maji-de

日本

A vasúttársaság HR-es emberei helyet foglalnak a hosszú írósztal mellett. Az asszisztens behívja az első jelentkezőt. Az állásinterjú nem tart fél percnél tovább. Miért szeretne nálunk dolgozni? “Nos, fontosnak tartom az utasok tájékoztatását...” kezdene bele az illető, dohánytól és whiskytől rekedtes hangon, de rögtön leállítják. Köszönjük, következő. Ugyanaz a kérdés. “Régi vágyam, hogy vonatokon...” határozott, mély, férfias hang, azonnal félbeszakítják őt is. Köszönjük, majd értesítjük. Még csak két perce kezdődtek a ma reggeli állásinterjúk, de már a harmadik jelölt lép be az ajtón. “Azért jelentkeztem erre az állásra...” vág bele lehalkított, szándékosan lágy orrhangon, mire a céges vezetők azonnal felpattannak és kezet ráznak vele. Ön fel van véve.

Sokszor lejátszom a képzeletemben a fenti jelenetet, mert majdnem minden alkalommal, amikor bemondanak valamit a metrón, vonaton, állomásokon, elámulok azon a mesterségesen nazális tónusú hangon, amit ilyen helyzetekben a japánok használnak. Egy ideig tényleg azt hittem, hogy bizonyos pozíciókhoz szakmai követelmény a veleszületett finom(kodó) hang. Aki természetesen erős, nyers módon mondja ki a szavakat, az elől egyszer s mindenkorra el van zárva a “vasúti bemondóember” karrier.

Aztán egyszer túl korán érkeztem meg a szállodámba. Még várnom kellett 30 percet, amíg kitakarítják a szobámat és becsekkolhatok. Leültem a lobby-ban egy fotelbe, és úgy tettem, mint aki magazinokat nézeget, de igazából a két recepciós beszélgetését hallgattam. Nem volt forgalom, ráértek dumcsizni, én meg kipróbáltam, mennyit értek meg a japán sztorikból. Ez azért volt fontos, mert így már eléggé megszoktam és ismertem a hétköznapi, “civil” hangjukat ahhoz, hogy egyértelműen érzékelhessem, hogyan váltottak át erről - amikor a liftből kilépett egy vendég és feltett pár kérdést - a hivatali hanghordozásukra. Halkabb, nazálisabb, az addiginál kicsit magasabb, és nem utolsósorban édeskés hang volt ez. Még a mosolyt is hallani lehetett benne.

A következő eseten már nem is lepődtem meg igazán. Japán kolléganőmmel beszélgettem, teázgattam, amikor megcsörrent az íróasztalán a telefon. Ügyfél hívta. Nehezemre esett elhinni, hogy a hang, ami beleszólt a telefonba, ugyanahhoz az emberhez tartozik, akivel eddig beszélgettem. Elég jóban voltunk ahhoz, hogy, miután letette, kimutassam a megdöbbenésemet. Elmeséltem korábbi hasonló élményeimet, magyarázatot követeltem és kaptam. Kifejtette, hogy az elfogadott, meghatározott hangnemre természesen mindig vigyázni kell, ha ügyféllel beszél az ember. De ez tízszeresen igaz a “phone manners” esetében (és ez vonatkozhat nem-telefonáló körülményekre is, lásd bemondások a vonaton), amikor mimikával, testbeszéddel nem, csak a hangoddal tudod kifejezni az udvariasság szükséges szintjét.

Ami az én füleimnek szimplán csak határozott vagy magabiztos hangnak tűnik, azt ilyen helyzetekben egyes japánok erőszakosnak, tolakodónak érzékelnék. Az optimális finomságú, kedvességű és magasságú hivatalos hang megütése nem egyszerű, ez egy gyakorolható és fejleszthető tudás, és mint minden ilyesmi, magával hozza a többieket legyőzni akarást. Ki tudja mindenkinél udvariasabban felvenni a telefont egész Japánban? A kivételes etikett-érzékkel megáldott japánok az évente megrendezett országos bajnokság keretein belül eshetnek egymásnak. Nagyjából ötven éve, évi 12,000 versenyző részvételével. Sok hónapnyi felkészülés, városi, megyei, országos fordulók, tévében, zsűri és közönség előtt, egy asztal és egy telefon, egy megadott szöveg, és annyi lefinomított, lágy “moshi-moshi”, ami a csövön kifér.

