maji-de

日本

Az állomáson várom a kollégámat, mondhatnám, az utódomat, aki megörökli majd a mai óráimat, és annak érdekében, hogy a váltás minél olajozottaban menjen végbe, a mai "observation day" alatt megismerkedik majd a könyvekkel, a módszereimmel, a tanítványok sajátosságaival. A mozgólépcső tetejénél beszéltük meg, késik, frissen ideköltözött külföldiként nem nehéz rossz vonatra szállni. Lassan, észrevétlenül kezdek aggódni, közben nézelődöm. 

Begurul és kis zökkenéssel megáll mellettem a cégek által bérelhető “dzso-i-fu-ru to-re-i-n”, a rendezvény-, parti- és konferencia-vonat. Tatami szőnyegekkel, alacsony, földönülős asztalokkal berendezett kocsik. A vállalatok a laza meeting-et, a céges kirándulást, és a közös ivászatot a "Joyful Train" fedélzetén így egyszerre, egy helyszínen tudják lebonyolítani. 

Ahogy szokott (az igazán régi olvasók jól tudják ezt) megakad a szemem az egyik plakáton. A JR vasúttársaság saját reklámja, szép téli táj. A nyelvi háttértörténet a következő: A kijelentő mondat végére oda kell rakni, hogy "deszu". Ez a létige, angol "is", magyar "van", de persze mindkettő másképp viselkedik. A magyarban igaz, hogy alapjáraton odakerül a végére, de harmadik személyben valamiért eltűnik. Szép VAGYOK, szép VAGY, de nincsen olyan, hogy ő szép VAN*. A japán nyelvben sokszor nincs minden kimondva, a konkrét tartalmat ki kell találni, így például a szám / személy is bizonytalan, ezért a "kirei deszu" vonatkozhat rád, másra, másokra, vagy akár magamra is. A JR vasúti plakátja különböző úticélokat reklámoz, utazz ide, nézd meg, szállj sinkanszenre. A képen egy befagyott vízesés látható, Aomoriban, és a japán felirat, "kirei deszu". Lelkiismeretesen, becsületesen neki is ültek kiszótárazni, szóról szóra, mit jelent a “kirei”, mit jelent a “deszu”? Így került az összes ilyen plakátra az angol fordítás, az alany nélkül maradt, értelmetlen, csonka mondat: "Is beautiful." Hát, legalább megfordították a két szót, ez is valami. Jobb, mint a mellettem álldogáló japán srác pólóján a felirat: "Don't death, let's happy!" Van még itt ebben az országban az angoltanároknak dolga bőven. De ez - mostmár - nem az én problémám. 

Megérkezik az amerikai srác, R, jövő héttől a tanítványaim új tanára, és tesz valamit, amivel egycsapásra az átlag kollégáim 80%-a fölé emelkedik: bocsánatot kér a késésért. 

***

Az egyik óra végén járunk, játék-idő van, hét éves kisfiú jön ki a táblához. Húznia kell egy szó-kártyát, el kell tudnia olvasni, le kell rajzolnia a táblára, a csoporttársainak pedig ki kell találnia mi az, és angolul minél hamarabb bekiabálni. A “bicycle” kártyát húzza. Megpróbálja lerajzolni, senki nem szólal meg, a rajz elkészül, úgy néz ki, mint egy fél kutya. Bíztatom a többi gyereket, hogy találgassanak, próbálkoznak is, de semmi siker, fogalmuk sincs, mit ábrázolhat a kép. Egyre hangosabbak és vadabbak lesznek, egyre jobban belehevül mindenki a játékba, az is, aki rajzolta, végül annyira izgatott lesz, hogy elfelejti, ő volt az alkotó, és bekiabálja: “bicikli? BICIKLI! Szerintem ez egy bicikli!” Én erre csak sóhajtok egyet, elveszem tőle a szó-kártyát, és nem adok senkinek semennyi pontot. A biciklirajzoló kisfiú dühbe gurul, és rám förmed: “Megnézted milyen szó van a kártyámon, csaltál!!” 

“Vajon mi játszódhatot le a kissrác fejében?! Sosem fogjuk megtudni, valószínűleg szégyellte, hogy csúnyán rajzolt, és azt akarta, hogy vége legyen az egésznek. Vagy csak össze volt zavarodva, és ő is találgatni akart, részt akart venni a játékban.” Ezt már óra után, a szünetben magyarázom R-nek, az amerikai srácnak, aki a sarokban ül, és bőszen jegyzetel a füzetébe, amit én fellélegezve látok, mert ez talán azt jelenti: megnyugodhatok. Lelkiismeretes tanárt fognak kapni a tanítványaim, az utódomnak - úgy tűnik - számít, hogy jó órákat tartson. Nekem nem is az a fontos, hogy ügyes legyen, megelégszem azzal, ha van benne szándék, ha próbál majd ügyes lenni. 

A mai gyerekek legtöbbjét 3-4 éve tanítom, közel állnak a szívemhez, és egy gyöngébb pillanatomban elbizonytalanodom: lehetséges, hogy ezt az érzést most, az utolsó találkozásunkkor szóvá kellene tennem? De inkább, azt hiszem, nincs rá szükség. Maguktól is pontosan tudják, méghozzá abból, ahogy éveken keresztül minden egyes héten viselkedtem velük. A szavakkal még nem magabiztosan bánó, a precíz megfogalmazásokat egyelőre nem ismerő gyerekek érzelem-radarja megdöbbentően finomra hangolt. Ezekről a 7-8 évesekről elmondható, hogy életük felében az én angolórámra jártak, és az, ahogy ezeken az órákon beszéltem/játszottam velük pontosan "elmondta" nekik, hogy milyen fontosak a számomra, sokkal pontosabban, mint amit most az utolsó óránkon szimpla szavakkal el tudnék érni. 

***

R, a céghez frissen felvett tanár, lévén amerikai, már a találkozásunk első percétől fogva rendkívül közvetlen és közlékeny, de most így a nap végére (este 9 körül) már abszolút megnyílik, feloldódik, szívesen beszél, persze leginkább magáról. Filozófia szakon végzett, de a lediplomázás előtt el kellett kezdenie dolgozni, kitanulta a szakács szakmát, különböző éttermekben főzött éveken át, végül aztán megírta a szakdolgozatát, "a német idealista filozófia gyakorlati használata a konyhában" címmel, fogta magát, és Japánba jött élni. Két hónapja van itt, állást eddig nem, de japán barátnőt már sikerült találnia, sőt hetente egyszer főz is, egy blues bar-ban, ahol szombat esténként másik nagy szenvedélyének is hódolhat, az amatőr zenélésnek. Amikor az egyetlen lélegzetvétellel előadott beszámolójában idáig ér, illusztrációként a zsebéből elővesz, és a kezében ide-oda rakosgat egy apró szájharmonikát.

