Az én cégemnél csak olyan ember tanít (túlnyomórészt amerikaiak, de néha nem angolnyelvű országból is jönnek), aki hajlandó volt legalább egy évre elhagyni a hazáját, hogy egy híresen furcsa és nehezen emészthető országban éljen, a világ másik felén. Ez már önmagában egy erős szelekció, ehhez a döntéshez kell egyfajta személyiségtípus. Vagy: valami elől nagyon kell menekülni. Aki a saját országában beilleszkedni, működni, barátokat szerezni, érvényesülni, normális életet összehozni valamiért nem tud, az sokszor választja ezt a kiutat. Japánba szökni, itt elölről kezdeni. Legalábbis én így próbálom magyarázni azt, hogy mennyi bizarr, labilis, fura, különc tanár-kollégám van itt. (A “tanár” itt csak annyit jelent, hogy “olyan ember, aki órákat tart”, a szakmai tudás vagy a képzettség nem követelmény.) A másik ok a skype-interjúk megmagyarázhatatlan hiánya, amitől a cégem határozottan elzárkózik. Csupán telefonon beszélgetnek a leendő alkalmazottal, ezért sincs mód kiszűrni azokat a delikvenseket, akik már az első héten katasztrófális tanárnak bizonyulnak. Fogtam magam, és felidéztem az 5 legrosszabbat, amire vissza tudok emlékezni az elmúlt 7 évből.
H. Norvég férfi, aki negyven éves kora előtt sosem tanított. DJ-ként dolgozott kisebb shibuya-i klubokban, majd elvett egy japán lányt, aki az esküvő után (ahogy ez számtalan más kollégámmal is megesett már) ragaszkodott hozzá, hogy költözzenek be együtt a szülei házába. A japán após-anyós a chiba-i félsziget legdélibb csücskénél laktak, vidéken, a legközelebbi szomszéd gyalog 10 percre, a legközelebbi bolt autóval 15 perc. H. abbahagyta a DJ-zést, és farmer lett, de amikor megérkezett az első gyerek, kellett egy komolyabb állás, jelentkezett hozzánk tanárnak. Az iskolába saras edzőcipőben és farmerban érkezik, kócosan, a hasát vakargatva. Elszív egy spanglit a mosdóban, és leül a folyosóra az okostelefonján játszani. Az óráját már 5 perce el kellett volna kezdenie, a tanítvány, 24 éves egyetemista, azóta áll ott mellette türelmesen, vár, tanárra nem szólunk rá. Végül én figyelmeztetem H.-t, erre észbekap, felugrik, beinvitálja az egyetemista srácot a terembe, és előveszi a lufikat, amivel játszani fognak. January, February, a hónapokat mondják felváltva, és passzolgatják egymásnak a lufit.
Sh. Indiai lány, aki az első napján épp abban a nyelviskolában kezdte meg a nyelvtanári karrierjét, ahol én is dolgoztam. A cégünk felhívott, szólt, hogy érkezik majd egy friss alkalmazott, csak pár napja szállt le a gépről, segítsek neki, amiben csak tudok. Másnap délután 2-re kellett volna érkeznie, hiába vártam, semmi. 2:20 körül hangos nyögésekre és szuszogásra lettem figyelmes a lépcsőház irányából. A kórosan elhízott Sh.-nek nem volt könnyű feljutni a 3. emeletre. Amikor végre megérkezett a nyelviskolába, én megpróbáltam bemutatkozni, de ő egy legyintéssel adta a tudtomra, hogy erre nincs szükség, és rámszólt: “Kérek egy pohár vizet.” Hoztam neki, odaadtam, felhajtotta, jó alaposan végignézett rajtam, és köszönetképpen annyit mondott: “Szóval te valami francia vagy, vagy ilyesmi?” Körbevezettem a suliban, elmagyaráztam mit hol talál, hogyan szokott kinézni egy itteni angolóra struktúrája. Amikor a CD-s polchoz értünk hirtelen félbeszakított, mondván ne pazaroljuk ezzel az időt, ő CD-ket nem fog használni az óráján. Pár másodpercbe telt, hogy a megdöbbenésből magamhoz térjek, és kezdtem volna valamit motyogni arról, hogy “listening skills” és “getting familiar with different accents” és “fun songs for the kids”, de Sh. tántoríthatatlan volt. A tanár széke a szobának ebben a felében van, mondta, a CD-lejátszó pedig a másik felében, csak nem képzelem, hogy ő minden egyes órán fel fog tápászkodni, hogy odamenjen, és berakja a következő CD-t? A tizenhárom éves japán kislány, Sh. első tanítványa, az órájuk felénél félénken-zavarodottan kisomfordált a teremből, és suttogva közölte a nyelviskolai recepcióssal: nem tudja, mit csináljon, a tanár elaludt.
