maji-de

日本

Teli torokból kiáltozni az áru nevét. Minden irányba, bele a járókelők fejébe, reklámozva, hogy mit lehet nálad kapni. Az arra sétáló embereket elcsábítani - az ilyen típusú marketing-fogásokat otthon a piacokon lehet tapasztalni. “Tessék a mézédes, friss barackot” és társai. A maszek zöldségesek standjai közt sétálva ez a jelenség teljesen elfogadott (részemről). Ha egy szupermarketben egyszercsak nekiállna a pénztáros kiabálni, “tessékcsaktessék” stílusban, bizony furcsállnám. Nevezzetek maradinak, de megdöbbennék, ha a polcokat feltöltő bolti alkalmazott folyamatosan (és jó hangosan) bejelentené, hogy éppen milyen árut rak ki a polcokra, és az mennyibe kerül. Még jobban elkerekedne a szemem, ha egy jó étterembe belépve kiabálva üdvözölnének a pincérek, azok is, akik épp más vendégek elé rakják le az ételt. Végül, talán még a homlokomat is összeráncolnám, ha a ruhaboltok eladói (beleértve az előkelő, márkás divatboltokat) kiállnának az utcára, és műanyag tölcséren keresztül, torkuk szakadtából hirdetnék ki, hogy éppen milyen akciók és leárazások vannak.

“Az eddig felsorolt élethelyzetekben a japán semmi furcsát nem érez.” Ezt a mondatot akartam eredetileg ideírni, és láthatóan ide is írtam, de ez így nem korrekt. Az igaz, hogy a fent leírt jelenségek itt a hétköznapi élet részei. Csakhogy (és szerintem ez a legkülönösebb) mindez nem csak nekem külföldinek, hanem sok japán tanítványomnak is ugyanolyan furcsa!

Hetven-körüli, vagyonos, arisztokrata néni tanítványom bosszankodva mesélte pár hete, hogy hiába hagy ott csillagászati összegeket a legelőkelőbb ginzai sushi étteremben, nem tudja jól érezni magát a szüntelen kiabálástól. Nem volt rá szükség, hogy részletezze, pontosan tudtam, hogy mire gondol, saját (kevésbé előkelő és csillagászati) sushi éttermi tapasztalataim alapján: “VENDÉG ÉRKEZIIIIK!” kiáltja a bejáratnál álló pénztáros, és a pincérek kórusa válaszol az asztalok mellől, “Üdvözöljük!” Majd a vacsora végeztével, “VENDÉG MEGY HAZAAA!” így a pénztáros, mire a pincérek egyszerre ordítják: “Várjuk vissza szeretettel!”

Az alapelv tehát: minél hangosabb vagy, annál udvariasabb. Ha halkan köszönsz, flegmának tűnsz, és istenőrizz, hogy valaki azt gondolja, nem élvezed a munkád. Zsörtölődni mindenhol lehet valamiért. Otthon van a boltos, aki szemmel láthatóan utál, amiért bementél a boltjába, megzavartad a nyugalmát, és csak finnyáskodva, sóhajtozva, pofákat vágva hajlandó elfogadni, hogy ott akarod hagyni a pénzed. Itt van az ordítva-üdvözlés, a merev és mechanikus hivatali mosoly. És persze a hajlongás, ami sokszor már nemtitkoltan egy üres rutin része, egy automatikus tornagyakorlat. Ja, és vannak a professzionális, normális és őszintén kedves eladók, otthon is és itt is. De őket inkább hagynám békén.

Néha aggasztanak a saját ösztönös reakcióim, így például attól félek, hogy a jövőben lesz olyan, amikor nem tudok ellanállni a csábításnak, és visszaordítok a boltosnak. Nem dühösen, csak olyan kamu-lelkesen, ahogyan ő is rámkiáltott. Miért csak neki szabad? “Üdvözöljüüük, tessék nyugodtan nézelőődniiiiii!” Így ő, mire én: “VAN NEM MŰSZÁLAS ZOOKNIIIII??”  Nem csak nekem vannak ilyen késztetéseim egyébként, tudományos források alapján például kijelenthetem, hogy szakemberek szerint is normális az a vágy, hogy sushi éttermet nyissunk, csak azért, hogy büntetlenül ordíthassunk másokkal. Tudományos forrás alatt a Family Guy-t értem, szakember alatt pedig a Peter Griffin-t.

(Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
https://www.facebook.com/majideblog/)

Találtam egy kisméretű pénztárcát a buszmegállóban, két sarokra a lakásomtól. Buszt nagyon kevesen használnak, mindenki vonattal közlekedik, úgyhogy akár órák óta is ott heverhetett a földön. Felvettem, átnéztem, volt benne jónéhány kártya. Főleg tagsági igazolványok, TB-kártya, orvosi rendelők névjegykártyái, és egy úgynevezett “silver pass.” A silver szó az idős emberekkel kapcsolatban használatos, például az elsőbbségi ülés a “silver seat”. A “silver pass” gyakorlatilag egy egyéves nyugdíjas-bérlet, utazásra, múzeumokba, ide-oda biztosít kedvezményt. Szerepelt rajta a tulajdonos címe, telefonszáma, neve, életkora. Egy kilencven éves néni. A tárca hátsó rekeszeiben még találtam három-négy nagyon régi fényképet, fekete-fehér, csipkés szélű, rajtuk egy fiatal japán lány. Mindez munkába menet történt, úgyhogy fogtam a pénztárcát és bevittem magammal a nyelviskolába.

Vannak helyzetek az életben, amikor két választásunk van: 1. A szabályokat követve viselkedni. 2. Az észérveket követve viselkedni. (Példa következik: A lépcsőkön mindenhol fel van festve, melyik részén lehet felfele menni, és melyiken lefele, hogy ne ütközzenek össze az emberek. Előfordul, hogy épp egy lélek se jön lefele, miközben hatalmas tömeg áramlik felfele: fegyelmezetten betömörülnek a kijelölt oldalra, miközben a lépcső másik részét üresen hagyják. Mindig érdekes látni, ahogy pár ember arcára kiül a belső küzdelem, szabály vs. ésszerűség, sietni fontosabb-e vagy nem kilógni... Mindig vannak, akik megtörnek: szívükben ugyan bűntudattal, de azért felrohannak a “csak lefele” feliratú lépcsőfokokon. Azok az emberek, akik így engednek a csábításnak, azok általában én vagyok.)

Ebben az esetben is az utóbbit válaszottam: Igazság szerint a rendőrségen kellene leadni az ilyesmit, de minden képzeletet felülmúl az a karótnyelt bürokrácia, az a végetnemérő pepecselős papírmunka, aminek egy talált cucc leadásakor alávetik ott az embert. Ez tehát szóba se jöhetett, inkább megkértem az iskolám manager-ét (ehhez nem tudok elég jól japánul), hogy hívja fel a nénit. Megtette, és a következő derült ki: az idős hölgy minden nap dolgozik (!) egy szociális otthonban. Önkéntesként van ott, és értelmileg akadályozott embereknek vezet délutáni foglalkozásokat: varrás-, horgolás-, kézimunka-órákat tart. Ezt a helyet történetesen nagyon jól ismertem, félúton van a lakásom és a fent említett buszmegálló között, egy perc séta otthonról, minden nap elmegyek mellette. Megbeszéltünk egy találkát másnap reggelre.

Mikor odaértem fiatalabb szociális dolgozók fogadtak, ők kísérték elém a nénit, szemmel láthatóan kicsit aggódva, örömében nehogy túlságosan felizgassa magát. A néni sűrű köszönetnyilvánítások és állandó hajlongás közepette elmondta: van valami, aminek különösen örül, hogy nem veszett el, nevezetesen a fényképek, az utolsó megmaradt képei, amin még fiatalon látható. Megkérdezte, hogy mennyi pénzt adjon, mondtam, hogy semennyit, és indultam volna haza, de még tartóztattak. A néni átnyújtott egy kis csomagot. Saját kezűleg horgolt és varrt apró holmik voltak benne, telefon-tok, fényképezőgép-tok, egy kis táska, és végül egy gyolcsból varrt hagyományos japán nyári papucs. Miközben magyarázta, melyik milyen anyagból van és mire lehet használni, az intézményben gondozott, ápolt (vegyes életkorú) emberek is beszállingóztak a szobába. Érdeklődve figyelték a jelenetet, időnként egy-két barátságos “hello” meg “how are you?” is megütötte a fülemet. Végül, ahogy még egyszer utoljára megköszöntem az ajándékokat és kisétáltam, még félénken meg is tapsoltak.

(Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
https://www.facebook.com/majideblog/)

Ha egy ország elég messze van tőlünk, vagy kevés időt töltünk ott, könnyen bedőlünk az általánosításoknak. Nem tudom miért, de szívesebben hozunk ítéletet egy-egy nemzetről mint egy-egy idegen egyénről. Ugye világos? Ha két napot töltök Montenegro-ban, és ezalatt hárman nekem jönnek bocsánatkérés nélkül, valahogy nem akaródzik úgy fogalmazni: “Montenegro-ban három bunkóval is összehozott a sors”. Inkább: “Milyen volt Montenegro? Szép, szép, csak kicsit bunkók az emberek.” Ha ehhez még az is társul, hogy távoli, elszigetelt és híresen furcsa országról van szó (vajon mire gondolhatott itt a szerző?...), akkor még könnyebb összekeverni egyes emberek hülyeségét/kedvességét az egész nemzet hülyeségével/kedvességével. Nekünk (lehet, hogy) Japán ilyen, de az amerikai kollégáimnak például Magyarország ilyen, amivel kapcsolatban az egyetlen létező tapasztalatuk: szerény személyem. Ezért sokszor az én viselkedésem az ő szemükben nem csak “Marton’s habits”, hanem “Hungarian habits” - tévesen. Látják, hogyan kötöm meg a sálamat, hogyan fintorgok tüsszentés előtt, hogyan fogom (öt ujjal, szinte marokra) a tollat írás közben, és megjegyzik: “Ahh, ez biztos ilyen magyar dolog.” Emlékeztetnem kell őket, hogy nem minden az, aminek látszom! Valahol azért én mégiscsak egy önálló, független egyéniség lennék, és nem minden porcikámmal szimbolizálom a magyar embertípust. Egyszerűen csak ovis koromban magamtól próbáltam megtanulni írni, ahogy sikerült, és azóta megmaradt ez a lehetetlen, gyerekes toll-fogásom. Hozzáteszem: nem minden esetben tiltakoznék az általánosításaik ellen. Ha egy-egy panaszkodó, pesszimista, önirónikus, sírva-vigadó, vagy valamit olcsón-maszekmódon-találékonyan-megbuherálva-összetákoló pillanatomban kapnának el, én is elgondolkoznék, hogy ezért a magyarságom tehető-e felelőssé.

Amikor tehát Japánban néhány ember beültetett szilikonnal mesterséges domborulatokat alakít ki a homlokán, akkor az a nyugati hírcsatornákon garantáltan “a legújabb japán őrület”-szerű címmel fog futni, amiben az az érdekes, hogy igaz, miközben nem az. Igaz, amit állít, de nem igaz, amit sugall. Őrület? Igen. Japánok csinálják? Igen. A cím viszont azt a benyomást kelti, mintha ez egy országszerte tomboló divathullám lenne. Mintha reggelente a tömött vonatokon lépten-nyomon fej-implantátumok nyomódnának egymáshoz. A dolog realitása tehát ennyi: Extrém test-modifikációs megszállottak vállalnak be ilyet, underground fétis-partik keretein belül. Az átlag japánnak ugyanúgy lövése sincs erről a “bagel-head” nevű baromságról, mint az átlag magyarnak.

Japánnal kapcsolatban az egyik legutóbbi, nemrég elterjedt jelenség a kockára nyírt kutya. Amikor azt írom “elterjedt”, úgy értem: elterjedt a médiában, nem pedig úgy, hogy elterjedt Japánban.

“The latest Japanese craze” hirdeti a legtöbb főcím, és én még csak nem is haragszom ezért, megengedem nekik, na, így többen fognak rákattintani. Csak halkan jegyzem meg, hogy egy no-name kutya-szépségversenyen két-három japán magánember egyszeri, humoros ötlete elegendő ahhoz, hogy a neten mindenki úgy képzelje: a tokiói utcákon kockára nyírt kutyák rohangálnak, és minden sarkon otthagyják a szabályos, szögletes kakijukat. Ja, és a legfinomabb részlet: a neten terjedő legtöbb kockakutya fotó Taiwan-ból származik. Egy közkedvelt taipei-i kutyakozmetikus szalonjában készültek, ahol két vagy három unatkozó vendég kért valami szokatlan sérót a kutyusának. Úgyhogy “mindenki nyugodjon le a picsába!” 

Nekem sokkal furcsább az, amit szabályok írnak elő hivatalosan (póráz nélkül kutyával SEHOL, vonaton-metrón pedig még pórázzal-szájkosárral se!), vagy aminek a széleskörű népszerűségét a jólmenő üzletek léte igazolja (egész-testes Disney-figura jelmezek kutyáknak). És hadd zárjam - belátom, csapongó - soraimat ezzel a göngyszemmel: Ha a két fő problémád a kutyussal az, hogy 1) sokat ugat 2) nem hasonlít eléggé egy kacsára, ez a tökéletes termék a számodra.

(Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
https://www.facebook.com/majideblog/)

A másmilyen, az nem feltétlenül rossz. Ez nem jelenti azt, hogy mindenképp jó. Aki más kultúrkörbe merészkedik, áldozatokat fog hozni: a helyi szokások bosszantóak és kényelmetlenek lesznek. Nem lehet elítélni valamit, csak azért mert más. De ha van vele baj, akkor el lehet ítélni, még akkor is, ha más.

A közhelyesség kockázatát vállalva, de ezt a bevezetőt el kellett mondanom, mielőtt a lényegre térnék: A különbözőségek értelmes elfogadása nem kell, hogy azt jelentse, hogy élvezem is őket. A japán viselkedési szokásokat tiszteletben tartani kell csak, szeretni nem. A japánok gyakran hangoztatják, hogy amikor Rómában jársz..., rendben is van, de senki nem vitathatja el a látogató jogát, hogy közben belül undorral és felháborodva gondoljon a gladiátorság intézményére.

Pontosan tudom, hogy nem tudnék annyi ideig itt élni, hogy az el nem takart, nagyra tátott szájjal ásításon ne ütközzek meg minden alkalommal. Így alakult ki, szeláví, ahány ház, annyi. Értem én, sőt még az okát is, megszokták az orvosi maszkot: majdnem mindig rajtuk van, nem fejlődött ki a száj-eltakaró reflex. Ugyanezért van a bele-a-világba-köhögés, zsebretett kézzel, gond nélkül. Elfogadom, hogy más kultúra? El. Felcseszi a agyam? Fel. Rászólok ezért a gyerekekre az óráimon? Minden egyes alkalommal. A cégem minden osztályteremben elhelyezett pár A3-as illusztrált táblát, angol instrukciókkal, japán fordítással, például erre a célra a is: “cover your cough!” Néha csak feltartom ezt, mint egy bíró a sárgalapot. Nemrég javasoltam, hogy gyártsanak hasonló táblákat egy másik össz-japán problémára “ne piszkáld az orrod” felirattal. Ha elkészült, biztos megtartok egyet és viszem magammal mindenhova, hogy a vonatokon orrot túró felnőtteknek (napi 1-2 mindig akad) felmutassam.

Marad tehát a kérdés (egyébként érdekes és bonyolult): Egy közösség szokásait érinthetetlenné teszi-e (felmenti-e minden kritika alól) az, ha ősi tradícióként van számontartva? “Ki vagyok én, hogy kívülállóként elítéljem a helyi dolgokat, így csinálják ezer éve, hadd csinálják, a saját országuk!” Ez egy álláspont. “Van egy határ, amin túl bele kell szólnunk nemzetközileg. Az erkölcsileg / higiéniailag / lélektanilag káros hagyományoknak nincs helye a 21. században.” Ez egy másik vélemény. A helyzet ott szokott eldőlni, amikor akarata ellenére, vagy tudtán kívül erőltetik rá valakire az adott szokást.

A magatehetetlen ember kézenfekvő példája a csecsemő. Érdekes kísérlet lenne például, ha egyes szülők az (amúgy is mindig bömbölő) csecsemőt nem csitítani próbálnák, hanem (ez lenne mondjuk a bevett családi hülyeségük) direkt még jobban megríkatni. Még magánügy? Vagy már bele lehet szólni? És mi lenne, ha még versenyeztetnék is a bébiket, nyilvánosan, ahol a leghangosabban sipító gyerek lesz a bajnok? De ne torpanjunk meg itt, ha már lúd, a győztes sírás érdekében érjen ijesztgetni is őket! Adjuk a kisdedet idegenek kezébe, olyan kétajtós szekrényébe, akitől még a felnőtt is megrémül. Végül dobjunk be az egészbe egy bírót, aki a megátalkodottan vidám gyerekeknek pofák vágásával segít elpityeredni.

Welcome to Nakizumo, vagyis “the crying sumo”, vagyis a japán csecsemő-megsirató verseny. A tohoku térség ősi, (annyira nem ősi, 400 éves) hagyományos rendezvényén morgó, fintorgó, néha démon-maszkot viselő sumo birkózók emelgetik a levegőbe a csecsemőket. Aki előbb sír, nyer. Ha egyszerre sírnak, a hangosabb nyer. Mindennek az alapja két nagy, mélyen gyökerező, megmásíthatatlan japán meggyőződés. Vagy csúnyább (őszintébb) szóval: rögeszme.
 

