Ha magyarként megkritizálok valamit, ami Japánban elfogadott, az egyik lehetséges reakció erre (akár magyarok, akár japánok részéről) az, hogy ez egy, az európaitól teljesen különböző, másik kultúra. Miközben ennek az igazsága nem vitatható, ez a kijelentés természetesen semmit nem mond el arról, hogy a kritika jogos volt-e vagy sem. Szerintem minden azon múlik, hogy miért zavar valami: pusztán azért, mert másképp kell csinálni, mint amit otthon megszoktam (“minek kell levennem a cipőmet mielőtt bemegyek az osztályterembe?”), vagy mert kultúráktól függetlenül fölösleges értelmetlenségnek találom (“miért nem mehetnek be a diákok egy élelmiszerboltba addig, amíg az iskolai egyenruhát viselik?”).

Ha a blogon próbálok csak a második fajta bosszankodásaimnak hangot adni, arra még mindig lehet azt mondani, hogy istenem, egyszerűen itt így szokás. Az, hogy Japánban valamit úgy szokás csinálni, önmagában nem garancia arra, hogy magukat a japánokat ez nem zavarja. Ami engem a legjobban érdekel, az éppen azok a kialakult minták, módszerek, szabályok, amit maga a japán ember is kényelmetlennek, túlzónak, hülyeségnek talál. Hogy 10-ből 8 tanítványom utálja a hagyományos újévi ételeket, az o-sechi-t, nem bírja megenni, és sopánkodva mondják a december végi óráimon: nincs mit tenni, this is Japanese custom.

A reménysugár akkor csillan fel, amikor időnként a sors egy-egy olyan tanítványt sodor az órámra, aki képes és hajlandó szembemenni az árral. 

a) Felmerül benne a kérdés, hogy lehetne-e jobb.

b) Látja, hogy mivel van baj.

c) Van elég töke, hogy ezt szóba is hozza.

Minden fiútanítványom “álma”, hogy irodában dolgozzon szararimenként. Minden lánytanítványom retteg, hogy mi van, ha 24 éves kora előtt nem tud megházasodni. (A lány, mondják, olyan mint a karácsonyi süti: 24.-én (24 évesen) még épphogy friss, 25.-én még elfogadható, 26.-án már nem nagyon kell senkinek, azután pedig el lehet felejteni) Minden tizenéves kizárólag japán popzenét hallgat, japán romantikus filmeket szeret, és kikapcsolódásként csak Disney Land-be jár. Ez a bekezdés eddig tele volt túlzással, de azért nem túl vészes túlzással. Azt írtam “minden”, de ha ez így lenne, nem lenne bennem remény. Úgyhogy: majdnem minden.

Ott volt R, a 16 éves lány, aki elkésett a gimis tornaóráról egyik reggel. A tanár nagyon lebaszta, mindenki szeme láttára. R felállt a helyéről, és megmondta a tanárnak, hogy a helyes lányokat sohasem szidja le, akármennyire elkésnek, mert náluk jófiú akar lenni, és egyébként a szekrényugrásnál sem kell mindenki derekát átfognia, nincs szükségük “segítségre”. Ott volt T, a középiskolai tanár. Éveken át próbálta megreformálni a munkahelyén az óraterveket (interaktívabb, nyitottabb, kritikai gondolkodásra nevelő órák), és beszüntetni azt, hogy tanárok, diákok minden reggel az udvaron felsorakozva együtt énekeljék el az iskola himnuszát. Mindhiába. Ott volt Y, a 14 éves fiú, aki megmondta a haverjainak, hogy elege van a Disney-ből, mert belefáradt, hogy senki nem szeret semmi mást. És ott volt M, a 17 éves lány, aki az egész osztályát kiborította azzal, hogy kijelentette: utálja a rózsaszín cuccokat, utálja a romantikus mangát, a masnikat, és még a szusit is. Őket mind évekkel ezelőtt tanítottam. Ma már egyikük sem él Japánban, mind a négyen külföldön járnak gimnáziumba, egyetemre, vagy dolgoznak. 

Amikor nyomasztani kezd a mindent uraló uniformitás, a megkérdőjelezéstől való rettegés, a túlzott tekintélytisztelet miatti boldogtalanság, reményt ad az, hogy ismertem olyan japánokat, mint R, T, Y, és M. Amikor őket tanítottam, még nem volt ez a blog, de Sachiko-t most tanítom. Középkorú, talpraesett, barátságos nő. Gyógyszergyártó cégnél dolgozik vezetőként, két gyereke van. Sachiko világnézetét (őszinte, kritikus, büszke, független, megértő) nagyon sajátosnak látom. Ahelyett, hogy mesélnék róla, és leírnám, miért ad nekem reményt mostanában éppen ő, inkább felvettem az egyik beszélgetésünket. A “CC”-re kattintva előjön a magyar felirat. 

remény

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!