N. Negyven és ötven közötti texasi férfi. Bár a mi cégünknél az angolórára akármilyen életkorban fel lehet iratkozni, a tanítványok 3 és 83 éves között vannak, N. a második héten kijelentette, ő csak gyerekeket hajlandó tanítani. Az órarendet összeállító titkárnők japánok, vagyis (hacsak valami csoda folytán nem különösen tökösek, ami néha előfordul, de nem ebben az esetben) a nem-kritizálás elvét követik, ennek megfelelően eleget tettek N. kérésének. Majdnem az összes felnőtt tanítványt átrakták más napokra, más tanárokhoz. Amit az N. által elfogadott és aláírt szerződés kimond és megkövetel, az egy dolog, de a konfliktuskerülő stratégia mindent felülír. N. délután megérkezik a nyelviskolába, ahol közlik vele, vannak-e aznap változások az órarendjében. Ha valaki lemondta az órát, N. ököllel a levegőbe boxol egyet, és azt üvölti “YEAH”, amitől a japán alkalmazottak halálra rémülnek. Ha, ellenkezőleg, a nap végére egy extra tanítvány került, vagyis N. fél órával késöbb mehet haza, dühében felrúg egy-két széket. Ha ebben a pillanatban már épp ott várakozik pár japán kisgyerek, azok ilyenkor általában a sarkukra állnak, és teljesen váratlan magabiztossággal és eltökéltséggel kijelentik: ők másik tanárt akarnak, N. órájára nem jönnek többet. Az iskola vezetői felhívják a cég japán elnökét, hogy utazzon le hozzájuk (ez egy pici, szegény, ütött-kopott vidéki nyelviskola), és figyelje meg N.-t munka közben. Ennek esetleg meglepetésszerűen lenne értelme, vagy titokban, egy tükör mögött ülve, N. tudta nélkül. Ehhez képest jó előre szólnak neki, hogy holnapután érkezik az elnök. N. felvesz egy nyakkendőt (most először, mióta itt dolgozik), igazi tehetséges pszichopata módjára végigtanítja a napot, leutánozva egy normális és kedves ember külső viselkedését, az elnök nyugtázza, hogy nincs itt semmi baj, és hazautazik. Másnap a dolgok visszatérnek a megszokott szintre. A 11 éves kislány tanítvány kifejezetten dühösen, fennhangon mondja N.-nek: “Megmondtam, hogy nem kell kikísérni a wc-re, tudok egyedül is pisilni, sensei, ne kérdezd meg többször!”
I. Huszonkét-huszonhárom éves amerikai srác. Figyelembe véve a japánok emberfelettien magas tűréshatárát (ha valamiben világbajnokok, az a “szó nélkül tűrni és kibírni”), egészen megdöbbentő volt az, amikor már ők se tudták tovább elkerülni a kritika megfogalmazását, és kénytelenek voltak I.-t megkérni: zuhanyozzon gyakrabban. Amikor kedd reggel kinyitották az iskolát és a penetráns hónalj/száj/szesz/izzadtság/segg szag miatt nem tudtak belépni a terembe, a japán asszisztensek pontosan tudták, hogy ezek szerint az előző napon I. tanított itt. A probléma gyökere a leggyakoribb, legközhelyesebb magyarázat, az alkohol. I. le akar gurítani egy sört meló után, ebből lesz rendszerint reggelig ivás, reggel 7kor ágyba hazaesés, dél körül pánikszerű felriadás, és rohanás a nyelviskolába, az előző napi (időnként pizsamaként is funkcionáló) tanítós ingben, a japán nyárban, az előző napi csúhájokat visszaizzadva. A fent vázolt helyzetnek két konkrét következménye lett. Egyrészt a cégünk igazgatója meglátogatta I.-t a lakásában, hogy elbeszélgessen vele a kollégáktól és tanítványoktól naponta érkező higiéniai panaszokról. (ezen a ponton derült ki egyébként, hogy I. szeret a szemetével együtt aludni) Másrészt, a nyelviskolában még télen is nyitva kellett hagyni minden ablakot. A hab a tortán, hogy I. (barátok, sőt akár csak haverok híján) előszeretettel maradt benn a munkahelyén jóval zárás után, hogy a nyelviskola japán titkárnőinek kiöntse a lelkét. Ők, japánok lévén, soha nem rázták le, hiába jelentette ez azt, hogy 1 órával tovább benn kell maradniuk, pedig már mehetnének haza, türelmesen bólogatva hallgatták a “miért csak nekem nincsen baratnőm?” tematikájú monológokat. Nevezhetjük ezt a japán kollégák tapintatosságának (ha szebb fényben akarjuk látni), vagy akaratgyengeségének (ha nem).
T. Jó 190 centi magas, stramm, masszív, ex-tengerészgyalogos, szupertűsarkúban és szupermini ruhában tanító amerikai lány. Hogy, hogy nem, történt egy éjjel, izakajában (japán korcsmában), hogy a rendőrök elkérték T. a személyi igazolványát. Ha nincsen valakinél azonosító okmány, az probléma: a japán rendőrök a törvény szerint ilyen esetben bevihetik az illetőt, és akár 20-25 napig tarthatják fogva, anélkül, hogy kötelesek lennének megmondani, mivel gyanúsítják, miközben a fogvatartott nem találkozhat ügyvéddel sem. T.-nél nem volt személyi, úgyhogy kénytelen volt azt tenni, amit ebben az esetben minden normális ember tenne: mindkét rendőrt kiütötte ott helyben ököllel. Az egyikük két héten belül felépült, a másiknak viszont eltört a szemüreg-csontja, ami T. helyzetét jelentősen bonyolította. Ha jól emlékszem, három hónapig volt börtönben Japánban, ami alatt az is kiderült, hogy Koreában már jó ideje keresi a rendőrség, hasonló sztorik miatt.
Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
Utolsó kommentek