Vége a munkanapomnak, ez azt jelenti, hogy este 8-9 van. Óráim már nincsenek, de még vár rám pár percnyi monoton, aprólékos papírmunka, a sajátosan japán bürokrácia gyöngéd bája. Semmi nincs, ami digitális formában történne, a kézzel írott órarendemet faxon kapom meg, az óráimon megtanított anyagról, oldalakról én is minden este papírra írt formában számolok be. Nekem személy szerint ez inkább élvezet, mint bosszankodás forrása, a blogot is mindig kézzel írom először, a naplóimat is, néha még a leveleimet is, de a legtöbb amerikai kollégám megbotránkozva - és gyakorlatlan mozdulatokkal - kapirgálja a (lerövidített) szavakat a “lesson information” rubrikába. Még így is jobban járunk, mint egy másik (nem híres, nem gazdag, nem sikeres) tokiói nyelviskola tanárjai, akik között akadnak ismerőseim, és nemrég meséltek a cég rendíthetetlen, kőbe vésett alapszabályáról: minden egyes beérkező emailt ki kell nyomtatni, és kartotékozni. Elég ha csak rájuk ír egy tanítvány, “elnézést, a mai órára nem tudok bejönni”, ezt már nyomtatják is ki, és a dokumentum mehet a 28. dossziéba a 12. polcon.

Visszarakom a dobozomba a stoppert és a plüss ábécé betűket. Az elsőre azért volt szükség ma, hogy mérjem, melyik csapat gyerek hány másodperc alatt tudja szavakba rendezni az utóbbit. A két legerősebb diák végül egy döntőben mérkőzött meg egymással. 30 másodpercet adtam nekik, hogy kirakják a szavakat. “Mádzside!!” mondták. 

Van egy új japán asszisztens itt az irodában, akinek a kedvességére semmi panasz nem lehet, hacsak az nem, hogy túlzásba viszi. Minden alkalommal, ha a lépcsőházban vagy a liftben összefutunk, biztosít róla: nagyon örül, hogy lát. Ha megválaszolom egy feltett kérdését, sosem mulasztja el ezt meghajlással fogadni, és hozzáfűzni: “nagyon köszönöm, hogy annyira kedves vagy, hogy rászántad az időt, hogy azzal fáradj, hogy segíted az én munkámat!” Ha épp az íróasztalomnál ülök, amikor behozza egy új tanítvány adatlapját, ahelyett, hogy megvárná, hogy én felkeljek, letérdel a székem mellé a földre, ráül a sarkaira, hogy egyenlő szemmagasságban legyünk, és úgy magyaráz. Még a nap elején kértem, hogy fénymásoljon le nekem egy tesztet, 20 példányban. A fénymásoló nem kapcsolt be. Felhívta a szerelőket. Mielőtt azok kiértek volna, egy kollégám, másik angoltanár, odajött, és bedugta a fénymásolót a konnektorba. Ezután már működött. Az asszisztens elkészített egy másolatot, az eredeti példányt félrerakta, a másolatot a tálcára tette, és így készítette el a harmadikat. A másodikat félrerakta, a harmadikat a tálcára, és így tovább. Mondtam, hogy ez így nem lesz jó, inkább az eredetiből kérnék 20-at, ha lehet. Megértette, bocsánatkérésképp pedig adott egy kis kimonó-alakú csomagot tele szójababbal. Közben, mert senki nem szólt nekik, hogy megoldódott a probléma, megérkeztek a szerelők. Az asszisztens majdnem a földig meghajolt, úgy kért tőlük bocsánatot, “hogy lehetek ilyen ostoba” stb, csak be kellett volna dugni a kábelt. A szerelők megnyugtatták: semmi baj, az esetek egyharmadában, amikor kihívják őket, ugyanez az ok áll a nemműködő tv, hűtő, mosógép hátterében.  


Ahelyett, hogy hazamennék a szokásos vonatommal, a mai nyelviskolámtól nem messze fekvő, csendes, elégtelenül megvilágított, családi házas lakóövezet irányába indulok. Öltönyös üzletemberek tekernek el mellettem a rozoga nagymama-bringájukon, a sarkon várakozó rendőrök sorra állítják meg őket, mert egyik biciklin sincs lámpa. Lehet, meg is szondáztatják őket, hiszen biciklivel (és kerekesszékkel is!) tilos ittasan közlekedni. Megállok az utcai térképnél, nem akarok eltévedni, nézem a sok horogkeresztet. A turistáknak eladott zsebtérképekről tavaly óta leszedik őket, de a fali változatokról nem. Hiába sokkal régebbi (és egyébként más, fordított formájú), mint a Hitler által lenyúlt és kisajátított szimbólum, 2016 óta ehelyett “pagoda ikonokkal” jelzik a buddhista templomokat.

