A másmilyen, az nem feltétlenül rossz. Ez nem jelenti azt, hogy mindenképp jó. Aki más kultúrkörbe merészkedik, áldozatokat fog hozni: a helyi szokások bosszantóak és kényelmetlenek lesznek. Nem lehet elítélni valamit, csak azért mert más. De ha van vele baj, akkor el lehet ítélni, még akkor is, ha más.

A közhelyesség kockázatát vállalva, de ezt a bevezetőt el kellett mondanom, mielőtt a lényegre térnék: A különbözőségek értelmes elfogadása nem kell, hogy azt jelentse, hogy élvezem is őket. A japán viselkedési szokásokat tiszteletben tartani kell csak, szeretni nem. A japánok gyakran hangoztatják, hogy amikor Rómában jársz..., rendben is van, de senki nem vitathatja el a látogató jogát, hogy közben belül undorral és felháborodva gondoljon a gladiátorság intézményére.

Pontosan tudom, hogy nem tudnék annyi ideig itt élni, hogy az el nem takart, nagyra tátott szájjal ásításon ne ütközzek meg minden alkalommal. Így alakult ki, szeláví, ahány ház, annyi. Értem én, sőt még az okát is, megszokták az orvosi maszkot: majdnem mindig rajtuk van, nem fejlődött ki a száj-eltakaró reflex. Ugyanezért van a bele-a-világba-köhögés, zsebretett kézzel, gond nélkül. Elfogadom, hogy más kultúra? El. Felcseszi a agyam? Fel. Rászólok ezért a gyerekekre az óráimon? Minden egyes alkalommal. A cégem minden osztályteremben elhelyezett pár A3-as illusztrált táblát, angol instrukciókkal, japán fordítással, például erre a célra a is: “cover your cough!” Néha csak feltartom ezt, mint egy bíró a sárgalapot. Nemrég javasoltam, hogy gyártsanak hasonló táblákat egy másik össz-japán problémára “ne piszkáld az orrod” felirattal. Ha elkészült, biztos megtartok egyet és viszem magammal mindenhova, hogy a vonatokon orrot túró felnőtteknek (napi 1-2 mindig akad) felmutassam.

Marad tehát a kérdés (egyébként érdekes és bonyolult): Egy közösség szokásait érinthetetlenné teszi-e (felmenti-e minden kritika alól) az, ha ősi tradícióként van számontartva? “Ki vagyok én, hogy kívülállóként elítéljem a helyi dolgokat, így csinálják ezer éve, hadd csinálják, a saját országuk!” Ez egy álláspont. “Van egy határ, amin túl bele kell szólnunk nemzetközileg. Az erkölcsileg / higiéniailag / lélektanilag káros hagyományoknak nincs helye a 21. században.” Ez egy másik vélemény. A helyzet ott szokott eldőlni, amikor akarata ellenére, vagy tudtán kívül erőltetik rá valakire az adott szokást.

A magatehetetlen ember kézenfekvő példája a csecsemő. Érdekes kísérlet lenne például, ha egyes szülők az (amúgy is mindig bömbölő) csecsemőt nem csitítani próbálnák, hanem (ez lenne mondjuk a bevett családi hülyeségük) direkt még jobban megríkatni. Még magánügy? Vagy már bele lehet szólni? És mi lenne, ha még versenyeztetnék is a bébiket, nyilvánosan, ahol a leghangosabban sipító gyerek lesz a bajnok? De ne torpanjunk meg itt, ha már lúd, a győztes sírás érdekében érjen ijesztgetni is őket! Adjuk a kisdedet idegenek kezébe, olyan kétajtós szekrényébe, akitől még a felnőtt is megrémül. Végül dobjunk be az egészbe egy bírót, aki a megátalkodottan vidám gyerekeknek pofák vágásával segít elpityeredni.

Welcome to Nakizumo, vagyis “the crying sumo”, vagyis a japán csecsemő-megsirató verseny. A tohoku térség ősi, (annyira nem ősi, 400 éves) hagyományos rendezvényén morgó, fintorgó, néha démon-maszkot viselő sumo birkózók emelgetik a levegőbe a csecsemőket. Aki előbb sír, nyer. Ha egyszerre sírnak, a hangosabb nyer. Mindennek az alapja két nagy, mélyen gyökerező, megmásíthatatlan japán meggyőződés. Vagy csúnyább (őszintébb) szóval: rögeszme.
 

1. Ha a csecsemő egészséges, sokat sír. A nem eleget síró csecsemő nem egészséges. Vigyázat: E két tétel önmagában még a japánok számára sem szabadna, hogy igazolja a verseny létjogosultságát. Ha igaz is a fenti két tétel, abból logikailag nem következik, hogy a megsiratott gyerek egészséges lesz.

2. Ami régóta úgy van, az maradjon is úgy. Minden tanítványom, akit erről a hagyományról kikérdeztem, és akiknek finoman utalni próbáltam az aggályaimra, ugyanazzal a megjegyzéssel zárták le végérvényesen a nakizumo témát: "Dehát ezt régóta csináljuk!" Láttam a szemükben, hogy az ő gondolkodásukban ez az univerzális érv minden mást üt. Ez vezethet olyan szituációk kialakulásához is, hogy a cégem minden nap minden dokumentumot faxon küld, emailben nem szeretnek csatolni. Az időjárásjelentő hölgy minden este fizikailag megfog egy kartonlapot és az arra kinyomtatott képeken mutogatja, hol hány fok. A japán bankban (a régi kartotékozó rendszerhez való ragaszkodásból?) minden egyes beérkező emailt ki kell nyomtatni, és a papírokat időrend szerint dossziékba rendezni a szekrényben. A japánban élő külföldiek (hozzám hasonlóan) szeretik tudatni a világgal a Japánnal kapcsolatos tévképzeteket, és amerikai website-okon gyakran jelennek meg listák "5 megdöbbentő tény Japánról" vagy "10 dolog, amit senki nem mond el Japánról" címekkel. Talán semmi nem szerepel ezeken gyakrabban, mint a technikai elmaradottság.

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
https://www.facebook.com/majideblog/