maji-de

日本

EIKAIWA. Mozaikszó, aminek a szószerinti fordítása “angol társalgási nyelviskola”. Ez nem azt jelenti, hogy a 7-8 éves tanítványaimmal is a hobbijaikról, az életük alakulásáról beszélgetek. (Bár olyan is van.) Inkább csak arra figyelmezteti az érdeklődőket, hogy az itteni órák tartalmát nem elsősorban nyelvtani magyarázatok teszik majd ki, viszonylag keveset fogunk írni és olvasni, szinte semmi szókincs-magolás nem lesz, és abszolút semmennyi japán kommunikáció, zéró katakana. A hangsúly itt azon van, ami az iskolai angolórákon fájdalmasan érezteti a hiányát: a beszéden. Az angol nyelv gyakorlati használatán. 

Ugyanakkor, az is igaz, hogy tíz órámból kilencen mindig használok tankönyvet, magyarázok igeidőkről, rendhagyó alakokról, a szokásos. A 100%-osan színtiszta dumálásra épülő óra ritka, de létezik. Ez adminisztratív értelemben egy külön kategória, a tanítvány külön jelzi beiratkozáskoz, ha erre vágyik, úgynevezett tankönyv-nélküli “conversation lesson”, ami jóval többe is kerül. Ebben az a vicces, hogy bár a magasabb ár oka az, hogy a tanárnak ez nagyobb erőfeszítésébe kerül, sokkal nehezebb (30, 40 vagy néha 50 percen át) a tanítvány szintjének megfelelő folyékony társalgást fenntartani, én ebből a plusz pénzből semmit nem kapok meg. Egy felnőttekkel átbeszélgetett napom után ugyanannyi a fizetésem, mint egy olyan nap után, amin végig 3 évesekkel dobáltam a lufikat, és énekeltem az ábécét.      

Van két, időnként fel-felbukkanó, nem kellemes típus: Az, aki tankönyves órára fizet be, mert az olcsóbb, de aztán mégis csak magáról akar mesélni. (Ezek 40-50 perccel az órájuk előtt odajönnek már a nyelviskolába, és addig az ott dolgozó titkárnőknek boncolgatják a rejtelmes japán időjárás változásait, hosszan ecsetelik a családjukkal kapcsolatos aggodalmaikat. A titkárnők minden erejükkel igyekeznek elfoglaltnak látszani, különböző laptop-okba gépelnek ezt-azt, mappákat rakosgatnak ide-oda, és néha azt válaszolják “ühüm”, vagy “óh”.) A másik típus lelkesen befizeti az 50 perces Conversation Lesson díját, de mondanivalójuk az már kúrvára nincsen. “Hi. How was your weekend?” “It was OK.” “Did you do something fun?” “No.” “What are your hobbies?” “Sleeping.” Egy ilyen angolóra mind fizikailag, mind érzelmileg, mind intellektuálisan többet kivesz belőlem, mint 6 másik olyan óra, ahol lelkes a tanítvány.

A két fenti típustól eltekintve, ezek a beszélgetős 30-40 percek rendkívül izgalmasak tudnak lenni, sok érdekes történetet hallok, magánéletekről is, a japán népről is, és amikor igazán tanulságosnak találok egy-egy mozzanatot, azokat megosztom itt a blogon. Természetesen, amit itt közzéteszek, az csupán a jéghegy csúcsa, és aki az egész jéghegyet maradéktalanul megkapja, az a barátnőm, akinek vacsora közben rendszeresen elmesélem miféle bizarr, megható, ostoba, felemelő, abszurd történeteket hallottam aznap. Más megyében, más cégnél, más rendszerben, de ő is EIKAIWA-ban tanít, neki is vannak beszélgetős órái, és sztorijai. A múltkor, ahelyett, hogy este szóban elmesélné, megírta nekem az egyiket emailben. Én meg úgy döntöttem, fogom, és jól bemásolom ide a blog-közönségnek:      

”A tanítványom 47. A férje cégénél dolgozik titkárnőként, van egy 20 éves lánya, az anyósa házában lakik, és felfújható melltartót hord. Minden héten elmeséli a legújabb pletykákat a japán és koreai popsztárok életéről, és lenéz, amikor néha lebukom, hogy fogalmam nincs róla, ki kicsoda. (Vagy épp nem vagyok eléggé kiborulva, hogy X híresség barátnőjét, vagy Y híresség lányát lelesifotózták úgy, hogy még idén télen is a múlt tavaszi kollekció darabjait hordja!)
 

