maji-de

日本

2011 március tizenegyedike - akárcsak idén - egy pénteki napra esett. Az első órám, laza, beszélgetős, úgynevezett „free conversation lesson”, két negyvenkörüli nővel, 2:30-kor kezdődött. Jó kedvűek voltak, rögtön belevágtak, hogy elmeséljék, miket vásároltak azon a héten. Az első földrengés 2:44-kor volt. 

Akkor márciusban kilenc hónapja voltam Japánban, sok földrengést átéltem már, ismertem a különböző fajtákat, az átlagos hosszt és erősséget, a fontosabb biztonsági előírásokat. Sok angolórámat szakította már félbe kisebb-nagyobb rengés, de olyan egyszer sem volt, hogy a tantermet el kellett volna hagynunk miatta. 

Van valami, amit kevesen tudnak róla, vagy legalábbis nekem váratlan élmény volt. Nevezetesen, hogy – sok esetben – először csupán hallja az ember, utána látja, és csak aztán érzi is a rengést. Ez a testhelyzettől, az emelettől és az épület típusától is függ. Ha épp fekszel, vagy falnak támaszkodsz, akkor persze rögtön észreveszed a legkisebb vibrálásokat is. Ezért tűnnek a rengések sokkal erősebbnek (és emiatt sokkal rémísztőbbnek) amikor alvásból riadok fel rájuk. Aki a tizedik emeleten lakik, annak a lakása akár még három-négy percig is inog, ide-oda, a földrengés vége után. A legmodernebb épületek (például a 634 méter magas Skytree torony) elemei közé ruganyos, rezgés-elnyelő anyagokat raktak, ami ugyan fokozza a kilengés intenzitását, de mégis biztonságosabb megoldás: Minél kevésbé rugalmas egy faág, annál könnyebb eltörni. Csakhogy Japánban a lakóházak többsége fából van, még azok is, amiket most építenek. És az bizony jó nagyot tud nyekkenni. Azon a pénteken egy Chiba nevű városban dolgoztam, egy kifejezetten régi épületben, egy fa-alapú irodaház harmadik emeletén, és épp a tábla előtt álltam.

Ennek megfelelően először csak egy halk, de gyanús reccsenésre figyeltem fel a falban, amit ritmikusan erősödő-gyengülő nyikorgás és ropogás követett, ahogy a régi deszkák mindenhol egymásnak feszültek. Ezután vettem észre, hogy a függönyök finoman lengenek jobbra-balra, ugyanígy a kabátok a fogason, a felnyitott laptop teteje, és a résnyire nyitva hagyott bejárati ajtó is. 

A tanítványok, mint minden ilyen esetben, gyerekek és felnőttek egyaránt, rögtön rám emelték a tekintetüket és várták, én hogyan reagálok, hogy aztán annak alapján ők is eldöntsék, hogyan reagáljanak. „Földrengés van, mindjárt vége” mondtam a két hölgynek unottan, és visszaültem a székemre, hogy kijavítsam a házi feladatukat, de a nyugalmam már nem volt teljesen őszinte. Nem lehetett észre nem venni, hogy a rengés a szokásos három-négy másodperc után nem ért véget, sőt: a könyvespolcon a kis dísztárgyak egyre hangosabban rázkódtak. Egy pillanattal később valaki megállt a székem mögött, megfogta a háttámlát, és elkezdte jobbra-balra rángatni, mintha azt akarná, hogy leessek róla. Eközben egy másik láthatatlan ember az íróasztalunkat kezdte el erőszakosan lökdösni, amitől a tollak, tolltartók ide-oda csúszkáltak rajta. Ezeket az élményeket egy, maximum két másodperc alatt maradéktalanul felfogja az ember, és ad rá valamilyen ösztönös érzelmi választ. Az én esetemben ez a válasz nem a félelem volt, nem a menekülés, még csak bosszankodás sem, hanem egyszerűen csak teljes értetlenség. Olyasmi, amit akkor éreznék, ha kinyitom a lakásom ajtaját és azt látom, hogy minden bútorom tíz centivel a padló fölött lebeg. Azt, amit ott az osztálytermemben láttam/éreztem nem lehetett összeegyeztetni a valóságról addig kialakult elképzeléseimmel. 

A japánok – akkor is, ha egyedül vannak, de főleg társaságban – a hirtelen jött, ösztönös érzelmeiket mindig azonnal szóban is kifejezik. Mintha a saját lelki életükhöz fűznének narrációt, mindig rögtön megnevezik az éppen tapasztalt érzést. Télen a buszról leszállva azt motyogják „hideg”. Amikor az aluljáróban majdnem egymásnak ütközünk felkiáltanak „meglepő”. Lépcsőn felfele caplatva azt szuszogják „fáradt”. És egyszer, egy házibuliban, amikor egy nagy állótükör valamiért meg lett lökve, és már dőlt volna rá valakire, a japán haverunk felkiáltott „veszélyes!”   