Elsétálok az elhagyatott park bejáratánál hangosan síró lány mellett. Nem is csak sírás, hanem bömbölés. Hiába tűnik huszonévesnek a lány (a kétségbeesetten eltorzult arcvonások alapján nehéz megítélni), a zokogásában van valami, ami egyáltalán nem illik egy felnőtt emberhez. Fék, korlát, gát - ez az, ami egyáltalán nincs benne. Két kézzel kapaszkodik a barátnője ölelésre kinyújtott karjaiba, valahol a könyék és a csukló között, és az érzelmeinek szabad utat engedve, az éjjeli ég felé fordított arccal, legörbülő szájjal zokog. 

Még bemegyek a konbínibe (convenience store) pár sörért. Van három dolog, amit japán éjjelnappaliban én még nem láttam: koszos padló, gyűrött pénz és mogorva eladó. A pult, a polcok, a hűtőláda, még a pénztárgép is mindig ragyogóan tiszta. A papírpénzzel, mint egy finom keleti selyemkendővel, tisztelettel és tapintattal bánnak, élére hajtva, vagy takaros kis kupacokba elrendezve. Egy magát - alaptalanul - menőnek gondoló japán üzletember a híresen szabályozott sorbanállásra fittyet hányva bevág elém, amikor mennék fizetni. A pénztáros is (diákmunkaként itt dolgozó, megszeppent iskoláslány) mutatná neki félszegen, hogy ez nem így megy, de erre végül nincs szükség, mert a mögöttem álló japán, ránézésre talán valamiféle farmer lehet, rárivall az öltönyösre: “A külföldi volt itt előbb, a sor végére álljon.” Szívmelengető.

Húsz perc séta után becsöngetek az egyik házba. Itt lakik B, new york-i srác, egyik legjobb barátom, aki különböző tokiói esküvő-szervező cégeknek dolgozik, ál-papként.


A japánok szeretik ilyen-olyan vallásokból összeválogatni a nekik tetsző elemeket, szertartásokat. A gyerek születését sintó módon ünneplik, a temetések buddhista szokások szerint zajlanak, az esküvők terén viszont a keresztény külsőségek tetszenek nekik nagyon. A templom, az oltár, az orgona, a fehér ruha, virágok. Amennyire a spirituális vagy hitbeli tartalomra fittyet hánynak, annyira ragaszkodnak a nyugati hangulatú felszínhez, és ehhez a nyugati fizimiskájú pap is hozzátartozik. Itt jön a képbe B (aki egyébként zenész), és kollégái. A szükséges jelmezt felöltve, az előírt szöveget japánul betanulva, évek óta adja össze a fiatal japán párokat a felhőkarcolók aljában kialakított (főleg fehér gipszstukkóból összeeszkábált) kápolnákban. Az ifjú szerelmesek körében a legnépszerűbb helyszín természetesen a DisneyLand melleti, mesebeli kastélyra hasonlító ál-templom, ahol óránként 30,000 yenért a rajzfilmfigurákat is ki lehet bérelni. Van, hogy egy életnagyságú Minnie Mouse nyújtja át a gyűrűket, vagy éppen a Donald Duck integet a szertartás közben az egybegyűlteknek. 

B-vel alig lehet egyébként beszélgetni ma este, még mindig dühös amiatt, ami pár órával korábban, az étteremben történt, ahol a családjával vacsorázott. A japán felesége beleültette a 2 éves kisfiukat a gyerekülésbe, elvették az étlapokat, és már épp rendeltek volna, amikor egy szomszéd asztaltól (direkt jó hangosan és látványosan) felpattant egy idős japán nő. Odavonult hozzájuk, felkapta a gyereket, kiemelte a székből, majd visszatette, kicsit másképpen, és kijelentette: “Így kell ideültetni, ez a rendes módja. Milyen anya az, aki ezt nem tudja?” A helyzet az, hogy van az idősebb generációnak itt egy ilyen szuperkonzervatív, militáns alcsoportja, akiket - és ezt más, japán nőt elvett, itt gyereket nevelő, amerikai kollégám is megerősíti - nagyon zavarnak ezek a nemzeteket összekeverő házasságok. Pedig jobb lesz, ha megszokják őket. 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!