Egy vagyont költ olyan márkás kiegészítőkre és ruhákra, amik csak Japánban népszerűek. Francia étterembe jár, vagyis hát annak egy japánosított, idealizált verziójába... Megkérdeztem, hogy evett-e csigát vagy békacombot. "Nem kínai étterem, francia!" mondta.

Mindezekkel együtt, szeretek vele beszélgetni, nem gondolom úgy, hogy buta, csak tudatlan és naív. Nem tehet róla. És nem könnyű neki. Felnőtt, dolgozó nő létére a férje anyja diktál a családnak mindenben. A lánya rengeteg csalódást okoz neki (az ő elmaradott elvárásai miatt), és a férje a főnöke. Ehhez képest eddig csak kétszer fakadt sírva az órán, és általában nagy lelkesedéssel mesél a szabadidejéről.

Szilveszterre Las Vegas-ba ment a családjával. Nem, nem a kaszinók miatt, azokról nem is hallott. A Cirque du Soleil miatt. Természetesen utazási irodában vette meg a jegyeket: az iroda intézett mindent. Kényelmes. Legalább 3x, de inkább 5x annyiba kerül így minden, mintha ő csinálná, de hát megmondta: “az internetben nem lehet bízni”. Ráadásul “csak a japán légitársaságoknak vannak jó filmjeik”, valamint más cégek repülőin nincs finom japán étel. Meg persze így nem kell időt egyeztetni, kiszámolni dolgokat, stb.

Amikor azonban kiderült, hogy csak 50 perc van az átszállásra, akkor annyira mégsem volt kényelmes, amit az ügynök talált nekik, majdnem egymillió yenért (turista osztály). A tanítványom, hívjuk Keiko-nak, mert nem ez a neve, megkérdezte a légiutaskísérőt, hogy ez az 50 perc így rendben lesz-e, és azt a választ kapta, hogy persze, simán átsétálnak minden probléma nélkül. Ez viszont sajnos a személyzetre vonatkozott, de ez csak akkor derült ki, mikor az egész japán csoportnak át kellett rohannia sprintben három terminálon, ultra-pánik-módban, minden leadott bőrönddel együtt (amiket valamiért visszakaptak az átszállásnál).

Keiko és a családja végre megnyugodhatott, mikor szerencsésen megérkeztek reggel 5-kor Las Vegas-ba, bár ő esküszik, hogy úgy emlékszik, az útitervben délután 5 volt, mert a szállodába délután 4-től lehet bejelentkezni. Csomagostul elindultak reggelit keresni: szusit. Az otthoni jobb, mint az amerikai, szerinte. A férje steak-et szeretett volna, de Keiko szerint az nem reggeli. Arról nem is beszélve, hogy az amerikai steak messze nem olyan jó, mint a japán. 

Mikor végre megérkeztek a szállodába, azonnal elaludtak, délután fel ötkor. Keiko hirtelen felriadt, olyan este 7 körül, így maradt még fél órájuk, hogy odaérjenek a műsorra, amiért Amerikába repültek. Elmesélése szerint éhesen és büdösen érkeztek meg, de a show lenyűgöző volt, és utána egész jó hamburgereket ettek a szálloda büféjében. 

Másnap délután felkeltek, és elindultak, hogy megnézzenek pár látványosságot. Az eltervezett három állomásból egyet nem találtak meg, egyet lekéstek, és a harmadik unalmas volt.

Estére jegyeket vettek egy Michael Jackson táncelőadásra, mert hallották, hogy 4-5 japán is táncol benne. Ők itt nagyon híresek, mert másodikak lettek valami japán nemzeti gimnasztikai versenyen, mikor még középiskolások voltak. A Michael Jackson számokat Keiko-ék nem nagyon ismerik, de azért jó volt.