Ennek megfelelően a tanítványaim most elkezdtek kiabálni: “ijesztő, ijesztő” és meglepő fürgeséggel beugrottak az asztal alá. Egy pillanatra eszembe jutott, mintha azt hallottam volna, hogy ez egy régi tévedés és kifejezetten rossz ötlet. Nem véd meg az igazán nagy bajtól: ha az épület összedől, az asztallap agyonnyomja, aki alatta van, vagy sokkal nehezebb lesz kimenekíteni. Ugyanakkor, ha az embereket megnyugtatja a biztonság illúziója, emiatt talán higgadtabban viselkednek katasztrófahelyzetben, és így mégiscsak van valami haszna. Emlékszem, hogy amíg ezt így végiggondoltam a két tanítványom kikiáltott rám az asztal alól, hogy most mit csináljunk, menjünk vagy maradjunk? Az utcára kimenni néha veszélyesebb, mert az ingadozó póznák között a magasfeszültségű vezetékek elszakadhatnak és fentről lelógva agyonvághatják az embert. A rengés közben tovább erősödött, de ez így keveset mond el az élményről. Az intenzitás idegesítő ingadozása, fokozódó és gyengülő hullámai, egy mozgó épület, egy csúszkáló padló szédítő érzése, mindez egyetlen nagy álomszerű benyomássá olvadt össze. Rászóltam az iskola-managerre, hogy álljon el az ablak mellől, nehogy megvágják a szilánkok, ha betörne, és közben gyorsan kitártam az osztályterem ajtaját, meg a lobbi bejáratát is, a lépcsőház felé. Ha elmozdul az épület, az ajtók kiszakadnak a zsanérból, beszorulhatnak a keretükbe, és akkor aztán nem mozdulnak, elzárják a menekülés útját. 

Hirtelen minden mozdulatlanná vált. A rengés véget ért, és az egyhelyben álló tárgyak látványa olyan furcsa volt, mint hajózás után szilárd talajra lépni. Az első nyekkenés óta nem telhetett el több tíz másodpercnél. Kezdetét vette a tipikus veszély-utáni vicceskedés. A két nő már angolul piszkálta egymást, hogy kinek a pánikolása volt cikibb, az iskola-manager nevetgélve kérdezte, na, még mindig szeretnék Japánban élni, én pedig rendületlenül javítottam ki a nyelvtani hibáikat. Csak most eszméltem rá valami furcsára, és szinte meghatóra: a rengés alatt végig egyértelműnek tűnt, hogy az én feladatom eldönteni, mit csináljunk. Hiába, hogy én vagyok a külföldi, a tapasztalatlan, a japánul nem tudó, hiába, hogy nem gyerekeket tanítottam éppen. A tanári pozíció, és a velejáró tekintély és felelősség nem szűnt meg egy ilyen vészhelyzetben sem. Mind a tanítványok, mind a manager várta, sőt elvárta az utasításokat. 

Az összes addigi rengés, amit Japánban átéltem, a mezei kis lötyögések, nagyjából havonta egy, és ez a legutóbbi is, ami épp véget ért, mind jobbra-balra irányú, oldalra kilengő típus volt. Ami kellemetlen, de inkább émelyítő, semmint rémísztő. A most kezdődő, második viszont egészen váratlan módon fel-le ugráló volt, ami az ösztöneimben azonnali és komoly veszély érzetét keltette. Hirtelen az eddiginél sokkal inkább kiszolgáltatottnak éreztem magam, és átbillentem a racionális mérlegelés szintjéről egy ősi, állati félelem szintjére. Hezitálás ezúttal egyikünkben sem volt: egyértelműnek látszott, hogy ki kell rohannunk az épületből. A lépcsőházból én még visszaszaladtam az osztályterembe a mobilomért. Amíg átsiettem a lobbin, a fénymásológép úgy ugrált felém a szobán keresztül, mint valami lomha, támadásba lendülő állat. Felkaptam a mobilom, és a polcokról tucatjával lepotyogó könyvek között visszaszaladtam a lépcsőházba, ahol még mindig ott állt az iskola-manager, rám várva. Ha valaki próbált már végigmenni repülőn, a folyosón, enyhe turbulenciában, ide-oda botladozva, az üléseknek támaszkodva, az el tudja képzelni, milyenfajta érzés volt akkor a lépcsőn lesietni. Közben pedig a szemem sarkából látni a falakon egymás után megjelenő hajszálrepedéseket, lepattogzó csempedarabokat. 

