A Nagy Tohoku Földrengés

2011 március tizenegyedike - akárcsak idén - egy pénteki napra esett. Az első órám, laza, beszélgetős, úgynevezett „free conversation lesson”, két negyvenkörüli nővel, 2:30-kor kezdődött. Jó kedvűek voltak, rögtön belevágtak, hogy elmeséljék, miket vásároltak azon a héten. Az első földrengés 2:44-kor volt.

Akkor márciusban kilenc hónapja voltam Japánban, sok földrengést átéltem már, ismertem a különböző fajtákat, az átlagos hosszt és erősséget, a fontosabb biztonsági előírásokat. Sok angolórámat szakította már félbe kisebb-nagyobb rengés, de olyan egyszer sem volt, hogy a tantermet el kellett volna hagynunk miatta.

Van valami, amit kevesen tudnak róla, vagy legalábbis nekem váratlan élmény volt. Nevezetesen, hogy – sok esetben – először csupán hallja az ember, utána látja, és csak aztán érzi is a rengést. Ez a testhelyzettől, az emelettől és az épület típusától is függ. Ha épp fekszel, vagy falnak támaszkodsz, akkor persze rögtön észreveszed a legkisebb vibrálásokat is. Ezért tűnnek a rengések sokkal erősebbnek (és emiatt sokkal rémísztőbbnek) amikor alvásból riadok fel rájuk. Aki a tizedik emeleten lakik, annak a lakása akár még három-négy percig is inog, ide-oda, a földrengés vége után. A legmodernebb épületek (például a 634 méter magas Skytree torony) elemei közé ruganyos, rezgés-elnyelő anyagokat raktak, ami ugyan fokozza a kilengés intenzitását, de mégis biztonságosabb megoldás: Minél kevésbé rugalmas egy faág, annál könnyebb eltörni. Csakhogy Japánban a lakóházak többsége fából van, még azok is, amiket most építenek. És az bizony jó nagyot tud nyekkenni. Azon a pénteken egy Chiba nevű városban dolgoztam, egy kifejezetten régi épületben, egy fa-alapú irodaház harmadik emeletén, és épp a tábla előtt álltam.

Ennek megfelelően először csak egy halk, de gyanús reccsenésre figyeltem fel a falban, amit ritmikusan erősödő-gyengülő nyikorgás és ropogás követett, ahogy a régi deszkák mindenhol egymásnak feszültek. Ezután vettem észre, hogy a függönyök finoman lengenek jobbra-balra, ugyanígy a kabátok a fogason, a felnyitott laptop teteje, és a résnyire nyitva hagyott bejárati ajtó is.

A tanítványok, mint minden ilyen esetben, gyerekek és felnőttek egyaránt, rögtön rám emelték a tekintetüket és várták, én hogyan reagálok, hogy aztán annak alapján ők is eldöntsék, hogyan reagáljanak. „Földrengés van, mindjárt vége” mondtam a két hölgynek unottan, és visszaültem a székemre, hogy kijavítsam a házi feladatukat, de a nyugalmam már nem volt teljesen őszinte. Nem lehetett észre nem venni, hogy a rengés a szokásos három-négy másodperc után nem ért véget, sőt: a könyvespolcon a kis dísztárgyak egyre hangosabban rázkódtak. Egy pillanattal később valaki megállt a székem mögött, megfogta a háttámlát, és elkezdte jobbra-balra rángatni, mintha azt akarná, hogy leessek róla. Eközben egy másik láthatatlan ember az íróasztalunkat kezdte el erőszakosan lökdösni, amitől a tollak, tolltartók ide-oda csúszkáltak rajta. Ezeket az élményeket egy, maximum két másodperc alatt maradéktalanul felfogja az ember, és ad rá valamilyen ösztönös érzelmi választ. Az én esetemben ez a válasz nem a félelem volt, nem a menekülés, még csak bosszankodás sem, hanem egyszerűen csak teljes értetlenség. Olyasmi, amit akkor éreznék, ha kinyitom a lakásom ajtaját és azt látom, hogy minden bútorom tíz centivel a padló fölött lebeg. Azt, amit ott az osztálytermemben láttam/éreztem nem lehetett összeegyeztetni a valóságról addig kialakult elképzeléseimmel.