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Valahol olvastam, a gazdag ember és a vagyonos, az két nagyon más kategória. A gazdag az, aki minden hónap végén rendszeresen zsíros fizetést kap, amiből kénye-kedve szerint tud élni, és soha semmiben nem szenved hiányt. A vagyonos ember pedig az az illető, aki a gazdagnak (mindegyiknek, ahány csak az alkalmazásában áll) a zsíros fizetést minden hónapban átutalja. A definíció nem segít abban, hogy mi a megfelelő szó a vagyonos ember házastársára (néha férj, néha feleség), akinek se alkalmazottakat nem kell kifizetnie, mert céget nem vezet, de fizetést se kapott soha életében, csak a partnerétől kell kérnie időnként. Elárulom, én magamban, titokban, egyetlen kifejezést szoktam használni az ilyen emberekre, arra a kevésre, akit ismerek: tanítvány.

A tanítványoknak nehéz úgy mesélniük a hétköznapjaikról, hogy az valamilyen módon le ne leplezze az anyagi helyzetüket. Így aztán a vagyonosság ténye nem sokáig maradhat titok, főleg amikor valaki abban a végzetes betegségben szenved, amit a távolkeleti orvostudomány “flancolás” néven ismer. A flancolás arról ismerhető fel, hogy válasz formájában hangzik el, egy olyan kérdésre, amit én nem is tettem fel. Kedvenceim közül három: 1) Aki elmeséli, hogy a múlt héten - ha már Japánban járt valami lemezszerződés miatt - nála ebédelt a Mick Jagger. 2) Aki kénytelen volt taxival jönni az órámra, mert megbetegedett a sofőr. 3) Aki nem tudja eldönteni, két hegy közül melyiket vegye meg a lányának, hogy ő majd ott építse fel a szállodáját.

Van azonban egy másik, pszichológiailag érdekesebb, rongyot-nem-rázó kategória is, akinek a vagyonosságára akár hónapokig sem derül fény. Harapófogóval kell kihúzni belőlük a részleteket, és ha lebuknak, akkor - mintha szégyellnék a dolgot - igyekeznek minél gyorsabban kimagyarázni magukat. “Hétvégén megint szervízbe kellett vinnünk a Rolls-Royce-t... De nagyon régi modell, már ütött-kopott, tényleg.” “Nem tudom kicseréltetni a kabátot, nem boltból van, hanem egy Chanel divatbemutatóról. De nem olyan exklúzív, csak kicsit volt zártkörű, még újságírók is bejöhettek.” 

Tisztában vagyok vele, hogy mindez hogyan hangzik. Megjátszott elszólásnak, álszerénykedésnek, leplezett felvágásnak. Azt, hogy nem erről van szó, hanem őszinte, normális nénikről, akik kedves ügyetlenséggel próbálják eltitkolni a vagyonosságukat, mert kínosnak érzik erről beszélni, mindezt persze nem tudom alátámasztani se észérvekkel, se bizonyítékokkal, csak a szavammal. Az utóbbi és az előbbi típus közti különbséget úgy tudnám összefoglalni: azok, akiknek a márkajelzés nélküli Armani póló is jó (elég, ha ők tudják, hogy az van rajtuk) és azok, akiknek csak a márkajelzéses jó (nem elég vagyonosnak lenni, annak is kell látszani).

Akár gazdag, akár vagyonos, akár feleség, akár férj, akár szerény, akár dicsekvő, az én szempontomból ezekben a sztorikban ugyanaz a lényeg, mint az összes többiben: ne legyen túl hosszú, hogy a többi tanítványra is elég idő jusson / megjegyezni mik azok az igealakok, amiket rendszeresen elront, és a végén visszatérni rájuk / óra után lejegyezni a főbb eseményeket, terveket, amikről mesélt, hogy a jövő héten lehessen ezekre utaló kérdésekkel indítani az angolórát. Ez nem jelenti azt, hogy az érdeklődésem a beszélgetésünk során megjátszott lenne. Az esetek 99%-ában, az alatt az idő alatt, amíg nem tanítom őket, tehát se az óránk előtt, se az óránk után, egész héten, nem vagyok hajlandó fejben mindazzal foglalkozni, amiket elmesélnek. Nem akarom, hogy itthon eszembe jusson, nem akarok érzelmileg belevonódni, mert azt rossz szakmai hozzáállásnak érzem, túl fárasztó és fölösleges. Ezzel viszont - azt tapasztalom - tökéletesen megfér az, hogy addig a 30 percig, amíg ott ülnek velem szemben és mesélnek, őszinte kíváncsiság van bennem, és fontos a számomra, hogy egy igazi jó tartalmas beszélgetés alakuljon ki.