Talán abban a pillanatban, ahogy kiértünk az utcára, ez a második, igazán nagy rengés is véget ért. A lámpaoszlopok, közlekedési táblák még lengedeztek, de épületekben, úttestekben semmilyen kár nem keletkezett. Minden házban berregett a vészcsengő, az utcai hangszórókból pedig folyamatosan szólt a hosszú, magas dudaszó, cunami-riasztás hangja, ez a kerület olyan öt kilométerre lehet az óceántól. Az utca megtelt a házakból kimenekült emberekkel, mindenki látszólagos nyugalommal álldogált. Telefonon hívogatták (próbálták) a családtagjaikat, és a fülükhöz tartott zsebrádióból hallgatták az egyre nyomasztóbb híreket. Kiderült, hogy rekorderősségű, 8.9-es földrengés volt, és ami a legrosszabb: nagyon közel, mindössze 60 km-re a kelet-japán partvidéktől, az úgynevezett Tohoku-térségtől, amit nemsokára valószínűleg el fog érni egy cunami. Mindeközben önkéntesek fényvisszaverős mellényben, védősisakban szaladgáltak épületről épületre, végignézni, hogy mindenki jól van-e. Csak lassanként ismertem fel bennük a minden nap látott arcokat: a pékségből a pénztáros lány, a trafikos öregember, stb. A nyelviskola közvetlenül a vasút mellett van, és ebben a percben megérkeztek a sínek közt libasorban vonuló embertömegek, akik a leállított vonatoktól sétáltak idáig, az állomásra, ahol a parkolót beterítették a felborult biciklik és robogók. A vonatok aznap már nem is indultak újra, gondolom ilyenkor végig kell először nézni az egész pályát, nem csúsztak-e odébb a talpfák sehol. A legtöbb nyelvtanár kollégám, akik 30-40 kilométereket utaznak minden nap munkába (ez az átlag japán ingázási távolság alatt van), aznap nem tudott hazajutni. Az iskolában aludtak, irodákban, vagy a közelebb lakó iskola-managerek lakásán. Én nem vonattal mentem aznap munkába, hanem biciklivel, egy óra alatt hazatekertem, és majdnem minden alkalommal, amikor megálltam a pirosnál, és leraktam a földre a lábam, nem éreztem stabil talajt a talpam alatt - több tucat utórengés volt még aznap délután és este. Közben újra lett mobilszolgáltatás, hívott a cégem, ahogy minden más alkalmazottját is, épségben vagyok-e, én is intéztem a szükséges telefonokat, megnyugtatni gyorsan a családot otthon. A biciklin hazafele még mindig viszonylag nyugodt voltam, nem voltam tisztában a történtek súlyával, vagy nem alartam tisztában lenni vele, meg voltam győződve, hogy holnap visszatér minden a megszokott kerékvágásba egész Japánban. Egészen addig, amíg otthon meg nem nyitottam a híreket és szembesültem mindazzal, ami Miyagi és Fukushima prefektúrákban történt. 

Sendai reptér    

Úttest Fukushima-ban

Vonatok a fukushima-i Shinchi vasútállomáson

A part közelében lévő városok Miyagi-ban

A második földrengés adatai 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!

https://www.facebook.com/majideblog

Előfordul, hogy felhívnak a cégem központi irodájából: vészhelyzet van. Ez azt jelenti, valahol, valamelyik iskolában megszűnt a tanár. Holnapra kell valaki, aki odamegy és megtartja az órákat. Nehogy azt higgye valaki, hogy a háttérben megbetegedés áll. Ilyen fantáziátlan helyzetek csak filmekben fordulnak elő, a valóság mindig sokkal abszurdabb. Gyógyszergyártó cég nagy pénzt ajánlott a tanárnak, hogy új szereket próbálhassanak ki rajta, már benn is fekszik a kórházban. Vagy: A tanár annyira szórakozott, hogy rossz házba ment haza véletlenül, a szomszéd japán család nappalijában találta magát, ők megtették a szükséges lépéseket, a tanár bizonytalan ideig a rendőrségen lesz. Vagy: A tanár azt hallotta, hogy sok itt Japánban az ISIS terrorista, fél, hogy lefejezik, és addig nem megy munkába, amíg a cégünk írásban meg nem ígéri, hogy szükség esetén kifizeti a váltságdíjat. Ez csak hirtelen három példa az okokra (de el ne mondjátok senkinek, ezek céges titkok!), amiért amerikai kollégáim óráit meg kellett tartanom. Ilyenkor a főigazgató hív fel, és olyan félig-hivatalos, félig-haverkodó, átlátszóan hollywoodi hanglejtéssel kezdi: “Heeey, Marton, mi a helyzet? Figyi, kritikus helyzet állt elő, most aztán tényleg a legjobb, legmegbízhatóbb emberünkre lesz szükség!” Egészen belepirulnék ebbe a bókba, ha nem tudnám pontosan, hány másik tanárt hív fel minden héten ugyanezzel a szöveggel.

Rendkívüli tiszteletet vált ki belőlem a saját segítőkészségem, amikor elvállalom ezt a helyettesítést, és másnap délelőtt már úton is vagyok a nyelviskola felé. Hirtelen megszűnik a zene a fejhallgatómban. Lemerült az iPodom. Ez, hogy finoman fogalmazzak, tragédia. Egyrészt egy TOOL album szólt éppen, amit köztudottan nem szabad félbeszakítani, egyben kell végighallgatni. Ráadásul az iPodon volt elmentve a térkép a sulihoz. Baj van, baj. Japánban az utcáknak nincs neve, csak a kerületeknek, városrészeknek, környékeknek, azonbelül csak irányítószám alapján, mi az adott épület-komplexum kódja, illetve lakóházaknak adnak néha romantikus, hangzatos neveket. The Excellent Flower Mansion. Sky Heights Palace. Harmony of Love. Ilyeneket, meg mégilyenebbeket tessék elképzelni. Nem tudtam mást, csak a nyelviskola nevét. Kiválasztok egy elegáns, idősebb járókelőt, mert ő a legszimpatikusabb ember a közelben (magamat is beleértve), és elpanaszolom neki a helyzetemet, de soha nem hallott erről az iskoláról. Mit tesz ekkor a bácsi? Előveszi az okostelefonját, neten rákeres a suli nevére, az kidobja a telefonszámukat, ő felhívja őket, elmagyaráztatja velük, hogyan lehet odajutni, majd elismétli nekem.

