Az éteri, női hang elnyújtott, álmodozó lejtéssel mondja be a következő állomás nevét: “Haradzsükűű, Haradzsükűű.”
Hol máshol találnám Tokió legapróbb, régies-vidékies hangulatú, fából épült, majdnem száz éve változatlan szerkezetű állomását, mint itt, a város legzsúfoltabb bevásárlóutcájának a kezdeténél? Míg más állomásokon akár húsz-huszonöt jegykapu is sorakozik egymás mellett, itt összesen kettő darab van belőlük. Ezeken áramlik kifele-befele (minden nap, de vasárnapokon tényleg hajmeresztő mennyiségben) a tömeg. Ezt a tömeget - most, hogy kicsit megálltam itt, hogy alaposabban szemügyre vegyem őket - három fő csoportra lehet osztani.
1. A sokféle haradzsukui stílusirányzat valamelyikének megfelelően kiöltözött (beöltözött) fiatalok, akik nem vásárolni vagy nézelődni jöttek. Ittlétük célja színtiszta, l’art our l’art exhibicionizmus. Bepózolva megállnak egy-egy utcasarkon, hagyják, hogy lefényképezzék őket, aztán hazamennek.
2. Az előző csoportot fotózgató japán tinédzserek. Gimnazista barátnők bevásárolgató csoportjai, majszolják a környék leghíresebb édességét, a haradzsukui epres-tejszínhabos palacsintát, és a kötelező egyenruha ellenére őket is különböző image-dzsel rendelkező klikkekre lehet osztani. A “konza” (=konzervatív) vonalon egyenes fekete haj, semmi smink, hosszú szoknya. A “lazább” vonalon hullámosított haj, rúzs, és (a suliból kiszabadulva, derékban gyorsan feltekert) rövid szoknya. Ami közös: a Minnie egér füles fejpánt, az iskolatáskára lógatott plüssállatok.
3. Az előző két csoport (és általában a híres környék) iránt érdeklődő turisták ezrei.
Mellesleg, van itt más is. Ez a tömeg, ahogy most kijövök az állomásról, csak a bal oldalam felé áramlik, jobbra, a vasút mögött, sűrű erdő. Ez jól érzékelteti a hely eklektikusságát. A Haradzsuku nevű kerület sokminden más miatt is izgalmas lehet (hatalmas park közepén régi szentély, koncert-aréna, olimpiai sportlétesítmények), de kétség nem fér hozzá: ami miatt a legtöbben idejönnek, az az ikonikus Takeshita Dori, a színes-kaotikus-zsúfolt központi bevásárlóutca.
Nehéz úgy elindulnom lefele ezen az utcán, hogy ne ütközzek neki senkinek, legfőképp azért, mert az öblös szoknyák félméteres sugárban, dróttal kifeszítve állnak el a lányok derekától. Az elmúlt hónapokban talán egy irányzat sem képviselteti itt magát olyan erőteljesen (mind a járókelőket, mind a boltokat illetően) mint a Lolita Kei. A nyugati világban nem feltétlenül ártatlan csengése van ennek a névnek, de itt inkább csak valami kislányos-mesebeli-ábrándos hangulatot sugall. Fodros-csipkés blúz a Viktória-korabeli, sűrűn díszített, harang-formájú szoknyába tűrve. Magasra pakolt, hullámos paróka tetején félrebilletve pici, cuki kalap. Vastag fehér harisnya, extrém-magastalpú cipő, műanyag anime-karakteres kézitáska. A Lolita Kei-hez társuló mozgáskultúra célja a kecses-kifinomult-előkelő-nőies hangulat megjelenítése.
Az utca éjszakaibb, rock/punk beütésű része felé közeledve, a “jókislány” Lolita lassan átvált “Gothic” Lolita-ba. A szívecskék helyét átveszik a halálfejek, a kismackók helyett már denevérek lógnak a kézitáskákról. Nem igazán komoly, pláne nem ijesztő, hanem leginkább olyan Tim Burton-ös módon horrormeseszerű összhatás. Borús idő lévén ezt most nem látom, de egyébként elmaradhatatlan kellék a finoman, merev karral kitartott feketecsipkés napernyő.
Erre csak pár év után jöttem rá, de az utcán pózoló, tetőtől-talpig egy-egy divathullámnak megfelelően beöltözött japánok (vagy időnként “drag queen”-ek, nőimitátorok, cosplay-rajongók) azért is kapóra jönnek, mert egyik bolt sem veszi jó néven, ha a termékeit lefotózza a turista. Van, ahol ezt konkrétan meg is tiltják, de talán egyetlen üzlet sem ment olyan messzire, mint a Takeshita Dori közepén található punk/metal/industrial fashion store, ahol a falat “Fuck Off Foreigner”, “No Photo Tourist”, “Foreigner No Fuckin Camera” feliratok díszítik. Nagyjából itt csúszunk át a sötétebb, bizarrabb formavilágokba.
A sok különböző (általam nem behatóan ismert) szubkultúrát is magába foglaló, főleg zenészek és az ő rajongóik által művelt “visual kei” megjelenés két alappillére szerintem a haj és a smink. Szándékosan eltúlzott méretű, szokatlan színű, aszimmetrikus elrendezésű frizurák és sokkoló (vagy legalábbis sokkolni kívánó) sminkek. Emellett: szakadt és tépett bőr és műbőr elemek, láncok, szegecsek, extrém ékszerek, megbolondítva (számomra talán ez benne a legérdekesebb) ilyen-olyan “cyber” vagy “steampunk” elemekkel. Ennek a stílusnak megfelelően, a Takeshita Dori-nak ezen a környékén koncentrálódnak a piercing-boltok, persze jól eldugva, hiszen az ilyesminek Japánban még ma is riasztó, visszatetsző, enyhén alvilági légköre van.
Az utca végéhez közeledve hirtelen megnő a fekete emberek száma, minden irányból egyszerre kínálgatják (afrikai akcentusú angollal) a baseball-sapkákat, kosárcipőket, bitang méretű ékszereket, és egyéb szolgáltatásokat. Egyszóval: elértem a hiphop-os mikrokozmoszba. Ahogy elhaladok mellette, az egyikük titokzatos ajánlatot motyog a fülembe: “Something special for 3000 yen?” A hip-hop vonulatban az az érdekes a számomra, ahogy a helyiek megpróbálják átvenni, és beilleszteni a saját, nagyon karakteres stílusukba. A japánosított ízlésű hip-hop-ot ennek a társaságnak a japán barátnőin lehet megfigyelni. A magát “gjarü”-nek (=girl) definiáló stílus ismertetőjegyei a hatalmas, hidrogénezett haj (vagy ezüst paróka), a brutálisan szétszolizott bőr, fekete-fehérre kihúzott szem, vastag ajkak, csicsás műkörmök, harsány színvilágú szupermini szoknyák.
Ez eddig sosem tűnt fel, csak most veszem észre: az iskoláslányok idáig már nem jönnek el. Megállnak két sarokkal korábban, és a japánok egyik legkedveltebb időtöltésének hódolnak: sorban állnak. (Nem vicc, nagyon szeretik, a tanítványaim szerint enélkül nem is lehetne igazán örülni annak, amit megveszel.) A 15-20 perces várakozás végén a jutalom a híres helyi vattacukor, amiről mindig úgy érzem, mintha az egyik kisebb (bár talán mostanában jobban elterjedő) szubkultúra ihlette volna, a “fairy kei”. Mindkettőre elmondható: könnyed, habos, kislányos, tündérmesébe illő, fehérben és lágy pasztell színekben.
Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
Utolsó kommentek