maji-de

日本

Shoshin. Ha valaki meg akarja érteni a Zen buddhizmust, először ezt a fogalmat kell megértenie. Jelentése nagyjából “a kezdők tudata” vagy “a kezdők elméje”. Amikor tanulni kezdünk valamit, még semmi nem tudunk. Minden nap új oldalakat és rétegeket fedezünk fel. Ez a gondolat annyira egyszerű, hogy elsőre nehéz felfogni: Tudjuk, hogy alacsony szinten művelünk valamit, de magasabb szintre szeretnénk jutni. A kezdő az az ember, aki tisztában van vele, hogy fejlődnie kell. A tanulásra kész, új tudásra éhes elme a kezdő elméje. Idegennyelv-tanulás, az első zongora óra, egy sport alapjai, hirtelen támadt új ötlet egy vállalkozáshoz, első nap a munkahelyen, vagy egy eddig fel nem dolgozott téma kutatása a doktori disszertációhoz. A fenti helyzetekben van valami közös. A tudatállapot, amivel belevágunk. Ez a shoshin.

Válogathatunk az idevágó magyar kifejezések közt is. Előítélet-mentesség, nyitottság, alázat, tudásvágy. Helyettesítse be mindenki a neki tetszőt. A kifejezés szerepel a hatvanas években Amerikában Zent oktató buddhista szerzetes és tanítómester, Shunryu Suzuki népszerű könyvének címében is: Zen Mind, Beginner’s Mind. “A kezdők elméjében még sok lehetőség van. A profik elméjében már csak kevés.” Írja, a könyv talán leghíresebb és legnagyobb hatású mondatában.

A japán hétköznapokban és az átlagember lelkében megfér egymás mellett a (kívülről hozott) buddhizmus és a (színtiszta japán) shintoizmus. A vallások tanításai összekeverednek egymással, és egyéni ízlés kérdése, hogy ki mit tart fontosnak követni. Van aki nem is hallott a shoshin fogalomról, van aki buddhistának vallja magát, de ezt hibás hozzáállásnak tartja. Véletlenszerű és változó, ki mennyire követi az eredeti tant. Abban mindenki egyetért, hogy könnyű a shoshin állapotot elérni, amikor tényleg kezdők vagyunk. Ez kézenfekvő. Akkor válik kihívássá, amikor magas szinten művelünk valamit. Sikerélmények - elbizakodottság - önteltség - tudatanság. Így jönnek egymás után, vagy az is lehet, hogy nem jönnek, ha eléggé vigyázunk, de ha mégis, akkor puff, oda a shoshin. Semmi nem áll annyira a tanulás útjába, mint ha elhisszük, hogy már sokat tudunk. A fejlődési folyamatot lezártnak tartjuk. “MEGTANULTAM gitározni / teniszezni / németül.” Az ilyen ember (a megelégedett, jóllakott ember) önmagával szúr ki - mondja a Zen.

初 (sho - jelentése: eredeti, kezdeti, alap) 心 (shin - jelentése: szív, lélek) Eredete - mint oly sok japán alapelvnek - a harcművészeti kód. A szamuráj-élet előírásai, a Bushido, a harcos útja erre épül. A lehetőségekre való nyitottság, az ellenféllel szembekerülve is. A kezdők hozzáállását megőrizni, harc közben is. Bármikor legyőzhet valaki. Aki a vereség lehetőségét tagadja, aki a halál gondolatával nem tud együtt élni, sosem lesz jó harcos.

“A legelső kérdések ártatlanságát (Ki vagyok én? Mit kell tennem?) a Zen gyakorlása közben végig meg kell őrizni. A kezdő elméje üres és tiszta, nincs még tele a profi berögzült szokásaival. Kész elfogadni, de mindig kész kétségbe vonni is. Csak az ilyen elme látja a dolgokat úgy, ahogy tényleg vannak, előítéletek nélkül. Csak az ilyen tanítvány képes a Zen első lépését megtenni: felismerni a világ alaptermészetét.”
      

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
https://www.facebook.com/majideblog/ 

Márciusban lesz az ötéves évfordulója a Nagy Tohoku Földrengésnek (amit én is átéltem, pár hónappal azelőtt költöztem ide). A korábban soha nem tapasztalt, 9-es erősségű rengés miatt keletkezett tsunami az egész Csendes-óceáni partvidéket elérte, de a legnagyobb pusztítást az észak-keleti városokban végezte. Iwate és Miyagi prefektúrákban a 30-40 méter magas hullámok hatalmas területeket elleptek, helyenként a tengerparttól akár 10 km-es távolságba is bejutottak. Összesen nagyjából 15,000 ember vesztette el az életét, és a legtöbb érintett város azóta is üresen, lerombolva áll.

