Öt emlékezetes jelenet az óráimról.


1)    Tizenhét éves lány, most érettségizne majd le, ha lenne itt érettségi. A gimnázium embertelen terhei alatt megtört, fásult, estére már végleg kimerült kortársaival ellentétben ő csupa lelkesedés és optimista vidámság. Minden héten csak úgy árad belőle a pozitív életerő, és nem ritka az, hogy az óránk után kevésbé érzem magam fáradtnak, mint előtte. Viszont kreatívnak már nehezen lehetne őt nevezni, sőt egyenesen fantáziátlannak is mondhatnám, vagy - ez talán a legobjektívabb - egyszerűnek. Az is lehetséges, hogy ez a tulajdonság egy szükséges alapfeltétele az előbb leírt személyiségnek. De azért vannak elvétve jó pillanatai, amikor felcsillan a remény:

Erős jelzőket tanítok neki, hogy a szóbeli nyelvvizgán majd választékosabban fejezhesse ki magát. “Big” helyett “enormous”, “scary” helyett “frightening”, “tiring” helyett “exhausting”, “good” helyett “amazing”, ilyesmi, és mindegyikre kell is egy-egy példát mondania. A bálna hatalmas, a Sadako rémísztő, a tenisz-klub kimerítő, és... Mi elképesztő? Semmi nem jut eszébe. Várok 1-2 percet. Esetleg valamilyen film, vagy előadó? Nem, nem, sóhajtozik, ő annyira nem rajong semmiért, hogy azt “amazing”-nek nevezze. Nagyon kínlódik, próbálok segíteni:

"Amikor tavaly a barátnőid a szülinapodra elvittek Disney Landbe, az például elképesztő volt, nem?"
Ő (japánul): "Erre meg honnan emlékszik?" Angolul: "Igen, a Disney Land elképesztő!!" Jön a sok yaaay, fülig érő mosoly, diadalmasan rázza az öklét a levegőben, nagyon örül, hogy végre megoldotta a feladatot. Sajnos rossz hírt kell vele közölnöm:
Én: "De ezt én mondtam, nem te. Saját választ, légyszíves."
Ő: "..." (Fél perc csönd, töprengés.)
Én: "Na, gyerünk! Amikor elvesztetted az iphone-od a vonaton, de valaki visszaküldte? Az például elképesztő! Amikor még elsős voltál és Ausztráliába mentetek osztálykirándulásra, az elképesztő volt! Amikor...”
Ő: “Ah! OK! I know: Marton’s memory is amazing.”

2)     Talán a legviccesebb tanítványom valaha, rövidhajú, fiús, vagány kislány. 7 éves és 10 éves kora közt tanítottam, minden héten, és ezalatt a három év alatt egy olyan óránk se volt, hogy valamivel meg ne nevettetett volna. Két összetolt íróasztalt ülünk körbe az ő óráján (négyfős csoport), és ő ül a legtávolabb tőlem. Néha hirtelen felteszek váratlan kérdéseket, és aki először válaszol (helyesen), nyer egy matricát. (Így garantáltan mindig odafigyelnek rám.) Lévén a legokosabb gyerek a csoportban, valószínűleg mindig ő nyerne, de ezzel nem elégszik meg, biztosra akar menni: A kérdés hallatán rendszerint felugrik, és a levegőben vízszintesen előreveti magát, rá hassal az íróasztalra, amin így az én irányomba csúszik tovább, miközben a helyes választ üvölti, és ugyanakkor a széttárt karjaival próbálja a többiek száját befogni. Ugyanígy jár el, amikor a hirtelen felmutatott kártyákon lévő állatok nevét kell bekiáltani, vagy bármilyen más játék során: a szavainak úgy próbál nyomatékot adni, hogy ráveti magát az asztalra.