Úgy döntök, R megérdemel egy verbális vállveregetést. Hangot adok a véleményemnek, hogy kevés ember tud ilyen kis idő alatt, egy ilyen idegen országban, ilyen sokrétű, tartalmas létmódra szert tenni, de ez a bók szemmel láthatóan lesújtóan hat rá. Attól fél, mondja, suttogva, hogy mi van, ha csak BEMESÉLI magának, hogy ő boldog ember, miközben a valóság, amiről mit sem sejt, az az, hogy ő teljesen boldogtalan! Lehet, hogy épp fordítva van, mondom neki, és elhiteted magaddal, hogy nem érzed jól magad. Közben már nagyon szabadulnék a tanteremből, a helyzetből, a párbeszédből, mindenből, de R még ezt hozzáteszi: "Minél több mindent csinálok majd itt, annál nagyobb a matematikai esélye, hogy valami elbaszódik. Egyszerűen túl sok tervem van ahhoz, hogy semmit ne szúrjak el." Próbálom neki elmagyarázni, hogy azzal a forgatókönyvvel, amiben semmi baj nem történik, fölösleges is foglalkozni, ez ugyanis nincsen a lehetséges opciók között, ilyen nem fog történni, a gubanc garantált. Arra koncentráljon, hogy a bajok, amik történnek majd (mert fognak) ne legyenek se végzetesek, se váratlanok. Ha ki akar alakítani itt egy olyan életet, aminek a során ő kilép a "látogató" szerepéből, és szerves részévé akar válik Japánnak, akkor: el fog rontani dolgokat. A cél az, hogy idővel egyre kevésbé és kevésbé ügyetlenül rontsa el őket. “Try again. Fail again, fail better. Try again, fail again, fail better.” mondom neki bátorítólag, már kézfogáskor, miközben búcsúzok el a mai nyelviskola japán alkalmazottaitól. Nem hétköznapi élmény úgy elköszönni valakitől, hogy ebben az életben többet ezután biztos nem látjuk egymást. 

Az egyedüllét reményében buszra szállok, átmegyek 2-3 városrészen, én vagyok az persze az egyetlen utas, aki ébren van. Az ablakon át zsibbadt, tompa aggyal bámulom az épületet, ami 7 évvel ezelőtt azzal az érzéssel töltött el, mintha álmodnék, aztán a leghézköznapibb látványok egyike lett, és most talán utoljára látom: a Tokió állomás bejáratát. A buszról egy kis, elhagyatott parknál szállok le, körbejárom, hogy kiszellőztessem a fejem, és egy padra ülve próbálom ezt a blogot írni. Árnyék vetül a spirálfüzetemre, felnézek, valaki megállt velem szemben, és nem mozdul. Egy szararimen az, nem engem néz, hanem a hátam mögött, a padomtól 5-6 méterre kirakott térképet. Meg is kerülhetne, hogy közelebbről lássa, melyik ösvény merre visz. Kicsit oldalabbra is állhatna, onnan is látni. Sőt, odébb is mehetne, mert a parkban konkrétan minden sarkon ki van rakva egy ilyen térkép. Nem, neki ott kellett megállnia, velem szemben, lehet kettőnk között maximum 3 méter távolság. Egy magyar káromkodás kíséretében felkelek a padról, és hazaindulok. Pár lépés után visszanézek, a szararimen már a padomon ül, emailezget a telefonján. Csak úgy csinált, mintha a térképet nézné, igazából a pad kellett neki. A közelben az enyémen kívül egyébként volt még három-négy üres pad. Mindezt most jó alaposan végiggondolom, és ha eddig lett volna bennem kétely (nem volt), akkor ez a kis jelenet most minden kétséget kizáróan megvilágította a számomra a tényt: nem tudok tovább Japánban élni. 

Örömöt okoz a gondolat, hogy pár nap múlva költözöm haza. És közben örömöt okoz az a gondolat is, hogy itt voltam hét évig. Az élményről, összegzésképp, csak egyvalamit tudok mondani. “Is beautiful”.

A csengőre ébredek, valaki áll a bejárati ajtó előtt, gyanakvással vegyes ingerültséggel lesem a biztonsági kamera monitorját a nappali falán. Ahogy a képernyő lassan felmelegszik, kirajzolódnak rajta az NHK ember körvonalai. A japán állami tévécsatorna pénzbeszedőjéhez van szerencsém. Az elképzelés az, hogy mivel közszolgálati csatornáról van szó, ennek a működtetésébe minden Japánban lakó ember bele kell, hogy szálljon valamekkora összeggel. Ennek a lebonyolítása úgy történik, hogy mindenre elszánt, lerázhatatlan bácsik végigkopogtatják az összes lakás bejárati ajtaját az országban, és a lakóktól tetszőleges összegben pénzt kérnek. Csak azért nyitom ki, az ajtót, hogy megmondjam, nincs tévém. Nem áll módomban az NHK nyújtotta élményt élvezni, úgyhogy, ha jól látom, nem tartozom semmivel. Csuknám be, de megfogja: az nem érdekes, mondja, ha van japán okostelefonom, akkor is adjak valamennyit, mert elvileg azon is lehet tévézni. Az információ hallatán, hogy nekem bizony azom sincs, a mai napig síma flip-phone-t használok csak (ami egyébként igaz), megrökönyödik. Ezt kihasználva becsukom gyorsan az ajtót.

Pár órával később már indulok munkába. A szomszéd nő gyerekek nélkül öregedett meg, a hiányukat két csivavával pótolja. Őket fürdeti ma reggel a kertben, nagy gonddal, törődéssel, egy szerzetes komótosságával, egy felfújható gumimedencében. Hogy a két kiskutya meg ne fulladjon a bokáig érő vízben (nem nekem bokáig, hanem nekik!) vett nekik és rájuk húzott 1-1 picike, narancssárga kutya-mentőmellényt. Felszállok a vonatra. A szemben ülő nő (ezt már sok remek Miki Satoshi filmben is láttam) a nejlonzacskójába beszél. Ezt teszi egy magányban leélt élet. Nincs kihez beszélni, de muszáj, úgyhogy kijön belőle, de tudja, hogy ez nem elfogadható, viszont ellen se tud neki állni, úgyhogy megpróbálja elrejteni mások elől: mesél a tegnapi napjáról, előre hajolva, lefele, bele a nejlonzacskóba.

Türelem, lelkierő, koncentráció szempontjából nem is az angolóráim megtartása, hanem az új tanárok betanítása veszi ki belőlem a legtöbbet. Elérkezett az a röhejes pont is, hogy a cégnél most már veteránnak számítok. Nem sok tanár akad, aki nálam régebb óta van itt Japánban, ami nem is meglepő: az amerikai kollégák szemében ez többnyire egy jó kis vakáció-lehetőség, egy laza „one-year-deal”. Idejönnek, tanári (vagy néha bármilyen egyetemi) végzettség nélkül, elvannak. Az első évben nem kell még adót se fizetni, jól lehet élni, a cégünk ad lakást, a tanítványokkal UNO-t meg JENGA-t játszanak az óráikon, azt is félvállról, egy 8 éves japán gyerek úgysem fog panaszt tenni (de), aztán jövőre úgyis hazautaznak. Én a végzettségemet (és, ami fontosabb: a hivatásomat) tekintve angoltanár vagyok, és, ha magamat nem is, de a munkámat komolyan veszem. 

