EIKAIWA. Mozaikszó, aminek a szószerinti fordítása “angol társalgási nyelviskola”. Ez nem azt jelenti, hogy a 7-8 éves tanítványaimmal is a hobbijaikról, az életük alakulásáról beszélgetek. (Bár olyan is van.) Inkább csak arra figyelmezteti az érdeklődőket, hogy az itteni órák tartalmát nem elsősorban nyelvtani magyarázatok teszik majd ki, viszonylag keveset fogunk írni és olvasni, szinte semmi szókincs-magolás nem lesz, és abszolút semmennyi japán kommunikáció, zéró katakana. A hangsúly itt azon van, ami az iskolai angolórákon fájdalmasan érezteti a hiányát: a beszéden. Az angol nyelv gyakorlati használatán. 

Ugyanakkor, az is igaz, hogy tíz órámból kilencen mindig használok tankönyvet, magyarázok igeidőkről, rendhagyó alakokról, a szokásos. A 100%-osan színtiszta dumálásra épülő óra ritka, de létezik. Ez adminisztratív értelemben egy külön kategória, a tanítvány külön jelzi beiratkozáskoz, ha erre vágyik, úgynevezett tankönyv-nélküli “conversation lesson”, ami jóval többe is kerül. Ebben az a vicces, hogy bár a magasabb ár oka az, hogy a tanárnak ez nagyobb erőfeszítésébe kerül, sokkal nehezebb (30, 40 vagy néha 50 percen át) a tanítvány szintjének megfelelő folyékony társalgást fenntartani, én ebből a plusz pénzből semmit nem kapok meg. Egy felnőttekkel átbeszélgetett napom után ugyanannyi a fizetésem, mint egy olyan nap után, amin végig 3 évesekkel dobáltam a lufikat, és énekeltem az ábécét.      

Van két, időnként fel-felbukkanó, nem kellemes típus: Az, aki tankönyves órára fizet be, mert az olcsóbb, de aztán mégis csak magáról akar mesélni. (Ezek 40-50 perccel az órájuk előtt odajönnek már a nyelviskolába, és addig az ott dolgozó titkárnőknek boncolgatják a rejtelmes japán időjárás változásait, hosszan ecsetelik a családjukkal kapcsolatos aggodalmaikat. A titkárnők minden erejükkel igyekeznek elfoglaltnak látszani, különböző laptop-okba gépelnek ezt-azt, mappákat rakosgatnak ide-oda, és néha azt válaszolják “ühüm”, vagy “óh”.) A másik típus lelkesen befizeti az 50 perces Conversation Lesson díját, de mondanivalójuk az már kúrvára nincsen. “Hi. How was your weekend?” “It was OK.” “Did you do something fun?” “No.” “What are your hobbies?” “Sleeping.” Egy ilyen angolóra mind fizikailag, mind érzelmileg, mind intellektuálisan többet kivesz belőlem, mint 6 másik olyan óra, ahol lelkes a tanítvány.

A két fenti típustól eltekintve, ezek a beszélgetős 30-40 percek rendkívül izgalmasak tudnak lenni, sok érdekes történetet hallok, magánéletekről is, a japán népről is, és amikor igazán tanulságosnak találok egy-egy mozzanatot, azokat megosztom itt a blogon. Természetesen, amit itt közzéteszek, az csupán a jéghegy csúcsa, és aki az egész jéghegyet maradéktalanul megkapja, az a barátnőm, akinek vacsora közben rendszeresen elmesélem miféle bizarr, megható, ostoba, felemelő, abszurd történeteket hallottam aznap. Más megyében, más cégnél, más rendszerben, de ő is EIKAIWA-ban tanít, neki is vannak beszélgetős órái, és sztorijai. A múltkor, ahelyett, hogy este szóban elmesélné, megírta nekem az egyiket emailben. Én meg úgy döntöttem, fogom, és jól bemásolom ide a blog-közönségnek:      

”A tanítványom 47. A férje cégénél dolgozik titkárnőként, van egy 20 éves lánya, az anyósa házában lakik, és felfújható melltartót hord. Minden héten elmeséli a legújabb pletykákat a japán és koreai popsztárok életéről, és lenéz, amikor néha lebukom, hogy fogalmam nincs róla, ki kicsoda. (Vagy épp nem vagyok eléggé kiborulva, hogy X híresség barátnőjét, vagy Y híresség lányát lelesifotózták úgy, hogy még idén télen is a múlt tavaszi kollekció darabjait hordja!)
 

Egy vagyont költ olyan márkás kiegészítőkre és ruhákra, amik csak Japánban népszerűek. Francia étterembe jár, vagyis hát annak egy japánosított, idealizált verziójába... Megkérdeztem, hogy evett-e csigát vagy békacombot. "Nem kínai étterem, francia!" mondta.

