Széles látókört, emiatt rugalmas gondolkodást, emiatt egészséges önkritikát, és végül emiatt önbizalmat - szerintem ezt adja az embernek az, ha a saját hazájától távoli kultúrával is megismerkedik.

Lehet populáris vagy magasművészeti, modern vagy ősi, a hangsúly ugyanazon van: idegen stílusokkal, váratlan formavilágokkal jó találkozni, miközben kedvelni egyáltalán nem muszáj őket. Japán trendi, és egyre trendibb lesz, és miért ne? Hadd legyen. A Hello Kitty a hetvenes évek óta létezik, de csak 2010-ben került a globális cukiság állapotába. Itt van egyrészt a manga (lásd One-Piece), az anime (Pokemon), és a játékok (egy régi példa a gyerekkoromból: “tamago” = tojás, “tomodachi” = barát, “tamagochi” = tojásbarát). Ezen a három téren vadul hódít a japán szórakoztatóipar. De van ezen kívül egy másik szint is, japánoktól japánoknak, egy nyugaton befogadhatatlan dimenzió. Európai aggyal (egyelőre?) nehezen emészthető például egy Kyari Pamyu Pamyu (az itteni egyik legnagyobb sztár). Meglepődnék, ha a közeljövőben stadionokat töltene meg Amerikában, de sokminden megtörtént már, amiről ezt gondoltam, és aztán tényleg meg is lepődtem.

Ha nagyon sarokba lennék szorítva és döntésre kényszerítve, azt mondanám, talán semmire nem harap úgy a nyugati közönség, mint egy jó szaftos japán horrorra. A “szaftost” itt “színvonalas” értelemben használom, mert ha nem így használnám, akkor ez az egyik legrosszabb jelző lenne erre a műfajra, a “gore”-nak (vér, bél, agyvelő szórakoztató fröcsögése) annyira híján van. Szubjektív gondolat-kísérlet következik: Az amerikai populáris filmek világában az alapállás ember és ember között az erők összemérése. Az ösztönös szempont az, hogy ki kinél keményebb és faszább gyerek. A japán alapállás az egymáshoz való társadali viszony beazonosítása. A fő szempont, hogy kivel hogyan kell viselkedni. Az amerikai lelkivilágában frusztrációt okoz, ha gyengébbnek érzi magát a másiknál. A japánból ugyanilyen érzelmeket vált ki, ha a szerepek elmosódnak, a fogódzók eltűnnek: ha a másik fél kiléte bizonytalanná válik. A horror mindig azt akarja kitapogatni és kihasználni, amitől az adott kultúrában leginkább rettegnek. Amerikában az a félelmetes, amit nem lehet legyőzni, úgy mint alien-ek, szörnyek, fegyverek. Japánban az a félelmetes, amit nem lehet megérteni, beilleszteni a való világ kategória-rendszerébe. Egyszóval, amihez nem lehet adekvát módon viszonyulni, lásd kísértetek. A japán horror kísértetei sokszor teljesen kiszámíthatatlan, irracionális módon viselkednek, plusz (jó horror esetében) alig-alig tűnnek fel a képernyőn. A tehetséges rendező tudja, hogy minél többet látunk, annál kevesebb a feszültség, annál inkább nő a nevetségesség kockázata. Soha semmitől nem fog annyira rettegni a japán ember (de nem csak a japán ember, hanem AZ ember sem), mint attól, ami pusztán a saját fejében létezik.
(Annak érdekében, hogy a fenti eszmefuttatás lenyűgözze az olvasókat, arra kérném őket, hogy szíveskedjenek a japán godzilla-filmekről és az amerikai lélektani-thrillerekről nagyvonalúan megfeledkezni.)

Már nagyon régen, a kísértet-történetek kultusza számomra elválaszthatatlanul összefonódott ezzel az országgal. Az egyikről mindig a másik jutott eszembe. Aztán ideköltöztem, és figyelmeztettem magamat: “Mindez igazából nem Japánhoz tartozik hozzá szorosan, csak a Japánról a nyugati világban kialakult image-hez.” Ne dőljek már be a filmek eltorzított világának! mondtam szigorúan magamnak. Különben azt is kéne hinnem, hogy Párizsban állandóan autósüldözések vannak az utcán.