Busszal kell menni, a megállóban még senki, én vagyok az első, aki odaáll az ajtót jelölő kis nyílra, de a következő öt perc leforgása alatt hosszú sor alakul ki mögöttem. Állhat ott vagy tizenöt ember is már, amikor a busz megérkezik és véletlenül nem pontosan áll be a megállóba, túl korán parkol le, így az ajtaja éppen a sor végénél nyílik ki. A japánok állnak tovább, rezzenéstelenül. Ott vár a busz nyitott ajtóval, a sor pedig ugyanúgy, mint eddig, mozdulatlanul, azzal a különbséggel, hogy mindenki engem néz, várakozóan. Végre megértem. Hátrasétálok a buszig, a sor utánam, bekanyarodva, és így szállunk fel egymás után.

A biztonság kedvéért nagyon korán indultam el reggel, most így van még kis időm az első órámig. Ülök a kávézóban, iszom a frapuccsínómat, és osztályozgatom a tanítványaim helyesírását, kiejtését, szókincsét. Márciusban lesz az évzáró, addig ki kell osztanunk az évvégi bizonyítványokat. Az A-B-C-D osztályzatok mellett mindenkiről egy bekezdésnyi szöveges értékelést is kell írnom. Kritikával, de nem bántóan. Barátságosan, de nem haverkodva. Elmerülök ebbe a (mind intellektuálisan, mind érzelmileg kimerítő) feladatba, és nem figyelek oda eléggé a holmimra. Már csak az órák megtartása után, a nap végén esik le, mert akkor venném fel: nincs meg a kedvenc téli sapkám. Nosztalgiával vegyes rémület uralkodik el rajtam, ahogy eszembe jut legutóbbi hasonló incidensem. Vissza a kávézóba, ami egyike azon kevés helynek, ahol követelmény az angoltudás, úgyhogy most nem erőlködöm, hogy japánul magyarázzam el, mi van. A japán barista először is bezárja a pultot, hogy senki ne zavarjon, tudjon rendesen velem foglalkozni. Végighallgat és elmondja, ha találtak is valamit, az a bevásárlóközpont “talált tárgyak osztályán” lesz, amit mindjárt megmutat, merre van. Mármint egy térképen, gondolom én magamban, de nem: kijön a pult mögül, otthagyja a kávézót, és elkísér, hogy biztosan megtaláljam. Ha ez nem lenne elég (pedig az), feltételezve, hogy én japánul nem tudok, a találttárgyakos hölgy pedig angolul, elmagyarázza neki a paramétereket: mit, hol, hány óra körül, milyen színű.

Kell vennem egy hordozható töltőt. Akármilyen haverkodva hív is fel a főnököm, egy ideig több helyettesítést nem vállalok. Talán a mai napból még egy blog-bejegyzést is lehetne kerekíteni. Ez a három gondolat foglalkoztat miközben késő este, a váratlan jófejségek sorozatától mámoros állapotban, kedvenc téli sapkámmal a fejemen sétálok hazafele.     

(Ha tetszik a blog, látogasd meg a facebook oldalát! Az új írásokat - nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról - ott mindig megtalálod.)

Ha bármit megváltoztathatna magán, a japán nőnek három kívánsága lenne. Magasabbnak, fehérebbnek, és fiatalabbnak lenni. Plusz 15-20 centi az álom, és a látszat fenntartásához a legtöbben tűzön-vizen át ragaszkodnak. Hegyi túrázás közben, biciklizéshez, tengerparti homokban: ez csak három szituáció, amiben japán lányokat magassarkúban lehet látni. Síma testápoló, arckrém sosem lesz itt igazán kelendő, ha nincsen fehérítő hatása. Nyugati országokban a lebarnult bőr mit akar sugallni? Az illető sokat utazik, nyaralás, tengerpart, pénz, sport, outdoor, fitt, szexi. Itt viszont a hófehér bőr gondolattársításai: előkelő, kifinomult, kecses, elegáns, nem éri napfény, mert dolgoznia nem kell.

A Japan Times-ban olvastam valamikor, hogy egy KANEBO nevű japán cégnek pár éve sikerült olyan arckrémet a piacra dobnia, amibe konkrétan pigment-ölő kémiai anyagokat kevertek, az abszolút fehérítés céljából. Ez úgy hatott, hogy “leucoderma”-t okozott, pigment-veszteséget, mint például az égési sérülések. A cég akkor lett csak felszólítva a termék visszahívására, miután a tízezredik vásárló is panaszt emelt, az arcán itt-ott megjelenő teljesen színtelenné vált foltok miatt. Röpke egy évvel késöbb le is állították a termék gyártását.

