Az ember megérkezik Ferihegy/Liszt Ferenc reptérre. Ahhoz, hogy a vasútállomásra kerüljön el se kell hagynia a reptér épületét, csak a liftben (vagy az expressz-liftben, ami semmilyen köztes emeleten nem fog megállni) benyomni a B4 gombot. A föld alatti negyedik szinten máris ott találja magát a peronok közelében. Innen indulnak a vonatok, összesen háromféle. A személyvonat, ami csak Kőbánya-Kispestig megy. A gyorsvonat, ami félóránként jár csak, és hat-hét helyen áll meg, míg el nem éri a Deák téri végállomását. Illetve a Reptér Expressz, a leggyorsabb és legkényelmesebb megoldás, a közvetlen összeköttetés a reptér és Budapest csomópontjai között. Miután megállt az Örsön, az Astoria-n, a Körtéren és Kelenföldön, az expressz - a turistákra való tekintettel - tovább halad a legkedveltebb kirándulóhelyek irányába. A különböző járatok végállomásai Hollókő, Hévíz, Sopron, vagy akár a Kékes.

Így nézne ki nagyjából a Narita Express magyar megfelelője (egy útra a jegy ára átszámítva kb. tizenötezer forint), amiről mindig úgy tudtam, hogy csak a belvárost (Tokyo, Shinjuku, Shinagawa) köti össze a reptérrel, és amikor pár hete terveztem egy kirándulást a Fuji közelébe, Kawaguchiko-ba, meglepődve láttam, hogy a vonat egészen idáig elhozza a reptérről a turistákat.      

A reptéri járat helyett mi inkább a Shinjuku-ból induló, funkciója alapján félreérthetetlenül elkeresztelt “Fujisan Holiday Express”-t használtuk. A híres hegy körüli mánia és kultusz már az állomáson észrevehető: A lifteket, amikkel ezt a vonatot lehet megközelíteni, nagy, rajzolt Fuji-hegyes matricák díszítik. A szerelvény maga a hetvenes évek óta nem sok változáson esett át, a kifakult függöny, a nyikorgó ajtók, a linoleumpadló ugyanaz, talán csak a mozdony orrán elhelyezett képernyő az újdonság. Ugyanakkor, még ma is gyors, csendes, és - mivel picit már vintage - olcsó is. 

Nem sok japán száll fel velünk együtt. Kínai, thai, filippínó közönség tölti fel a legtöbb kocsit, akik között mindössze két kisgyerek akad. Ők egyrészt úgy döntenek, kiszámolókkal és mondókákkal fogják eltölteni a kilencven perces órás utat, másrészt közvetlenül mögénk ülnek le, amitől rögtön olyan érzés lesz rajtam úrrá, mintha dolgoznék. Miután én gyakorlatilag az elmúlt hét minden munkanapját 6-7-8-9-10 évesekkel töltöttem egy szobában, nem tudom nem ezt érezni: Köszönöm, de nekem erre a hétre már bőven megvolt az elegendő adag ázsiai kisgyerekből! (Akkor nyugszom meg, amikor az anyjuk kezdi kicsomagolni a szendvicseket: evés közben csöndben vannak, utána pedig azonnal elalszanak.) 

10:30 van, amikor - elgurulva a Fujikyu Highlands vidámpark embertelen hullámvasútai mellett - megérkezünk Kawaguchiko-ba. Az állomás büféjében egy tábla szerint az “uín kóhí” az, amit leginkább érdemes itt kipróbálni. A japánok szeretik a külföldi helyek nevét úgy mondani, ahogy az ott élő emberek mondanák. Párizsra tehát azt mondják “pári”, Németországra azt, hogy “dojcü” (=Deutsch), Bécsre pedig ezt, hogy “uín”. (De valamiért: “bü-da-pe-szü-to”, nem pedig “bü-da-pe-sü-to”!) Ez a saját nyelvük, a saját kreációjuk, semmi közöm hozzá, és japán mondatokon belül nem is zavar. Az egyik probléma az, amikor azt hiszik, ezt angolul is ugyanígy kell csinálni. Meglepődnek, amikor kijavítom őket az órámon, és kételkedéssel fogadják az olyasmit, mint “Paris”, “Germany”, “Vienna”. A másik probléma - az első korty után derül ez ki - hogy a fent említett “bécsi kávé” itt annyit jelent: tölts meg egy papírpoharat cukorral, majd dobj rá egy eszpresszót.

