Előfordul, hogy felhívnak a cégem központi irodájából: vészhelyzet van. Ez azt jelenti, valahol, valamelyik iskolában megszűnt a tanár. Holnapra kell valaki, aki odamegy és megtartja az órákat. Nehogy azt higgye valaki, hogy a háttérben megbetegedés áll. Ilyen fantáziátlan helyzetek csak filmekben fordulnak elő, a valóság mindig sokkal abszurdabb. Gyógyszergyártó cég nagy pénzt ajánlott a tanárnak, hogy új szereket próbálhassanak ki rajta, már benn is fekszik a kórházban. Vagy: A tanár annyira szórakozott, hogy rossz házba ment haza véletlenül, a szomszéd japán család nappalijában találta magát, ők megtették a szükséges lépéseket, a tanár bizonytalan ideig a rendőrségen lesz. Vagy: A tanár azt hallotta, hogy sok itt Japánban az ISIS terrorista, fél, hogy lefejezik, és addig nem megy munkába, amíg a cégünk írásban meg nem ígéri, hogy szükség esetén kifizeti a váltságdíjat. Ez csak hirtelen három példa az okokra (de el ne mondjátok senkinek, ezek céges titkok!), amiért amerikai kollégáim óráit meg kellett tartanom. Ilyenkor a főigazgató hív fel, és olyan félig-hivatalos, félig-haverkodó, átlátszóan hollywoodi hanglejtéssel kezdi: “Heeey, Marton, mi a helyzet? Figyi, kritikus helyzet állt elő, most aztán tényleg a legjobb, legmegbízhatóbb emberünkre lesz szükség!” Egészen belepirulnék ebbe a bókba, ha nem tudnám pontosan, hány másik tanárt hív fel minden héten ugyanezzel a szöveggel.

Rendkívüli tiszteletet vált ki belőlem a saját segítőkészségem, amikor elvállalom ezt a helyettesítést, és másnap délelőtt már úton is vagyok a nyelviskola felé. Hirtelen megszűnik a zene a fejhallgatómban. Lemerült az iPodom. Ez, hogy finoman fogalmazzak, tragédia. Egyrészt egy TOOL album szólt éppen, amit köztudottan nem szabad félbeszakítani, egyben kell végighallgatni. Ráadásul az iPodon volt elmentve a térkép a sulihoz. Baj van, baj. Japánban az utcáknak nincs neve, csak a kerületeknek, városrészeknek, környékeknek, azonbelül csak irányítószám alapján, mi az adott épület-komplexum kódja, illetve lakóházaknak adnak néha romantikus, hangzatos neveket. The Excellent Flower Mansion. Sky Heights Palace. Harmony of Love. Ilyeneket, meg mégilyenebbeket tessék elképzelni. Nem tudtam mást, csak a nyelviskola nevét. Kiválasztok egy elegáns, idősebb járókelőt, mert ő a legszimpatikusabb ember a közelben (magamat is beleértve), és elpanaszolom neki a helyzetemet, de soha nem hallott erről az iskoláról. Mit tesz ekkor a bácsi? Előveszi az okostelefonját, neten rákeres a suli nevére, az kidobja a telefonszámukat, ő felhívja őket, elmagyaráztatja velük, hogyan lehet odajutni, majd elismétli nekem.

Busszal kell menni, a megállóban még senki, én vagyok az első, aki odaáll az ajtót jelölő kis nyílra, de a következő öt perc leforgása alatt hosszú sor alakul ki mögöttem. Állhat ott vagy tizenöt ember is már, amikor a busz megérkezik és véletlenül nem pontosan áll be a megállóba, túl korán parkol le, így az ajtaja éppen a sor végénél nyílik ki. A japánok állnak tovább, rezzenéstelenül. Ott vár a busz nyitott ajtóval, a sor pedig ugyanúgy, mint eddig, mozdulatlanul, azzal a különbséggel, hogy mindenki engem néz, várakozóan. Végre megértem. Hátrasétálok a buszig, a sor utánam, bekanyarodva, és így szállunk fel egymás után.

A biztonság kedvéért nagyon korán indultam el reggel, most így van még kis időm az első órámig. Ülök a kávézóban, iszom a frapuccsínómat, és osztályozgatom a tanítványaim helyesírását, kiejtését, szókincsét. Márciusban lesz az évzáró, addig ki kell osztanunk az évvégi bizonyítványokat. Az A-B-C-D osztályzatok mellett mindenkiről egy bekezdésnyi szöveges értékelést is kell írnom. Kritikával, de nem bántóan. Barátságosan, de nem haverkodva. Elmerülök ebbe a (mind intellektuálisan, mind érzelmileg kimerítő) feladatba, és nem figyelek oda eléggé a holmimra. Már csak az órák megtartása után, a nap végén esik le, mert akkor venném fel: nincs meg a kedvenc téli sapkám. Nosztalgiával vegyes rémület uralkodik el rajtam, ahogy eszembe jut legutóbbi hasonló incidensem. Vissza a kávézóba, ami egyike azon kevés helynek, ahol követelmény az angoltudás, úgyhogy most nem erőlködöm, hogy japánul magyarázzam el, mi van. A japán barista először is bezárja a pultot, hogy senki ne zavarjon, tudjon rendesen velem foglalkozni. Végighallgat és elmondja, ha találtak is valamit, az a bevásárlóközpont “talált tárgyak osztályán” lesz, amit mindjárt megmutat, merre van. Mármint egy térképen, gondolom én magamban, de nem: kijön a pult mögül, otthagyja a kávézót, és elkísér, hogy biztosan megtaláljam. Ha ez nem lenne elég (pedig az), feltételezve, hogy én japánul nem tudok, a találttárgyakos hölgy pedig angolul, elmagyarázza neki a paramétereket: mit, hol, hány óra körül, milyen színű.

Kell vennem egy hordozható töltőt. Akármilyen haverkodva hív is fel a főnököm, egy ideig több helyettesítést nem vállalok. Talán a mai napból még egy blog-bejegyzést is lehetne kerekíteni. Ez a három gondolat foglalkoztat miközben késő este, a váratlan jófejségek sorozatától mámoros állapotban, kedvenc téli sapkámmal a fejemen sétálok hazafele.     

(Ha tetszik a blog, látogasd meg a facebook oldalát! Az új írásokat - nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról - ott mindig megtalálod.)