A csengőre ébredek, valaki áll a bejárati ajtó előtt, gyanakvással vegyes ingerültséggel lesem a biztonsági kamera monitorját a nappali falán. Ahogy a képernyő lassan felmelegszik, kirajzolódnak rajta az NHK ember körvonalai. A japán állami tévécsatorna pénzbeszedőjéhez van szerencsém. Az elképzelés az, hogy mivel közszolgálati csatornáról van szó, ennek a működtetésébe minden Japánban lakó ember bele kell, hogy szálljon valamekkora összeggel. Ennek a lebonyolítása úgy történik, hogy mindenre elszánt, lerázhatatlan bácsik végigkopogtatják az összes lakás bejárati ajtaját az országban, és a lakóktól tetszőleges összegben pénzt kérnek. Csak azért nyitom ki, az ajtót, hogy megmondjam, nincs tévém. Nem áll módomban az NHK nyújtotta élményt élvezni, úgyhogy, ha jól látom, nem tartozom semmivel. Csuknám be, de megfogja: az nem érdekes, mondja, ha van japán okostelefonom, akkor is adjak valamennyit, mert elvileg azon is lehet tévézni. Az információ hallatán, hogy nekem bizony azom sincs, a mai napig síma flip-phone-t használok csak (ami egyébként igaz), megrökönyödik. Ezt kihasználva becsukom gyorsan az ajtót.

Pár órával később már indulok munkába. A szomszéd nő gyerekek nélkül öregedett meg, a hiányukat két csivavával pótolja. Őket fürdeti ma reggel a kertben, nagy gonddal, törődéssel, egy szerzetes komótosságával, egy felfújható gumimedencében. Hogy a két kiskutya meg ne fulladjon a bokáig érő vízben (nem nekem bokáig, hanem nekik!) vett nekik és rájuk húzott 1-1 picike, narancssárga kutya-mentőmellényt. Felszállok a vonatra. A szemben ülő nő (ezt már sok remek Miki Satoshi filmben is láttam) a nejlonzacskójába beszél. Ezt teszi egy magányban leélt élet. Nincs kihez beszélni, de muszáj, úgyhogy kijön belőle, de tudja, hogy ez nem elfogadható, viszont ellen se tud neki állni, úgyhogy megpróbálja elrejteni mások elől: mesél a tegnapi napjáról, előre hajolva, lefele, bele a nejlonzacskóba.

Türelem, lelkierő, koncentráció szempontjából nem is az angolóráim megtartása, hanem az új tanárok betanítása veszi ki belőlem a legtöbbet. Elérkezett az a röhejes pont is, hogy a cégnél most már veteránnak számítok. Nem sok tanár akad, aki nálam régebb óta van itt Japánban, ami nem is meglepő: az amerikai kollégák szemében ez többnyire egy jó kis vakáció-lehetőség, egy laza „one-year-deal”. Idejönnek, tanári (vagy néha bármilyen egyetemi) végzettség nélkül, elvannak. Az első évben nem kell még adót se fizetni, jól lehet élni, a cégünk ad lakást, a tanítványokkal UNO-t meg JENGA-t játszanak az óráikon, azt is félvállról, egy 8 éves japán gyerek úgysem fog panaszt tenni (de), aztán jövőre úgyis hazautaznak. Én a végzettségemet (és, ami fontosabb: a hivatásomat) tekintve angoltanár vagyok, és, ha magamat nem is, de a munkámat komolyan veszem. 

Mint „veterán” tanárnak, néha hozzám küldik „óramegfigyelésre” az új alkalmazottakat. Elvileg ilyenkor csak a sarokban ülve kellene jegyzetelniük, a szünetekben kérdezni tőlem, ha van mit. Ellesni, hogyan fegyelmezünk meg egy 3 éves kis szörnyet, hogyan bírjuk rá beszélgetésre a totál zárkózott japán háziasszonyt, hogyan vetünk véget a halálra rémült, remegő kezű szararimen izgulásának. És, ezek után, ha megteremtettük az ideális pszichológiai alaphelyzetet, jöhet a szakma: hogyan tanítjuk az angol nyelvet. Népszerűség (és technológia) terén az utóbbi 1-2 évben Korea messze elhúzott Japán mellett, és ez abból is látszik, mennyire megcsappant nálunk a tanári állásokra jelentkezők száma. Az amerikaiak az egyéves kamu-tanárkodás, csajozás, partizás céljára már egy ideje inkább Szöult választják. A cégünk be kell, hogy érje… filippínókkal. Viszonylag közel van, szegények az emberek, a japán fizuból bőven jut az otthon maradt rokonoknak is, ergo csőstül áramlanak ide Manilából a fiatalok. A rám sózott két „observer” is a Fülöp-szigetekről érkezett, egy lány, egy fiú. Bemutatkozás után a lány legelső kérdése, hogy vastagok-e a falak a céges lakásokban, ő ugyanis nagyon hangos szokott lenni szex közben. A srác nyíltan bevallott oka arra, hogy itt legyen angol tanár: Japán az egyetlen nagy, fejlett ország ma a világban, ahol gyakorlatilag nincs jelen a kereszténység. Ő önjelölt misszionáriusként igyekszik majd ennek véget vetni, kivezetni a spirituális sötétségből a japán népet. A suli falára kiragasztott, tanítványoknak szóló, bemutatkozó szövege is így kezdődik: Hello, let’s talk about the Bible! 

