Az állomáson várom a kollégámat, mondhatnám, az utódomat, aki megörökli majd a mai óráimat, és annak érdekében, hogy a váltás minél olajozottaban menjen végbe, a mai "observation day" alatt megismerkedik majd a könyvekkel, a módszereimmel, a tanítványok sajátosságaival. A mozgólépcső tetejénél beszéltük meg, késik, frissen ideköltözött külföldiként nem nehéz rossz vonatra szállni. Lassan, észrevétlenül kezdek aggódni, közben nézelődöm. 

Begurul és kis zökkenéssel megáll mellettem a cégek által bérelhető “dzso-i-fu-ru to-re-i-n”, a rendezvény-, parti- és konferencia-vonat. Tatami szőnyegekkel, alacsony, földönülős asztalokkal berendezett kocsik. A vállalatok a laza meeting-et, a céges kirándulást, és a közös ivászatot a "Joyful Train" fedélzetén így egyszerre, egy helyszínen tudják lebonyolítani. 

Ahogy szokott (az igazán régi olvasók jól tudják ezt) megakad a szemem az egyik plakáton. A JR vasúttársaság saját reklámja, szép téli táj. A nyelvi háttértörténet a következő: A kijelentő mondat végére oda kell rakni, hogy "deszu". Ez a létige, angol "is", magyar "van", de persze mindkettő másképp viselkedik. A magyarban igaz, hogy alapjáraton odakerül a végére, de harmadik személyben valamiért eltűnik. Szép VAGYOK, szép VAGY, de nincsen olyan, hogy ő szép VAN*. A japán nyelvben sokszor nincs minden kimondva, a konkrét tartalmat ki kell találni, így például a szám / személy is bizonytalan, ezért a "kirei deszu" vonatkozhat rád, másra, másokra, vagy akár magamra is. A JR vasúti plakátja különböző úticélokat reklámoz, utazz ide, nézd meg, szállj sinkanszenre. A képen egy befagyott vízesés látható, Aomoriban, és a japán felirat, "kirei deszu". Lelkiismeretesen, becsületesen neki is ültek kiszótárazni, szóról szóra, mit jelent a “kirei”, mit jelent a “deszu”? Így került az összes ilyen plakátra az angol fordítás, az alany nélkül maradt, értelmetlen, csonka mondat: "Is beautiful." Hát, legalább megfordították a két szót, ez is valami. Jobb, mint a mellettem álldogáló japán srác pólóján a felirat: "Don't death, let's happy!" Van még itt ebben az országban az angoltanároknak dolga bőven. De ez - mostmár - nem az én problémám. 

Megérkezik az amerikai srác, R, jövő héttől a tanítványaim új tanára, és tesz valamit, amivel egycsapásra az átlag kollégáim 80%-a fölé emelkedik: bocsánatot kér a késésért. 

***

Az egyik óra végén járunk, játék-idő van, hét éves kisfiú jön ki a táblához. Húznia kell egy szó-kártyát, el kell tudnia olvasni, le kell rajzolnia a táblára, a csoporttársainak pedig ki kell találnia mi az, és angolul minél hamarabb bekiabálni. A “bicycle” kártyát húzza. Megpróbálja lerajzolni, senki nem szólal meg, a rajz elkészül, úgy néz ki, mint egy fél kutya. Bíztatom a többi gyereket, hogy találgassanak, próbálkoznak is, de semmi siker, fogalmuk sincs, mit ábrázolhat a kép. Egyre hangosabbak és vadabbak lesznek, egyre jobban belehevül mindenki a játékba, az is, aki rajzolta, végül annyira izgatott lesz, hogy elfelejti, ő volt az alkotó, és bekiabálja: “bicikli? BICIKLI! Szerintem ez egy bicikli!” Én erre csak sóhajtok egyet, elveszem tőle a szó-kártyát, és nem adok senkinek semennyi pontot. A biciklirajzoló kisfiú dühbe gurul, és rám förmed: “Megnézted milyen szó van a kártyámon, csaltál!!” 

“Vajon mi játszódhatot le a kissrác fejében?! Sosem fogjuk megtudni, valószínűleg szégyellte, hogy csúnyán rajzolt, és azt akarta, hogy vége legyen az egésznek. Vagy csak össze volt zavarodva, és ő is találgatni akart, részt akart venni a játékban.” Ezt már óra után, a szünetben magyarázom R-nek, az amerikai srácnak, aki a sarokban ül, és bőszen jegyzetel a füzetébe, amit én fellélegezve látok, mert ez talán azt jelenti: megnyugodhatok. Lelkiismeretes tanárt fognak kapni a tanítványaim, az utódomnak - úgy tűnik - számít, hogy jó órákat tartson. Nekem nem is az a fontos, hogy ügyes legyen, megelégszem azzal, ha van benne szándék, ha próbál majd ügyes lenni. 

A mai gyerekek legtöbbjét 3-4 éve tanítom, közel állnak a szívemhez, és egy gyöngébb pillanatomban elbizonytalanodom: lehetséges, hogy ezt az érzést most, az utolsó találkozásunkkor szóvá kellene tennem? De inkább, azt hiszem, nincs rá szükség. Maguktól is pontosan tudják, méghozzá abból, ahogy éveken keresztül minden egyes héten viselkedtem velük. A szavakkal még nem magabiztosan bánó, a precíz megfogalmazásokat egyelőre nem ismerő gyerekek érzelem-radarja megdöbbentően finomra hangolt. Ezekről a 7-8 évesekről elmondható, hogy életük felében az én angolórámra jártak, és az, ahogy ezeken az órákon beszéltem/játszottam velük pontosan "elmondta" nekik, hogy milyen fontosak a számomra, sokkal pontosabban, mint amit most az utolsó óránkon szimpla szavakkal el tudnék érni. 