Az utolsó nap, december 31-én, reggel négykor (!) helikopteres sétarepülésre indultak a Grand Canyon-hoz. A pilóta figyelmeztette őket, hogy szeles, felhős idő lesz: nem ideális a repülésre, visszakaphatjak a pénzüket, ha így nem szeretnének nekiindulni. Mivel máskor már nem tudtak volna menni, úgy döntöttek, hogy jó lesz így is. (Gondoltam magamban, ahogy ezt mesélte, hogy ez igen, ez tökös!) Végül ő és a lánya végighányták az egészet, a férje pedig aludt, úgyhogy képeket vagy videót senki nem készített: vettek pár képeslapot, és visszamentek a szusi étterembe.
 

Este a többi japánnál együtt kimentek a nagy szökőkúthoz: azt olvasták az utazási iroda katalógusában, hogy éjfélkor elképesztő víz-fény-zene show lesz itt. Már 8-ra lementek, hogy a legjobb helyről nézhessék majd. Azonban éjfélkor semmi sem történt. Keiko mutatta a videót, a telefonján: sok japán a visszaszámlálás végén tanácstalanul, meglepődve nézelődik, a háttérben ropogás, durranás hallatszik. A tér másik feléről hatalmas tömeg nézi a fantasztikus tűzijátékot, aminek a teteje épphogy látszott onnan, ahol álltak. A kísérőzene pedig egyáltalán nem hallatszott. 

Keiko azt mondta, ez az út sokkal jobban sikerült, mint mikor nyáron Hawaii-ra mentek.”

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Az éteri, női hang elnyújtott, álmodozó lejtéssel mondja be a következő állomás nevét: “Haradzsükűű, Haradzsükűű.”

Hol máshol találnám Tokió legapróbb, régies-vidékies hangulatú, fából épült, majdnem száz éve változatlan szerkezetű állomását, mint itt, a város legzsúfoltabb bevásárlóutcájának a kezdeténél? Míg más állomásokon akár húsz-huszonöt jegykapu is sorakozik egymás mellett, itt összesen kettő darab van belőlük. Ezeken áramlik kifele-befele (minden nap, de vasárnapokon tényleg hajmeresztő mennyiségben) a tömeg. Ezt a tömeget - most, hogy kicsit megálltam itt, hogy alaposabban szemügyre vegyem őket - három fő csoportra lehet osztani.

1. A sokféle haradzsukui stílusirányzat valamelyikének megfelelően kiöltözött (beöltözött) fiatalok, akik nem vásárolni vagy nézelődni jöttek. Ittlétük célja színtiszta, l’art our l’art exhibicionizmus. Bepózolva megállnak egy-egy utcasarkon, hagyják, hogy lefényképezzék őket, aztán hazamennek.
2. Az előző csoportot fotózgató japán tinédzserek. Gimnazista barátnők bevásárolgató csoportjai, majszolják a környék leghíresebb édességét, a haradzsukui epres-tejszínhabos palacsintát, és a kötelező egyenruha ellenére őket is különböző image-dzsel rendelkező klikkekre lehet osztani. A “konza” (=konzervatív) vonalon egyenes fekete haj, semmi smink, hosszú szoknya. A “lazább” vonalon hullámosított haj, rúzs, és (a suliból kiszabadulva, derékban gyorsan feltekert) rövid szoknya. Ami közös: a Minnie egér füles fejpánt, az iskolatáskára lógatott plüssállatok.
3. Az előző két csoport (és általában a híres környék) iránt érdeklődő turisták ezrei.

Mellesleg, van itt más is. Ez a tömeg, ahogy most kijövök az állomásról, csak a bal oldalam felé áramlik, jobbra, a vasút mögött, sűrű erdő. Ez jól érzékelteti a hely eklektikusságát. A Haradzsuku nevű kerület sokminden más miatt is izgalmas lehet (hatalmas park közepén régi szentély, koncert-aréna, olimpiai sportlétesítmények), de kétség nem fér hozzá: ami miatt a legtöbben idejönnek, az az ikonikus Takeshita Dori, a színes-kaotikus-zsúfolt központi bevásárlóutca.

