A japán ember (aki alatt például engem kell érteni) este kiviszi a szemetet az utcára. Az európai értelemben vett “kuka” fogalma ismeretlen. A szemetes zacskók egy szekrényszerű tárolóhelyiségbe kerülnek, kint a járda mellett, vagy - nagyon vidéken, például Roppongiban - csak úgy, au naturel, ki a ház elé, egy halomba. Mivel személyesen nem áll módomban ott lenni, és a hálámat kifejezni, amikor elviszik, a nevemben előre minden zacskóra rá van írva: “köszönöm.” Ezeket a munkások reggel egyenként dobálják be a szemétszállító autóba, már ha addigra a varjak és/vagy macskák szét nem cincálták őket. 

Hogy miféle szemetet rakok ki, az a hét napjától függ. “Éghető” nap van, vagy “neméghető”. Esetleg, havonta egyszer, “veszélyes hulladék nap.” Ha a szemét túl nagy (matrac, hűtőszekrény) felhívom a szemétszállítókat, és megbeszélek velük egy időpontot. Ők kijönnek, és - ha a boltokban megvásárolható nagyszemét-matrica rajta van a hűtőszekrényen, ami afféle postai bélyegként funkcionál - elviszik a holmit. A szelektív hulladékgyűjtés országosan elterjedt, a szelektív hulladékfeldolgozás viszont helyi önkormányzati kérdés, hol igen, hol nem. Vagyis az ember különszedi a különböző anyagokat, aztán jönnek a kukások (nem kukások, de értitek) és egybedobálnak mindent. Ha lehet hinni az amerikai ismerőseimnek, ott is létezik ez a látszat-szelektív rendszer. Az én szívemnek a legkedvesebb mozzanat azonban az italautomaták melletti szemetesláda, az öko-illúzió kristálytiszta példája: Külön lyuk van rajta alumínium dobozoknak és műanyag palackoknak, a két lyuk viszont belül ugyanabba a közös ládába vezet. 

Ruhák kidobásánál vigyázni kell. Múlt héten mesélte a kanadai kolléganőm, hogy kihízott, elszakadt, megunt ruhákat dobott ki egy nagy zacskóban, alsóneműket is. Éjfél körül lerakta a cuccot a tárolóba, felment, nézett egy filmet, borozgatott, elérzékenyült, megesett a szíve az egyik téli pulcsin, lement, hogy kimentse a csomagból. A zacsi addigra már feltépve, átkutatva, a bugyiknak egytől-egyik hűlt helye. (Olcsóbb így, mint az automatából venni.)

Egyetlen alkalom van, amikor a munkások reggel nem hajítják be a szemetet a teherautóba - ha megsajnálják. Előfordul, hogy a kidobott cucc túl aranyos. Ilyenkor megmentik, felrakják a szemétszállító hátuljára, és szépen hazaviszik a gyereknek. 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!