Vannak azonban tsunami-sújtotta helyek, ahol az azóta visszaköltözött (vagy valami csoda folytán életben maradt) emberek viszonylag normális körülmények közt élik mindennapi életüket. Egy szakma, amire mindenképp nagy igény van ezeken a helyeken, tömegközlekedés híján, az a taxis. Ezeket a kihalt városokban dolgozó taxisokat választotta szakdolgozati témájának a 22 éves szociológia szakos hallgató, Yuka Kudo.

Yuka többször is elutazott az anno elárasztott (és ma is szívszorító látványt nyújtó) területekre, és több mint száz taxissal készített interjút. Az itteni munka sajátosságáról, különös élményeikről faggata ki őket, de a válaszokat hallgatva hátborzongató meglepetés érte. Nem telt bele sok idő, mire nyilvánvalóvá vált, hogy van egy újra és újra visszatérő elem a taxisok sztorijaiban: utasok, akik a fuvar közben nyomtalanul eltűnnek a hátsó ülésről. Amire talán első pillanatban senki nem gondol, az az, hogy ez a jelenség elég hamar komoly anyagi problémákat kezdett okozni a taxivállalatoknak. A taxis minden esetben (meggyőződve róla, hogy utas szállt be hátulra) elindította a taxiórát, és meg is tette az útvonal kisebb-nagyobb részét, ami a taxióra memóriájában visszanézhető. Amikor aztán pár perccel késöbb a taxis a visszapillantóban hátranézett, az utas már nem volt ott, és a fuvarért így senki nem fizetett. Több bejelentés is érkezett ilyen megmagyarázhatatlanul ki nem fizetett kilométerekről.

A taxisok történetei alapján a legtöbb kísértet-utas fiatal, és ezt azzal magyarázzák, hogy ők nagyobb tragédiaként élik meg - még épp, hogy csak kezdődő - életük elvesztését, és ezért erősebb bennük a vágy, hogy itt maradjanak. A meginterjúvolt sofőrök egyikében különösen mély nyomott hagyott egy eset: Elmondása alapján késő este egy fiatal lány beült hátulra, kényelmesen elhelyezkedett, majd udvarias hangon közölte, hogy a Minamihama kerületbe szeretne menni. Ez a környék közvetlenül a tengerparton fekszik, és csak elhagyatott romos épületek, darabokra tört autóutak vannak ott. A taxis a biztonság kedvéért visszakérdezett: “Senki nem él már ott, üres az a kerület, biztos, hogy oda szeretne menni?” A lány erre állítólag nagyon meglepődött, nem értette, rémülten kezdte magát nézegetni, és végül megkérdezte a vezetőt: “Én is meghaltam?” A taxis erre a furcsa kérdésre hátrafordult, de akkor a hátsó ülés már üres volt.

(Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát! Értesülj onnan az új írásokról, és tedd ki magad a random japán furaságok áradatának!
https://www.facebook.com/majideblog/)

A férfi-női nemhez hagyományosan kötődő elképzelések (háztartásbeli szerep, viselkedésmód, külső megjelenés) egyre jobban elmosódnak, rugalmasabbá válnak vagy egyszerűen nem léteznek már többé, legalábbis ami a fejlett, nyitott gondolkodású országok lakóit illeti. Nem így áll a helyzet Japánban, ahol az előre meghatározott viselkedés általánosan közkedvelt (és vakon elfogadott) valami. Akár a munkahelyi pozíció alapján, akár a biológiai nem alapján íródnak a szabályok, a helyzet ugyanúgy néz ki: kőbe vésett, ultra-konzervatív, megmásíthatatlan kód ez (testtartást, arckifejezéseket, szóhasználatot, öltözködést pontosan leíró kód), amitől eltérni a gyenge jellem jele, még akkor is, ha más országok szemszögéből nézve egyértelműen szexista és elavult nézetekről van szó.