A szóba jöhető testrészek közül egyértelműen az arc, az arcbőr játsza a legfontosabb szerepet, ha egy nő vonzó akar lenni. Vagy helyesebben: meg akar felelni a “vonzó nő” nevű típus sztenderdizált ismertetőjegyeinek. Most azt hagyjuk, hogy van, aki reggelente öt percig magánhangzókat formál a szájával a tükör előtt, mert az izomból kimondott A-I-U-E-O megtornáztatja és karbantartja az arcizmokat. Arra se térnék ki hosszan, hogy a tátott szájjal harapást mélyen nőietlennek ítélik. Ezért néhány hamburgeresnél (ahol, hát, nem nagyon lehet másképp enni) minden burgerhez jár egy ravasz kis arc-eltakaró csomagolás, amit a száj elé tartva megőrizhetjük női méltóságunkat. A papír külső oldalán ráadásul egy gyönyörű arc (alsó fele) látható. A szépség-pajzs diszkrét takarásában felszabadultan majszolhatjuk a tintahal-tintával átitatott, éjfekete burgerunkat. És azt már tényleg csak futólag említem meg, amikor egyes japán nők az önfeledt kacagás pillanatában, reflexszerű mozdulattal (ahogyan más a térdére csap, vagy eltakarja a száját) gyorsan odakapnak a halántékukhoz, hogy mutató- és hüvelykujjukkal még időben szétfeszítsék a bőrt a szem sarkánál, mielőtt a nevetőráncok megjelennének és hazavágnák az arcbőr símaságát.

Maradjunk inkább, az a tuti és az érdekes, a konkrétumoknál, annál is inkább, mert a múlt héten beszabadultam egy szépségápolási boltba, eredetileg nem is blog-anyaggyűjtési szándékkal, de a hely valóságos aranybányának bizonyult! Csak néhány kedvencem:

Putti Lips - A szájnál kicsit nagyobb, műanyag dobozka, amivel a következőképp kell eljárni. Ajkaidat a nyílásokba helyezed, majd jó keményen rászívsz. Szívod, szívod, mintha az életed múlna rajta, egy-két percig. Kész is vagyunk, a nyílásokból mostmár kihúzhatod kellőképp szexivé deformált, fel- és lekunkorodó ajkaidat. 

Slim Mouth Piece - Minden olvasó tegye a szívére a kezét és legyen őszinte. Ki az, aki reggelente a tükör elé állva nem szomorodik el, arra gondolva: “Miért ilyen rövid a szám?” Ez a termék ránézésre hasonlóan működik, mint bármi, amivel egy túl szűk nyílást kell szélesebbre szétfeszíteni. Nem állítom, hogy az életben sok olyan helyzet fordul elő, ahol erre lenne szükség. A japán nő mindenesetre fogja, és az eszközt horizontális értelemben véve, esztétikailag hátrányos helyzetű szájába helyezi. Összeszorít, elernyeszt, összeszorít, elernyeszt. Ennek a tornának a hatására vagy megnyúlik a száj a fülek irányába, vagy a nyomás alatt a pálcika kettétörik, átszúrja a gégét, és lassú fájdalmas halálhoz vezet. Így vagy úgy, de szépségápolási problémáink mindenképp megoldódnak.

Rainbow Beauty Nose - Magától értetődik. Az orr néha turcsi, tömpe. Az orrlyukakba erőltetett hosszabító bigyó azonban - ha véletlenül fel nem szippantjuk - szépen kitolja az orr hegyét, egyenesen előre, a kívánt férfi irányába. Használata ugyan veszélyes, de legalább kényelmetlen.

Caxa appu - Ez a csodálatos termék, megvallom, okozott némi fejtörést. Elegánsan ívelő, lendületes formavilága rejtélyes, és enyhén erotikus kisugárzással bír. Funkciója nem azonnal megfejthető. Valójában a “nem eléggé egyenletes bőrfelszín” illetve a “nem eléggé éles arcél” panaszok esetében ajánlott. Túlságosan kerekded, neadjisten plöttyedt állkapocs-vonalunkat (ha van ilyen szó) lehet ezzel a jópofa kis toner-rel karakteresebbé tenni, buzgó símogatás révén. Az egyenletesen feszülő, maszkszerű arc garantált. Elemes holmiról van szó, kis elektromosság révén egyszerre nyomja le és húzza fel az adott bőrrészt, így edzi. A reklámszöveg szerint "polished and rejuvenated" lesz, aki jól megcaxázza az arcát, és a prospektusból az is kiderül, hogy ez egy 2000 éve használatban lévő eszköz! Ez a rész rám nagy hatást gyakorolt, hisz tudjuk, hogy akkoriban nagyon nehéz volt ceruzaelemet szerezni.

The Face Slimmer - A mindössze nyolcezer yenért, vagyis mintegy tizennyolcezer forintért megvásárolható gumi-ajkakat a hülye se hagyja ott a boltban! A reklámszöveg szerint nem kell többé a plasztikai sebész kése alá feküdni azért, hogy a “tökéletes arcot” örökre megőrizhessük. A tátott szájba óvatosan elhelyezve, először is beillesztjük az ajkakat az erre szolgáló rekeszekbe. Majd, a biztos hatás érdekében hangokat formálunk, főleg az öt japán magánhangzót, de dúdolgatni is nyugodtan lehet. Kollégám mesélte, hogy 10 perccel korábban ért oda a japán magánórájára, amit egy japán hölgy a házában tartott. A tanárnéni leültette a szófára, megkérte várjon 10 percet, amíg ő befejezi a mosogatást, lazán benyomta magának a face-slimmert, és úgy tett-vett a konyhában, énekelgetve. Igen. Énekelgetve.   