Nehéz úgy elindulnom lefele ezen az utcán, hogy ne ütközzek neki senkinek, legfőképp azért, mert az öblös szoknyák félméteres sugárban, dróttal kifeszítve állnak el a lányok derekától. Az elmúlt hónapokban talán egy irányzat sem képviselteti itt magát olyan erőteljesen (mind a járókelőket, mind a boltokat illetően) mint a Lolita Kei. A nyugati világban nem feltétlenül ártatlan csengése van ennek a névnek, de itt inkább csak valami kislányos-mesebeli-ábrándos hangulatot sugall. Fodros-csipkés blúz a Viktória-korabeli, sűrűn díszített, harang-formájú szoknyába tűrve. Magasra pakolt, hullámos paróka tetején félrebilletve pici, cuki kalap. Vastag fehér harisnya, extrém-magastalpú cipő, műanyag anime-karakteres kézitáska. A Lolita Kei-hez társuló mozgáskultúra célja a kecses-kifinomult-előkelő-nőies hangulat megjelenítése. 

Az utca éjszakaibb, rock/punk beütésű része felé közeledve, a “jókislány” Lolita lassan átvált “Gothic” Lolita-ba. A szívecskék helyét átveszik a halálfejek, a kismackók helyett már denevérek lógnak a kézitáskákról. Nem igazán komoly, pláne nem ijesztő, hanem leginkább olyan Tim Burton-ös módon horrormeseszerű összhatás. Borús idő lévén ezt most nem látom, de egyébként elmaradhatatlan kellék a finoman, merev karral kitartott feketecsipkés napernyő. 

Erre csak pár év után jöttem rá, de az utcán pózoló, tetőtől-talpig egy-egy divathullámnak megfelelően beöltözött japánok (vagy időnként “drag queen”-ek, nőimitátorok, cosplay-rajongók) azért is kapóra jönnek, mert egyik bolt sem veszi jó néven, ha a termékeit lefotózza a turista. Van, ahol ezt konkrétan meg is tiltják, de talán egyetlen üzlet sem ment olyan messzire, mint a Takeshita Dori közepén található punk/metal/industrial fashion store, ahol a falat “Fuck Off Foreigner”, “No Photo Tourist”, “Foreigner No Fuckin Camera” feliratok díszítik. Nagyjából itt csúszunk át a sötétebb, bizarrabb formavilágokba.

A sok különböző (általam nem behatóan ismert) szubkultúrát is magába foglaló, főleg zenészek és az ő rajongóik által művelt “visual kei” megjelenés két alappillére szerintem a haj és a smink. Szándékosan eltúlzott méretű, szokatlan színű, aszimmetrikus elrendezésű frizurák és sokkoló (vagy legalábbis sokkolni kívánó) sminkek. Emellett: szakadt és tépett bőr és műbőr elemek, láncok, szegecsek, extrém ékszerek, megbolondítva (számomra talán ez benne a legérdekesebb) ilyen-olyan “cyber” vagy “steampunk” elemekkel. Ennek a stílusnak megfelelően, a Takeshita Dori-nak ezen a környékén koncentrálódnak a piercing-boltok, persze jól eldugva, hiszen az ilyesminek Japánban még ma is riasztó, visszatetsző, enyhén alvilági légköre van. 

Az utca végéhez közeledve hirtelen megnő a fekete emberek száma, minden irányból egyszerre kínálgatják (afrikai akcentusú angollal) a baseball-sapkákat, kosárcipőket, bitang méretű ékszereket, és egyéb szolgáltatásokat. Egyszóval: elértem a hiphop-os mikrokozmoszba. Ahogy elhaladok mellette, az egyikük titokzatos ajánlatot motyog a fülembe: “Something special for 3000 yen?” A hip-hop vonulatban az az érdekes a számomra, ahogy a helyiek megpróbálják átvenni, és beilleszteni a saját, nagyon karakteres stílusukba. A japánosított ízlésű hip-hop-ot ennek a társaságnak a japán barátnőin lehet megfigyelni. A magát “gjarü”-nek (=girl) definiáló stílus ismertetőjegyei a hatalmas, hidrogénezett haj (vagy ezüst paróka), a brutálisan szétszolizott bőr, fekete-fehérre kihúzott szem, vastag ajkak, csicsás műkörmök, harsány színvilágú szupermini szoknyák.   