***

R, a céghez frissen felvett tanár, lévén amerikai, már a találkozásunk első percétől fogva rendkívül közvetlen és közlékeny, de most így a nap végére (este 9 körül) már abszolút megnyílik, feloldódik, szívesen beszél, persze leginkább magáról. Filozófia szakon végzett, de a lediplomázás előtt el kellett kezdenie dolgozni, kitanulta a szakács szakmát, különböző éttermekben főzött éveken át, végül aztán megírta a szakdolgozatát, "a német idealista filozófia gyakorlati használata a konyhában" címmel, fogta magát, és Japánba jött élni. Két hónapja van itt, állást eddig nem, de japán barátnőt már sikerült találnia, sőt hetente egyszer főz is, egy blues bar-ban, ahol szombat esténként másik nagy szenvedélyének is hódolhat, az amatőr zenélésnek. Amikor az egyetlen lélegzetvétellel előadott beszámolójában idáig ér, illusztrációként a zsebéből elővesz, és a kezében ide-oda rakosgat egy apró szájharmonikát.

Úgy döntök, R megérdemel egy verbális vállveregetést. Hangot adok a véleményemnek, hogy kevés ember tud ilyen kis idő alatt, egy ilyen idegen országban, ilyen sokrétű, tartalmas létmódra szert tenni, de ez a bók szemmel láthatóan lesújtóan hat rá. Attól fél, mondja, suttogva, hogy mi van, ha csak BEMESÉLI magának, hogy ő boldog ember, miközben a valóság, amiről mit sem sejt, az az, hogy ő teljesen boldogtalan! Lehet, hogy épp fordítva van, mondom neki, és elhiteted magaddal, hogy nem érzed jól magad. Közben már nagyon szabadulnék a tanteremből, a helyzetből, a párbeszédből, mindenből, de R még ezt hozzáteszi: "Minél több mindent csinálok majd itt, annál nagyobb a matematikai esélye, hogy valami elbaszódik. Egyszerűen túl sok tervem van ahhoz, hogy semmit ne szúrjak el." Próbálom neki elmagyarázni, hogy azzal a forgatókönyvvel, amiben semmi baj nem történik, fölösleges is foglalkozni, ez ugyanis nincsen a lehetséges opciók között, ilyen nem fog történni, a gubanc garantált. Arra koncentráljon, hogy a bajok, amik történnek majd (mert fognak) ne legyenek se végzetesek, se váratlanok. Ha ki akar alakítani itt egy olyan életet, aminek a során ő kilép a "látogató" szerepéből, és szerves részévé akar válik Japánnak, akkor: el fog rontani dolgokat. A cél az, hogy idővel egyre kevésbé és kevésbé ügyetlenül rontsa el őket. “Try again. Fail again, fail better. Try again, fail again, fail better.” mondom neki bátorítólag, már kézfogáskor, miközben búcsúzok el a mai nyelviskola japán alkalmazottaitól. Nem hétköznapi élmény úgy elköszönni valakitől, hogy ebben az életben többet ezután biztos nem látjuk egymást. 

Az egyedüllét reményében buszra szállok, átmegyek 2-3 városrészen, én vagyok az persze az egyetlen utas, aki ébren van. Az ablakon át zsibbadt, tompa aggyal bámulom az épületet, ami 7 évvel ezelőtt azzal az érzéssel töltött el, mintha álmodnék, aztán a leghézköznapibb látványok egyike lett, és most talán utoljára látom: a Tokió állomás bejáratát. A buszról egy kis, elhagyatott parknál szállok le, körbejárom, hogy kiszellőztessem a fejem, és egy padra ülve próbálom ezt a blogot írni. Árnyék vetül a spirálfüzetemre, felnézek, valaki megállt velem szemben, és nem mozdul. Egy szararimen az, nem engem néz, hanem a hátam mögött, a padomtól 5-6 méterre kirakott térképet. Meg is kerülhetne, hogy közelebbről lássa, melyik ösvény merre visz. Kicsit oldalabbra is állhatna, onnan is látni. Sőt, odébb is mehetne, mert a parkban konkrétan minden sarkon ki van rakva egy ilyen térkép. Nem, neki ott kellett megállnia, velem szemben, lehet kettőnk között maximum 3 méter távolság. Egy magyar káromkodás kíséretében felkelek a padról, és hazaindulok. Pár lépés után visszanézek, a szararimen már a padomon ül, emailezget a telefonján. Csak úgy csinált, mintha a térképet nézné, igazából a pad kellett neki. A közelben az enyémen kívül egyébként volt még három-négy üres pad. Mindezt most jó alaposan végiggondolom, és ha eddig lett volna bennem kétely (nem volt), akkor ez a kis jelenet most minden kétséget kizáróan megvilágította a számomra a tényt: nem tudok tovább Japánban élni. 

Örömöt okoz a gondolat, hogy pár nap múlva költözöm haza. És közben örömöt okoz az a gondolat is, hogy itt voltam hét évig. Az élményről, összegzésképp, csak egyvalamit tudok mondani. “Is beautiful”.