Találtam egy kisméretű pénztárcát a buszmegállóban, két sarokra a lakásomtól. Buszt nagyon kevesen használnak, mindenki vonattal közlekedik, úgyhogy akár órák óta is ott heverhetett a földön. Felvettem, átnéztem, volt benne jónéhány kártya. Főleg tagsági igazolványok, TB-kártya, orvosi rendelők névjegykártyái, és egy úgynevezett “silver pass.” A silver szó az idős emberekkel kapcsolatban használatos, például az elsőbbségi ülés a “silver seat”. A “silver pass” gyakorlatilag egy egyéves nyugdíjas-bérlet, utazásra, múzeumokba, ide-oda biztosít kedvezményt. Szerepelt rajta a tulajdonos címe, telefonszáma, neve, életkora. Egy kilencven éves néni. A tárca hátsó rekeszeiben még találtam három-négy nagyon régi fényképet, fekete-fehér, csipkés szélű, rajtuk egy fiatal japán lány. Mindez munkába menet történt, úgyhogy fogtam a pénztárcát és bevittem magammal a nyelviskolába.

Vannak helyzetek az életben, amikor két választásunk van: 1. A szabályokat követve viselkedni. 2. Az észérveket követve viselkedni. (Példa következik: A lépcsőkön mindenhol fel van festve, melyik részén lehet felfele menni, és melyiken lefele, hogy ne ütközzenek össze az emberek. Előfordul, hogy épp egy lélek se jön lefele, miközben hatalmas tömeg áramlik felfele: fegyelmezetten betömörülnek a kijelölt oldalra, miközben a lépcső másik részét üresen hagyják. Mindig érdekes látni, ahogy pár ember arcára kiül a belső küzdelem, szabály vs. ésszerűség, sietni fontosabb-e vagy nem kilógni... Mindig vannak, akik megtörnek: szívükben ugyan bűntudattal, de azért felrohannak a “csak lefele” feliratú lépcsőfokokon. Azok az emberek, akik így engednek a csábításnak, azok általában én vagyok.)

Ebben az esetben is az utóbbit válaszottam: Igazság szerint a rendőrségen kellene leadni az ilyesmit, de minden képzeletet felülmúl az a karótnyelt bürokrácia, az a végetnemérő pepecselős papírmunka, aminek egy talált cucc leadásakor alávetik ott az embert. Ez tehát szóba se jöhetett, inkább megkértem az iskolám manager-ét (ehhez nem tudok elég jól japánul), hogy hívja fel a nénit. Megtette, és a következő derült ki: az idős hölgy minden nap dolgozik (!) egy szociális otthonban. Önkéntesként van ott, és értelmileg akadályozott embereknek vezet délutáni foglalkozásokat: varrás-, horgolás-, kézimunka-órákat tart. Ezt a helyet történetesen nagyon jól ismertem, félúton van a lakásom és a fent említett buszmegálló között, egy perc séta otthonról, minden nap elmegyek mellette. Megbeszéltünk egy találkát másnap reggelre.

Mikor odaértem fiatalabb szociális dolgozók fogadtak, ők kísérték elém a nénit, szemmel láthatóan kicsit aggódva, örömében nehogy túlságosan felizgassa magát. A néni sűrű köszönetnyilvánítások és állandó hajlongás közepette elmondta: van valami, aminek különösen örül, hogy nem veszett el, nevezetesen a fényképek, az utolsó megmaradt képei, amin még fiatalon látható. Megkérdezte, hogy mennyi pénzt adjon, mondtam, hogy semennyit, és indultam volna haza, de még tartóztattak. A néni átnyújtott egy kis csomagot. Saját kezűleg horgolt és varrt apró holmik voltak benne, telefon-tok, fényképezőgép-tok, egy kis táska, és végül egy gyolcsból varrt hagyományos japán nyári papucs. Miközben magyarázta, melyik milyen anyagból van és mire lehet használni, az intézményben gondozott, ápolt (vegyes életkorú) emberek is beszállingóztak a szobába. Érdeklődve figyelték a jelenetet, időnként egy-két barátságos “hello” meg “how are you?” is megütötte a fülemet. Végül, ahogy még egyszer utoljára megköszöntem az ajándékokat és kisétáltam, még félénken meg is tapsoltak.

(Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
https://www.facebook.com/majideblog/)