Ez eddig sosem tűnt fel, csak most veszem észre: az iskoláslányok idáig már nem jönnek el. Megállnak két sarokkal korábban, és a japánok egyik legkedveltebb időtöltésének hódolnak: sorban állnak. (Nem vicc, nagyon szeretik, a tanítványaim szerint enélkül nem is lehetne igazán örülni annak, amit megveszel.) A 15-20 perces várakozás végén a jutalom a híres helyi vattacukor, amiről mindig úgy érzem, mintha az egyik kisebb (bár talán mostanában jobban elterjedő) szubkultúra ihlette volna, a “fairy kei”. Mindkettőre elmondható: könnyed, habos, kislányos, tündérmesébe illő, fehérben és lágy pasztell színekben.  

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Mineo-t csak egy éve tanítom, de kicsit régebb óta ismerem. Fél évvel azelőtt, hogy elkezdtem dolgozni abban a nyelviskolában, ahol ő tanul, be kellett ugranom ott egy napot helyettesíteni. Akkor volt vele egy 30 perces (lendületes, tartalmas, emlékezetes) órám. Fél évvel késöbb, amikor odakerültem állandó tanárnak, örömmel láttam a nevét a leendő tanítványaim között. Természetesen nem gondoltam, hogy emlékezni fog rám.

Mineo bejött a terembe, ledobta az elmaradhatatlan szürke, kötött télisapkáját, annyit mondott “hi Marton, long time no see”, és felhajtotta a papírpoharas, százyenes feketekávéját. (Talán a harmadik lehetett abból a hatból, amit naponta megiszik.)

Abban, ahogy a tokiói és chiba-i felnőtt tanítványaim leülnek az asztalhoz, mindig van valami önkéntelen szertartásosság, darabosság. A modoruk - még ha szívesen és nyitottan mesélnek is az életükről - sosem mentes a távolságtartástól. Óvatosan és tartózkodóan vesznek részt a párbeszédekben. Nem így Mineo. A feje mögött összekulcsolt kézzel hátradől, nagyokat nevet a saját nyelvtani hibáin, sztoriról sztorira ugrál, hevesen gesztikulál, nagy átéléssel mesél a cégéről vagy a kisfiáról vagy a másnaposságáról, és rá-rácsap az asztalra a nyomaték kedvéért. Más szóval, Sachiko-hoz hasonlóan, egy teljesen egyéni karakter. Ezért választottam őt második beszélgetőpartneremnek. 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

“Music Forest”, vagyis magyarul “Little Europe”, más néven “Géporgona- és zenedoboz múzeum”, haladóknak pedig “orügorü hakübücükan”, ami ugyanakkor egy Fuji hegy tematikájú C-kategóriás csecsebecse bolt. De haladjunk szépen sorban.

A park közepén üvegből és átlátszó műanyagból összerakott kis fa, (bár lehet, hogy igazi, csak befestették ezüstszínűre...?) karácsonyi díszek, égők, koszorúk borítják. Ezt most nem is értelmezném, csak megemlítettem. 

Pár perccel késöbb, az első épületben: Félig pihenőhelyiség, félig kiállítóterem. Gépzongorák, kis és nagyméretű zenedobozok, elektromos orgonák, önműködő hegedűk. Az európai hangulatot árasztó formavilágra való törekvés itt az épület belsejében éppolyan evidens, mint odakint volt. Egy versaille-i kastély termeibe illő rekamiék és ottomán díványok másolataira lehet lepihenni, ha az ember elfáradt az automatikus hangszerek böngészésében. Ezek itt mind eladásra szánt darabok, katalógust is lehet kérni, mely tartalmazza az összes felkínált masina technikai leírását és árát. Üldögélek itt egy kicsit, és egyre erősebb lesz bennem valami megfoghatatlan meggyőződés. Már a bejárat felé közeledve elkapott ez az érzés, mintha lenne valami a látványban, ami nem teljesen stimmel, nincs a helyén, egy homályos, alig észrevehető hiba, az elemek diszharmóniája. Szeretnék, a blog kedvéért, de képtelen vagyok pontosan rámutatni, mitől tűnik olyan hamisnak az egész. Be kell látnom, nagyon meggyőző az illúzió, de azért mégiscsak illúzió. Minden, ami Európában kőből lenne, itt gipszstukkó-gyanús. Ami kopott lenne, az itt vadonatúj. Különböző korszakok bútorai kerültek itt egymás mellé, az összhatás pedig egy leheletnyit zsúfolt, elkapkodott és - bár a szememnek, az európait és a klasszikust kedvelő ízlésemnek határozottan jóleső - végső soron egy pillanatra sem autentikus. Nagy gonddal lett megtervezve és megvalósítva, ehhez kétség nem férhet, viszont az is tény, hogy a berendezés sosem volt használva. A tárgyaknak nincs múltjuk, és emiatt nincs lelkük. 