Az előbb említett 99%-ból következő maradék 1%-ba, azokba az esetekbe, amikor még itthon is azon töprengtem, amit az egyik hölgy mesélt (mert már a sokadik volt, aki ugyanezt a témát felhozta), ide tartozik az “ore, ore” néven ismert bűncselekmény.

Az “ore” egy a számtalan kifejezés közül, amivel az ember saját magára utal, és a jelenség teljes Japán neve “ore, ore sagi”, magyarul nagyjából az “én vagyok, én vagyok - csalás”. A most japánban élő idős generációból sok embernek - gondolom a buborék-korszak mesébe illő gazdasága révén - fantasztikus összegek vannak felhalmozva a bankszámláin. Ezekről a japán nyugdíjasokról általában elmondható - változó gyakorisággal - a következő három tény: Nagyon szeretik a családjukat, nem jól hallanak, nagyon naívak tudnak lenni. Amikor mindhárom körülmény egyszerre adott, olyankor esik valaki áldozatul az “ore, ore sagi”-nak. 

A képlet végtelenül egyszerű. A csaló felhívja az idős hölgyet telefonon, és ahelyett, hogy bemutatkozna, csak annyit mond “én vagyok, én vagyok”. A néni ilyenkor kapásból feltételezi, hogy az “én” a fiát vagy az unokáját takarja, talán vissza is kérdez, te vagy az Taku? A magát Taku-nek tettető csaló ezután - riadt, sokkos hangon - előad egy kellően zavaros történetet arról, hogy miért van szüksége nagyon gyorsan nagyon sok pénzre. Szerencsejáték, maffia, behajtók, repülőjegy, vészhelyzet, stb. Az erről szóló japán újságcikkek tele vannak a különféle kamu háttérsztorikkal - azért is, hogy az idősebb újságolvasók fel legyenek rájuk készülve. Én hadd meséljem el azt, amit konkrétan az én tanítványomnak próbáltak (sikertelenül) beadni, azért is, mert kivételesen gusztustalannak találom. 

A magát a tanítványom fiának kiadó telefonáló azt állította, hogy karambolozott, saját figyelmetlenségéből, és belehajtott egy másik kocsiba, amiben egy terhes nő ült. A nőt most vitték be a kórházba, de nincsen egészségbiztosítása, és nem operálják meg, hacsak valaki ki nem fizeti helyette a 2 millió yenes műtétet. Perceken is múlhat a dolog, úgyhogy erre és erre a bankszámlára utalja át azonnal az összeget. A tanítványom már nyúlt is, nem a bankkártyája után, hanem a mobiljáért, hogy felhívja a fiát, és - csak a biztonság kedvéért, az első perctől tudta, hogy csalásról van szó - rákérdezzen a dologra.  

A Japantoday szerint - és nehéz lenne ezzel vitatkozni - sokat rontott a helyzeten, hogy 2014-ben hackerek feltörték a nyugdíj-nyilvántartó adatbázist, és többmillió ember személyes adatai (név, cím, telefonszám, havi nyugdíj összege) szivárogtak ki. Az “ore, ore” elkövetők általában nem hivatásos bűnözők, sokszor csak csóró egyetemi diákok, viszont akiktől tanulnak, azok már igen. A yakuza csoportok egyik szolgáltatása, hogy a csaláshoz szükséges alapismereteket, színészkedési fogásokat, sztenderd szövegeket, újabb és újabb technikákat tanítanak be az erre jelentkezőknek. Az elmúlt tíz évben (a folyamatos figyelmeztetések ellenére) mind az áldozatok száma, mind a kicsalt összegek mérete egyre csak emelkedett. A 2014-es adatok szerint Japánszerte több mint 11,000 embert vertek át ezzel a módszerrel, akik összesen 38 milliárd yent (100 milliárd forintot) utaltak át a csalóknak. 

Az előbb említett esetnek az lett a vége, hogy az illető 5 perc múlva, bosszankodva, visszahívta a tanítványomat, számon kérve tőle, hogy még nem érkezett meg a kétmillió yen a számlára. A hölgy elnézést kért, és megmondta, hogy szerinte a banki átutalás túl lassú, a legbiztosabb az lesz, ha személyesen beviszi az összeget készpénzben, megtudhatná-e, hogy pontosan melyik kórházba menjen? A telefonáló azonnal lerakta. 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Miért néz rám mindig olyan furán? Mi ez az idióta vigyor? Miért találkozom vele ilyen gyakran, miért van ott majdnem minden étteremben, ahova bemegyek? Miért látszik a pici fütyikéje, és főleg hogy lehetnek ekkorák a heréi?!