Részletezhetném azt, hogy a férfit, aki nem fehér vagy kék inget vesz az irodába, garantáltan kinézik. Tudniillik mint különcködő, feltűnősködő, és egyéb szinonímák. Részletezhetném, hogy legtöbb idős női tanítványom egy napot nem dolgozott életében, hiszen az nem a nő dolga (sic). De inkább részletezek egy harmadikat, mégpedig azt, hogy a nő szoknyát hord, és kész. Akár a kötelező szoknyaviselésről van szó (18 év alatti japán lány ugye, az egyenruha miatt, soha nem is lehet nem-szoknyában), akár önszántukból (ha elfelejtenék, a divatmagazinok emlékeztetik őket, hogy “minél több bőr látszik, annál vonzóbb vagy”, valamint “ellensúlyozd alacsony termetedet és tűnj magasabbnak a meztelen comb látványával”), az eredmény ugyanaz: sehol a világon nem láttam kevesebb nőt nadrágban. Ha valamelyikük, a konvenciókra fittyet hányva, a kondicionálásával szembemenve, mégis nadrágot (neadjisten bő nadrágot) hord, azt a nőietlenségtől való félelem állapotában teszi.  

Namármost a japán ember, az azt csinálja a vonatokon, hogy alszik, rendesen mélyen, elernyedve, fejét a szomszéd utas vállára ejtve, félig az ülésről lecsúszva. Azt mondanám, minden tíz rövidszoknyás, szétcsúszó lábakkal bealvó nőre jut egy szemben ülő szoknya-alá-leskelődő. Nagyobb az arány, ha minden nőtípusok leginkább istenített, kultikus imádattal övezett, mangák és animék százaival népszerűsített fajtájáról van szó, az iskoláslányokról. Ezek a lányok, amikor - elég gyakran - mozgólépcsőkön kell, hogy felmenjenek ösztönös mozdulattal rakják hátra a fenék alá/mögé az iskolai tankönyvet, takarás céljából. Teszik mindezt a mozgólépcső alsóbb fokain ácsingózó (néha, a jobb belátás érdekében, konkrétan előrehajoló) leskelődők legnagyobb szomorúságára. Ha ezt elfelejtenék, egyes vasútállomásokon a lányokat plakátok is emlékeztetik erre a lépcső mellett, olyan környékeken, ahol ez az úgynevezett “upskirting” (szoknya alá pillantás / fotó készítése) már teljesen elharapódzott.

Egyes környékeken azonban (ugyanazokon, ahol az előbb említett “egyes” állomások vannak, és ami istenigazából csak EGY környék, Akihabara), most felcsillanni látszik a reménysugár. A szerényebbeknek, kezdőknek, akikből még nem minden szégyenérzet tűnt el, de lesklelődési kényszerükett már nem tudják kordában tartani, azoknak itt van a light-osabb, fürdőruha-alsós verzió. Aki viszont kizárólag tini-bugyi-témában utazik, az is talál kedvére valót. Íme az Akihabara-ban kapható, egyáltalán nem sikertelen termék, az upskirt umbrella, a szoknyába-felkukkoló esernyő.  

Vigyázat, nehogy azt higyjük, hogy ez átmeneti hóbort vagy elszigetelt beteges eset. Nem pár napja dívik ez a mánia Japánban, és nem is ritkaság. Pár évvel ezelőtt egy belföldi repülőjáraton kaptak rajta egy utast (nem lehetett nehéz), ahogy az ülés mellett elsétáló légiutas-kísérő szoknyája alá dugott okostelefonnal fotózgatott. Japánban törvény írja elő, hogy az okostelefonok MINDIG csináljanak valamilyen hangot, amikor fotó készül. IPhone-t is csak ilyet lehet kapni, hiába némítod le a készüléket, az úgynevezett "shutter sound" megmarad, az upskirt-öző perverzek munkáját megnehezítendő. Az utast egyébként nem sikerült elítélni, mert a panasz benyújtásához tudni kell, melyik prefektúrában történt az eset, és a gép éppen két megye határa fölött repült. El lett viszont ítélve (többször is) a "csatornapatkány" néven elhíresült hobbi-fotós, aki gimnáziumok közelében lévő utcákon található csatornanyílásokba préselte bele magát, hogy leleményes módon onnan kattintgassa felfele a fotókat. A csatornanyílást lefedő rács között felágaskodó haj azonban hamar feltűnt a lányoknak, akik kihívták a rendőrséget. Tévedés ne essék tehát, nagy múltra visszatekintő, szép nemzeti hagyomány ez.