Elindulunk felfele a (szerény méretű) operaházba illő (szerény méretű) márványlépcsőn, mert a koncertterem az emeleten van, és a barátnőm észrevette a programfüzetben, hogy most kezdődik az “orgórü” bemutatóval egybekötött koncert. Az angol ismertető szöveg egészen pontosan így hangzik: “Egy koncert-csoda, világszerte értékes mechanikus hangszerek és operaénekes együttműködésével.” És - bármit is jelentsen ez - pontosan ez történik. 

A színpad szélén ormótlan, csicsás, titokzatos szekrény-csoport, a belsejében hat vagy hét függőlegesen felállított hegedű, egy hengerre erősítve. Ez forog körbe-körbe a mechanikus hegedűvonók között. A fiatal énekesnő eközben válogatott operarészleteket ad elő. Az aktuális jelenet eseményeinek megértését angol és japán kivetített szöveg segíti. Ebből megtudhatjuk az előzményeket, a librettó odavágó részleteit, az ária pontos szövegét, és a szereplő pillanatnyi érzelmeit. Az előadás végeztével az történik, ami minden normális opera után szokott: a közönség lefényképezkedhet az énekesnővel. A fényképeket készítő joviális ceremóniamester - külön köszönet illeti meg a barátnőmet, hogy erre a gyönyörű kis részletre felhívta a figyelmemet - a megszokott “csíízü” helyett, az alkalomhoz illően “or-góóó-RÜ!” felkiáltással süti el az okostelefonok kameráit. 
 

Már sietünk is kifele, mert a park pázsitján, több mint hat néző szeme láttára, most kezdi meg várva-várt fellépését Take. Take alapvetően egy szerethető, jó kiállású fiatalember, cowboy-kalapot visel és szűk, neonzöld mellényt, amin átütnek a mellbimbói. Három dolgot tartanék fontosnak ővele kapcsolatban megemlíteni (a felejthetetlen bicepszein kívül). 1. Vagy nem ismeri a “juggler” szót, vagy csak túl lealacsonyítónak tartja ezt a kifejezést, arra, amit ő művel (a zsonglőrködésre), mert saját magát mint “balance acrobat” mutatja be. 2. Szereti, ha becézik, ezért a szórólapokon is, plakátokon is a Take-chan név szerepel, ami magyarul mondjuk olyan kategória, mint Zsolt helyett a Zsoltika. Ő is így utal saját magára, egyes szám harmadik személyben, amikor egy-egy (igazából tényleg elég ügyes) mutatványt követő taps után belekiált a mikrofonba: “Take-chan nagyon boldooooog!”   

Utolsó állomásunk a kettős tematika alapján kialakított szuvenírbolt: zenedoboz vagy Fuji-hegy, ezek közül lehet válogatni. Esztétikum, színvonal, ár szempontjából az első messze a második fölött. Sokféle stílus, sokféle méret, sokféle hang, de mind elegáns. A japán eladók természetesen európai asszonynak öltözve sertepertélnek. Fuji-fejű nyuszi, Fuji-alakú törölköző, szesz Fuji-palackban, Fuji-ra faragott talpú üvegpohár. A szomszédos terem, a teljesség igénye nélkül, efféle kincseket rejt. Azt pedig mindenki kitalálhatja, hogy odakint az utcán, az útlezárásnál, mi tartja a kordont.