Ezek a kérdések sokat foglalkoztattak az elmúlt hetekben. Aki járt már Japánban és tud egyet s mást a folklór hagyományairól, az könnyen lehet, hogy szintén feltette már magának ugyanezeket a kérdéseket. (De nem zárhatjuk ki a lehetőséget, hogy mások is, Japántól teljesen függetlenül.) Lefordítani - minden jelentésárnyalatával együtt - nem lenne egyszerű, úgyhogy hadd utaljak rá ebben a bejegyzésben a japán nevén: természetesen a tanukiról van szó. Az emberek egy része angolul raccoon-nak hívja, addig amíg az emberek egy másik része rájuk nem szól, hogy ez hülyeség. A tanukinak ugyanis nincs köze a mosómedvéhez, mármint biológiailag, ránézésre persze fekete maszkja van mindkettőnek, de hát a delfin is úgy néz ki, mint egy hal, aztán meg tessék. Közelebbi rokonságban van a farkasokkal és a rókákkal, és a hivatalos angol neve egyébként “raccoon dog”, ami magyarul viszont nem “mosómedve kutya”, hanem “nyestkutya”. 

A valódi tanuki egy kedves, jópofa erdei szőrgombóc, és jogosan közkedvelt Japánban, de igazán népszerű formája a mesékben felbukkanó varázstanuki, egy alakváltoztató, misztikus lény. Érdekes, hogy rokona, a róka, hasonló karriert futott be a nyugati, állatszereplős tanmesékben (és némileg a viccek világában is, bár ott a Nyuszika a domináns). A japán folklórnak távolról sem vagyok a szakértője (majd kommentekben szépen ki lehet ezt egészíteni, aki nálam járatosabb ebben a témában), de annyit azért sejteni vélek, hogy ennek a világnak az alapvető szereplői a “yokai” lények: általában rosszindulatú, hátborzongató(an aranyos), gyakran állatformájú démonok, szellemlények, jelenések. A szerencsésebb egyedek alakváltoztatási tehetséggel születnek, ők így már az “obake” kategóriába esnek - ezt szokás kísértetnek, ghost-nak fordítani. Az olyan obake, ami tanuki, az következésképp egy bakedanuki. 

Alapvetően jószándékú, a legendákban lépten-nyomon felbukkanó, joviális rosszcsontról van szó. Szeret emberré változni, vagy embereket mássá változtatni, vagy embereket megszállni. Az aprócska dísz-figurától elkezdve, az agyagszobrokon át, az emberméretű szörnyig mindenféle formában felfedezhető Japánban, főleg éttermekben. Pofákat vág, csínytevéseit kedvesen hülye mosollyal kíséri, és szeret a saját nagy pocakján dobolni. A kezében majdnem mindig felfedezhető egy félig üres szakés üveg. A tanuki szerény méretű péniszét megdöbbentő, gigantikus, tekintélyt parancsoló herék ellensúlyozzák. Néha átveti őket a vállán, és úgy viszi magával, csomagként. Néha a többi tanukihaver dobolgat rajta. A tanítványaim közül párat kifaggatam erről az anatómiai sajátosságról (éppen herékről beszélgettünk, úgy általában, úgyhogy feldobtam ezt a tanuki kérdést), de megoszlanak a vélemények. A legmeggyőzőbbnek a következő tűnik: amikor régen aranyrögöket kellett aranylapokká kikalapálni, az emberek előszeretettel csomagolták a rögöket tanukibőrbe, aminél ellenállóbb anyag nem volt. Az aranyrög (kin no tama) és a here (kintama) hasonló hangzása miatt a két dolog összekapcsolódott, és a legendák bakedanukijának hatalmas heréi - vagy, egyesek szerint, valójában pici heréi, csak hatalmas herezacskója - mára már a gazdagság, jószerencse szimbólumává váltak. 