Évente kétszer tart a cégem úgynevezett “parents week”-et, amikor a gyerekek szülei beülhetnek az órámra. (Miután végignézték, írásos értékelést kell készíteniük, mennyire végeztem jól a munkámat, ezt az iskoláim továbbküldik a cégvezetőnek, aki ezek alapján közzétesz egy listát, az összes itt dolgozó tanárt rangsorolva.) Az anyukák ott ülnek a sarokban, és jegyzetelgetnek, teljes a csend, mert a gyerekeknek épp a munkafüzetben kell kitölteniük egy oldalt. Fel vagyok rá készülve, hogy szokás szerint az “asztalonfetrengő” kislány mindenkinél sokkal gyorsabb lesz, de most mégsem ő az első, nem is a második, sőt még a harmadik sem. Mindenki más befejezte, ő még mindig a munkafüzete fölé görnyedve ül. Próbálnék súgni neki, de nem látom, hol tart, eltakarja a karjával a lapot is, az arcát is. Végül megfogom a kezét, odébb húzom, hogy lássam, miket írt, és akkor észreveszem, hogy a pulcsija ujja csurom víz. Végig abba törölgette a könnyeit. Már valószínűleg 4-5 perce sírhat titokban. Az anyuka előtti megfelelni akarás, a stressz, a helyes válasz, ami mindig rögtön eszébe jutna, de persze pont ma nem, a szégyen, ami miatt nem mert nyilvánosan megkérni, hogy segítsek... Még alig volt időm felfogni, mi történt, amikor hirtelen egy zseb-törölköző vágódik a kislány arcába, a terem sarkából lett odahajítva, egy dühös hang kíséretében: “ezt azonnal abbahagyod és megtörlöd az orrod!”

3)     Tíz éves kislány, az előbb említett "asztalonfetrengő" csoporttársa és legjobb barátnője. Japán gyerekben még az is ritka, ha valaki nem NAGYON sovány, ha épp csak vaskosabb egy picit, de az a szintű duciság, amit ez a kislány megvalósít, egy extrém kivétel. Telt arc, vastag nyak, masszív végtagok, gömbölyded még a kézfeje és az ujjai is, és megfigyelhető rajta két vonás, ami szerintem a nagyobb darab emberek, férfiak és nők, jellemzője: a kisímult szép arc és a jókedv. Nemrég a (hasonló testalkatú) anyukájával közös fogyókúrába kezdtek - igaz, egy hónap erejéig mindössze - és megfogadták, ha be tudják tartani a diétát, a hónap leteltével a helyi cukrászdában fogják ezt megünnepelni, ahol befizetnek a 60 perces “all-you-can-eat” tortaevésre.

Az angolórámon a négyfős csoport tartalmaz egy igazi agresszív kisfiút is, aki időnként megpróbálja kicsúfolni ezt a lányt, a tízévesek sajátos kegyetlenségével, de pár másodperc múlva már csöndben és megszeppenve ül a helyén, mert az “asztalonfetrengő” kislány habozás nélkül és remek angolsággal ordítja le a fejét: “SHUT UP!!”

  
Az duci kislány háziját javítom ki először, és megengedem neki, hogy amíg a többiekével elkészülök, addig a táblára rajzolgasson. 1-2 perc elteltével minden házi kijavítva, és kérem, hogy tegye le a filctollat. "No", mondja és rajzol tovább. Mindig nagyon higgadtan, szelíden és udvariasan beszélek a gyerekekkel, aminek az az előnye, hogy az akár csak egy árnyalatnyit is szigorúbb hang - ha ehhez kell folyamodnom - a szokatlansága miatt rémísztően hat rájuk. "Elég volt, ülj vissza a helyedre." A kislány válasza ismét tömör és világos: "No". Átnyúlok előtte, és kiveszem a kezéből a tollat, illetve hát ez volt a szándékom, de ebből végül semmi se lett. Egy szempillantás alatt szembefordul velem, és a hatalmas pocakját minden erejéből nekem lódítja, én pedig ettől az - erő és technika szempontjából teljesen váratlan - támadástól megtántorodok és hirtelen egy méterrel odébb találom magam. Ránézek, őszinte döbbenettel, minden erőmmel szigorúságot erőltetve az arcvonásaimra, és elnyomva a feltörni akaró röhögést. Két hüvelykujjával saját magára mutat, és annyit mond: “I’m a dangerous girl!”

4)     Negyvenkörüli nő, kétgyerekes anyuka, művelt, tájékozott. A saját életéről nem szeret sokat nyilatkozni, de az ismerőseit előszeretettel tárgyalja ki az óráinkon. 