Mint „veterán” tanárnak, néha hozzám küldik „óramegfigyelésre” az új alkalmazottakat. Elvileg ilyenkor csak a sarokban ülve kellene jegyzetelniük, a szünetekben kérdezni tőlem, ha van mit. Ellesni, hogyan fegyelmezünk meg egy 3 éves kis szörnyet, hogyan bírjuk rá beszélgetésre a totál zárkózott japán háziasszonyt, hogyan vetünk véget a halálra rémült, remegő kezű szararimen izgulásának. És, ezek után, ha megteremtettük az ideális pszichológiai alaphelyzetet, jöhet a szakma: hogyan tanítjuk az angol nyelvet. Népszerűség (és technológia) terén az utóbbi 1-2 évben Korea messze elhúzott Japán mellett, és ez abból is látszik, mennyire megcsappant nálunk a tanári állásokra jelentkezők száma. Az amerikaiak az egyéves kamu-tanárkodás, csajozás, partizás céljára már egy ideje inkább Szöult választják. A cégünk be kell, hogy érje… filippínókkal. Viszonylag közel van, szegények az emberek, a japán fizuból bőven jut az otthon maradt rokonoknak is, ergo csőstül áramlanak ide Manilából a fiatalok. A rám sózott két „observer” is a Fülöp-szigetekről érkezett, egy lány, egy fiú. Bemutatkozás után a lány legelső kérdése, hogy vastagok-e a falak a céges lakásokban, ő ugyanis nagyon hangos szokott lenni szex közben. A srác nyíltan bevallott oka arra, hogy itt legyen angol tanár: Japán az egyetlen nagy, fejlett ország ma a világban, ahol gyakorlatilag nincs jelen a kereszténység. Ő önjelölt misszionáriusként igyekszik majd ennek véget vetni, kivezetni a spirituális sötétségből a japán népet. A suli falára kiragasztott, tanítványoknak szóló, bemutatkozó szövege is így kezdődik: Hello, let’s talk about the Bible! 

Bár nem sokára jövök majd haza Budapestre a nyáron, most úgy érzem, nem tudok addig várni, rám tör az ellenállhatatlan utazhatnék. Külföldre kellene menni kis időre, akár csak egy napra, gondolom magamban, megfeledkezve arról, hogy igazából állandó jelleggel külföldön vagyok. Ami tény: tanítottam már olyan helyen nyelviskolában Tokió közelében, ahova több idő volt eljutnom, mint amennyi lenne átruccanni Koreába. A Korean Air gépek egész nap folyamatosan ingáznak a két ország között, az ember épp csak elhelyezkedik kényelmesen, megreggelizik, és már landolunk is. Egy szilvesztert töltöttem már Szöulban (az egyetlent, az eddigi 33 közül, amit nem Budapesten éltem át), de annak az útnak első sorban az „igazi tél” megtapasztalása volt a célja. Tokió környékén nem nagyon megy 0 fok alá a hőmérséklet, és decembertől februárig Hokkaidóra is, a naganói hegyekbe is azért járok rendszeresen, hogy havat lássak. Akárhogy is kitesz magáért ez a 13 milliós nagyváros díszítések és kivilágítások terén, nekem nem lesz téli/karácsonyi hangulatom úgy, ha egy vastag pulcsiban tudok sétálgatni az utcán. (Ugyanúgy, ahogy az új-zélandi kollégáim el se tudják azt képzelni, hogy Karácsonykor hideg legyen.) 

Sokat gondolunk vissza a barátnőmmel arra a pár évvel ezelőtti szilveszterre Szöulban. A brutális hidegen, a régi, díszes dobokon és felvonulásokon, a fermentált csípős káposztán kívül egy nagyon emlékezetes élmény van, ami azóta is kísért: Azon a szilveszteren ettem életem legfinomabb hong kongi ételeit, a kínaias hangzású Ho-Lee Chow nevű helyen. A kanadai illetékességű étteremlánc (vigyázat, a név csak szóvicc: „szentséges nyamiság”) New York-ot igen, de Tokiót nem tartotta arra érdemesnek, hogy ott is képviseltesse magát, és a barátnőmmel évek óta tervezzük, hogy visszarepüljünk ebbe a szöuli étterembe ebédelni. A Michelin hivatalos indoklása a maximálisan adható 3 csillagra: „olyan étterem, amiért érdemes repülőre szállni.” Ez a koreai-kanadai-kínai hely, ha jól tudom, egy csillaggal se büszkélkedhet, de mi most pontosan ezt csináltuk: éjfélkor csekkoltunk be a Haneda reptéren, és 2 órával később már az éjjeli járaton aludtunk, úton a Samsung, a Gangnam stlye, és a kimcsi országába. 

Másnap hajnalban várjuk a vonatot, ami bevisz majd a reptérről, nézelődöm. Az első biztos jele, hogy átléptük a határt: a földön ücsörögve piknikezgető nagymamák látványa teljességgel elképzelhetetlen lenne Tokióban. Hogy ki koreai és ki japán, azt ránézésre akkor lehet eldönteni, ha az illető akarja hagyni, hogy el lehessen róla dönteni. Vagyis, ha hajlandó úgy öltözködni, mozogni, olyan frizurát hordani, ami a saját népére jellemző. A hófehérre meszelt arc, a vérvörösre rúzsozott ajkak, a vastag fekete keretes szögletes szemüveg, ezek a koreai lány ismertetőjegyei. Begöndörített haj, és leopárdmintás blúz? Koreai néni. Ha tipikusan koreai, vagy tipikusan japán módon viselkedik, néz ki valaki, akkor még én is rögtön el tudom dönteni, hova valósi. Ha nem, ha szándékosan felveszi a másik nép modorosságait, divatját, mozgáskultúráját, akkor még maguk a japánok és a koreaiak se biztosak benne mindig. A koreai fiatalok (főleg a sznob fajta) imádja, követi, irigyli, majmolja a japán fiatalok szokásait, stílusát, olyannyira, hogy néha – menősködésből – japán szavakat fűznek a mondandójukba. (Ugyanezt tapasztaltam egyébként a hong kongi lányok részéről is, akiknél a cukiság garanciája és a szexiség netovábbja, ha ezt-azt japánul mondanak.)