Bár nem sokára jövök majd haza Budapestre a nyáron, most úgy érzem, nem tudok addig várni, rám tör az ellenállhatatlan utazhatnék. Külföldre kellene menni kis időre, akár csak egy napra, gondolom magamban, megfeledkezve arról, hogy igazából állandó jelleggel külföldön vagyok. Ami tény: tanítottam már olyan helyen nyelviskolában Tokió közelében, ahova több idő volt eljutnom, mint amennyi lenne átruccanni Koreába. A Korean Air gépek egész nap folyamatosan ingáznak a két ország között, az ember épp csak elhelyezkedik kényelmesen, megreggelizik, és már landolunk is. Egy szilvesztert töltöttem már Szöulban (az egyetlent, az eddigi 33 közül, amit nem Budapesten éltem át), de annak az útnak első sorban az „igazi tél” megtapasztalása volt a célja. Tokió környékén nem nagyon megy 0 fok alá a hőmérséklet, és decembertől februárig Hokkaidóra is, a naganói hegyekbe is azért járok rendszeresen, hogy havat lássak. Akárhogy is kitesz magáért ez a 13 milliós nagyváros díszítések és kivilágítások terén, nekem nem lesz téli/karácsonyi hangulatom úgy, ha egy vastag pulcsiban tudok sétálgatni az utcán. (Ugyanúgy, ahogy az új-zélandi kollégáim el se tudják azt képzelni, hogy Karácsonykor hideg legyen.) 

Sokat gondolunk vissza a barátnőmmel arra a pár évvel ezelőtti szilveszterre Szöulban. A brutális hidegen, a régi, díszes dobokon és felvonulásokon, a fermentált csípős káposztán kívül egy nagyon emlékezetes élmény van, ami azóta is kísért: Azon a szilveszteren ettem életem legfinomabb hong kongi ételeit, a kínaias hangzású Ho-Lee Chow nevű helyen. A kanadai illetékességű étteremlánc (vigyázat, a név csak szóvicc: „szentséges nyamiság”) New York-ot igen, de Tokiót nem tartotta arra érdemesnek, hogy ott is képviseltesse magát, és a barátnőmmel évek óta tervezzük, hogy visszarepüljünk ebbe a szöuli étterembe ebédelni. A Michelin hivatalos indoklása a maximálisan adható 3 csillagra: „olyan étterem, amiért érdemes repülőre szállni.” Ez a koreai-kanadai-kínai hely, ha jól tudom, egy csillaggal se büszkélkedhet, de mi most pontosan ezt csináltuk: éjfélkor csekkoltunk be a Haneda reptéren, és 2 órával később már az éjjeli járaton aludtunk, úton a Samsung, a Gangnam stlye, és a kimcsi országába. 

 