Ezek után az egyik legelső dolog, amit egy japán családtól hallottam, az volt, hogy a nagyszülők a hátsó kertben vannak eltemetve, hogy ugyebár ne legyenek messze a családtól, amikor meg akarják őket látogatni. A Japánban megtartott második angolórámon a tanítvány (26 éves lány) arról mesélt, micsoda csapás egy ingatlanos cégnek, ha erőszakos halállal hal meg egy bérlőjük, ilyenkor ugyanis gyakran visszajár a lakásba az illető nyughatatlan lelke. A hír, hogy a lakás átok alá került, gyorsan elterjed a szomszédok körében, felkerül az erre specializálódott website-okra, és onnantól fogva kiadhatatlan. Ugyanígy ódzkodnak a legtöbben olyan lakásba költözni, ahol az előző lakó felakasztotta magát. A lány az angolóra végén még bizalmasan elújságolta, hogy ő amatőr szellemvadász és kísértet-fotós. Kiadhatatlan, elátkozott, elhagyatott épületeket látogat meg, dokumentál mindent, és ezoterikus weboldalaknak írt cikkeiben számol be az élményeiről. A lány egyébként pár hónappal késöbb eltűnt, és nem jött többet az órámra. Nem lehetett tudni, mi történt vele. Aztán írt egy emailt, hogy kirúgták és nincs pénze a nyelviskolára. 

A végkövetkeztetés? A japánok mindennapi életének része a természetfölötti? Nem tudom. Néha úgy érzem, ez tévedés lenne, nem azért, mert túl radikális gondolat, hanem mert nem elég radikális. Amíg természetfölöttinek nevezem a kísérteteket, addig még nem értettem meg a lényeget. A “természetfölötti” azt jelenti, hogy a jelenség nem része a rendes, érthető, megmagyarázható világnak, kívül esik ezen, csak misztikus módon írható le. A legérdekesebb pillanatok éppen azok, amikor úgy érzem, ezek a jelenségek itt “természeten-belüliek”, az élet elfogadott tényeit képezik. A nap keleten kel, a víz száz fokon forr, a nyugalmat nem találó lelkek visszajárnak. De ha a mindennapi élet része (pontosabban a mindennapi halál része) ez, miért okoz mégis rettegést? A meglepően nyitott, illetve a meglepően tiltakozó - ez az a két sajátos hozzáállás, amit tanítványok részéről tapasztalok, amikor (október vége felé) arról faggatom őket, hogy vannak-e szellemek. A válaszok a “már hogy ne lennének?” típusú és az “ilyesmiről nem beszélek” típusú reakciók közt váltakoznak. Az a ritka érzés, mintha végre megérteni véltem volna valami lényegeset, abban az egy esetben kapott el, amikor egy gimnazista lány tanítványom hirtelen szembefordult velem és ingerülten kijelentette: Vannak kísértetek, de NEM AKAROK bennük hinni!

Annak, ahogy japán emberek hátborzongató, groteszk dolgokkal könnyedén, gond nélkül élnek együtt, van számomra egy nagyon látványos és szimbolikus példája: a japán madárijesztő. A japán farmernek két cél lebeg a szeme előtt: 1. A madárijesztő legyen realisztikus. 2. A madárijesztő legyen olcsó. Ebből kiindulva, a logika szabályait követve, a farmer nem juthat más következtetésre, mint: Próbababa-fejeket kell lopni!


Aki fodrásznak tanul nem igazi embereken gyakorol, nem is csak puszta parókákon, hanem hosszúhajű mű-emberfejeken, aminek megnyírt állapotban már nem veszi hasznát. A folyamat tehát szerintem így néz ki: Fodrász-iskolák mögötti szeméttárolót felnyitni, kidobott (csapnivaló frizurájú) babafejeket kihalászni, a platóra feldobni, a farmra elvinni, rúdra kitűzni, a gyerek már leérettségizett, iskolába nem megy többet, fölöslegessé vált egyenruháját a rúdra felszögelni. Ehhez jön még a tűző napon itt-ott megolvadó műanyag arc, hónapok elteltével összekoszolódó, szakadt ruha, és kész a japán madárijesztő. Ha a varjakat nem is hatja meg, minden autóvezető garantáltan lefossa majd a gázpedált, amikor éjjel elhajt a rizsföld mellett, és a fényszóróban feltűnik a bokrok közt rothadó testetlen iskoláslány.

Végiggondoltam és fejben megírtam ezt a blog-bejegyzést. Örültem, hogy megértettem és magamnak racionálisan megmagyaráztam valami japán furcsaságot. Két nappal késöbb elmentem ebédelni egy belvárosi étterembe, a 2. emeletre. Szűk, zsúfolt utcák, irodaházak. Ebéd közben kinézek az ablakon, és megáll a kezemben a kanál.  Na és IDE bazmeg minek kell kitűzni??


(Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
https://www.facebook.com/majideblog/)