1) Gimnáziumi éveim egyik legfurcsább és legszerethetőbb tanárja (rajz/művtöri) gyakran eszembe jut. Egyedülálló volt az a képessége, ahogy rejtélyes, enyhén bátorító szavakba tudta csomagolni a megsemmisítő kritikáját. A padok közt sétálgatva meg-megállt valaki mellett és figyelte a készülő rajzot. “Figyelemre méltó! Sajátos!” Majd hozzátette, “Neked ez nem sikerült”. Vagy: “Merész színek. Érdekes vonalvezetés... Kezd újra.” De leginkább csak annyit motyogott maga elé “Ez bizony zsenge. Ez nagyon zsenge.” Anélkül, hogy észrevettem volna, az ő stílusát idéztem fel a múltkor, a Takayuki nevű kisfiúnak hála. Takayuki 7 éves. Ha egyszer visszagondolok a legügyesebb tanítványaimra, és készítek a fejemben egy listát azokról a tehetséges gyerekekről, akiket igazi élvezet volt tanítani, azon Takayuki nem lesz rajta. Ő abba a sajátos kategóriába tartozik, akinek a saját sikertelensége soha egy pillanatra sem veszi el a kedvét az angoltanulástól. Minden héten élvezi az órát, és talán semmi nem szórakoztatja annyira, mint a saját butasága. Pár hónapja gyakoroljuk, hogyan kell leírnia a saját nevét latin betűkkel. Én minden alkalommal bíztatgatom őt is, de legfőképp magamat: talán pont ma végre sikerülni fog! Nekilát. Leírja, hogy “T”. Bólintok. Töpreng, les a falon lévő ábécé poszterre, ami semmiféle gyakorlati segítséget nem nyújt ebben a helyzetben. Leírja, hogy “A”. Felcsillan a szemem, felébred bennem a remény. Takayuki viszont eddig tudott koncentrálni, most elveszti a türelmét. Gyorsan odaír a végére egy “Z” betűt, és büszkén rámkiált: “Kész vagyoooook!!” Taz... Sajátos. Zsenge, nagyon zsenge. Kezd újra.   


2) 60 körüli fickó, farmer. Azon emberek egyike, akik esetében a tudás fordított arányosságban áll a magabiztossággal. Minél kevesebb információja van egy témáról, annál erősebb a véleménye. Minél rosszabb angolból, annál biztosabb benne, hogy sosem vét hibákat. Lehengerlő önbizalommal adja elő magát, a nyelvtan a számára nem más, mint egy mellékes, bosszantó körülmény. Ha van pofám felhívni a figyelmét a helyesírási hibáira, azt egy irritált legyintéssel intézi el. Szuperlatívuszokat tanulunk.

Én: Hol készül a legjobb csokoládé a világon?
Ő: Japánban.
Én: Oké, a japán csoki finom. De azért a Belga és a Svájci nagyon híresek.
Ő: Azok nem jók. Nagyon édesek.
Én: Értem. Hol van a legjobb steak a világon? 
Ő: Japánban. A japán marhánál nincs jobb.
Én: De azért az argentín, vagy az amerikai se rossz, nem?
Ő: De. Túl száraz. Nem elég zsíros.
Én: Ja, aha. Van olyan terület, amiben szerinted Japán nem világelső?
Ő: Hm. Ma már van. Az elektronika. De a mai Japán már nem az igazi Japán. Régen volt jó, mikor még nagy nemzet voltunk. 
Én: De mi romlott el?
Ő: Megnyitottuk a határainkat. Nem kellett volna ennyi külföldit beengedni. 


