésnek. Az évek során aztán át-átraktak más nyelvsulikba, áprilisban szeretik megkeverni és újraelosztani a tanáraikat. Az eredeti órarendemből mára szinte semmi nem maradt, az ötből négy napon már rég nem ott dolgozom, ahol anno kezdtem. De a csütörtök kivétel. A “Tsuga” nevű városban az első naptól töretlenül tanítok, elkerülhette a főnökeim figyelmét, ott lettem felejtve. Tanítványok mindig jönnek-mennek, mindig van kitől búcsúzkodni, és mindig van kinek szintfelmérő próbaórát tartani. Két tanítvány van összesen, akik a Japánba érkezésem óta megszakítás nélkül járnak az órámra.
 
Ezek egyike ül most velem szemben. Az első óránk idején 12 éves volt, most 17. Emlékszem, ahogy régen számokat és színeket tanulunk, three red cars, four green bears, és a “társalgási” jellege az órának abban merül ki (ami persze az akkori szintjéhez képest nagy eredmény volt), hogy do you like pizza, yes I do, no I don’t. Az asztalon most előttem itt fekszik a felsőfokú szóbelire felkészítő feladatgyűjtemény, a téma a környezetvédelem, és a lány épp itt tart a rögtönzött beszédében: “Fontos lenne, hogy Japán, más országokkal együttműködve, korlátozza a széndioxid kibocsátást.” Szemtanújának lenni, hétről hétre, annak a fejlődésnek, aminek a során a három piros autótól idáig eljutott, és arra gondolni, hogy ebben egy töredéknyi részem nekem is volt, ez valami kurvajó érzés. 

4) Negyvenes éveit taposó háziasszony. Az óráról rendszerint mosolytalan, rossz hangulatban távozik. Ez csak azért nem aggaszt, mert már eleve így is érkezik. Ma már tudom, hogy az angolórának ehhez semmi köze. Valószínűleg se nem javít, se nem ront azon az általános apátián, amiben a nő létezik. A nyelvtani feladatokon végigvonszolja magát, ahogy az egész órán is végigvonszolja magát, és minden bizonnyal az egész napon és a héten is. Emlékeztet egy matektanárnőre, akit régen ismertem, és reggelente úgy ment be dolgozni: “Na, ezt a napot is leutálom.”
Én (megfeledkezve róla, hogy háziasszonyként neki egyik nap sem munkanap, vagy mindegyik az, ahogy tetszik): Hogy telt a hétvégéd?
Ő: Nem tudom. Semmi. Szokásos. Ahogy a múlt héten is. 
Én: Most van cseresznyefa virágzás, nem mész a barátnőiddel hanami-ra?
Ő: Nem tudok menni, nem bírom az alkoholt.
Én: Hát legfeljebb akkor majd te nem iszol, olyat nem lehet?
Ő: Áh, nem jó. Akkor csak nekem nem kell majd pisilni, és amikor mindenki egyszerre elmegy vécére, csomó ideig ott maradok egyedül.
Én: Akkor menjetek moziba, van most pár jó film.
Ő: A mozi nem jó. Egy film legalább egy óráig tart, olyan sokáig sötétben nem tudok ébren maradni. Csak a film végénél ébredek fel, és sosem tudom, ki kicsoda.
Én: Aha, hát értem. Esetleg egy kávézó? Jót dumcsizni, itt van két sarokra a Starbucks...
Ő: Jaj, na azt nem, a Starbucks-ot nagyon nem szeretem.
Én: Hogyhogy?
Ő: Ott nagyon nehéz rendelni!
Én: Nekem eddig mindig sikerült.
Ő: Túl nagy a választék, rengeteg féle kávé, forró, jeges, négyféle méret, nem lehet ezt követni, belezavarodok, és nem tudok rendelni. Mindig előre engedem a barátnőmet, aztán csak rámondom, hogy “én is ugyanazt”.

5) Két tizenéves srác, 13 éves mindkettő, és három dolog van jelenleg az életükben, amit nagyon bírnak. A focit, az angolt, és egymást. Ez utóbbit persze állandó kölcsönös basztatással próbálják elrejteni. Mindkettő hatalmasakat röhög a másik nyelvtani hibáin az órámon. Hatalmasabbat már csak a saját hibájukon nevetnek. Japánul az órámon megszólalni nem szabad, ha az egyiknek mégis kifut egy szó a száján (például ITAI = aú! ha beüti a lábát), a másik rögtön lecseszi, hogy itt nem szabad japánul beszélni, és azonnal szól nekem, hogy beárulja, ha esetleg én nem vettem észre. Sajna a pillanat hevében megfeledkezik magáról, és a beárulás is japánul történik, úgyhogy én most végül őt cseszem le, a haverja legnagyobb örömére. Az óra elején rendszerint megkérdezem, mit csináltak ma, és ők rendszerint egymás helyett próbálnak válaszolni, elmondani, hogy a MÁSIK mit csinált ma, ami válogatott égő, ciki, kamaszos hülyeségek sorozata, mely nyomokban tartalmaz tényeket is, de leginkább csak fikciót. Én szívesen hagyom, hogy kitombolják magukat, egyrészt mert angolul megy az egész, ami jó, másrészt látom, hogy nincs mögötte bántani akarás, harmadrészt a kompetitív szellem, az egymást legyőzni akarás baromi jó motiváció a tanuláshoz: minden feladatot előbb és kevesebb hibával akarnak befejezni, mint a másik! Most egyes szám harmadik személyű névmások használatát gyakoroljuk, olyan helyzetekben, ahol bemutatsz valakit valakinek. Magyarán, this is Joe, he is my father, vagy this is Suzuki, she is my math teacher. Rámutatok az egyik srácra, és közben a másiktől kérdezem, who is this? Látványos szenvedés, ki kell ugye mutatni, hogy ő még beszélni se nagyon akar erről az szánalmas alakról, aki itt ül mellette, de végül csak kinyögi, a hangjában megvetéssel: “This is Yuki. He is my classmate.” Yuki erre belerúg egy közepeset a srác bokájába, mire az gyorsan kijavítja magát: “He is my friend.” Yuki erre még nagyobbat belerúg, és fenyegetően is néz, a haverja megtörik és kimondja a végleges verziót: “OK, OK... He is my best friend.”

És befejezésül egy fotó. 300 yenért találtam egy csomag nagyméretű képes kártyát, állatok alsó és felső fele van rajtuk, össze kell őket párosítani, memóriajáték, szókincs-fejlesztő. A négyfős általános iskolás csoportomon teszteltem a terméket, akik totálisan rákattantak, lásd a reakciót a képen. Persze nem a rendeltetésszerű használata volt igazán sikeres, hanem a különböző állatok összepárosítása, és az így létrejött mutánsok elnevezése, az eredeti szavak darajaiból. Kedvenceim: ALLI-PHANT (alligator és elephant) illetve CHEE-PACA (cheetah és alpaca). 

Az előző “best of” gyűjteményem megtalálható itt.

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!