A csomagjainkat már épp felraknám az ülések fölötti csomagtartóba, amikor leesik, hogy optikai illúzióról van csak szó: a kapaszkodó vízszintes csöve éppen úgy van elhelyezve, hogy a gyanútlan ember azt hiheti, ott van a szokásos polc a táskáknak, de nincs. Erre felirat is figyelmeztet, valószínűleg sokan ejtették már így mások tarkójába a bőröndjüket. Elindul a vonat, bekapcsol az ülésekkel szemben elhelyezett tévé (így nem lehet nem nézni), és elindul mindegyiken ugyanaz az ismeretterjesztő videó, ami a „miért aljas hazug disznók a japánok, és mit tehetünk ellenük” témát járja körül. A háború alatti, úgynevezett "comfort women” jelenség miatt, illetve a Takeshima (vagy, mások szerint Dokdo) nevű sziget miatt nem tökéletesen barátságos a viszony a két ország között. A koreaiak szerint Japán ezt már rég vissza kellett volna, hogy adja nekik. Lakatlan szigetekről van szó egyébként, az igazi jelentőségük abban áll, hogy a szigetet birtokló ország határait egészen odáig ki kell tolni, így a közte lévő óceán területe is az adott ország fennhatósága alá kerül. A vonaton játszott videók ezekkel kapcsolatban pótolják az esetleges hiányosságokat az utasok történelmi tudásában. 

Myeong-dong-ban kiderül, mennyire frissek is igazából a három évvel ezelőtti emlékeink. Egymás után ismerjük fel az utcákat, boltokat, amiket anno céltalanul lófrálva láttunk, mielőtt – véletlenül – rátaláltunk volna arra a felejthetetlen étteremre, ami a mostani utazásunk célpontja. A járdán végig kis táblák, rajtuk köszönések, a világ összes nyelvén. 15-20 perc után meg is látjuk a bejáratát, le a lépcsőn az utcaszint alá, ahol fogad minket az egész falat beterítő „Ho-Lee Chow” cégér, és mögötte a bedeszkázott ablakok: az étterem bezárt. Fél évvel ezelőtt. Felújítják, csak szeptemberben fog újra kinyitni. Most esik le: amikor a múlt héten felhívtam őket, hogy asztalt foglaljak, rá kellett jönnöm, hogy se angolul, se japánul nem értenek semmit, mindössze azt hajtogatták, „September”. Furcsa döntés, ahelyett, hogy „no restaurant”, vagy „closed”, vagy hasonlók, inkább a nyitás hónapját ismételgetni. Csak pár megdöbbent, csalódott másodperc után jut eszembe a gondolat: De, ha fél éve zárva az étterem, akkor miért vették fel a telefont a múlt héten? Kikeresem a híváslistámból a számot, tárcsázom, megint felveszik, megint nem értjük egymást, úgyhogy fel a lépcsőn az utcaszintre, beugrunk egy taxiba, a mobilomat pedig a koreai sofőr kezébe nyomom, aki azonnal felfogja a helyzetet. Hamar kiderül, hogy két Ho-Lee Chow is van Szöulban, a másik teljes mértékben nyitva van, és funkcionál, a taxisunknak elmagyarázzák, hogy tud oda jutni, és fél óra múlva már érkezik is az asztalunkra a narancsos csirke, a citromos kacsa, és egy olyan felejthetetlen édes-savanyú leves, amiről akár egy külön blog-bejegyzést lehetne írni. Étteremből egyenesen a reptérre, vissza Tokióba, és este 11-re már otthon, a bőröndből szépen megy a hűtőbe az a 3-4 take-out doboz, amit hazareptettünk.    

Rilakkuma mindig lazít. Ő egy japán kabala-állatka, egy közkedvelt figura. Anime talán (még) nincs belőle, csak az, amit Japánban úgy neveznek: „guddzü”. A kis figurával díszített javak tengere. Rilakkumás tolltartók, ceruzák, termoszok, ebédes dobozkák, törölközők, kulcstartók. „Goods”. Én sok mindenért odavagyok, ami japán, például a rajzfilmekért egyáltalán nem. De ezt a karaktert megszerettem. A név két szóból van összerakva. Egyrészt ott van az ősi japán kifejezés a lazításra, a „rilakkuszü”. Másrészt, a maci pedig „kuma”. Rilakkuma tehát a lazító maci. Nem sokat tudok a koncepció hátteréről, de annyi már feltűnt az évek során, hogy ez a medve nem szívbajos. A legkülönbözőbb helyszíneken és testtartásokban tud heverészni, lazítani, csillezni. Törődik a maga dolgával, az arckifejezésén semmi nem változtat, napozgat, leszarja a világ problémáit. Nekem ez szimpatikus, úgyhogy eldöntöttem, magamra tetováltatom Rilakkumát. 

Szeretem a tetoválásokat, de nem úgy, mint életre szóló szimbólumokat, amik valamilyen privát, mély érzelemhez kötődnek. Egyszerűen csak, mint puszta látványt. A tartalom nem igazán számít. Nem sokat szoktam rajtuk gondolkozni, és nem állíthatom, hogy különösebben mély jelentésük lenne. Az asztrológiát és a horoszkópokat tudománytalan sületlenségnek tartom. Augusztusban születtem, de ha van valami, ami magammal kapcsolatban egyáltalán nem érdekel, az a csillagjegyem. Úgyhogy magamra tetováltattam az „oroszlán” szimbólumát. Mert jó ránézni. Még csak oroszlán se lennék egyébként, ha akkor születek meg, amikor kellett volna, nem pedig 8 hónap után. Különösen vonzanak a közhelyes-klasszikus tetoválások, koponyák, sárkányok, vagy éppen a kandzsi (kínai írásjel) például. 9 évvel ezelőtt, még Budapesten élve, szerettem volna valamilyen japán feliratot magamra. Adva van a nagy kérdés: mit jelentsen? Valamit, ami nekem tényleg fontos. BARÁTSÁG? Nem igazán. BÉKE? Ugyan már. ERŐ? Hahaha. Úgyhogy kiválasztottam az írásjelet, ami azt jelenti: TETOVÁLÁS. 

Most viszont a fő kérdés az volt, hova kerüljön a maci? Rilakkuma mindig lazít. Logikusan gondolkodva, jó lenne olyankor látni, amikor én lazítok, teszem azt, egy kanapén heverészve, a lábamat keresztbe téve. Egyértelmű: a lábfejemen kell, hogy legyen. 

Már volt szó róla, és talán sokan tudják is, hogy még ma is mekkora, társadalmilag ellehetetlenítő, stigma a tetoválás Japánban. Ezért vagyok kénytelen bűnözőkkel strandolni. Az uszodákba rajtam kívül (engem most úgy kell érteni, mint a divat-tetovált külföldi kategóriáját) a jakuzákat nem engedik be. Így aztán, ez az a fajta réteg, amivel nyaranta találkozom a Küdzsüküri tengerpart homokján. Oda vagyunk száműzve. Európában mindenki ismeri azt a bunkó típust, amelyik agresszívkodik és keménykedik, de mindeközben az összhatás inkább csak vicces, mint ijesztő. Ezek a kétes japán elemek itt a strandon épp ennek az ellenkezője: Úgy közvetlenek és barátságosak velem, hogy közben nem szűnnek meg félelmet kelteni. Az ő tetoválásaik „wabori” stílusban, (ez ugyanaz a „wa”, mint a „wagyu”-ben) régi japán módszerrel, kézzel, egyenként szúrkálva készülnek, ami nekem túl meredek vállalkozás, anyagilag is és fájdalmilag is, de sikerült találnom egy direkt a külföldiek igényeire szabott szalont Roppongiban. 