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Az ember megérkezik Ferihegy/Liszt Ferenc reptérre. Ahhoz, hogy a vasútállomásra kerüljön el se kell hagynia a reptér épületét, csak a liftben (vagy az expressz-liftben, ami semmilyen köztes emeleten nem fog megállni) benyomni a B4 gombot. A föld alatti negyedik szinten máris ott találja magát a peronok közelében. Innen indulnak a vonatok, összesen háromféle. A személyvonat, ami csak Kőbánya-Kispestig megy. A gyorsvonat, ami félóránként jár csak, és hat-hét helyen áll meg, míg el nem éri a Deák téri végállomását. Illetve a Reptér Expressz, a leggyorsabb és legkényelmesebb megoldás, a közvetlen összeköttetés a reptér és Budapest csomópontjai között. Miután megállt az Örsön, az Astoria-n, a Körtéren és Kelenföldön, az expressz - a turistákra való tekintettel - tovább halad a legkedveltebb kirándulóhelyek irányába. A különböző járatok végállomásai Hollókő, Hévíz, Sopron, vagy akár a Kékes.

Így nézne ki nagyjából a Narita Express magyar megfelelője (egy útra a jegy ára átszámítva kb. tizenötezer forint), amiről mindig úgy tudtam, hogy csak a belvárost (Tokyo, Shinjuku, Shinagawa) köti össze a reptérrel, és amikor pár hete terveztem egy kirándulást a Fuji közelébe, Kawaguchiko-ba, meglepődve láttam, hogy a vonat egészen idáig elhozza a reptérről a turistákat.      

A reptéri járat helyett mi inkább a Shinjuku-ból induló, funkciója alapján félreérthetetlenül elkeresztelt “Fujisan Holiday Express”-t használtuk. A híres hegy körüli mánia és kultusz már az állomáson észrevehető: A lifteket, amikkel ezt a vonatot lehet megközelíteni, nagy, rajzolt Fuji-hegyes matricák díszítik. A szerelvény maga a hetvenes évek óta nem sok változáson esett át, a kifakult függöny, a nyikorgó ajtók, a linoleumpadló ugyanaz, talán csak a mozdony orrán elhelyezett képernyő az újdonság. Ugyanakkor, még ma is gyors, csendes, és - mivel picit már vintage - olcsó is. 

Nem sok japán száll fel velünk együtt. Kínai, thai, filippínó közönség tölti fel a legtöbb kocsit, akik között mindössze két kisgyerek akad. Ők egyrészt úgy döntenek, kiszámolókkal és mondókákkal fogják eltölteni a kilencven perces órás utat, másrészt közvetlenül mögénk ülnek le, amitől rögtön olyan érzés lesz rajtam úrrá, mintha dolgoznék. Miután én gyakorlatilag az elmúlt hét minden munkanapját 6-7-8-9-10 évesekkel töltöttem egy szobában, nem tudom nem ezt érezni: Köszönöm, de nekem erre a hétre már bőven megvolt az elegendő adag ázsiai kisgyerekből! (Akkor nyugszom meg, amikor az anyjuk kezdi kicsomagolni a szendvicseket: evés közben csöndben vannak, utána pedig azonnal elalszanak.) 

10:30 van, amikor - elgurulva a Fujikyu Highlands vidámpark embertelen hullámvasútai mellett - megérkezünk Kawaguchiko-ba. Az állomás büféjében egy tábla szerint az “uín kóhí” az, amit leginkább érdemes itt kipróbálni. A japánok szeretik a külföldi helyek nevét úgy mondani, ahogy az ott élő emberek mondanák. Párizsra tehát azt mondják “pári”, Németországra azt, hogy “dojcü” (=Deutsch), Bécsre pedig ezt, hogy “uín”. (De valamiért: “bü-da-pe-szü-to”, nem pedig “bü-da-pe-sü-to”!) Ez a saját nyelvük, a saját kreációjuk, semmi közöm hozzá, és japán mondatokon belül nem is zavar. Az egyik probléma az, amikor azt hiszik, ezt angolul is ugyanígy kell csinálni. Meglepődnek, amikor kijavítom őket az órámon, és kételkedéssel fogadják az olyasmit, mint “Paris”, “Germany”, “Vienna”. A másik probléma - az első korty után derül ez ki - hogy a fent említett “bécsi kávé” itt annyit jelent: tölts meg egy papírpoharat cukorral, majd dobj rá egy eszpresszót.