Mindezekkel együtt, szeretek vele beszélgetni, nem gondolom úgy, hogy buta, csak tudatlan és naív. Nem tehet róla. És nem könnyű neki. Felnőtt, dolgozó nő létére a férje anyja diktál a családnak mindenben. A lánya rengeteg csalódást okoz neki (az ő elmaradott elvárásai miatt), és a férje a főnöke. Ehhez képest eddig csak kétszer fakadt sírva az órán, és általában nagy lelkesedéssel mesél a szabadidejéről.

Szilveszterre Las Vegas-ba ment a családjával. Nem, nem a kaszinók miatt, azokról nem is hallott. A Cirque du Soleil miatt. Természetesen utazási irodában vette meg a jegyeket: az iroda intézett mindent. Kényelmes. Legalább 3x, de inkább 5x annyiba kerül így minden, mintha ő csinálná, de hát megmondta: “az internetben nem lehet bízni”. Ráadásul “csak a japán légitársaságoknak vannak jó filmjeik”, valamint más cégek repülőin nincs finom japán étel. Meg persze így nem kell időt egyeztetni, kiszámolni dolgokat, stb.

Amikor azonban kiderült, hogy csak 50 perc van az átszállásra, akkor annyira mégsem volt kényelmes, amit az ügynök talált nekik, majdnem egymillió yenért (turista osztály). A tanítványom, hívjuk Keiko-nak, mert nem ez a neve, megkérdezte a légiutaskísérőt, hogy ez az 50 perc így rendben lesz-e, és azt a választ kapta, hogy persze, simán átsétálnak minden probléma nélkül. Ez viszont sajnos a személyzetre vonatkozott, de ez csak akkor derült ki, mikor az egész japán csoportnak át kellett rohannia sprintben három terminálon, ultra-pánik-módban, minden leadott bőrönddel együtt (amiket valamiért visszakaptak az átszállásnál).

Keiko és a családja végre megnyugodhatott, mikor szerencsésen megérkeztek reggel 5-kor Las Vegas-ba, bár ő esküszik, hogy úgy emlékszik, az útitervben délután 5 volt, mert a szállodába délután 4-től lehet bejelentkezni. Csomagostul elindultak reggelit keresni: szusit. Az otthoni jobb, mint az amerikai, szerinte. A férje steak-et szeretett volna, de Keiko szerint az nem reggeli. Arról nem is beszélve, hogy az amerikai steak messze nem olyan jó, mint a japán. 

Mikor végre megérkeztek a szállodába, azonnal elaludtak, délután fel ötkor. Keiko hirtelen felriadt, olyan este 7 körül, így maradt még fél órájuk, hogy odaérjenek a műsorra, amiért Amerikába repültek. Elmesélése szerint éhesen és büdösen érkeztek meg, de a show lenyűgöző volt, és utána egész jó hamburgereket ettek a szálloda büféjében. 

Másnap délután felkeltek, és elindultak, hogy megnézzenek pár látványosságot. Az eltervezett három állomásból egyet nem találtak meg, egyet lekéstek, és a harmadik unalmas volt.

Estére jegyeket vettek egy Michael Jackson táncelőadásra, mert hallották, hogy 4-5 japán is táncol benne. Ők itt nagyon híresek, mert másodikak lettek valami japán nemzeti gimnasztikai versenyen, mikor még középiskolások voltak. A Michael Jackson számokat Keiko-ék nem nagyon ismerik, de azért jó volt.

Az utolsó nap, december 31-én, reggel négykor (!) helikopteres sétarepülésre indultak a Grand Canyon-hoz. A pilóta figyelmeztette őket, hogy szeles, felhős idő lesz: nem ideális a repülésre, visszakaphatjak a pénzüket, ha így nem szeretnének nekiindulni. Mivel máskor már nem tudtak volna menni, úgy döntöttek, hogy jó lesz így is. (Gondoltam magamban, ahogy ezt mesélte, hogy ez igen, ez tökös!) Végül ő és a lánya végighányták az egészet, a férje pedig aludt, úgyhogy képeket vagy videót senki nem készített: vettek pár képeslapot, és visszamentek a szusi étterembe.
 

Este a többi japánnál együtt kimentek a nagy szökőkúthoz: azt olvasták az utazási iroda katalógusában, hogy éjfélkor elképesztő víz-fény-zene show lesz itt. Már 8-ra lementek, hogy a legjobb helyről nézhessék majd. Azonban éjfélkor semmi sem történt. Keiko mutatta a videót, a telefonján: sok japán a visszaszámlálás végén tanácstalanul, meglepődve nézelődik, a háttérben ropogás, durranás hallatszik. A tér másik feléről hatalmas tömeg nézi a fantasztikus tűzijátékot, aminek a teteje épphogy látszott onnan, ahol álltak. A kísérőzene pedig egyáltalán nem hallatszott. 

Keiko azt mondta, ez az út sokkal jobban sikerült, mint mikor nyáron Hawaii-ra mentek.”

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!