Az elképzelés tehát, amire talán sokan asszociálnának kapásból, hogy a méretes zacsi a szexuális energiát, férfiasságot, termékenységet és hasonlókat szimbolizálná, teljesen alaptalan. A golyókkal kapcsolatban egyébként nekünk magyaroknak is van egy érdekes tévedésen alapuló történetünk. A magyar kártya egyik színe (ahogy ezt a Nádasdy Ádám valamelyik írásából még régen megtudtam) németül eredetileg “Schelle”: csengettyű vagy csörgő, ahogy az a képen igazából látszik is. A magyar katonák viszont, akik ezt a német katonáktól eltanulták, a szónak csak a szleng jelentését ismerték (here), és ezért kezdték el ezt a színt magyarul töknek hívni.    
 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Öt emlékezetes jelenet az óráimról. 

1) Japán tizenévesekhez képest feltűnően laza, szemüveges kissrác. Sajátos látásmódja van, észreveszi a dolgok humoros oldalát, és birtokában van egy ritka, értékes képességnek, az öniróniának. Óra elején a “can” segédigét gyakoroljuk, kérdezgetjük egymást, ki mit tud, nem tud csinálni. “Can you play JENGA?” kérdezi ő tőlem, amin én csak elnézően mosolygok, és annyit válaszolok: “I’m a JENGA master.” “Ooh...” suttogja tiszteletteljesen, és elismerően bólogat. Óra után még ott marad kicsit a suliban, amíg nem jön érte az anyukája, leül játszani a JENGA-val, nekem szünetem van, beszállok én is egy kicsit. Amint hozzáérek az első fakockához az egész torony összedől. Srác higgadt marad, felvonja a szemöldökét, szemüvege fölött lassan rám néz, és annyit mond: “...JENGA master?”

2) Mindenki tudja, hogy a japánok egymás közti kommunikációját rengeteg szabály köti és irányítja. Adott élethelyzetben használható szavak, megfelelő hanglejtés, szóba hozható témák. A normákat követni illik, de szeretni nem muszáj, és sok japán azért iratkozik be a cégem óráira (ami “English conversation lesson” név alatt fut), hogy nyíltabban és kötetlenebbül beszélgethessen az őt érdeklő dolgokról. Mi ennek a hátulütője? A lazaság és a nyíltság rosszul értelmezett elképzelése. Vagyis: “Japánul vigyáznom kell, de angolul bármiről lehet beszélni.” Minden kollégám tudja, hogy az ártatlan óraeleji “how are you?” (ami különben is inkább csak köszönés, mint valódi kérdés) az intim és kínos vallomások lavináját indíthatja el. Pár példa az erre adott válaszokból. “Nem túl jól, találtak egy tumort az agyamban.” “Hát elkaptam valami vírust, ma egész nap heves hányás és hasmenés.” “Hm, hát sajnos tegnap meghalt az apukám.”

Ezért aztán nem minden aggodalom nélkül teszem fel most a kérdést, how are you, az 50 éves, hiper-beszédes, hiper-érzékeny hölgy tanítványomnak. “Jaj, hát nagyon rosszul, mindenem fáj, egyik doktor se tudja mi bajom lehet.” Látom, hogy - ez nála nem ritkaság, és épp ezért nem is jelent túl sokat - a sírás közelében van. Úgyhogy gyorsan megpróbálom elvenni a helyzet élét, és - esetlen, bugyuta módon - feloldani a hangulatot egy viccel.
Én: Tudod, van az, hogy doktor úr, ha megbököm a homlokom az fáj, ha megbököm az oldalam az fáj, ha megbököm a combomat, az is fáj, mi lehet ez? Hölgyem, önnek el van törve a mutatóujja.
Tanítvány (mindezt figyelmesen végighallgatta, most rémülten kérdezi): Japánban ilyen megtörténhet?! Jaj, hát ezt nem gondoltam volna.
Én: Várj, ez nem történt meg! Csak érted, maga az ujja fáj neki, nem az, ahol megbökte...
Tanítvány: Jaa, hogy az ujja! Szerencsétlen nő, de szörnyű lehet ez.
Én: Figyelj. Ez nem igaz történet. Csak ilyen kitalált vicces hülyeség.
Tanítvány (két másodperc heves agymunka, felismerés, hatalmas hahotázás, majd ültében meghajol felém): Ah, sensei, ez humoros, nagyon köszönöm a viccet!