1. Ha a csecsemő egészséges, sokat sír. A nem eleget síró csecsemő nem egészséges. Vigyázat: E két tétel önmagában még a japánok számára sem szabadna, hogy igazolja a verseny létjogosultságát. Ha igaz is a fenti két tétel, abból logikailag nem következik, hogy a megsiratott gyerek egészséges lesz.

2. Ami régóta úgy van, az maradjon is úgy. Minden tanítványom, akit erről a hagyományról kikérdeztem, és akiknek finoman utalni próbáltam az aggályaimra, ugyanazzal a megjegyzéssel zárták le végérvényesen a nakizumo témát: "Dehát ezt régóta csináljuk!" Láttam a szemükben, hogy az ő gondolkodásukban ez az univerzális érv minden mást üt. Ez vezethet olyan szituációk kialakulásához is, hogy a cégem minden nap minden dokumentumot faxon küld, emailben nem szeretnek csatolni. Az időjárásjelentő hölgy minden este fizikailag megfog egy kartonlapot és az arra kinyomtatott képeken mutogatja, hol hány fok. A japán bankban (a régi kartotékozó rendszerhez való ragaszkodásból?) minden egyes beérkező emailt ki kell nyomtatni, és a papírokat időrend szerint dossziékba rendezni a szekrényben. A japánban élő külföldiek (hozzám hasonlóan) szeretik tudatni a világgal a Japánnal kapcsolatos tévképzeteket, és amerikai website-okon gyakran jelennek meg listák "5 megdöbbentő tény Japánról" vagy "10 dolog, amit senki nem mond el Japánról" címekkel. Talán semmi nem szerepel ezeken gyakrabban, mint a technikai elmaradottság.

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
https://www.facebook.com/majideblog/ 

Eredetileg egész másról akartam ma írni. De aztán megláttam ezeket a próbababákat, és rögtön tudtam: emellett nem mehetek el szó nélkül! De messzebbrôl kezdem.

Amivel talán egyetlen blog-olvasónak se mondok újat, az az , hogy a japánok hajlonganak. Meghajol a szórólaposztó, ha elveszik tôle a papírt, amihez mindig jár egy ajándék tízes csomag papírzsepi. (Külföldinek nem nyújtják oda, úgyse érti, kár beléje.) A vonatkocsi végében lévô ajtóhoz érve meghajol a kalauz, derékban és derékszögben, persze csak miután szembefordult az utasokkal, majd  hátrafele araszolgatva kitolat. A nyitás utáni elsô öt percben minden eladó a bejáratnál sorban hajlongva fogadja a vevôket. De ne higgyük, hogy a "hivatalból" hajlongás az egyetlen típus. A zsúfolt vasútállomások legjellemzôbb látványa (fôleg péntek éjjel, buliból hazafele, utolsó vonat elôtt két perccel és mindig a mozgólépcsô aljánál tömörülve) a hajlongva elköszöngetô baráti társaság. Mindenki rohanna a vonatjához, de senki nem akar rossz színben feltűnni. Ha nem háromszor, csak kétszer hajol meg a többiek felé, még bunkónak nézik. Az eredmény: egyre nagyobbra táguló körben álló, türelmetlenül toporgó, felváltva újra és újra és újra meghajoló emberek. Ötször-hatszor is elismétlik a sztenderd munkautáni elköszönést ("otsukare sama deshita" = "elfáradtunk mind, ma is keményen dolgoztunk együtt") miközben jobbra-balra lökôdnek, ahogy a vonathoz siető többi ember bele-belerohan a hirtelen kitolt fenekükbe. Kijelenthetjük, hogy a japán ember, fôleg az OL néven ismert típus, az office lady, ideje nagy részét minden nap enyhén elôrehajolva tölti. Na most, csinosnak lenni nem csak egyenesen állva kell, hanem minden testhelyzetben! A munkahelyi nadrágkosztüm kiválasztásakor szem elôtt kell tartani, hogyan festünk majd elôrehajolva. Erre engednek következtetni a boltban látható feliratok is: "Minimális bokáról-felcsúszás! Kecsesen rojtozódó comb-rész! Garantáljuk, hogy sosem vág be!" Jó, jó, ezeket a feliratokat már csak én találtam ki, de akár még igaz is lehetne!

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
https://www.facebook.com/majideblog/