Nyelv-tornáztató, toka-megsemmisítő izé  - Nem tudom, nem értem, és nem is akarom érteni.

PAO facial fitness - Ez a hosszú, ruganyos szárnyakkal ellátott óriáscumi talán a legkelendőbb minden közül. Legalábbis az összes boltban külön stand, prospektus, és termékbemutató videó jár hozzá. Ahogy a neve is mutatja, arcfitnesszről van itt szó. Az állkapocs-környéki, szem-környéki izmok napi edzése a lényeg. A feszesség elérhető, ha a terméket mélyen becuppantjuk és fejünk ritmikus fel-le mozgatásával lobogtatjuk a műanyag-szárnyakat. Ha valaki nem hinné el, hogy tényleg működik, akkor itt egy híres arc, egy jólismert fizimiska, egy férfi- és női szíveket egyaránt elolvasztó arcél, jó öreg Ronaldo. Bizony, ez áll a háttérben, lehullott a lepel a titkáról: Ő sem lenne ilyen jóképű gyerek, ha nem minden reggel azzal indítana, hogy szárnyas cumiját jól meglobogtatja. Egy lesifotósnak valahogy még azt a pillanatot is sikerült lekapnia, amikor Cristiano életében először pillantotta meg ezt a szerszámot. Egyértelműen rögtön a hatása alá került. Részletek a videóban.

(Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
https://www.facebook.com/majideblog/)

 

Olyan két évvel ezelőtt Japánban megemelték a fogyasztási adót. Előtte 17 évig nem volt erre példa. Az első hírek még 8%-os emelésről szóltak, de hamar kiderült, hogy ez csak butaság, félreértés. Valójában 8%-ra emelték, de előtte 5% volt, magyarán három százalékos emelés történt. A változást szépen nyomon lehetett követni azokban a boltokban, amiket amerikai kollégáim “dollar store”-nak hívnak, a japánok pedig százyenes boltnak, vagy “u-an-ko-in-shoppu”-nak. Itt minden termék alapból 100 yen plusz adó. Így régebben 105 yent, most pedig már 108 yent fizettem egy valamiért.

Ez ugye azt jelentette, hogy a boltoknak minden megdrágult terméket újra kellett árazni, és ezt valahogy nem akaródzott nekik megtenni. Megmakacsolták magukat, ők ezt nem. Olyan kínos, meg izé. Féltek talán a felszökött árak elrettentő hatásától? Vizsgáljuk ezt meg. Enni csak kell, alapvető élelmiszerektől az embert elrettenteni nem lehet. Hiába drágább a doboza 20 yennel, tejet muszáj venni. És ha mégis elrettennének a népek, hova fognak rettenni? Át a másik boltba, ahol ugyanúgy 8% az adó. Ide-oda rettennek egy darabig, boltról boltra, egyik felháborodásból a másikba, aztán végül megveszik a tejet. A boltok kreatívjai összedugták a fejüket, osztottak-szoroztak, és úgy döntöttek: legjobb lesz, ha az adót úgy, ahogy van, elhallgatjuk. Léte legyen titok. Adónélküli árakat kezdünk el kiírni mindenhova, majd azokhoz a pénztárnál való fizetéskor stikában 8%-ot hozzátolunk.

Ugye követhető? Ha egy szelet hús 1000 yenbe kerül, arra régen 1050 yenes cédulát kellett ragasztani, és melléírni, hogy tartalmaz 5% adót. Az új törvény után már 1080 yenes cédula kellett volna rá, ehelyett lett rajta egy 1000 yenes. Az eredeti árhoz képest ez a csökkenés illúzióját kelthette abban a vásárlóban, aki figyelmen kívül hagyta a mikroszkópikus “adó nélkül” feliratot. Lássuk ezt tisztán. A boltok a vásárlónak nem a pénztárcáját, csak a lelkét szeretnék kímélni. Ne terheljük már a vásárló amúgy is szanaszét frusztrált lelkivilágát a megnőtt ár traumatikus látványával, rejtsük el kíméletesen a szeme elől, és ideális esetben (ha nem figyel oda és ad mindent össze fejben) még talán a végén sem esik le neki: az egész nem a részek összege. Idegesítő és alattomos, és indirekt módon kialakította bennem a túl kerek árakkal szembeni ösztönös gyanakvást.