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát!
https://www.facebook.com/majideblog

A négy sziget közül, amikből Japán áll Hokkaido a legészakibb. Ezt a szigetet minden télen hatalmas hó lepi el. A vasúti pályákat állandóan meg kell tisztítani, a hókotrós járatok sok időbe és pénzbe kerülnek. A dolgokat nehezebbé teszi, hogy a szigeten sehol nincsen nagy utasforgalom, elegendő bevétel. Ahogy a vidéki településekből egyre többen elköltöznek a nagyvárosokba (pontosabban A nagyvárosba, a kétmilliós Sapporo-ba) az izoláltan fekvő, elfelejtett kis faluk egyre inkább elnéptelenednek. Ezeknek a településeknek presztízs-kérdés, hogy megáll-e ott a vonat. Erről a státusz-szimbólumról azonban egyre többen le kell, hogy mondjanak. Olyan esetekre kell, gondolni, amikor egy-egy állomáson tíz-húsz embernél több sosem száll fel a vonatra egy nap alatt. A JR (a Japán Vasúttársaság) ilyenkor idővel azt a napi egy vonatot is beszünteti, és a veszteséges állomásokat bezárják.

Hallani néha róla, hogy rendkívüli esetekben kivételt tesznek. Egy kínai hírcsatorna nemrég beszámolt egy ilyen esetről. (Pár nappal korábban egyébként a japán hírportálok is, de az nem terjedt el annyira a neten.) A hír szerint egy hokkaido-i elhagyatott település állomását, Kami-Shirataki-t az elmúlt években már senki nem használta, egyetlen iskoláslányt leszámítva. A vasúttársaság úgy döntött, hajlandóak csak miatta nyitva tartani az állomást. Naponta két vonat áll így meg a kis állomáson, egy reggel, hogy iskolába vigye, egy pedig este, hogy hazahozza. A vasúttársaság (a hír szerint) úgy határozott, ez így fog maradni egészen addig, amíg a lány le nem érettségizik.

Japán hírcsatornák megkeresték ezt a lányt (Harada Kana) Hokkaido-n, elmesélték neki a róla szóló cikket, és megkérdezték, hogyan néz ki mindez a valóságban. Kiderült, hogy a lány sosem használja a Kami-Shirataki állomást, hiába van az közelebb az otthonához, az ott megálló vonat valószínűleg utas nélkül közlekedik. A lány inkább egy másik, Kyu-Shirataki nevű, épp csak egy kicsit forgalmasabb állomásról megy iskolába. Ez is csak 5 percre van az otthonától és ugyanúgy 1 óra az út a gimnáziumig. Így együtt utazhat a barátnőivel, több mint tíz másik gimnazistával. A vonat két kocsiból áll csak, az elsőben ülnek le a fiatalabb diákok, a második kocsiban (ez alakult ki valamiért) csak a végzős diákok utaznak. Hazafele jövet három különböző vonat közül választhatnak. Mindkét állomás, Kami-Shirataki és Kyu-Shirataki menetrendje évek óta változatlan, függetlenül attól, hogy ez a lány épp hanyadik osztályba jár. 2016. márciusától pedig, így a hivatalos bejelentés, a vasúttársaság be fogja zárni nemcsak mindkét fent említett állomását, hanem a település harmadik állomását, Shimo-Shirataki-t is. Japánban áprilissal kezdődik az új üzleti év, ezért a cégek minden nagy változást/befejezést márciusra szoktak időzíteni. Ez történetesen egybeesik az iskolaév végével, a cikkben szereplő lány szerencséjére, aki így még pont le tud majd érettségizni. Fiatalabb, 10.-es, 11.-es barátnői nem járnak ilyen jól, nekik ki kell találni, hogyan jussanak el a suliba.

A japánok szeretik a karácsonyt, mert szeretnek ünnepelni. Az idősebb generációnak persze van egy ultra-konzervatív rétege, akik mogorva visszautasítással fogadnak mindent, ami külföldről érkezik Japánba. Kokakólát, hollywood-i filmeket, hamburgert, és általában a külföldieket. Sosem fogom elfelejteni, amikor egy tanítványom kifejtette a nézetét (angolórán, egy nyelviskolában!), miszerint az ország akkor volt utoljára erős, amikor kizárólag japánok lakták, minden baj onnan indult, hogy elkezdtek külföldieket beengedni.

Az ilyen típust leszámítva, a japánok lelkesen veszik kölcsön a nyugati ünnepeket, legyen az Valentin-nap, vagy Halloween, mindegy, csak lehessen díszíteni. Az előbbi jó azért, mert a cukiság-áradat mindent ellephet, és az utóbbi is egyre népszerűbb Tokióban, mert beöltözni azt minden japán szeret. Ezeknek az ünnepeknek (mivel az ő kultúrájuknak a legkevésbé sem szerves részei) csak a felszínét veszik át, a külsőségeket leutánozzák, de az eredeti jelentéssel, háttérrel - jóllehet pontosan ismerik őket - nem sokat foglalkoznak.