A szűk kis utcák egyikében (az itt lakók kedvéért: a „Roppongi Hills”-től nem messze), egy lelakott kis saroképületben indul felfele az ember-szélességű lépcső, elhalad egy-két homályos funkciójú masszázs-szalon mellett (bentről unott „helómádám, helószőr, juvanmászázs jeeeesz” szűrődik ki), és felér az egykori padlásra, ahol egy kifinomult, visszafogott eleganciával öltözött fiatal japán férfi fogad. Ő Dice. Jólfésült, nyugodt, természetes módon barátságos. Tökéletesen testreszabott, minőségi világosbarna ing, nemkevésbé csinos mustárszínű nadrágba tűrve. Egyáltalán nem az általam jól ismert, rég megszokott japán akcentussal beszél angolul, inkább a kínaiakra jellemző susogó-zsizsegő kiejtést hallom. A legerősebb első benyomás: Dice-t nem lehet kibillenteni az egyensúlyából. Lehalkított hangon, ráérősen, megingathatatlan magabiztossággal válaszolgat a kérdéseimre. Persze, pontosan olyan lesz, mint az eredeti rajzfilmfigura. Hogyne, a színeket is ki tudja keverni, nem fognak fakulni. Igen, szóljak nyugodtan, ha javítani kell majd rajta, vagy nem gyógyul rendesen. Nem, még soha senki nem kért magára Rilakkumát. 

Miután kiderül, hogy az ár és az időpont is megfelelő mindkettőnknek, én már 90%-ban biztos vagyok benne, hogy a megfelelő helyre jöttem. A maradék 10% kétely oka, hogy Dice tetoválásairól semmit nem tudok. Se a rajtalévőkről (nem látok egyet se), se a munkáiról. Ugyanakkor, a falon lógó fotók (filctollrajzszerű, elmosódott, bugyutaságok, késsel átszúrt szívek, gagyi szörnyek, és hasonlók) enyhén szólva elbátortalanítóak. A kérdésemre kiderül, hogy azokat nem ő csinálta (miért vannak kirakva??), majd elkérek tőle, és végignézek egy mappát a saját rajzaival, amik véglegesen meggyőznek. Amikor már úgy érzem, hogy vagyunk olyan viszonyban, csak rákérdezek: you are tattooed as well, right? Enyhe félmosoly, duruzsoló hang: Of course. Várom, hogy vagy mesél róluk, vagy megmutat párat, de nem. (Dice azóta már a Facebook-barátom, az ottani fényképekből tudom, hogy a bokájától a tarkójáig ki van varrva, klasszikus „wabori” stílusban.) 

Megtestesít a srác egy nagyon sajátosan japán lelki jelenséget, amit szerintem úgy lehetne leírni: a szerénység fölötti büszkeség. A japán ember minden helyzetben szereti magát kevesebbnek mutatni, a hibáit kihangsúlyozni, lekicsinyelni a saját teljesítményét, szűkszavúan nyilatkozni a tehetségéről, negatív (vagy legalábbis semleges) fényben láttatni a saját személyiségét. Ez az állandó, eltúlzott szerénykedés viszont épp olyan fajta jó érzésekhez, önmagával való elégedettséghez vezet, mint amit egy nyugati ember érezne dicsekvés közben. A japán ember büszke arra, hogy sosem dicséri magát. Azzal vág fel, hogy mennyire nem vág fel semmivel.  

Miután elkészült a tetoválás, eldöntöm, hogy utánanézek az interneten, mennyire javasolják egyáltalán a lábfej-tetoválást. Egy felelősségteljes felnőtt ember gondolom ezt még előtte tette volna, de én egyelőre nem vagyok ezen a szinten. Kiderül, hogy négy különböző okból is ez a legproblémásabb terület, amit valaki választhat. Egyrészt ezt a legbonyodalmasabb hagyni szellőzni, két hétig se zokni, se cipő. (Papucsban mászkálok, és mezítláb tanítok.) Másrészt itt gyógyul a leglassabban a bőr, messze van a szívtől, a vérkeringés nagyon gyengus. Harmadrészt, ha nem minőségi a munka, hamar (1-2 év) fakulni kezd, az állandó dörzsölődéstől. Negyedrészt, ez az egyik legfájdalmasabb hely (semmi izom, semmi zsírpárna, közvetlenül a csonton vibrál a masina). 

Minden tetoválás után boldogabb vagyok. Sőt: nyugodtabb. Jobban érzem magam a bőrömben, hiszen kevesebb felülete van így már üresen, és ez nekem fellélegzés. A cégem munkaszabályzata tiltja, hogy a gyerekek tetoválást lássanak a tanáron. Alábecsülik a gyerekek intelligenciáját és tudását. Minden japán általános iskolás tudja, mi az, hogy tetoválás, valamint tisztában vannak vele, hogy nincs benne semmi borzasztó, de legfőképp: nagyon nem érdekli őket. Ez valami, amit a felnőttek csinálnak, az ő világukhoz semmi köze, más szóval unalmas. A gyerekek sokkal több mindent észrevesznek, és sokkal több mindent meg is értenek, mint ahogy azt a legtöbb tanár hiszi. A túl-féltő, túl-gondoskodó, túl-óvatoskodó (és ennyiben, nekem mindig az az érzésem, lenéző és lekezelő) attitűd egyébként Japánban nem csak a gyerekek felé jellemző, hanem a felnőttek felé is, akiket szintén sokszor gyerekként kezelnek. A 10-11 éves tanítványaim meglátták a lábamon a Rilakkumát. Megkérdezték: szenszei, ez igazi tetoválás? Mondtam, hogy igen. Azt mondták „hm”, és folytatták a feladatot a munkafüzetben. Nem tudta volna őket ez kevésbé érdekelni. Az óra végén az egyik kissrác direkt lassan rakta el a könyveit, hogy ő legyen az utolsó. Amikor már csak ketten maradtunk a teremben, odasomfordált hozzám, és feltartott hüvelykujjal annyit mondott: „Very cool”. Jó lenne, ha egyszer felnőttkorában majd eszébe jutna ez, és valamilyen módon megértené és átérezné, hogy ebben az élethelyzetben egyáltalán nem én voltam a „very cool”, hanem ő. 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Az én cégemnél csak olyan ember tanít (túlnyomórészt amerikaiak, de néha nem angolnyelvű országból is jönnek), aki hajlandó volt legalább egy évre elhagyni a hazáját, hogy egy híresen furcsa és nehezen emészthető országban éljen, a világ másik felén. Ez már önmagában egy erős szelekció, ehhez a döntéshez kell egyfajta személyiségtípus. Vagy: valami elől nagyon kell menekülni. Aki a saját országában beilleszkedni, működni, barátokat szerezni, érvényesülni, normális életet összehozni valamiért nem tud, az sokszor választja ezt a kiutat. Japánba szökni, itt elölről kezdeni. Legalábbis én így próbálom magyarázni azt, hogy mennyi bizarr, labilis, fura, különc tanár-kollégám van itt. (A “tanár” itt csak annyit jelent, hogy “olyan ember, aki órákat tart”, a szakmai tudás vagy a képzettség nem követelmény.) A másik ok a skype-interjúk megmagyarázhatatlan hiánya, amitől a cégem határozottan elzárkózik. Csupán telefonon beszélgetnek a leendő alkalmazottal, ezért sincs mód kiszűrni azokat a delikvenseket, akik már az első héten katasztrófális tanárnak bizonyulnak. Fogtam magam, és felidéztem az 5 legrosszabbat, amire vissza tudok emlékezni az elmúlt 7 évből. 