A japánok – akkor is, ha egyedül vannak, de főleg társaságban – a hirtelen jött, ösztönös érzelmeiket mindig azonnal szóban is kifejezik. Mintha a saját lelki életükhöz fűznének narrációt, mindig rögtön megnevezik az éppen tapasztalt érzést. Télen a buszról leszállva azt motyogják „hideg”. Amikor az aluljáróban majdnem egymásnak ütközünk felkiáltanak „meglepő”. Lépcsőn felfele caplatva azt szuszogják „fáradt”. És egyszer, egy házibuliban, amikor egy nagy állótükör valamiért meg lett lökve, és már dőlt volna rá valakire, a japán haverunk felkiáltott „veszélyes!”

Ennek megfelelően a tanítványaim most elkezdtek kiabálni: “ijesztő, ijesztő” és meglepő fürgeséggel beugrottak az asztal alá. Egy pillanatra eszembe jutott, mintha azt hallottam volna, hogy ez egy régi tévedés és kifejezetten rossz ötlet. Nem véd meg az igazán nagy bajtól: ha az épület összedől, az asztallap agyonnyomja, aki alatta van, vagy sokkal nehezebb lesz kimenekíteni. Ugyanakkor, ha az embereket megnyugtatja a biztonság illúziója, emiatt talán higgadtabban viselkednek katasztrófahelyzetben, és így mégiscsak van valami haszna. Emlékszem, hogy amíg ezt így végiggondoltam a két tanítványom kikiáltott rám az asztal alól, hogy most mit csináljunk, menjünk vagy maradjunk? Az utcára kimenni néha veszélyesebb, mert az ingadozó póznák között a magasfeszültségű vezetékek elszakadhatnak és fentről lelógva agyonvághatják az embert. A rengés közben tovább erősödött, de ez így keveset mond el az élményről. Az intenzitás idegesítő ingadozása, fokozódó és gyengülő hullámai, egy mozgó épület, egy csúszkáló padló szédítő érzése, mindez egyetlen nagy álomszerű benyomássá olvadt össze. Rászóltam az iskola-managerre, hogy álljon el az ablak mellől, nehogy megvágják a szilánkok, ha betörne, és közben gyorsan kitártam az osztályterem ajtaját, meg a lobbi bejáratát is, a lépcsőház felé. Ha elmozdul az épület, az ajtók kiszakadnak a zsanérból, beszorulhatnak a keretükbe, és akkor aztán nem mozdulnak, elzárják a menekülés útját.

Hirtelen minden mozdulatlanná vált. A rengés véget ért, és az egyhelyben álló tárgyak látványa olyan furcsa volt, mint hajózás után szilárd talajra lépni. Az első nyekkenés óta nem telhetett el több tíz másodpercnél. Kezdetét vette a tipikus veszély-utáni vicceskedés. A két nő már angolul piszkálta egymást, hogy kinek a pánikolása volt cikibb, az iskola-manager nevetgélve kérdezte, na, még mindig szeretnék Japánban élni, én pedig rendületlenül javítottam ki a nyelvtani hibáikat. Csak most eszméltem rá valami furcsára, és szinte meghatóra: a rengés alatt végig egyértelműnek tűnt, hogy az én feladatom eldönteni, mit csináljunk. Hiába, hogy én vagyok a külföldi, a tapasztalatlan, a japánul nem tudó, hiába, hogy nem gyerekeket tanítottam éppen. A tanári pozíció, és a velejáró tekintély és felelősség nem szűnt meg egy ilyen vészhelyzetben sem. Mind a tanítványok, mind a manager várta, sőt elvárta az utasításokat.

