Összesöpörtem néhány szituáció-morzsát. Úgy érzem, annak ellenére, hogy töredékek, mindegyikből kibontható valami nagyon itteni. Egy meghatározhatatlan, keserédes, intenzív, bizarr és összetéveszthetetlenül japán pillanat. Vagy, ahogy ezt magyarul mondjuk: fíling.  


1) Ryogoku állomáson minden nap keresztülmegyek, itt rendezik a sumo bajnokságokat. Gyakran fel- vagy leszáll egy-egy birkózó. Most is itt áll egy a kocsi végében, szemben az ülésekkel. Ha a mérete nem lenne elegendő ok, rikító citromsárga virágos kimonója miatt akkor is feltűnő jelenség lenne. Mint sok gimnazista, ő is azzal vagánykodik, hogy nem fogja meg a kapaszkodót, hanem berogyasztott térdekkel előre-hátra ingadozva "vonatszörföl". Hirtelen fékezés, a birkózó feldől, utasok ölébe - de csak majdnem. Az utolsó pillanatban estében elkapja a kapaszkodót. Három olyan rémült japán arc, amilyet még nem láttam. De a karját egyik se emelte, hogy védje magát. Kőkemény rezignáltsággal beletörődni. Nem küzdeni az ellen, amit a sors kimért. Méltósággal, passzívan elviselni. Kibírni.

 

2) Piros lámpa, megállok a bringámmal. Velem együtt vár a zöldre egy százéves körüli (errefele nem ritkaság) bácsi. Közelebb tipeg felém, eljön a járda széléig, rám nem néz közben, de a biciklimről le nem veszi a tekintetét. Majdnem mindenki biciklivel megy iskolába, sőt sokan a munkahelyükre is, de a bringa egyetlen funkciója a napi szinten A-ból B-be eljutás, vagyis szinte senki nem bringázik a bringázás kedvéért. Kiskosztümben, magassarkúban tekernek az office lady-k, crocs-ban vagy gumipapucsban az egyetemisták, van aki mezítláb, és sok iskolai egyenruhás srác szállítja haza a hátsó csomagtartón egy-egy haverját. A bicklik egytől-egyig ugyanúgy néznek ki. Nehéz fémvázas, háromsebességes, elől kosaras, nagymama-járgányok, japánul “mama-csari”. Mivel nekem ez a dolog nagy szerelmem, az én példányom jóval nagyobb, masszívabb, bonyolultabb, drágább és feltűnőbb az itt megszokottnál. Látom, hogy a bácsi mondani készül valamit, de nem sürgetem. "Onii-san" így kezdi. Ez régies, de barátságos megszólítás, szó szerint azt jelenti "bátyám", magyarul a megfelelője talán "fiatalember". Japánul is folytatja: "Ez a bicikli... (hosszú hallgatás, a tekintete egyszerre meghatódott és múltba révedő) ...ez a bicikli gyönyörű."

3) Ír kocsma, ahova most épp nem a sör miatt térek be, hanem mert egyedül itt lehet igazi nagy, tartalmas (és ezer yenért meglepően olcsó) angol reggelihez jutni Tokióban. Azt is lehetne mondani, hogy itt a hangulat, a kiszolgálás is lazább és nyugatiasabb, csak azért nem lehet mondani, mert nem igaz. Japán a csapos, és ez nem feltétlenül jelentené mindig azt, hogy karótnyelt, de most azt jelenti. A betanult szöveghez robot módjára ragaszkodó, mozdulatlanná fagyott arcú, (akaratlanul?) nyers fiatal férfi. 
"Egy all-day breakfast tálat szertnék kérni. Lehetne dupla adag?"
"Teraszon vagy belül?"
"Öö, benn. De akkor duplát kérnék, rendben?"
"Kétezer yen lesz."
"Most kell fizetnem, vagy ráér a végén?"
"Kétezer yen."
"Tessék. Látom, ott egy kancsó víz, abból lehet tölteni?"
"Nagyon köszönjük, hogy a Dubliners kocsmát használja, örömet okozna, ha máskor is visszajönne."
Töltök magamnak vizet, és próbálom ezt minél egyszerűbben megfogalmazni: Az előírt udvariasságtól semmi szín alatt nem szabad eltérni, még akkor sem, ha egy adott helyzetben az épp modortalannak hat. Ha marad a sztenderd frázisoknál, abból baj nem lehet, spontán kérdésre spontán választ adni túl rizikós. A fontos az, hogy a vendég füle hallatára elhangozzon minden egyes szó a “kedves” frázisokból, nem pedig az, hogy a vendég konkrétan kedvesnek tartsa az eladót. 

4) Síma férfi-fodrászatba hiába mennék, ott csak a rövidtől a nagyon rövidig terjedő skálán található frizurákkal képesek megbírkózni. Az én váll alá érő, erősszálú és megátalkodottan hullámos hajammal nem tudnak mit kezdeni. Ezért megyek szépségszalonba. Amit könnyű összekeverni a "kórházzal", mert az egyik "byooin" a másik meg "biyooin". Viszont könnyű megismerni a "hair and make" feliratról. A második szó magyarázatra szorul. Ebben az országban azt hiszik, így kell mondani azt, hogy "smink". Na sebaj, többek közt ezért is van állásom. 

A japánok ösztönös reakciója sokszor az, hogy hangosan kimondják az ösztönös reakció nevét, amit épp éreznek. Amikor kiengedem a hajam, a fodrászlány felsikolt: “meglepődöm!!” majd: “hosszú!” Három-négy kollégája dolgozik épp ott, mindet odahívja, hogy nézzék meg a hajamat, jönnek is, felsorakoznak szépen mögöttem, mondják, hogy “oooh!” meg “eeeeh?” biztosítanak afelől, hogy nagyon irígyek, és faggatnak, hogy mit használnak az emberek Amerikában, mitől lesz ennyire “volumey”, ami egy japánangol szó arra, hogy “dús”. Mondom, hogy én személy szerint semmit nem használok, Amerika ügyben meg nem tudok segíteni, mert európai vagyok. Ez kiváltja a második sokkhatást, talán még nagyobbat, mint a hajam. Hallom, ahogy egymás közt suttogva megbeszélik, akkor én biztosan nagyon művelt és kultúrált ember lehetek, mert az európaiaknál nagyon fontos a művészet. Amikor végül azt is kihúzzák belőlem, hogy magyar vagyok, arra már nem tudnak másképp reagálni, minthogy adnak 50% kedvezményt a végösszegből.  


5) A bolt ablakán a kétes angolságú szlogen: "Let's UV protection!" Itt semmi mást nem lehet kapni, csak olyan nyári holmit, ami - állítólag - megvéd a napsugarak káros hatásától. A japán nő nem a leégéstől, hanem a lebarnulástól való félelmében vásárol itt be. Könyékig érő UV-szűrős kesztyű, nagy UV-szűrős karimájú fekete kalapok, uv-szűrős kendők, ezeket a karimára aggatva lehet lelógatni, vagy csak az arc elé felkötni. És persze - a nyugdíjas közönség kedvenc terméke - a fej köré gumizható UV-szűrős simlis napellenző, ami sisakrostélyként 90 fokban lehajtható az arc elé. Ha egyik se vált be, és veszélyben a bőr makulátlan hófehérsége, még akkor is ott vannak a pigment-gyilkos arc- és kézfehérítő krémek. 


Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!