H. Norvég férfi, aki negyven éves kora előtt sosem tanított. DJ-ként dolgozott kisebb shibuya-i klubokban, majd elvett egy japán lányt, aki az esküvő után (ahogy ez számtalan más kollégámmal is megesett már) ragaszkodott hozzá, hogy költözzenek be együtt a szülei házába. A japán após-anyós a chiba-i félsziget legdélibb csücskénél laktak, vidéken, a legközelebbi szomszéd gyalog 10 percre, a legközelebbi bolt autóval 15 perc. H. abbahagyta a DJ-zést, és farmer lett, de amikor megérkezett az első gyerek, kellett egy komolyabb állás, jelentkezett hozzánk tanárnak. Az iskolába saras edzőcipőben és farmerban érkezik, kócosan, a hasát vakargatva. Elszív egy spanglit a mosdóban, és leül a folyosóra az okostelefonján játszani. Az óráját már 5 perce el kellett volna kezdenie, a tanítvány, 24 éves egyetemista, azóta áll ott mellette türelmesen, vár, tanárra nem szólunk rá. Végül én figyelmeztetem H.-t, erre észbekap, felugrik, beinvitálja az egyetemista srácot a terembe, és előveszi a lufikat, amivel játszani fognak. January, February, a hónapokat mondják felváltva, és passzolgatják egymásnak a lufit. 

Sh. Indiai lány, aki az első napján épp abban a nyelviskolában kezdte meg a nyelvtanári karrierjét, ahol én is dolgoztam. A cégünk felhívott, szólt, hogy érkezik majd egy friss alkalmazott, csak pár napja szállt le a gépről, segítsek neki, amiben csak tudok. Másnap délután 2-re kellett volna érkeznie, hiába vártam, semmi. 2:20 körül hangos nyögésekre és szuszogásra lettem figyelmes a lépcsőház irányából. A kórosan elhízott Sh.-nek nem volt könnyű feljutni a 3. emeletre. Amikor végre megérkezett a nyelviskolába, én megpróbáltam bemutatkozni, de ő egy legyintéssel adta a tudtomra, hogy erre nincs szükség, és rámszólt: “Kérek egy pohár vizet.” Hoztam neki, odaadtam, felhajtotta, jó alaposan végignézett rajtam, és köszönetképpen annyit mondott: “Szóval te valami francia vagy, vagy ilyesmi?” Körbevezettem a suliban, elmagyaráztam mit hol talál, hogyan szokott kinézni egy itteni angolóra struktúrája. Amikor a CD-s polchoz értünk hirtelen félbeszakított, mondván ne pazaroljuk ezzel az időt, ő CD-ket nem fog használni az óráján. Pár másodpercbe telt, hogy a megdöbbenésből magamhoz térjek, és kezdtem volna valamit motyogni arról, hogy “listening skills” és “getting familiar with different accents” és “fun songs for the kids”, de Sh. tántoríthatatlan volt. A tanár széke a szobának ebben a felében van, mondta, a CD-lejátszó pedig a másik felében, csak nem képzelem, hogy ő minden egyes órán fel fog tápászkodni, hogy odamenjen, és berakja a következő CD-t? A tizenhárom éves japán kislány, Sh. első tanítványa, az órájuk felénél félénken-zavarodottan kisomfordált a teremből, és suttogva közölte a nyelviskolai recepcióssal: nem tudja, mit csináljon, a tanár elaludt.

N. Negyven és ötven közötti texasi férfi. Bár a mi cégünknél az angolórára akármilyen életkorban fel lehet iratkozni, a tanítványok 3 és 83 éves között vannak, N. a második héten kijelentette, ő csak gyerekeket hajlandó tanítani. Az órarendet összeállító titkárnők japánok, vagyis (hacsak valami csoda folytán nem különösen tökösek, ami néha előfordul, de nem ebben az esetben) a nem-kritizálás elvét követik, ennek megfelelően eleget tettek N. kérésének. Majdnem az összes felnőtt tanítványt átrakták más napokra, más tanárokhoz. Amit az N. által elfogadott és aláírt szerződés kimond és megkövetel, az egy dolog, de a konfliktuskerülő stratégia mindent felülír. N. délután megérkezik a nyelviskolába, ahol közlik vele, vannak-e aznap változások az órarendjében. Ha valaki lemondta az órát, N. ököllel a levegőbe boxol egyet, és azt üvölti “YEAH”, amitől a japán alkalmazottak halálra rémülnek. Ha, ellenkezőleg, a nap végére egy extra tanítvány került, vagyis N. fél órával késöbb mehet haza, dühében felrúg egy-két széket. Ha ebben a pillanatban már épp ott várakozik pár japán kisgyerek, azok ilyenkor általában a sarkukra állnak, és teljesen váratlan magabiztossággal és eltökéltséggel kijelentik: ők másik tanárt akarnak, N. órájára nem jönnek többet. Az iskola vezetői felhívják a cég japán elnökét, hogy utazzon le hozzájuk (ez egy pici, szegény, ütött-kopott vidéki nyelviskola), és figyelje meg N.-t munka közben. Ennek esetleg meglepetésszerűen lenne értelme, vagy titokban, egy tükör mögött ülve, N. tudta nélkül. Ehhez képest jó előre szólnak neki, hogy holnapután érkezik az elnök. N. felvesz egy nyakkendőt (most először, mióta itt dolgozik), igazi tehetséges pszichopata módjára végigtanítja a napot, leutánozva egy normális és kedves ember külső viselkedését, az elnök nyugtázza, hogy nincs itt semmi baj, és hazautazik. Másnap a dolgok visszatérnek a megszokott szintre. A 11 éves kislány tanítvány kifejezetten dühösen, fennhangon mondja N.-nek: “Megmondtam, hogy nem kell kikísérni a wc-re, tudok egyedül is pisilni, sensei, ne kérdezd meg többször!” 