     

Csak a felét bírom magamba erőltetni, aztán irány a helyiség, ami nemvárt módon gazdagnak bizonyul blog-alapanyagban, a férfi mosdó. Rögtön a vécékagyló mellett, a kezdő vagy elbizonytalanodott látogatóknak szóló, bátorító felirat: “It pushes strongly.” De mi, és kit? Vagy fordítva? Természetesen a titokzatos utasítás a vécé lehúzását hivatott könnyebbé tenni, és csak úgy lehetett volna még ennél is praktikusabb, ha konkrétan a lehúzó gomb mellé írják ki, amire vonatkozik, nem pedig a fülke ellentétes oldalára. Sebaj, a gomb közelében is maradt hely információközlésre: “do not flash anything”, ne villants ki semmit! Ezen a ponton már úgy érzem, összegyűlt a kellő önbizalmam a vécézéshez, birtokában vagyok a feladathoz szükséges háttértudásnak, de a nyuszikát csak most pillantom meg. “How to use the toilet” szól a felirat, szivárványszínű betűkkel, hiszen kakilásról csak a felhőtlen vidámság hangján szabad szólni. A nyuszika először (talán Thaiföldön tanulta ezt, nekem legalábbis ott kötötték mindig a lelkemre, hogy ezt így csináljam) egy szemetesbe dobja a használt vécépapírt. A második képen már észnél van, a papír a klotyóban landol. “Wrong - Right”, azaz helyes és helytelen - akár ezt is írhatta volna az illusztráció mellé a szerző, de nem, ő helyénvalóbbnak érezte a “True - False”, azaz igaz és hamis szembeállítást. 

“Orgórü” múzeum, ide megyünk. Hetek óta sikertelenül próbálom megfejteni ennek a katakanával írt szónak a pontos jelentését, minden tippet előre is köszönök. Pontosabban, nem is a jelentését, hanem az eredetét. Az kiderült, hogy géporgonákra és általában véve önműködő hangszerekre használják ezt a szót, de a legközelebbi német “die orgel”-en kívül elképzelésem sincs, honnan vehették. Az erre specializálódott intézmény angol neve tehát joggal lehetne “Fairground Organ Museum”, ehelyett a szórólapokon a jóval misztikusabb és romantikusabb csengésű “Musical Forest” felirat szerepel. A múzeum lényegében kicsinyített, enyhén fals európai jelleget árasztó épületek együttese, egy kicsinyített, enyhén fals európai jelleget árasztó park körül. A “Little Europe” becenévvel ellátott komplexum nem kevesebbet ígér, mint ezt: “találkozás a Fuji-heggyel”. (Melyet, mint tudjuk, 100-120 kilométeres körzetben mindenhonnan látni lehet.)

A klasszikus európai hangulatban való megmártózásomat mostmár csak egyetlen dolog akadályozza meg, a ruháim. Így, szimpla nyugati cuccokban valahogy nem az igazi, nem tudom 100%-osan átélni az öreg kontinens mesebelien arisztokratikus légkörét. Bárcsak lenne rá mód, hogy az ember a múzeum-látogatás idejére alkalomhoz illőbb ruházatot öltsön. Nos, a hasonló gondokkal küzdő női látogatóknak hihetetlen szerencséje van: “The Princess Experience”. Ruhakölcsönző, rögtön a múzeum bejáratánál. A hölgyek 1000 yenért másfél órán át hercegnőnek öltözve mászkálhatnak a múzeum területén. (Igen, többen is voltak, akik igénybe vették a szolgáltatást.)

A megvásárolt jegy mellé egy szerencsetallért is a kezembe nyomnak, ezt a sarokban álló játékgépbe kell dobnom, majd begyűjteni az onnan véletlenszerűen kiválasztott, jobbnál jobb ajándékok egyikét. Végrehajtom a műveletet, a nyereményem egy bugyirózsaszín műanyag gömb. Már ennek is nagyon örülök, de aztán kiderül, hogy még a belsejében is van valami. Szétcsavarom, kinyitom, és az a helyzet, hogy semmi másra nem vágytam volna jobban, mint arra, ami itt lapul. Kupon: ingyen extra 30 perc Princess Experience!
 

(folytatása hamarosan következik)

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!