Itt vannak például a japán luxus-gyümölcsök, a szupercseresznye, az übermangó, a megadinnye, és társaik csillagászati árai. Emögött is van egy izgalmas pszichológiai csapda. Kezdetben vala az, hogy az ember nem akar gagyi terméket, viszont akar minőségit, és ezekkel általában alacsonyabb és magasabb ár jár együtt. Van egy fura fordulópont azonban, amikor az ár maga veszi át a központi szerepet, amikor már nem a JÓRA utazunk, hanem a DRÁGÁRA. Aki jó kosárlabdázó, az (majdnem) mindig magas. De attól még a magassága alapján nem vonhatunk le következtetést egy ember kosár-tudására. Alapesetben a termék vonzereje a minősége lenne, az ár pedig csak ennek a tükre, de ez átmegy abba, amikor egy termék vonzereje maga a megdöbbentően magas ár. A régi vicc jól elkapja ezt, amikor két újgazdag beszélget: “Mennyiért vetted ezt a kalapot? 30 ezerért! Hát téged jól átbasztak, két utcával odébb ugyanezt 60 ezerért lehet kapni!” Néha úgy érzem, egyes japán gyümölcstermelők nagyon mélyen megértették a viccben szereplő vásárló-típust, és őrá építik az áraikat. Felismertek valami lényegeset: hiába nagyon jó egy eper, hiába kivételesen finom, egy bizonyos rétegnek sosem lesz igazán vonzó, hogyha csak egy kicsit drágább a többinél. Irreálisan magas árral viszont garantáltan lenyűgözi majd a szóban forgó embertípust. A legextrább minőségű almára vadászó sznob vásárló egyetlen fogódzója ez: melyiknek a legmagasabb az ára? És aztán meggyőzni magát, nem kerülne tízszer annyiba, ha nem lenne tízszer olyan finom. Fotóztam párat a kedvenceimből.

Alma, 1 db: 2300 ft

Szőlő, 1 fürt: 8500 ft

Eper, egy csomag: 16000 ft

Mangó, 1 db: 18000 ft

Cseresznye, 1 csomag: 45000 ft

Sárgadinnye, 2 db: 50000 ft

(Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
https://www.facebook.com/majideblog/)

Széles látókört, emiatt rugalmas gondolkodást, emiatt egészséges önkritikát, és végül emiatt önbizalmat - szerintem ezt adja az embernek az, ha a saját hazájától távoli kultúrával is megismerkedik.

Lehet populáris vagy magasművészeti, modern vagy ősi, a hangsúly ugyanazon van: idegen stílusokkal, váratlan formavilágokkal jó találkozni, miközben kedvelni egyáltalán nem muszáj őket. Japán trendi, és egyre trendibb lesz, és miért ne? Hadd legyen. A Hello Kitty a hetvenes évek óta létezik, de csak 2010-ben került a globális cukiság állapotába. Itt van egyrészt a manga (lásd One-Piece), az anime (Pokemon), és a játékok (egy régi példa a gyerekkoromból: “tamago” = tojás, “tomodachi” = barát, “tamagochi” = tojásbarát). Ezen a három téren vadul hódít a japán szórakoztatóipar. De van ezen kívül egy másik szint is, japánoktól japánoknak, egy nyugaton befogadhatatlan dimenzió. Európai aggyal (egyelőre?) nehezen emészthető például egy Kyari Pamyu Pamyu (az itteni egyik legnagyobb sztár). Meglepődnék, ha a közeljövőben stadionokat töltene meg Amerikában, de sokminden megtörtént már, amiről ezt gondoltam, és aztán tényleg meg is lepődtem.

Ha nagyon sarokba lennék szorítva és döntésre kényszerítve, azt mondanám, talán semmire nem harap úgy a nyugati közönség, mint egy jó szaftos japán horrorra. A “szaftost” itt “színvonalas” értelemben használom, mert ha nem így használnám, akkor ez az egyik legrosszabb jelző lenne erre a műfajra, a “gore”-nak (vér, bél, agyvelő szórakoztató fröcsögése) annyira híján van. Szubjektív gondolat-kísérlet következik: Az amerikai populáris filmek világában az alapállás ember és ember között az erők összemérése. Az ösztönös szempont az, hogy ki kinél keményebb és faszább gyerek. A japán alapállás az egymáshoz való társadali viszony beazonosítása. A fő szempont, hogy kivel hogyan kell viselkedni. Az amerikai lelkivilágában frusztrációt okoz, ha gyengébbnek érzi magát a másiknál. A japánból ugyanilyen érzelmeket vált ki, ha a szerepek elmosódnak, a fogódzók eltűnnek: ha a másik fél kiléte bizonytalanná válik. A horror mindig azt akarja kitapogatni és kihasználni, amitől az adott kultúrában leginkább rettegnek. Amerikában az a félelmetes, amit nem lehet legyőzni, úgy mint alien-ek, szörnyek, fegyverek. Japánban az a félelmetes, amit nem lehet megérteni, beilleszteni a való világ kategória-rendszerébe. Egyszóval, amihez nem lehet adekvát módon viszonyulni, lásd kísértetek. A japán horror kísértetei sokszor teljesen kiszámíthatatlan, irracionális módon viselkednek, plusz (jó horror esetében) alig-alig tűnnek fel a képernyőn. A tehetséges rendező tudja, hogy minél többet látunk, annál kevesebb a feszültség, annál inkább nő a nevetségesség kockázata. Soha semmitől nem fog annyira rettegni a japán ember (de nem csak a japán ember, hanem AZ ember sem), mint attól, ami pusztán a saját fejében létezik.
(Annak érdekében, hogy a fenti eszmefuttatás lenyűgözze az olvasókat, arra kérném őket, hogy szíveskedjenek a japán godzilla-filmekről és az amerikai lélektani-thrillerekről nagyvonalúan megfeledkezni.)