I. Huszonkét-huszonhárom éves amerikai srác. Figyelembe véve a japánok emberfelettien magas tűréshatárát (ha valamiben világbajnokok, az a “szó nélkül tűrni és kibírni”), egészen megdöbbentő volt az, amikor már ők se tudták tovább elkerülni a kritika megfogalmazását, és kénytelenek voltak I.-t megkérni: zuhanyozzon gyakrabban. Amikor kedd reggel kinyitották az iskolát és a penetráns hónalj/száj/szesz/izzadtság/segg szag miatt nem tudtak belépni a terembe, a japán asszisztensek pontosan tudták, hogy ezek szerint az előző napon I. tanított itt. A probléma gyökere a leggyakoribb, legközhelyesebb magyarázat, az alkohol. I. le akar gurítani egy sört meló után, ebből lesz rendszerint reggelig ivás, reggel 7kor ágyba hazaesés, dél körül pánikszerű felriadás, és rohanás a nyelviskolába, az előző napi (időnként pizsamaként is funkcionáló) tanítós ingben, a japán nyárban, az előző napi csúhájokat visszaizzadva. A fent vázolt helyzetnek két konkrét következménye lett. Egyrészt a cégünk igazgatója meglátogatta I.-t a lakásában, hogy elbeszélgessen vele a kollégáktól és tanítványoktól naponta érkező higiéniai panaszokról. (ezen a ponton derült ki egyébként, hogy I. szeret a szemetével együtt aludni) Másrészt, a nyelviskolában még télen is nyitva kellett hagyni minden ablakot. A hab a tortán, hogy I. (barátok, sőt akár csak haverok híján) előszeretettel maradt benn a munkahelyén jóval zárás után, hogy a nyelviskola japán titkárnőinek kiöntse a lelkét. Ők, japánok lévén, soha nem rázták le, hiába jelentette ez azt, hogy 1 órával tovább benn kell maradniuk, pedig már mehetnének haza, türelmesen bólogatva hallgatták a “miért csak nekem nincsen baratnőm?” tematikájú monológokat. Nevezhetjük ezt a japán kollégák tapintatosságának (ha szebb fényben akarjuk látni), vagy akaratgyengeségének (ha nem). 

T. Jó 190 centi magas, stramm, masszív, ex-tengerészgyalogos, szupertűsarkúban és szupermini ruhában tanító amerikai lány. Hogy, hogy nem, történt egy éjjel, izakajában (japán korcsmában), hogy a rendőrök elkérték T. a személyi igazolványát. Ha nincsen valakinél azonosító okmány, az probléma: a japán rendőrök a törvény szerint ilyen esetben bevihetik az illetőt, és akár 20-25 napig tarthatják fogva, anélkül, hogy kötelesek lennének megmondani, mivel gyanúsítják, miközben a fogvatartott nem találkozhat ügyvéddel sem. T.-nél nem volt személyi, úgyhogy kénytelen volt azt tenni, amit ebben az esetben minden normális ember tenne: mindkét rendőrt kiütötte ott helyben ököllel. Az egyikük két héten belül felépült, a másiknak viszont eltört a szemüreg-csontja, ami T. helyzetét jelentősen bonyolította. Ha jól emlékszem, három hónapig volt börtönben Japánban, ami alatt az is kiderült, hogy Koreában már jó ideje keresi a rendőrség, hasonló sztorik miatt. 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

A lány, aki a picike vidéki vonatot fogja vezetni nagyjából 16 évesnek néz ki. Japán nőről lévén szó, ez azt jelenti, hogy valahol 20 és 35 között lehet. Egyik keze az ajtózáró gombon (ami a peronon van, az egyik oszlop oldalán), a másik az arca elé emelve: a karóráját nézi figyelmesen, türelmesen. Ez elengedhetetlen ahhoz, hogy tényleg másodpercre pontosan induljon a vonat. Szinte biztos vagyok benne, hogy erre kell felszállnom, de itt vidéken nem akarok kockáztatni: Ha elnézem a vonatot, másfél óra, mire jön a következő. Őszinte, vidám, fogszabályzós mosoly: “Igen, ez a vonat megy Tateyama-ba!” Örült neki, hogy segíthetett valakinek. 

A faluba megérkezve rögtön nekilátunk, hogy letudjuk a napirend első pontját: bort szerezni. Ez igazából a második feladat, a “bort szerezni a kétórás vonatútra” volt az első, amit sikeresen elvégeztünk és elfogyasztottunk. A környék egyetlen boltja 15 perc sétára van, már megyünk is. Teljes a délutáni csönd, csak a japán tyúkok kapirgálását hallani az egyik udvarból, tűz jóízű ropogását egy másikból. A fáskamra oldalára fellógatott vödrök, lavórók, és bádog dézsák házilag telefestve különböző anime-figurák képeivel. A japán nyár állandó háttérzaja, a kabócák fülsüketítő kórusa, még kezdődött el, majd júniusban. Körülöttünk lakatlan, erdőlepte hegyek mindenhol, az egyiken hatalmas, álló Buddha-szobor. Fenségesen, unottan, méltóságteljesen, közömbösen nézi, mi történik. Ott állt már akkor, amikor Japánba költöztem, sőt már akkor, amikor megszülettem, már akkor, amikor a szüleim megszülettek, és ott még sokáig ott fog állni miután elköltözöm innen egy másik országba. 

A bolthoz vezető út az egyik legveszélyesebb, amin valaha gyalogolnom kellett. Járda sehol nincs (ezzel Tokióban is gyakran szembesülök), ráadásul az út szélén végig terebélyes bokrok, gyakorlatilag az úttest közepén kell mennünk. A hűtőládákkal telis-tele pakolt “kei-car” (mini kockaautó) épphogy kikerül minket. A benne ülő 50-60 körüli, napbarnított japán hippi formák integetnek és mosolyognak: tudják, hogy ugyanarra a fesztiválra megyünk, mint ők. 

A bolt bejáratánál lerakjuk a földre a sátrat, a hálózsákokat, amit a két méterrel odébb cigizgető, meghatározhatatlan származású langaléta srác egy ideig együttérzően néz, majd végül megszólal: “Hosszú lesz az a séta fel a bejáratig, felvigyelek titeket?” Még (kötelességszerűen) motyogok valamit arról, hogy áh, ugyan, legfeljebb taxizunk, közben erősen remélem, hogy még egyszer felajánlja majd, így is tesz, megköszönjük, veszünk italt neki is, beszállunk. A szélvédőbe ragasztva egy aranyszínű VIP-belépő. Nem teljesen értem, mi történik, de 5-10 percig még nem indulunk el. A visszapillantóban látom, ahogy a minket megszólító “Dee” nevű, félig brit, félig nepáli fickó olyan emberfeletti koncentrációval és egyre fokozódó dühvel sakkozik az okostelefonján, amit kokain nélkül nem nagyon lehetséges elérni. Elveszti a sakkjátszmát, a két ülés közé hajítja a mobilt, indítja a motort. 