Tetszik nekik például az amerikai karácsonyi koszt, de a biztonság kedvéért az is japanizálva van. Pulykát nehéz szerezni, nem egy hagyományosan fogyasztott húsfajta errefelé, úgyhogy helyettesítik a mindenki által jólismert csirkével. Japánban egy hónap sincs, amikor a KFC-nek jobban menne az üzlet, mint decemberben. Hatalmas doboznyi karácsonyi rántottcsirke landol az ünnepi vacsora-asztalokon, de ez csak a második legnépszerűbb étel a családok körében. Az abszolút nyerő a karácsonyi torta, akár csoki, akár eper, akár más. Ránézésre semmiben nem különbözik egy hétköznapi tortától, viszont ha megkóstoljuk, kiderül, hogy ízre sem. Dehát, nincs ezzel semmi baj, a torta az mindig jó.

Azt mondanom sem kell, hogy - mint a világon bárhol - a boltok természetesen szégyentelenül igyekeznek meglovagolni a karácsonyi őrületet. November végén (sőt, néha olyan türelmetlenek, hogy még Halloween előtt, a hónap utolsó hetében) mindenhonnan leszedik a szokásos október-novemberi díszeket, a kis mosolygó kísérteteket, mikiegér formájú tököket és miniszoknyás manga-boszorkányokat. A CD-lejátszóból eltűnik a hetek óta szóló Ghostbusters és Thriller, és a legkisebb trafiktól a legmenőbb divatáruházakig, mindenhol felcsendül a (midi) Jingle Bells és társai.

Próbáltam a blog kedvéért valami speciálisan japán karácsonyi ajándékot fotózni, de mindenhol csak a szokásos, jólismert holmikat találtam. Fejre csatolható szőrös, flitteres mini-agancsok (masnival). Vastag, meleg béléssel ducira kitömött, rénszarvas-pizsama (masnival) a hideg téli éjszakákra. Mikulássapka, lekonyuló nyuszifülekkel. Szexi mikulásjelmez, szexi mikuláspizsama, szexi karácsonyfa-jelmez, és az úgynevezett “menő mikulás”, elegáns napszemüveggel és konszolidált bajusszal. Mikulásmatricák, gazdagon ellátva “beautiful” és “joyful” feliratokkal. Ezeken jógázás, balettozás, tornázás közben látható a jó öreg Mikulás, vagy - ahogy a gyerekek hívják - Santa-san. De ne feledkezzünk el a mikulás-pankrátor-maszkról se, vagy persze még ott vannak a Happy Holidays feliratú alaktalan szőrcsomók is. 

Végezetül, félreértés ne essék: a japán karácsony legfontosabb és legnépszerűbb eleme az “irumi”. Az edzett blog-olvasó talán már magától is megfejti mi lehet ez a rejtélyes szó. Ha mégsem, itt egy rövid kis etimológia: kivilágítás = illumination= i-ru-mi-ne-e-shun = irumi. Sokkal többről van itt szó, mint a kopasz fák, esetleg épületek kivilágításáról. Egész réteket, parkokat terít be a karácsonyi égősor, és itt-ott különböző formájú állványok, non-figuratív szobrok felállítására is sor kerül, melyeken aztán, sötétedés után, zene kíséretében, ide-oda suhanó, hullámzó fény árad szét. Meg kell hagyni, nem viccelnek, nagyon komolyan van véve a hangulat-keltés. Ez különösen nagy szó egy olyan országtól, ahol mindeközben a (Fukushima óta fontossá vált) energia-takarékosság jegyében minden második neon le van oltva az állomásokon. Dehát, istenem, a karácsonyon nem szabad spórolni.

A fantasztikus (mert tényleg az), szemkápráztatóan kivilágított parkban sétálgatva majdnem, de tényleg MAJDNEM teljesen el lehet lazulni, ha sikerül a tudatodból száműzni a következő két sajnálatos körülményt: Egyrészt ugye ott az enyhe tokiói decemberi idő. Egy szál vékony pulcsiban sétálgatva valahogy nem kap el annyira a karácsonyi hangulat. Másrészt pedig, ez az egyén sajna elkerülhetetlen mindenhol, ahol sokan összegyűlnek: a terelő ember. “Ne tessék megállni, tessék tovább haladni.” Kiabálja bele a műanyag-tölcsérébe, aminek legalább - az ünnepre való tekintettel - mikuláspiros színe van.