3) Amikor elkezdtem ennél a cégnél dolgozni, minden napra ki volt jelölve egy helyszín (város vagy kerület), ahol tanítanom kellett. Hétfőn az ötkerben, kedden Kőbányán, szerdán Zuglóban, csütörtökön Martonvásáron, pénteken Szentendrén - ez lehetne az otthoni megfelelője a szerződésnek. Az évek során aztán át-átraktak más nyelvsulikba, áprilisban szeretik megkeverni és újraelosztani a tanáraikat. Az eredeti órarendemből mára szinte semmi nem maradt, az ötből négy napon már rég nem ott dolgozom, ahol anno kezdtem. De a csütörtök kivétel. A “Tsuga” nevű városban az első naptól töretlenül tanítok, elkerülhette a főnökeim figyelmét, ott lettem felejtve. Tanítványok mindig jönnek-mennek, mindig van kitől búcsúzkodni, és mindig van kinek szintfelmérő próbaórát tartani. Két tanítvány van összesen, akik a Japánba érkezésem óta megszakítás nélkül járnak az órámra.
 
Ezek egyike ül most velem szemben. Az első óránk idején 12 éves volt, most 17. Emlékszem, ahogy régen számokat és színeket tanulunk, three red cars, four green bears, és a “társalgási” jellege az órának abban merül ki (ami persze az akkori szintjéhez képest nagy eredmény volt), hogy do you like pizza, yes I do, no I don’t. Az asztalon most előttem itt fekszik a felsőfokú szóbelire felkészítő feladatgyűjtemény, a téma a környezetvédelem, és a lány épp itt tart a rögtönzött beszédében: “Fontos lenne, hogy Japán, más országokkal együttműködve, korlátozza a széndioxid kibocsátást.” Szemtanújának lenni, hétről hétre, annak a fejlődésnek, aminek a során a három piros autótól idáig eljutott, és arra gondolni, hogy ebben egy töredéknyi részem nekem is volt, ez valami kurvajó érzés. 

4) Negyvenes éveit taposó háziasszony. Az óráról rendszerint mosolytalan, rossz hangulatban távozik. Ez csak azért nem aggaszt, mert már eleve így is érkezik. Ma már tudom, hogy az angolórának ehhez semmi köze. Valószínűleg se nem javít, se nem ront azon az általános apátián, amiben a nő létezik. A nyelvtani feladatokon végigvonszolja magát, ahogy az egész órán is végigvonszolja magát, és minden bizonnyal az egész napon és a héten is. Emlékeztet egy matektanárnőre, akit régen ismertem, és reggelente úgy ment be dolgozni: “Na, ezt a napot is leutálom.”
Én (megfeledkezve róla, hogy háziasszonyként neki egyik nap sem munkanap, vagy mindegyik az, ahogy tetszik): Hogy telt a hétvégéd?
Ő: Nem tudom. Semmi. Szokásos. Ahogy a múlt héten is. 
Én: Most van cseresznyefa virágzás, nem mész a barátnőiddel hanami-ra?
Ő: Nem tudok menni, nem bírom az alkoholt.
Én: Hát legfeljebb akkor majd te nem iszol, olyat nem lehet?
Ő: Áh, nem jó. Akkor csak nekem nem kell majd pisilni, és amikor mindenki egyszerre elmegy vécére, csomó ideig ott maradok egyedül.
Én: Akkor menjetek moziba, van most pár jó film.
Ő: A mozi nem jó. Egy film legalább egy óráig tart, olyan sokáig sötétben nem tudok ébren maradni. Csak a film végénél ébredek fel, és sosem tudom, ki kicsoda.
Én: Aha, hát értem. Esetleg egy kávézó? Jót dumcsizni, itt van két sarokra a Starbucks...
Ő: Jaj, na azt nem, a Starbucks-ot nagyon nem szeretem.
Én: Hogyhogy?
Ő: Ott nagyon nehéz rendelni!
Én: Nekem eddig mindig sikerült.
Ő: Túl nagy a választék, rengeteg féle kávé, forró, jeges, négyféle méret, nem lehet ezt követni, belezavarodok, és nem tudok rendelni. Mindig előre engedem a barátnőmet, aztán csak rámondom, hogy “én is ugyanazt”.