Másnap hajnalban várjuk a vonatot, ami bevisz majd a reptérről, nézelődöm. Az első biztos jele, hogy átléptük a határt: a földön ücsörögve piknikezgető nagymamák látványa teljességgel elképzelhetetlen lenne Tokióban. Hogy ki koreai és ki japán, azt ránézésre akkor lehet eldönteni, ha az illető akarja hagyni, hogy el lehessen róla dönteni. Vagyis, ha hajlandó úgy öltözködni, mozogni, olyan frizurát hordani, ami a saját népére jellemző. A hófehérre meszelt arc, a vérvörösre rúzsozott ajkak, a vastag fekete keretes szögletes szemüveg, ezek a koreai lány ismertetőjegyei. Begöndörített haj, és leopárdmintás blúz? Koreai néni. Ha tipikusan koreai, vagy tipikusan japán módon viselkedik, néz ki valaki, akkor még én is rögtön el tudom dönteni, hova valósi. Ha nem, ha szándékosan felveszi a másik nép modorosságait, divatját, mozgáskultúráját, akkor még maguk a japánok és a koreaiak se biztosak benne mindig. A koreai fiatalok (főleg a sznob fajta) imádja, követi, irigyli, majmolja a japán fiatalok szokásait, stílusát, olyannyira, hogy néha – menősködésből – japán szavakat fűznek a mondandójukba. (Ugyanezt tapasztaltam egyébként a hong kongi lányok részéről is, akiknél a cukiság garanciája és a szexiség netovábbja, ha ezt-azt japánul mondanak.)

A csomagjainkat már épp felraknám az ülések fölötti csomagtartóba, amikor leesik, hogy optikai illúzióról van csak szó: a kapaszkodó vízszintes csöve éppen úgy van elhelyezve, hogy a gyanútlan ember azt hiheti, ott van a szokásos polc a táskáknak, de nincs. Erre felirat is figyelmeztet, valószínűleg sokan ejtették már így mások tarkójába a bőröndjüket. Elindul a vonat, bekapcsol az ülésekkel szemben elhelyezett tévé (így nem lehet nem nézni), és elindul mindegyiken ugyanaz az ismeretterjesztő videó, ami a „miért aljas hazug disznók a japánok, és mit tehetünk ellenük” témát járja körül. A háború alatti, úgynevezett "comfort women” jelenség miatt, illetve a Takeshima (vagy, mások szerint Dokdo) nevű sziget miatt nem tökéletesen barátságos a viszony a két ország között. A koreaiak szerint Japán ezt már rég vissza kellett volna, hogy adja nekik. Lakatlan szigetekről van szó egyébként, az igazi jelentőségük abban áll, hogy a szigetet birtokló ország határait egészen odáig ki kell tolni, így a közte lévő óceán területe is az adott ország fennhatósága alá kerül. A vonaton játszott videók ezekkel kapcsolatban pótolják az esetleges hiányosságokat az utasok történelmi tudásában. 

Myeong-dong-ban kiderül, mennyire frissek is igazából a három évvel ezelőtti emlékeink. Egymás után ismerjük fel az utcákat, boltokat, amiket anno céltalanul lófrálva láttunk, mielőtt – véletlenül – rátaláltunk volna arra a felejthetetlen étteremre, ami a mostani utazásunk célpontja. A járdán végig kis táblák, rajtuk köszönések, a világ összes nyelvén. 15-20 perc után meg is látjuk a bejáratát, le a lépcsőn az utcaszint alá, ahol fogad minket az egész falat beterítő „Ho-Lee Chow” cégér, és mögötte a bedeszkázott ablakok: az étterem bezárt. Fél évvel ezelőtt. Felújítják, csak szeptemberben fog újra kinyitni. Most esik le: amikor a múlt héten felhívtam őket, hogy asztalt foglaljak, rá kellett jönnöm, hogy se angolul, se japánul nem értenek semmit, mindössze azt hajtogatták, „September”. Furcsa döntés, ahelyett, hogy „no restaurant”, vagy „closed”, vagy hasonlók, inkább a nyitás hónapját ismételgetni. Csak pár megdöbbent, csalódott másodperc után jut eszembe a gondolat: De, ha fél éve zárva az étterem, akkor miért vették fel a telefont a múlt héten? Kikeresem a híváslistámból a számot, tárcsázom, megint felveszik, megint nem értjük egymást, úgyhogy fel a lépcsőn az utcaszintre, beugrunk egy taxiba, a mobilomat pedig a koreai sofőr kezébe nyomom, aki azonnal felfogja a helyzetet. Hamar kiderül, hogy két Ho-Lee Chow is van Szöulban, a másik teljes mértékben nyitva van, és funkcionál, a taxisunknak elmagyarázzák, hogy tud oda jutni, és fél óra múlva már érkezik is az asztalunkra a narancsos csirke, a citromos kacsa, és egy olyan felejthetetlen édes-savanyú leves, amiről akár egy külön blog-bejegyzést lehetne írni. Étteremből egyenesen a reptérre, vissza Tokióba, és este 11-re már otthon, a bőröndből szépen megy a hűtőbe az a 3-4 take-out doboz, amit hazareptettünk.