Három és fél millió ember: ezt nehéz elképzelni. Húsz arcot, százat, még akár ezret is (homályosan) magam elé tudok képzelni csukott szemmel. Közönség egy fesztiválon, stadion tele szurkolókkal, ez még megy mindenkinek. De ez talán a legnagyobb még felfogható tömeg. Három és fél millió ember, ezzel nem lehet mit kezdeni. Ez már egyszerűen csak sok.
New York egész évben tele van turistákkal, akik majdnem mind fel is mennek az Empire State Building tetejére. Nyitástól zárásig áramlik a tömeg, minden egyes nap, és ennek eredménye: egy év alatt három és fél millió ember fordul meg ebben a felhőkarcolóban. Ugyanannyi, ahányan keresztülmennek a tokiói Shinjuku állomáson egy nap alatt. Ez elég ahhoz, hogy rendre világelső legyen a „legforgalmasabb vasútállomások” listákon. Ha azt, ami csúcsidőben a négyes-hatos villamosokon van „tömeg”-nek nevezem, akkor Shinjuku-ra egy új szót kell kitalálnom, vagy fordítva.
Odaérek az ötven bejárat egyikéhez, és az elektronikus kapu kinyílik előttem, ahogy a „suica”-mat a szenzorhoz érintem. Ez egy univerzális kártya, vásárlásra is használható, de főleg tömegközlekedésre. Utazással kapcsolatos becenevet kellett neki adni, ezért lett „suica” vagyis magyarul „görögdinnye”, és ennek megfelelően egy pingvin látható rajta.
Ami elől nem lehet elmenekülni, az a zaj. És ebben a zajban nem a hangereje vagy a monotonitása a legnehezebben elviselhető, hanem a váratlansága. Hogy szokatlan irányból szokatlan pillanatokban érkezik. Beszél a mozgólépcső, ami folyamatosan tudatja veled, hogy fölfele vagy lefele mész-e éppen. Beszél a lift, ami minden emeleten elmondja, milyen vonalakra lehet ott átszállni, és a lift különböző oldalain lévő ajtók közül melyik fog nyílni. Beszél a peron is, újra és újra emlékeztetve az utasokat, hogy a vonat alá beesni veszélyes. A mosdók bejárata megállás nélkül ismételgeti, hogy jobbra a férfi balra a női, és ha véletlenül el is hallgat egy pillanatra, akkor marad a madárcsicsergés. A hangszórókből szüntelenül szóló mű-madárcsicsergés, aminek célja, hogy az utazást stresszmentessé tegye.
Végül pedig, a legtöbb esetben, mindezt elnyomják a bemondások és figyelmeztetések – igaz, ezek nem elektronikusan és felvételről mennek. Rezzenéstelen arcú állomás-alkalmazottak állnak a bejáratok mellett és hatalmas műanyagtölcsérbe kiabálják bele ugyanazt az információt (melyik vonat, honnan, hánykor) újra és újra. Olyan információt, ami egyébként kijelzőkön minden falon tökéletesen egyértelműen ki van írva. De biztos, ami biztos.
Öt percnyi lépcsőzés és liftezés után már majdnem ott vagyok a harmincnegyedik vágánynál, ahonnan a gyorsvonattal indulok majd munkába. Még megállok az italautomatánál és kiválasztok egyet a sok (különböző gabonafélékből készült, de egyaránt nulla kalóriás, mert másmilyen nincs) jegestea közül. Hogy ma ritka nagy hőség van, azt (beépített hőmérőjének köszönhetően) az italautomata is érzi. Ezért, miközben elveszem a teámat a tálcáról, optimista robothangon közli: „Ma is nagyon meleg van, ugye? De azért csak dolgozzunk mindannyian nagyon keményen!”
Beállok a vonatajtókhoz kígyózó sorba. Ehhez át kell lépnem egy kábelen, ami a földön fekszik előttem, talán a takarítógépé, amivel a peronokat mossák. Szerencsére ott áll egy alkalmazott, van tölcsére is, és ismételgeti: „Vigyázat, ne tessék elesni, itt egy kábel a földön.” Bele se merek gondolni, mi lett volna nélküle.
Utolsó kommentek