5) Két tizenéves srác, 13 éves mindkettő, és három dolog van jelenleg az életükben, amit nagyon bírnak. A focit, az angolt, és egymást. Ez utóbbit persze állandó kölcsönös basztatással próbálják elrejteni. Mindkettő hatalmasakat röhög a másik nyelvtani hibáin az órámon. Hatalmasabbat már csak a saját hibájukon nevetnek. Japánul az órámon megszólalni nem szabad, ha az egyiknek mégis kifut egy szó a száján (például ITAI = aú! ha beüti a lábát), a másik rögtön lecseszi, hogy itt nem szabad japánul beszélni, és azonnal szól nekem, hogy beárulja, ha esetleg én nem vettem észre. Sajna a pillanat hevében megfeledkezik magáról, és a beárulás is japánul történik, úgyhogy én most végül őt cseszem le, a haverja legnagyobb örömére. Az óra elején rendszerint megkérdezem, mit csináltak ma, és ők rendszerint egymás helyett próbálnak válaszolni, elmondani, hogy a MÁSIK mit csinált ma, ami válogatott égő, ciki, kamaszos hülyeségek sorozata, mely nyomokban tartalmaz tényeket is, de leginkább csak fikciót. Én szívesen hagyom, hogy kitombolják magukat, egyrészt mert angolul megy az egész, ami jó, másrészt látom, hogy nincs mögötte bántani akarás, harmadrészt a kompetitív szellem, az egymást legyőzni akarás baromi jó motiváció a tanuláshoz: minden feladatot előbb és kevesebb hibával akarnak befejezni, mint a másik! Most egyes szám harmadik személyű névmások használatát gyakoroljuk, olyan helyzetekben, ahol bemutatsz valakit valakinek. Magyarán, this is Joe, he is my father, vagy this is Suzuki, she is my math teacher. Rámutatok az egyik srácra, és közben a másiktől kérdezem, who is this? Látványos szenvedés, ki kell ugye mutatni, hogy ő még beszélni se nagyon akar erről az szánalmas alakról, aki itt ül mellette, de végül csak kinyögi, a hangjában megvetéssel: “This is Yuki. He is my classmate.” Yuki erre belerúg egy közepeset a srác bokájába, mire az gyorsan kijavítja magát: “He is my friend.” Yuki erre még nagyobbat belerúg, és fenyegetően is néz, a haverja megtörik és kimondja a végleges verziót: “OK, OK... He is my best friend.”

És befejezésül egy fotó. 300 yenért találtam egy csomag nagyméretű képes kártyát, állatok alsó és felső fele van rajtuk, össze kell őket párosítani, memóriajáték, szókincs-fejlesztő. A négyfős általános iskolás csoportomon teszteltem a terméket, akik totálisan rákattantak, lásd a reakciót a képen. Persze nem a rendeltetésszerű használata volt igazán sikeres, hanem a különböző állatok összepárosítása, és az így létrejött mutánsok elnevezése, az eredeti szavak darajaiból. Kedvenceim: ALLI-PHANT (alligator és elephant) illetve CHEE-PACA (cheetah és alpaca). 

Az előző “best of” gyűjteményem megtalálható itt.

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

A szó szoros értelmében vett perspektíva, a különböző pontokból különböző szögben elénk táruló látvány Takashi Murakami számára természetesen nem csak konkrét fizikai értelemben, hanem metaforaként is lényeges. Az az emberi ösztön, ami azt mondja: menj oda ahhoz, ami érdekel, hajolj közelebb hozzá, hogy alaposabban megvizsgálhasd - teljesen érthető, de időnként az ellenkezője még jobban beválik. Ha valamit igazán meg akarsz érteni, távolodj el tőle. Az épület főbb vonásai, a nép alaptermészete csak messziről szemlélve válik világossá. Úgy is meg lehetne ezt fogalmazni: aki sosem hagyja el az országát, az sosem fogja azt igazán megismerni, és ezt a (paradox?) nézetet képviseli Murakami is.

Amit klasszikus festészeti képzése során elsajátított, amit az európai szépművészet régi és új irányzataiból tanult, azt egy attól teljesen idegen téma (saját hazája) bemutatására használja fel. Egy ország művészeti arculatának nem csak tartalmi-tematikai részét lehet megragadni, és nem is csak a jellemző stílus sajátos vizualitását, ezek közérthetőek és fontosak, de mégsem ez a dolog lényege. Más szóval, lehetséges, hogy előszeretettel használja fel a japán popkultúra ikonikus elemeit (rajzfilmfigurák) és a jól ismert harsány, szándékosan eltúlzott, rikító színeket, mégsem ezek azok, amik igazán japánná teszik a képeit, hanem az a radikális álláspont, ahogy nem hajlandó egyértelműen eldönteni, hova tartozik ő, magas vagy populáris művészetbe. A “high-brow” és “low-brow” közti ingadozás egy fontos gesztus, mert - és ebben képviseli például igazán a szülőhazája művészeti látásmódját - azt hivatott megértetni az emberekkel, hogy a “low-brow” sem automatikusan “low”: A médium maga nem határozza meg a mű értékét, az anime stílus - mint eszköz - nem feltétlenül kárhoztatja a festményt a tömegkultúra sorsára.

