“Music Forest”, vagyis magyarul “Little Europe”, más néven “Géporgona- és zenedoboz múzeum”, haladóknak pedig “orügorü hakübücükan”, ami ugyanakkor egy Fuji hegy tematikájú C-kategóriás csecsebecse bolt. De haladjunk szépen sorban.

A park közepén üvegből és átlátszó műanyagból összerakott kis fa, (bár lehet, hogy igazi, csak befestették ezüstszínűre...?) karácsonyi díszek, égők, koszorúk borítják. Ezt most nem is értelmezném, csak megemlítettem. 

Pár perccel késöbb, az első épületben: Félig pihenőhelyiség, félig kiállítóterem. Gépzongorák, kis és nagyméretű zenedobozok, elektromos orgonák, önműködő hegedűk. Az európai hangulatot árasztó formavilágra való törekvés itt az épület belsejében éppolyan evidens, mint odakint volt. Egy versaille-i kastély termeibe illő rekamiék és ottomán díványok másolataira lehet lepihenni, ha az ember elfáradt az automatikus hangszerek böngészésében. Ezek itt mind eladásra szánt darabok, katalógust is lehet kérni, mely tartalmazza az összes felkínált masina technikai leírását és árát. Üldögélek itt egy kicsit, és egyre erősebb lesz bennem valami megfoghatatlan meggyőződés. Már a bejárat felé közeledve elkapott ez az érzés, mintha lenne valami a látványban, ami nem teljesen stimmel, nincs a helyén, egy homályos, alig észrevehető hiba, az elemek diszharmóniája. Szeretnék, a blog kedvéért, de képtelen vagyok pontosan rámutatni, mitől tűnik olyan hamisnak az egész. Be kell látnom, nagyon meggyőző az illúzió, de azért mégiscsak illúzió. Minden, ami Európában kőből lenne, itt gipszstukkó-gyanús. Ami kopott lenne, az itt vadonatúj. Különböző korszakok bútorai kerültek itt egymás mellé, az összhatás pedig egy leheletnyit zsúfolt, elkapkodott és - bár a szememnek, az európait és a klasszikust kedvelő ízlésemnek határozottan jóleső - végső soron egy pillanatra sem autentikus. Nagy gonddal lett megtervezve és megvalósítva, ehhez kétség nem férhet, viszont az is tény, hogy a berendezés sosem volt használva. A tárgyaknak nincs múltjuk, és emiatt nincs lelkük. 

Elindulunk felfele a (szerény méretű) operaházba illő (szerény méretű) márványlépcsőn, mert a koncertterem az emeleten van, és a barátnőm észrevette a programfüzetben, hogy most kezdődik az “orgórü” bemutatóval egybekötött koncert. Az angol ismertető szöveg egészen pontosan így hangzik: “Egy koncert-csoda, világszerte értékes mechanikus hangszerek és operaénekes együttműködésével.” És - bármit is jelentsen ez - pontosan ez történik. 

A színpad szélén ormótlan, csicsás, titokzatos szekrény-csoport, a belsejében hat vagy hét függőlegesen felállított hegedű, egy hengerre erősítve. Ez forog körbe-körbe a mechanikus hegedűvonók között. A fiatal énekesnő eközben válogatott operarészleteket ad elő. Az aktuális jelenet eseményeinek megértését angol és japán kivetített szöveg segíti. Ebből megtudhatjuk az előzményeket, a librettó odavágó részleteit, az ária pontos szövegét, és a szereplő pillanatnyi érzelmeit. Az előadás végeztével az történik, ami minden normális opera után szokott: a közönség lefényképezkedhet az énekesnővel. A fényképeket készítő joviális ceremóniamester - külön köszönet illeti meg a barátnőmet, hogy erre a gyönyörű kis részletre felhívta a figyelmemet - a megszokott “csíízü” helyett, az alkalomhoz illően “or-góóó-RÜ!” felkiáltással süti el az okostelefonok kameráit. 
 

Már sietünk is kifele, mert a park pázsitján, több mint hat néző szeme láttára, most kezdi meg várva-várt fellépését Take. Take alapvetően egy szerethető, jó kiállású fiatalember, cowboy-kalapot visel és szűk, neonzöld mellényt, amin átütnek a mellbimbói. Három dolgot tartanék fontosnak ővele kapcsolatban megemlíteni (a felejthetetlen bicepszein kívül). 1. Vagy nem ismeri a “juggler” szót, vagy csak túl lealacsonyítónak tartja ezt a kifejezést, arra, amit ő művel (a zsonglőrködésre), mert saját magát mint “balance acrobat” mutatja be. 2. Szereti, ha becézik, ezért a szórólapokon is, plakátokon is a Take-chan név szerepel, ami magyarul mondjuk olyan kategória, mint Zsolt helyett a Zsoltika. Ő is így utal saját magára, egyes szám harmadik személyben, amikor egy-egy (igazából tényleg elég ügyes) mutatványt követő taps után belekiált a mikrofonba: “Take-chan nagyon boldooooog!”   

Utolsó állomásunk a kettős tematika alapján kialakított szuvenírbolt: zenedoboz vagy Fuji-hegy, ezek közül lehet válogatni. Esztétikum, színvonal, ár szempontjából az első messze a második fölött. Sokféle stílus, sokféle méret, sokféle hang, de mind elegáns. A japán eladók természetesen európai asszonynak öltözve sertepertélnek. Fuji-fejű nyuszi, Fuji-alakú törölköző, szesz Fuji-palackban, Fuji-ra faragott talpú üvegpohár. A szomszédos terem, a teljesség igénye nélkül, efféle kincseket rejt. Azt pedig mindenki kitalálhatja, hogy odakint az utcán, az útlezárásnál, mi tartja a kordont.

 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!