3) 14 éves lány. Heti 6 napon kell iskolába mennie, szombatonként ugyanis mindig van tudományos kísérlet, tanulmányi utazás, próba az iskolai fesztiválra, ilyesmi. Reggel 8-tól délután 2-ig suli. Utána heti 3 napon zongoraóra, 1 nap kalligráfia szakkör, 1 nap az én angolórám. Ezek véget érnek délután 5 körül. Ezután, 6 és 8 között, hétfőtől péntekig minden nap “dzsükü”, vagyis (méregdrága) extra korrepetációs iskola, ami nélkül nem lesz esélye senkinek elit gimnáziumba kerülni a jövőben. Vasárnaponként lazíthat. Akkor nincs más, csak a kosárlabda edzés, reggel 8-tól délután 2-ig. 
Én: Hogy vagy ma?
Ő: Nagyon éhes vagyok.
Én: Nem volt időd a suli után enni valamit, mielőtt idejössz?
Ő: Nem, mert ahhoz el kell mennem egy állomással odébb.
Én: Egy állomással odébb? Csak azért, hogy egyél valamit?
Ő: Igen, a következő állomáson van pékség, ott szoktam enni.
Én: De pékség itt is van! Meg 2-3 éjjelnappali is...
Ő: Igen, de az iskolám itt van a közelben, úgyhogy veszélyes.
Én: Mi veszélyes? Nem értem. 
Ő: Mindenki erre jön hazafele, diákok és tanárok, megláthatnak a pékségben.
Én: És mi van, ha meglátnak, nem csinálsz semmi rosszat!
Ő: De, mert nincs időm előtte hazamenni átöltözni.
Én: Bocs, de nem tudlak követni...
Ő: Az iskolám szabálya, hogy a diákok az utolsó óra után egyenesen menjenek haza tanulni, ne vesztegessék az időt a környéken. Ezért tilos egyenruhában pékségbe, éjjelnappaliba, vagy étterembe bemennünk. Ha meglátnak, jelentik az igazgatónak. Ezért vagy olyan helyen kell ennem, ahol nem láthatnak meg, vagy át kell öltöznöm hétköznapi ruhába először. 


4 ) Gyerekeknek az ábécé minden betűjével kell mondaniuk egy szót. Már nem kezdők, úgyhogy tovább nehezítem a dolgot azzal, hogy betűnként 10 másodpercük van csak, és a teremben lévő képeken látható (egyszerű, elsőnek megtanult) szavakat nem használhatják. Apple, ball és cat, azt nem, de alligator, bicycle és cup az jöhet. Nagyon komolyan veszik, nem akarnak csalódást okozni, lendületesen megy a dolog, de a duplavénél megakadnak. Csak a wolf és a white jut eszükbe, de az kinn van a falon. Próbálok segíteni, de persze csak olyanokat javasolhatok, amiről elképzelhető, hogy ismerik. Megkérdezem, do you know “wet”? Kilencéves kisgyerek: “Ahh, yes, yes wet t-shirt contest!!” Feldobok egy másik lehetőséget, “wrist”. Haverja, ez már tízéves: “Ahh, ok, yes, I know, wrist-cut!”


5) Tizenkét éves srác, magánóra. Behozta a saját készítésű társasjátékát, és elmagyarázta a (teljesen követhetetlen és zavarbaejtően érett) szabályrendszert hozzá. Játszunk egy kört, kezdek belejönni, de azért persze ő nyer. (Nem hagytam.) Szedi össze a kockákat, a figurákat. 
Én: “Hát, ez jó volt. Gratulálok a győzelemhez. Azért jó voltam én is, nem?”
Srác megáll, maga elé bámul, fontolgatja sokáig a választ, majd rámnéz: “A játékot elvesztetted. De a fejed okos.”

Búcsúlevél Kaede-től. Kaede egy különleges tanítvány. Három évig tanítottam, és ezalatt egy óráról sem hiányzott. A többi kislánnyal ellentétben Kaede nem szereti a nyuszikat és cicákat, ellenben hernyókat és pókokat gyűjt otthon, és folytatásos képregényt ír-rajzol magának. Kaede kedvenc állata a malac, aminél állítása szerint nincs aranyosabb dolog a világon. Egy ideig a kedvenc üdítőmhöz mindig járt valami kis játékfigura, telefonra fűzhető, lógó, műanyag kisállatka. Ha volt malacos, mindig azt választottam a boltban, és odaadtam neki a figurát. Ezért a sok depresszív, magába zuhant malacka. 

Előző gyűjteményeim:

http://maji-de.reblog.hu/japan-tanitvanyok---best-of

http://maji-de.reblog.hu/japan-tanitvanyok---best-of-2

http://maji-de.reblog.hu/best-of-japan-tanitvanyok-3-resz

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!