A kategóriák, amikben a kreativitás megnyilvánulhat, és a “múzeumi” szépművészet kánonjába bekerülhet, Japánban másképp vannak meghatározva, másképp vannak kijelölve, mint ahogy azt a nyugati művészettörténeten edződött szem megszokta. Azt viszont ne higyjük, hogy ennek a látásmódnak az elfogadtatását Murakami kizárólag az európai / amerikai közönség esetében látja szükségesnek. Saját hazájában sincs mindig egyszerű dolga, a képlet tehát így fest: Murakami nem annyira világrészek között húzza meg a határvonalat, hanem az embertípusok között, akik befogadják a műveket. Miközben a “graphic novel” egyértelmű és kiérdemelt népszerűsége bizonyítja, hogy a képregény műfaja a nyugati világban is képes felküzdeni magát szépirodalmi státuszba, aközben a konzervatív ízlésű japán múzeumlátogatók közt is akad, aki fanyalogva és gyanakodva tekint például a “Superflat” kiállításra. 

Amikor “Superflat” nevű kiállítás-sorozatában és mozgalmában számos animátort, illusztrátort, mangarajzolót is bevont, hogy együtt dolgozzanak azon, hogyan lehetne ma művészileg hitelesen kifejezni a japán történelem meghatározó, traumatikus katasztrófáit, akkor Murakami nemtitkolt célja az volt, hogy mind Japánon kívül, mind Japánon belül újragondoltassa az emberekkel a tömegkultúra és a magaskultúra határvonalait. A művészetben rejlő kiaknázatlan potenciál élő megtestesítője - így tekint ő erre a projectre.

Az ábrázolás módja hol ünnepli és igenli a világszerte híres japán popkultúrát, hol kritikusan kezeli. A szándékoltan gyerekes vonalvezetéssel Murakami, saját bevallása szerint, a felnőtté válástól való félelemre utal, a fényesen csillogó lapos arcokon tátongó üres tekintetű szemek hol a japán fogyasztói társadalom rideg ürességére emlékeztetnek, hol a háború utáni japán szexualitást meghatározó fétiskultúrára. Murakami sosem annyira felszínes, hogy a modern trendeket előzmény nélkülinek hinné, és a műveltsége lehetővé teszi, hogy pontosan lássa a kapcsolatot a 21. századi grafikusok és designer-ek munkássága, valamint a hagyományos japán ábrázolásmód között. A felvirágzó manga-kultusz és a japán festészet/rajz 17.-18. századi úttörői közti híd a kétdimenziósság hangsúlyozása, és amit Murakami a Superflat-ben létrehoz, az ilyen módon nem csak kortárs társadalmi szatíra/paródia/tisztelgés, hanem a japán művészet összetéveszthetetlen japánságának a kifejezése is.

Nehezen felfogható módon önálló kiállítása sosem volt Japánban, egészen az idei évig, amikor is a Mori múzeumban (Roppongi) végre meg lehetett nézni nem csak a régi, világhírűvé vált műveit, de egy újabb lélegzetelállító darabot is: Az “500 Arhat” című 100 méter széles buddhista inspirációjú festmény a március 11-i földrengésnek és cunaminak állít szemkápráztató emléket. Én személy szerint kétszer is elmentem erre a kiállításra, és a Murakami világát meghatározó pszichedelikus színkavalkád és groteszt-megrázó látványvilág (együtt mindazzal, amiről szól) nekem életreszóló élmény volt. 

“Nekünk, akik Ázsiában születtünk, a művészet mibenléte állandó probléma, mert az uralkodó művészet-definíció a nyugati művészettörténet fejlődése felől van meghatározva. Itt keleten nekünk van egy másik, saját történetünk, és ahhoz, hogy művészként életben maradhassak, mindkettővel szembe kell néznem. Az én személyes pozícióm az, hogy valahogyan elrendezzem a Kelet sajátos virágait, a háború utáni Japán vereséget szenvedett társadalmában kialakult őrület virágait. És ezt olyan módon tegyem, hogy a nyugati művészet keretein belül is életben maradjanak.” (Takashi Murakami)

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!