“The fun is in the teacher.” Egyik itteni kollégám mondása, amit minden egyes nap beigazolódni látok. Az én helyzetem nagyon más, mint az állami iskolában dolgozó nyelvtanáré. Ott muszájból ülnek a gyerekek, nem dönthetnek úgy, hogy holnaptól nem jönnek többet, az iskola léte, sikere nem függ közvetlenül a diákok elégedettségétől. Ahol én dolgozom, az egy üzleti vállalkozás. Önszántukból vannak ott a tanítványaim, bármikor úgy érezhetik, a többi különóra fontosabb, és ha sokan kilépnek (vagy beiratkoznak), az a cég anyagi helyzetét azonnal érezhető módon megnehezíti (vagy megkönnyíti).
Hivatalosan évente kétszer van tanár-értékelés, kérdőíves alapon, amikor a tanítványoknak alkalmuk nyílik visszajelzést adni (a cégem főnökének), mennyire elégedettek. Én úgy érzem, igazából minden hónap első napja egy nemhivatalos tanár-értékelés, ilyenkor kell ugyanis befizetni a következő négy óra árát. Minden egyes ilyen nap a tanár megmérettetése, és minden olyan alkalom, amikor átutalják az összeget, sikernek könyvelhető el.
Néha tartunk ingyenes próbaórát egy-egy érdeklődő kisgyereknek, és a szüleik ilyenkor az óra után mindig rögtön kikérdezik őket. Jól használta fel a tanár a tankönyvet és a táblát? Világosan lett elmagyarázva az új nyelvtan? Kijavította lelkiismeretesen minden kiejtési hibádat? Ezek azok a kérdések, amiket sosem tesznek fel. Lehet a gyerek akárhány éves, 3-tól 13-g, lehet teljesen kezdő, vagy külföldről hazaköltözött, folyékony angoltudású, fiú vagy lány, vagány vagy félénk, a próbaóra végeztével az anyuka minden esetben ugyanazt az egy kérdést teszi fel: “jól érezted magad?” Ezen áll vagy bukik, hogy beiratkozik-e, ahogy később is majd mindig ezen áll vagy bukik, hogy marad-e.
Jogosan merülhet fel a kérdés: “akkor itt a tanár dolga csak annyi, hogy játékokkal elszórakoztasson gyerekeket?” Ezt lehet hinni, egészen addig, amíg először meg nem hallja az ember a csalódottságot a gyerek hangjában: “már megint csak játszunk?” A tévhit, ami számtalan rossz óra okozója, és amitől minél előbb meg kell szabadulni, az a játékokat a szórakozással, a tanulást az unatkozással automatikusan összekapcsoló előfeltételezés. Én, a saját élményeim fényében, a következőt látom inkább igaznak: A félvállról, kedvetlenül levezényelt játékos feladat ugyanúgy nem lesz szórakoztató, ahogy a lelkesen és lendületesen előadott tanulós feladat sem lesz unalmas. Igen, a legfontosabb, hogy a tanítvány jól érezze magát, de ez nem az óraterven, vagy a leadott anyagon fog múlni, hanem a tanáron. The fun is in the teacher. Nyelvtan, helyesírás, szókincs, és társaik, minderre szükség van, de mindháromnak csak akkor lesz bármi esélye arra, hogy működjön, ha a tanítványt pozitív, befogadásra kész lelkiállapotban találja.
Én ezt próbálom követni az angolóráimon, ami egyébként nem jelenti sem azt, hogy ez mindig sikerül, sem azt, hogy ez mindig lehetséges. Közhely, hogy általánosítani nem jó, de ritkán van szó arról, ahogy az általánosítástól való félelem megbénítja az ember gondolkozását és véleménynélküliségre kárhoztat. Adott két tény. Egyrészt, hogy az ismereteim korlátozottak, másrészt, hogy kivételek mindig vannak. Mindkettő annyira alapvető és magától értetődő igazság, hogy fölösleges is külön szóvá tenni őket. Mindenkinek minden kijelentése mellé oda lehet őket képzelni, állandó lábjegyzetként. De nem hiszem, hogy ez bárkit meg kéne, hogy akadályozzon a véleményformálásban. Ha csak 100%-os bizonyosság esetén lennék hajlandó arról nyilatkozni, hogyan kell japán gyerekeknek angolt tanítani, akkor sosem mondanék erről semmit. Az egyetlen módja, hogy a japánokkal kapcsolatos ítéleteimben soha ne tévedjek, ha soha nem nyitom ki a számat.
Ha valaki (kolléga, tanítvány, olvasó) kijavít, és igaza van, ha kiderül, hogy félreértettem valamit és rosszul emlékeztem, ám legyen. Ez, úgymond, benne van a pakliban. Ha be kell látnom, hogy tévedtem, az egyrészt nem jó, de másrészt közben jó is. Nem jó az ego szempontjából, de jó az ész szempontjából, mert akkor legalább most ennyivel is kevésbé vagyok hülye. Sokat gondolok arra, amit az egyik legjobb itteni barátom, G szokott mondani: "Nem akarok a véleményeim rabja lenni." Hozzá hasonlóan én is túlságosan jól ismerem az érzést, amikor tíz körömmel, csakazértis kapaszkodok egy véleménybe, amiről már kezdem érezni, hogy faszság, de vereségnek érezném feladni. Emlékeztetni kell magam: ez nem vereség, hanem nyereség. Meggondolni magad - ez lehet felszabadító élmény, mert bebizonyítja, hogy nem vagy a véleményed rabja, el mered engedni, amit eddig gondoltál. Talán minél idősebb valaki, annál inkább nehezére esik ez. A megérzések az évek során észrevétlenül meggyőződésekké szilárdulnak.
Időről időre lesznek menthetetlen helyzetek, lesznek reménytelen tanítványok. Szerintem, az ilyesmivel szembesülve a szépítés többet árt, mint használ. Vannak ötletes játékok, izgalmas feladatok és jól átgondolt tanítási módszerek, de egyik sem fog hatni arra a gyerekre, aki még az óra előtt eltökélte, hogy őt ez nem fogja érdekelni. Semmit nem lehet erőszakkal megtanítani, ahhoz hasonlóan, ahogy senkit nem lehet rákényszeríteni, hogy érezze jól magát, és senkit nem lehet rábeszélni, hogy szeressen valamit, amit nem szeret. Nekem tanárként nem csak azt a kérdést kell feltennem, mit tudok tenni a helyzet jobbításáért, hanem azt is, mi az, amivel szemben tehetetlen vagyok? Senki nem fogja megmenteni azt, aki eldöntötte, hogy ő nem akar megmenekülni. Bár, ha az elvégzett házifeladatért cserébe adok nekik matricát, az sokat segít.
Korábban is előfordult már, hogy gondoltam valamit a tanításról. Itt van róla a bizonyíték:
http://maji-de.reblog.hu/student-radar
Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
Utolsó kommentek