"A barátnőmnek nagyon nehéz mostanában, annyi ételt megkíván hirtelen, de vigyáznia kell a kilókkal."
"Fogyókúrázik?"
"Hát az orvos mondta neki. Meg van szabva, mennyit szabad híznia."
"Tényleg? Ez furcsa. Miért szól bele az orvos? Magas vérnyomás vagy ilyesmi?"
"Ja, nem, semmi baja, csak terhes."
"...terhes?"
"Igen. És nagyon gyorsan hízik."
"Várj. Az orvos megszabta a terhes barátnődnek, hogy mennyit hízhat?"
"Persze. Minden orvos megszabja minden terhes nőnek."
"Hát talán itt igen, de én otthon ilyenről még nem hallottam. Én úgy gondolnám, egyen, amit jól esik. Ha fagyit akar reggelizni, reggelizzen fagyit."
"Úúúristen, na fagyit azt semmiképp nem szabad, az nagyon hízlaló."
"Aha. És mégis, hány kilót szabad felszedni a terhesség alatt?" 
"Hát az a nő eredeti testalkatától függ, természetesen nem mindenkinek kell szigorúan visszafognia magát. Egy soványabb nőnek általában öt kilót szabad hízni, de aki kicsit kövérebb, az felszedhet akár tízet is."
"Ne haragudj, de... Miért? Miért kell ezt korlátozni?"
"Két oka is van. Egyrészt így könnyebb lesz a szülés után visszafogyni, és hamar újra csinos lehet a kismama. De leginkább azért, hogy ne legyen túl megterhelő a szülés. Ha sokat eszik az anyuka, a gyerek is nagyobb lesz, akár 3000-3500 gramm is, és az ilyen nagy gyereket nehezebb megszülni."

(Megjegyzés: A fenti beszélgetést követő pár napban minden felnőtt női tanítványomnál rákérdeztem erre, és mindegyiktől pontosan ugyanezt hallottam.)


5)     Harmincöt-negyven közötti sikeres üzletember, nős, friss apuka. Folyékony angoltudás, nyitott-közlékeny személyiség, sajátos látásmód. Ennek a három tényezőnek köszönhetően mindig gyorsan elszáll a félórás conversation lesson. Nem tetszett neki az új Godzilla film.

"Moziban nézted?"
"Persze. Még nem lehet kikölcsönözni."
"Ja, igen, csak gondoltam talán letöltötted."
"Természetesen nem. Mi japánok nem töltünk le soha semmit. Az mp3 zenéket is megvesszük." (Tényleg így van.)
"Értem. Valószínűleg, mert mindenki nagyon tiszteletben tartja a szabályokat."
"He? Nem, nem, csak senki nem tudja, hogyan kell letölteni. Ha valaki megtanítana, én letöltenék bizonyos filmeket."
"A kedvenc mozifilmjeidet?"
"Nem, nem, olyasmi nem annyira érdekel, szerintem nem érdemes megtartani őket. Egyetlen dolog van, ami jó lenne, ha meglenne letöltve, a pornóvideók."
"Komolyan?"
"Igen, igen, az fontos."
"Bocs, de szerintem, ha van egyvalami, amit tényleg nem érdemes letölteni, az a pornó. Tele van az internet videókkal, miért nem nézed meg csak ott, akár egy másik klippet minden alkalommal?"
"Nekem ez fontos lenne. Jó érzés lenne tudni, hogy megvan. De hát, úgyis mindegy, nincsen otthon egy privát szobám, ahol élvezhetném."
"A feleséged nem nézné jó szemmel?"
"Nem tehetem meg. Megesküdtem neki."
"Mire?"
"Megesküdtem a feleségemnek, hogy az összes libidómat megőrzöm neki, nem pazarolhatom másra a szexuális energiát."


Végül egy fotó, pár évvel ezelőttről. Akkor, a kollégáimmal együtt, éppen vidéki általános iskolákba mentünk tanítani, angolnyelvű játékokat játszani a gyerekekkel. 1 tanár - 1 évfolyam. (Minden évfolyamban csak egy osztály volt, átlag 6-7 diákkal.) Mindegyikük feladatul kapta, hogy üdvözlőkártyát készítsen a tanárjának, és azt köszönéskor átadja. A kártyának tartalmaznia kell: 1) A nevedet angolul és japánul. 2) Egy rövid bemutatkozó szöveget. 3) A jövőbeli terveidet. 4) Japán-vonatkozású rajzokat. 

Az előző gyűjtemények megtalálhatóak itt: best of 1 , best of 2 , best of 3 , best of 4 .

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!