Mineo-t csak egy éve tanítom, de kicsit régebb óta ismerem. Fél évvel azelőtt, hogy elkezdtem dolgozni abban a nyelviskolában, ahol ő tanul, be kellett ugranom ott egy napot helyettesíteni. Akkor volt vele egy 30 perces (lendületes, tartalmas, emlékezetes) órám. Fél évvel késöbb, amikor odakerültem állandó tanárnak, örömmel láttam a nevét a leendő tanítványaim között. Természetesen nem gondoltam, hogy emlékezni fog rám.

Mineo bejött a terembe, ledobta az elmaradhatatlan szürke, kötött télisapkáját, annyit mondott “hi Marton, long time no see”, és felhajtotta a papírpoharas, százyenes feketekávéját. (Talán a harmadik lehetett abból a hatból, amit naponta megiszik.)

Abban, ahogy a tokiói és chiba-i felnőtt tanítványaim leülnek az asztalhoz, mindig van valami önkéntelen szertartásosság, darabosság. A modoruk - még ha szívesen és nyitottan mesélnek is az életükről - sosem mentes a távolságtartástól. Óvatosan és tartózkodóan vesznek részt a párbeszédekben. Nem így Mineo. A feje mögött összekulcsolt kézzel hátradől, nagyokat nevet a saját nyelvtani hibáin, sztoriról sztorira ugrál, hevesen gesztikulál, nagy átéléssel mesél a cégéről vagy a kisfiáról vagy a másnaposságáról, és rá-rácsap az asztalra a nyomaték kedvéért. Más szóval, Sachiko-hoz hasonlóan, egy teljesen egyéni karakter. Ezért választottam őt második beszélgetőpartneremnek. 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!