Már nagyon régen, a kísértet-történetek kultusza számomra elválaszthatatlanul összefonódott ezzel az országgal. Az egyikről mindig a másik jutott eszembe. Aztán ideköltöztem, és figyelmeztettem magamat: “Mindez igazából nem Japánhoz tartozik hozzá szorosan, csak a Japánról a nyugati világban kialakult image-hez.” Ne dőljek már be a filmek eltorzított világának! mondtam szigorúan magamnak. Különben azt is kéne hinnem, hogy Párizsban állandóan autósüldözések vannak az utcán.

Ezek után az egyik legelső dolog, amit egy japán családtól hallottam, az volt, hogy a nagyszülők a hátsó kertben vannak eltemetve, hogy ugyebár ne legyenek messze a családtól, amikor meg akarják őket látogatni. A Japánban megtartott második angolórámon a tanítvány (26 éves lány) arról mesélt, micsoda csapás egy ingatlanos cégnek, ha erőszakos halállal hal meg egy bérlőjük, ilyenkor ugyanis gyakran visszajár a lakásba az illető nyughatatlan lelke. A hír, hogy a lakás átok alá került, gyorsan elterjed a szomszédok körében, felkerül az erre specializálódott website-okra, és onnantól fogva kiadhatatlan. Ugyanígy ódzkodnak a legtöbben olyan lakásba költözni, ahol az előző lakó felakasztotta magát. A lány az angolóra végén még bizalmasan elújságolta, hogy ő amatőr szellemvadász és kísértet-fotós. Kiadhatatlan, elátkozott, elhagyatott épületeket látogat meg, dokumentál mindent, és ezoterikus weboldalaknak írt cikkeiben számol be az élményeiről. A lány egyébként pár hónappal késöbb eltűnt, és nem jött többet az órámra. Nem lehetett tudni, mi történt vele. Aztán írt egy emailt, hogy kirúgták és nincs pénze a nyelviskolára. 

A végkövetkeztetés? A japánok mindennapi életének része a természetfölötti? Nem tudom. Néha úgy érzem, ez tévedés lenne, nem azért, mert túl radikális gondolat, hanem mert nem elég radikális. Amíg természetfölöttinek nevezem a kísérteteket, addig még nem értettem meg a lényeget. A “természetfölötti” azt jelenti, hogy a jelenség nem része a rendes, érthető, megmagyarázható világnak, kívül esik ezen, csak misztikus módon írható le. A legérdekesebb pillanatok éppen azok, amikor úgy érzem, ezek a jelenségek itt “természeten-belüliek”, az élet elfogadott tényeit képezik. A nap keleten kel, a víz száz fokon forr, a nyugalmat nem találó lelkek visszajárnak. De ha a mindennapi élet része (pontosabban a mindennapi halál része) ez, miért okoz mégis rettegést? A meglepően nyitott, illetve a meglepően tiltakozó - ez az a két sajátos hozzáállás, amit tanítványok részéről tapasztalok, amikor (október vége felé) arról faggatom őket, hogy vannak-e szellemek. A válaszok a “már hogy ne lennének?” típusú és az “ilyesmiről nem beszélek” típusú reakciók közt váltakoznak. Az a ritka érzés, mintha végre megérteni véltem volna valami lényegeset, abban az egy esetben kapott el, amikor egy gimnazista lány tanítványom hirtelen szembefordult velem és ingerülten kijelentette: Vannak kísértetek, de NEM AKAROK bennük hinni!

Annak, ahogy japán emberek hátborzongató, groteszk dolgokkal könnyedén, gond nélkül élnek együtt, van számomra egy nagyon látványos és szimbolikus példája: a japán madárijesztő. A japán farmernek két cél lebeg a szeme előtt: 1. A madárijesztő legyen realisztikus. 2. A madárijesztő legyen olcsó. Ebből kiindulva, a logika szabályait követve, a farmer nem juthat más következtetésre, mint: Próbababa-fejeket kell lopni!

Aki fodrásznak tanul nem igazi embereken gyakorol, nem is csak puszta parókákon, hanem hosszúhajű mű-emberfejeken, aminek megnyírt állapotban már nem veszi hasznát. A folyamat tehát szerintem így néz ki: Fodrász-iskolák mögötti szeméttárolót felnyitni, kidobott (csapnivaló frizurájú) babafejeket kihalászni, a platóra feldobni, a farmra elvinni, rúdra kitűzni, a gyerek már leérettségizett, iskolába nem megy többet, fölöslegessé vált egyenruháját a rúdra felszögelni. Ehhez jön még a tűző napon itt-ott megolvadó műanyag arc, hónapok elteltével összekoszolódó, szakadt ruha, és kész a japán madárijesztő. Ha a varjakat nem is hatja meg, minden autóvezető garantáltan lefossa majd a gázpedált, amikor éjjel elhajt a rizsföld mellett, és a fényszóróban feltűnik a bokrok közt rothadó testetlen iskoláslány.

Végiggondoltam és fejben megírtam ezt a blog-bejegyzést. Örültem, hogy megértettem és magamnak racionálisan megmagyaráztam valami japán furcsaságot. Két nappal késöbb elmentem ebédelni egy belvárosi étterembe, a 2. emeletre. Szűk, zsúfolt utcák, irodaházak. Ebéd közben kinézek az ablakon, és megáll a kezemben a kanál.  Na és IDE bazmeg minek kell kitűzni??

(Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
https://www.facebook.com/majideblog/)