Csak a felét bírom magamba erőltetni, aztán irány a helyiség, ami nemvárt módon gazdagnak bizonyul blog-alapanyagban, a férfi mosdó. Rögtön a vécékagyló mellett, a kezdő vagy elbizonytalanodott látogatóknak szóló, bátorító felirat: “It pushes strongly.” De mi, és kit? Vagy fordítva? Természetesen a titokzatos utasítás a vécé lehúzását hivatott könnyebbé tenni, és csak úgy lehetett volna még ennél is praktikusabb, ha konkrétan a lehúzó gomb mellé írják ki, amire vonatkozik, nem pedig a fülke ellentétes oldalára. Sebaj, a gomb közelében is maradt hely információközlésre: “do not flash anything”, ne villants ki semmit! Ezen a ponton már úgy érzem, összegyűlt a kellő önbizalmam a vécézéshez, birtokában vagyok a feladathoz szükséges háttértudásnak, de a nyuszikát csak most pillantom meg. “How to use the toilet” szól a felirat, szivárványszínű betűkkel, hiszen kakilásról csak a felhőtlen vidámság hangján szabad szólni. A nyuszika először (talán Thaiföldön tanulta ezt, nekem legalábbis ott kötötték mindig a lelkemre, hogy ezt így csináljam) egy szemetesbe dobja a használt vécépapírt. A második képen már észnél van, a papír a klotyóban landol. “Wrong - Right”, azaz helyes és helytelen - akár ezt is írhatta volna az illusztráció mellé a szerző, de nem, ő helyénvalóbbnak érezte a “True - False”, azaz igaz és hamis szembeállítást. 

“Orgórü” múzeum, ide megyünk. Hetek óta sikertelenül próbálom megfejteni ennek a katakanával írt szónak a pontos jelentését, minden tippet előre is köszönök. Pontosabban, nem is a jelentését, hanem az eredetét. Az kiderült, hogy géporgonákra és általában véve önműködő hangszerekre használják ezt a szót, de a legközelebbi német “die orgel”-en kívül elképzelésem sincs, honnan vehették. Az erre specializálódott intézmény angol neve tehát joggal lehetne “Fairground Organ Museum”, ehelyett a szórólapokon a jóval misztikusabb és romantikusabb csengésű “Musical Forest” felirat szerepel. A múzeum lényegében kicsinyített, enyhén fals európai jelleget árasztó épületek együttese, egy kicsinyített, enyhén fals európai jelleget árasztó park körül. A “Little Europe” becenévvel ellátott komplexum nem kevesebbet ígér, mint ezt: “találkozás a Fuji-heggyel”. (Melyet, mint tudjuk, 100-120 kilométeres körzetben mindenhonnan látni lehet.)

A klasszikus európai hangulatban való megmártózásomat mostmár csak egyetlen dolog akadályozza meg, a ruháim. Így, szimpla nyugati cuccokban valahogy nem az igazi, nem tudom 100%-osan átélni az öreg kontinens mesebelien arisztokratikus légkörét. Bárcsak lenne rá mód, hogy az ember a múzeum-látogatás idejére alkalomhoz illőbb ruházatot öltsön. Nos, a hasonló gondokkal küzdő női látogatóknak hihetetlen szerencséje van: “The Princess Experience”. Ruhakölcsönző, rögtön a múzeum bejáratánál. A hölgyek 1000 yenért másfél órán át hercegnőnek öltözve mászkálhatnak a múzeum területén. (Igen, többen is voltak, akik igénybe vették a szolgáltatást.)

A megvásárolt jegy mellé egy szerencsetallért is a kezembe nyomnak, ezt a sarokban álló játékgépbe kell dobnom, majd begyűjteni az onnan véletlenszerűen kiválasztott, jobbnál jobb ajándékok egyikét. Végrehajtom a műveletet, a nyereményem egy bugyirózsaszín műanyag gömb. Már ennek is nagyon örülök, de aztán kiderül, hogy még a belsejében is van valami. Szétcsavarom, kinyitom, és az a helyzet, hogy semmi másra nem vágytam volna jobban, mint arra, ami itt lapul. Kupon: ingyen extra 30 perc Princess Experience!
 

(folytatása hamarosan következik)

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!