Nincsenek illúzióim, tudom, hogy megpróbáltatás előtt állok. Kimerítő lesz, ezen nincs mit szépíteni. Képzeletben végigfuttatom magam előtt a következő 15-20 percben felmerülhető problémákat, és igyekszem már előre megnyugtatni magamat. Aztán nagy levegőt veszek, és belépek a „Chiba Bank” épületébe. Japán ügyintézés következik.

 

Szinte senki nem megy be a bankba és húz sorszámot csak azért, hogy pénzt vegyen fel a számlájáról. Erre van kitalálva az ATM és a bankkártya. Ezzel kapcsolatban egy dolgot rögtön le kell szögeznem: A Chiba Bank-hoz tartozó legtöbb ATM délután hatkor a bankkal együtt bezár. Ahogy eresztik le a rolót az épület ablakán, úgy jelenik meg az utcai ATM-ek kijelzőjén az „üzemen kívül” felirat, és a bocsánatkérést kifejező, rajzolt figura: bűnbánóan meghajoló banki alkalmazott. Én ebből nem tudom nem kihallani a rejtett erkölcsi üzenetet: „Minek kell neked még pénz ilyen későn? Hat után te csak ne akarjál semmit csinálni, ami pénzbe kerül!” Nézzünk szembe a ténnyel, és mondjuk ki: az ATM ezzel azonnal semmissé is teszi legfőbb funkcióját, elveszti önnön létezésének egyetlen okát: hogy a bankok bezárása után is bármikor pénzhez lehessen jutni. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az éjjel-nappali boltok univerzális automatáiból – persze extra kezelési költség fejében – még fel tudok venni pénzt, de csak vasárnap délutánig, utána azok is bezárnak.)

 

Előveszem a bankkártyámat, amin a több évnyi használat miatt már szinte a felismerhetetlenségig elkoptak a rajzfilm-figurák. (Nem rajzfilm-figurás bankkártya nincs. Hitelkártya se nagyon, de ott legalább lehet választani, hogy Mickey vagy Minnie egeres legyen.) Felveszek hatvanezer yent, rezignáltan tudomásul veszem, hogy a gép hatvan darab ezrest adott, elrakom a tíz centi vastagra duzzadt pénztárcámat, és közben a pultnál már hívják is az én számomat.

 

Az első feladat: megnyugtatni a riadt ügyintézőt, és éreztetni vele, hogy – bár külföldi vagyok – nem lesz semmi baj, pánikra semmi ok. A második feladat: meggyőzni róla, hogy – bár külfödi vagyok – meg fogom érteni, amit mond, ha lassan mondja. Miután elfogadtattam vele a bizarr gondolatot, hogy néha nem-japán emberek is tudnak japánul (és egyébként japánnak kinéző emberek néha nem tudnak) a tárgyra térünk.

 

Szeretném, ha a gázművek automatikusan levonná a rezsit minden hónapban a bankszámlámról.

Nem válaszol.

Felkel, meghajol, bocsánatot kér és elszalad.

Hátramegy az irodába, és kollégákkal tanácskozik. Felváltva mutogatnak és lesnek az irányomba, miközben lassan mindhármuk arcára kiül a kétségbeesés.

Visszajön, bocsánatot kér. Közli, hogy ennek két lehetséges módja van. Az elsőhöz kellene a bankszámlám titkos ötszámjegyű kódja. Most hallok róla először, hogy van ilyen. De rögtön megnyugtatnak: ez a kód annyira titkos, hogy maga az ügyfél sem ismeri. Csakhogy van ennél nagyobb gond is. A kód annyira titkos, hogy még a banki dolgozók se férnek hozzá. Csak az egyik osztályvezető tudná megmondani, akit többször megpróbálnak felhívni. Aztán kiderül: a titkos kód tulajdonosának kiléte szintén titkos, nem tudják, a sok osztályvezető közül melyik lehet az, aki ismeri a számot. Az „A” tervet tehát elvetjük, marad a „B” terv. Ezzel viszont az a baj, hogy ehhez alá kellene írnom egy dokumentumot. Hadd magyarázzam el.

 

A japán bankok (fontosabb iratok esetében) nem fogadják el azt, amit nyugati országokban mi aláírásként ismerünk, tehát a szabadkézzel odafirkantott nevet. Ezt nem tartják eléggé megbízható módszernek. Ehelyett mindenkinek van egy pecsétje, rajta a nevének megfelelő kínai írásjellel (kanji-val), amit egy kis tintapárnával együtt mindenhova magával visz. Hivatalos okmányokat csak ilyen kanji-pecséttel lehet aláírni. Ilyen pecsétet 100 yenért (kb. 200 ft) bárki csináltathat magának, akármilyen kanji-felirattal, pár óra alatt. Ezt most elismétlem: míg az egyedi, hitelességet biztosító kézi aláírást legálisan ingoványosnak ítélik, addig a 200 ft-os, kisállat nyomdát idéző megoldással teljesen elégedettek. Mondanom se kell, hogy sok embert hívnak ugyanúgy (a pecséten csak vezetéknév szerepel, keresztnév nem), így az ő aláírásaik tökéletesen megkülönböztethetetlenek.

 

Az már gondolom senkinek nem fog meglepetést okozni, hogy latin betűs pecséteket nem készítenek. Viszont, cserébe, a külföldiek bármilyen kanji karaktert választhatnak, ami tetszik nekik, és aminek a kiejtése nagyjából hasonlít a nevükre. Az én vezetéknevemre hasonlító írásjel nincs, viszont: Magyarország azon kevés ország közé tartozik, ahol (akárcsak Japánban) a vezetéknév van elöl, a keresztnév hátul. Ez Japánban (ahol egyébként a magyar történelem, étel, klasszikus zene, sőt sport is meglepően híres) kevéssé ismert tény, a nevemet mindig amerikai módon értelmezik, és ezért a legudvariasabb, legformálisabb közegekben is Mártonnak (vagy hát „ma-a-ton-san”-nak) szólítanak.

 

Amíg az ügyintézőm ismételgeti a „nincs mit tenni, így állnak a dolgok” jelentésű japán frázisokat, gyorsan végiggondolom, akarok-e ilyen pecsétet csináltatni. A két felhasználható írásjel a 丸 („márü”, jelentése: kerek, köralakú) és a  豚 („ton”, jelentése: disznó, sertés). A kettőről együtt én gondolattársítással mindig a malacperselyre asszociálok, amivel nem tudok lelkileg eléggé azonosulni ahhoz, hogy mindent így írjak alá. „B” terv is elvetve. A banki alkalmazottak felsorakoznak a kijáratnál, és mélyen meghajolva búcsúznak tőlem, ahogy elhaladok mellettük. „Szívből sajnáljuk, hogy kellemetlenségeket okoztunk, Márton.”