Kiszáguldunk a parkolóból, aztán felfele a hegyre, benyomja a zenét, feltekeri, bömböl a Björk, én pedig egyre kevésbé vagyok benne biztos, hogy ez jó ötlet volt, és rájövök, hogy igazából egyikünk sem mondta meg konkrétan, hogy merre, milyen fesztiválra akar menni, se ők, se mi. Előreadom a bort Dee-nek, és az anyósülésen lazuló haverjával kezdek beszélgetni, eddig valahogy észre se vettem, hogy van itt valaki más. Fekete srác, Réunion Island-ről, nagyon bájos, sajátos akcentusa van, és igencsak kócos fogsora. Gyerekes módon, mintha előttünk akarna ezzel vagánykodni, pedig idősebb szerintem, mint én, megpróbálja egybeönteni a bort a sörrel, felborul a palack, az egész az ölében landol, döbbenten pislogva szemléli az eredményt, úgy fest, mint egy tizenéves srác, akinek most először volt korai magömlése. Közben felérünk a hegyre, a fesztivál bejáratához, lassan halad a kocsisor nagyon, a sofőrünk, Dee, kifejezetten ismert és közkedvelt alaknak tűnik itt. A szervezők, törzslátogatók, fesztiválon dolgozók, amint megpillantják, odaszaladnak hozzánk, integetve, kínosan eltúlzott “yeeaah” kiáltásokkal, és a legügyetlenebb pacsikkal köszöntik, amiket életemben láttam. Dee hátrafordul hozzánk, és szégyenlősen, suttogva magyarázza: “Mindig én hozom ezekre a bulikra a legjobb kokaint, ezért...” “Ó” mondom udvariasan, és elismerően bólogatok. 

Beérünk a fesztiválra, kiszállunk, elköszönünk, és elindulunk sátorhelyet keresni. Lemegyünk egészen a tó partjára, a legelhagyatottabb zugba, messze a többi látogatótól, aminek az az oka, hogy egyes individuális személyeket szeretek ugyan, de az emberi faj egészét általánosságban undorítónak és visszataszítónak találom. A friss levegőn való sétától megéhezem, és amikor elővenném a konbíniből zsákmányolt mézes-szójaszószos csirkémet, akkor esik le, hogy az egész elemózsiás táskámat Dee kocsijában hagytam. Őt a bejáratnál hagytuk, ki tudja, azóta hol van, viszont ennem kell. Challenge accepted.

Meg kell találnom a bejáratot (sikerül), aztán a parkolót a hegy tetején (sikerül), a kocsit (valami fura oknál fogva megjegyeztem a rendszámát, úgyhogy ez is sikerül), de mindhiába: Dee már nincs ott. Elindulok, végig a fesztiválon, hogy megkeressem, ami nem várt módon könnyűnek bizonyul. Egyrészt mert maximum kétszáz látogató lézenghet itt összesen az ösvényeken, másrészt mert a srác legalább 2 méter magas. Dee éppen a sátrához verné be a cöveket a földbe, megáll félúton a kezében a kalapács, ahogy döbbenten hallgatja, hogy miért kerestem őt meg. Nem azon van megdöbbenve, hogy ottfelejtettem a táskámat, hanem azon, hogy miért kérek ezért - többször is - bocsánatot. Ő nem látja, hogy itt bármivel bármi gond lenne. “No, mate, don’t worry, it’s funny, it’s fuckin funny!” Közben kiderül, hogy nem is az ővé a kocsi, hanem a lángvörös hajú japán barátnőjéé, aki épp a sátrat hajtogatja szét, közben fél füllel figyel rám, érzelmeknek a nyomát se látom az arcán, hirtelen odadobja nekem a kocsikulcsokat: menjek, vegyem ki, ami kell. 

Ez elintéződött tehát, és mire visszaérek a tópartra, a barátnőm nem csak, hogy végzett a sátrunk felállításával, de közben még össze is barátkozott az új szomszédunkkal. Röhögcsélős, mocskosszájúan káromkodó, aranyos, amerikai lány, ragaszkodik hozzá, hogy Momo-nak hívjuk. Pilótaként dolgozik, Hawaii-on lakik, korábban pedig abból élt, hogy tetovált, de kizárólag csak idős embereket. 

A tóparton különös figura. Mozdulatlanul áll, a távolba néz, hosszú fekete haját fújja a szél, ránézésre mintha egy észak-amerikai indián törzs őrszeme lenne. Kiderül, ő Matt, a szomszéd amerikai lány pasija. Momo végre végez az elcsomagolással, sminkeléssel, és ennek valahogy teljesen oda nem illő, aránytalan módon örül, de annyira, hogy jókedvében felajánlja: bármilyen italra meghív minket, amit a fesztiválon találni lehet.

Amíg felsétálunk a hegy tetejére (a magasban egy-két sas, perceken át szárnycsapások nélkül köröznek, megkeresik a meleg légáramlatokat, és azokon vitetik magukat) teszek pár bizonytalan kísérletet arra, hogy Matt-el beszélgessek. Nem egyszerű feladat, mert mindenre lelkiismeretesen válaszol ugyan, de sosem dobja vissza a labdát, úgy érzem csak egyikünk akarja ezt igazán, de a növekvő szótlanságában - ha nem tévedek - nincsen semmi hidegség, csak kisfiús félénkség. Kiderül, hogy Szaud-Arábiában született, Filipinó szülők gyerekeként, és Hawaii-on dolgozik egy kórháznak, két pozícióban is, nővérként és a medicopter pilótájaként. Ő és Momo a fesztivál hivatalos buszával jöttek idáig, egyenesen a belvárosból, Sibujából, és ez a háromórás út bőven elég volt arra, hogy összebarátkozzanak a mellettük ülő Mimi-vel. Mimi egy tetőtől-talpig feketébe öltözött, picike, aranyos japán lány, a fesztivál nemhivatalos acid-ellátója. Kapucnival a fején, fekete orvosi maszkkal az arca előtt, modernkori nindzsaként közelíti meg a vevőit, így például ezt a lányt is, talán a mai napon eddig már háromszor. Észrevétlenül oson, felbukkan a semmiből, eladja az anyagot, és eltűnik.   

Mindeközben Momo megtalálta a rendezvényen kapható legdrágább felest, és most kapkodva, mohón keresgél egy koszos, szakadt papírborítékban, ami vastagon ki van tömve friss, ropogós 10,000 yenes bankókkal. A pultos, egy tarkabarka indiai ruhás, kitágított fülcimpájú, egészségtelenül sovány, koponyaarcú japán nő lassan-hosszan rám mosolyog, és tájékoztat, hogy ez a rövidital négy hozzávalóból készül: gyógyfűvek, vodka, cukor, és kokalevél. Engem leginkább egy túl édes ice-tea ízére emlékeztetett, de 20 perc leforgása alatt egyértelműen ellazít. Megy le a nap, kezdődnek a koncertek. A környező sziklaszirtek csúcsaira mennek fel emberek nagy reflektrokat cipelve, onnan jön majd, különböző irányokból, a hangulatvilágítás. A színpad előtt a földbe szúrt füstölők illata, a hippi-virágos furgonokban főzik a rament és az udont. Valahonnan megcsap az intenzív forróság, hátranézek: Egy japán lány égő hullahop karikát pörget a dereka, nyaka, csuklója, bokája körül. Egy társaság tábortüzet rak, és nekiállnak körülötte jógázni. A sasok már bátrabbak, egyre lejjebb és lejjebb ereszkednek, szinte hozzáérnek a sátrak tetejéhez. Ez így jó.

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!