Az összes addigi rengés, amit Japánban átéltem, a mezei kis lötyögések, nagyjából havonta egy, és ez a legutóbbi is, ami épp véget ért, mind jobbra-balra irányú, oldalra kilengő típus volt. Ami kellemetlen, de inkább émelyítő, semmint rémísztő. A most kezdődő, második viszont egészen váratlan módon fel-le ugráló volt, ami az ösztöneimben azonnali és komoly veszély érzetét keltette. Hirtelen az eddiginél sokkal inkább kiszolgáltatottnak éreztem magam, és átbillentem a racionális mérlegelés szintjéről egy ősi, állati félelem szintjére. Hezitálás ezúttal egyikünkben sem volt: egyértelműnek látszott, hogy ki kell rohannunk az épületből. A lépcsőházból én még visszaszaladtam az osztályterembe a mobilomért. Amíg átsiettem a lobbin, a fénymásológép úgy ugrált felém a szobán keresztül, mint valami lomha, támadásba lendülő állat. Felkaptam a mobilom, és a polcokról tucatjával lepotyogó könyvek között visszaszaladtam a lépcsőházba, ahol még mindig ott állt az iskola-manager, rám várva. Ha valaki próbált már végigmenni repülőn, a folyosón, enyhe turbulenciában, ide-oda botladozva, az üléseknek támaszkodva, az el tudja képzelni, milyenfajta érzés volt akkor a lépcsőn lesietni. Közben pedig a szemem sarkából látni a falakon egymás után megjelenő hajszálrepedéseket, lepattogzó csempedarabokat.

Talán abban a pillanatban, ahogy kiértünk az utcára, ez a második, igazán nagy rengés is véget ért. A lámpaoszlopok, közlekedési táblák még lengedeztek, de épületekben, úttestekben semmilyen kár nem keletkezett. Minden házban berregett a vészcsengő, az utcai hangszórókból pedig folyamatosan szólt a hosszú, magas dudaszó, cunami-riasztás hangja, ez a kerület olyan öt kilométerre lehet az óceántól. Az utca megtelt a házakból kimenekült emberekkel, mindenki látszólagos nyugalommal álldogált. Telefonon hívogatták (próbálták) a családtagjaikat, és a fülükhöz tartott zsebrádióból hallgatták az egyre nyomasztóbb híreket. Kiderült, hogy rekorderősségű, 8.9-es földrengés volt, és ami a legrosszabb: nagyon közel, mindössze 60 km-re a kelet-japán partvidéktől, az úgynevezett Tohoku-térségtől, amit nemsokára valószínűleg el fog érni egy cunami. Mindeközben önkéntesek fényvisszaverős mellényben, védősisakban szaladgáltak épületről épületre, végignézni, hogy mindenki jól van-e. Csak lassanként ismertem fel bennük a minden nap látott arcokat: a pékségből a pénztáros lány, a trafikos öregember, stb. A nyelviskola közvetlenül a vasút mellett van, és ebben a percben megérkeztek a sínek közt libasorban vonuló embertömegek, akik a leállított vonatoktól sétáltak idáig, az állomásra, ahol a parkolót beterítették a felborult biciklik és robogók. A vonatok aznap már nem is indultak újra, gondolom ilyenkor végig kell először nézni az egész pályát, nem csúsztak-e odébb a talpfák sehol. A legtöbb nyelvtanár kollégám, akik 30-40 kilométereket utaznak minden nap munkába (ez az átlag japán ingázási távolság alatt van), aznap nem tudott hazajutni. Az iskolában aludtak, irodákban, vagy a közelebb lakó iskola-managerek lakásán. Én nem vonattal mentem aznap munkába, hanem biciklivel, egy óra alatt hazatekertem, és majdnem minden alkalommal, amikor megálltam a pirosnál, és leraktam a földre a lábam, nem éreztem stabil talajt a talpam alatt - több tucat utórengés volt még aznap délután és este. Közben újra lett mobilszolgáltatás, hívott a cégem, ahogy minden más alkalmazottját is, épségben vagyok-e, én is intéztem a szükséges telefonokat, megnyugtatni gyorsan a családot otthon. A biciklin hazafele még mindig viszonylag nyugodt voltam, nem voltam tisztában a történtek súlyával, vagy nem alartam tisztában lenni vele, meg voltam győződve, hogy holnap visszatér minden a megszokott kerékvágásba egész Japánban. Egészen addig, amíg otthon meg nem nyitottam a híreket és szembesültem mindazzal, ami Miyagi és Fukushima prefektúrákban történt.

Sendai reptér