Öt emlékezetes jelenet az óráimról.

1)

Mindig érdekes és bonyolult az a mód, ahogyan a tanítványok egymás közti viszonya meghatározza az angolórám dinamikáját. A suli két legjobbb focistája, akik a megszokott állandó versengésüket az osztályteremben sem függesztik fel. Legjobb barátnők, akiket lehetetlen kompetitív játékokra rábeszélni, mert kedvességből mindketten próbálják a másikat nyerni hagyni. Különös odafigyelést igényelnek a testvérpárok is: ki követ kit, ki erősebb személyiség, egyik héten ki nem állhatják egymást, a következő héten legjobb barátok, de mindig nagyon fejlett bennük a sportszerű(tlen)ség, az egyenlő(tlen) bánásmód iránti érzék. 

Yuka egy 10 éves, talpraesett, nagyszájú, magabiztos kislány. Haruto az ő 7 éves öccse, lassú, szelíd, duci, álmodozó kisfiú. Épp csak megtanulták a betűk legegyszerűbb, alap-kiejtését, most hárombetűs szavakat gyakorlunk, amikben a hangokat össze tudják kapcsolni. Sun, mop, red, fat. Az utolsónál lefagynak, új szó, nem ismerik a jelentését, kérdő tekintettel, oldalra billentett fejjel néznek rám. A kezemmel, gesztikulálva mutatom, hogy “nagy has”, jót nevetnek.

Yuka: “Teacher! What’s this?” (kézmozdulatokkal eljátsza az ellenkezőjét)
Én: “That’s ‘slim’.” 
Yuka (rámutat a mellette ülő kisöccsére): “Fat! Faaaaat! Hahaha.”
Haruto (éktelen haragra gerjed, és elvörösödő fejjel, a húgára mutatva kiabálja): “Slim. Sliiiim!!”
Én: “Haha, okay guys, what about me?”
Yuka (jó alaposan végignéz, átgondolja): “Marton-teacher slimfat!”
Én: “...Huh?!”
Yuka: “Arms slim, neck fat.”

Fogalmam sincs, hogy ezt az ítéletet hallva milyen arcot vághattam, de a hatása rendkívüli volt. 

Yuka (azonnal abbahagyja a kuncogást, átnyúl az asztalon, megfogja a kezemet, és a legkomolyabb hangon): “No, no! Joke. Joke!”


2)

Van egy jól felismerhető, speciális, gyakran visszatérő tanítvány-típus, akit két sziklaszilárd, minden változtatásnak ellenálló, mélyen a lényében gyökerező tulajdonság jellemez. 
1.Az angol nyelv iránti készség teljes hiánya. 
2.A lankadatlan, optimista jókedv. 

Évek óta minden héten ugyanazokat a hibákat ejti, és ez évek óta a legkevésbé sem zavarja. Az élvezetben nem akadályozza meg a tehetségtelenség, a teljesen sikertelen angolóráról is feldobva távozik, és semmi nem szórakoztatja el olyan jól, mint a saját hibái. A nagyon pici tanítványok közt sok akad, akinek elég, hogy egy szobában lehet a barátaival, a lényeg, hogy közösen csinálnak valamit, játékként tekint az egészre, és eszébe sem jut, hogy itt azért elvileg hétről-hétre jobbnak kéne lenni. 

Én: “Which pencil do you want? Green?”
Tanítvány (3 éves): “Green.”
Én: “Or maybe pink?”
Tanítvány: “Pink.”
Én (lerakom elé a ceruzás dobozt): “Just take the one you like.”
Tanítvány (a jól elvégzett feladat miatti büszkeséggel, visszarakja a dobozt elém): “Oneyoulike!”
Én (miközben elgondolkozva megvakarom az állam): “You know, I think you just repeat what I say...”
Tanítvány (az állát vakargatva): “WhatIsay...”


3)

Az egyik saját fejlesztésű szupertitkos módszerem, amivel a nyelvtudás mellett indirekt módon a japán gyerekek gondolkodására is próbálok hatni, abban jelenik meg, hogy szeretek felajánlani nekik különböző választási lehetőségeket az órai gyakorlatokat illetően. A japán iskolai légkörben nevelkedve, az előre-meghatározott, meg-nem-kérdőjelezhető, rugalmatlan tanmenethez hozzászokva, a legtöbbjüket sokként éri, hogy beleszólhatnak, mi legyen az órán. A magolási tehetség végletekig való leterhelése és ezzel párhuzamosan a kritikus-kreatív agymunka végletekig való elhalkítása: a tanítványaim elbeszélései alapján (mivel én japán állami iskolában sosem dolgoztam) ez a kialakult rendszer lényege. Kudarcba szokott fordulni például az olyan helyesírási gyakorlat, ahol az általam előzőleg a táblára írt, kisebb-nagyobb hibákkal teletűzdelt mondatokat kell nekik átírni - senki nem akarja kijavítani a tanárt. Ha az óra eleji bemelegítő “what’s your name? How old are you?” során közlöm, hogy érdekes módon én is pont 15 éves vagyok, mint mindenki más a teremben, ezt a tényt szó nélkül elfogadják. “Mondom: 15 éves vagyok! Ez stimmel?” Udvarias bólogatás, “igen, stimmel.” Sok energiám megy el az arra való bátorításra, hogy ne fogadják el szentírásként, amit egy tanár mond. Tegyük hozzá: ez a fajta tompaság csak kamaszkorra alakul ki, a 6-7-8-9 éveseimet nem kell félteni, azonnal leordítják a fejem: “Sensei, ez az oldal a múlt héten volt, most a következő jön!” “Márton, az a rossz CD, ne azt rakd be.” “Teacher, a teremben nem szabad enni!” 

Tehát vissza az órai feladat szabad kiválasztásának roppant terhéhez. Halloween-hét van, csontvázas-boszorkányos-tökös tematikájú játékok dominálják az órákat ilyenkor. Az 5 éves tanítványomnak felteszem a kérdést: boszorkányos kiszínező, vagy kísértet-origami? Az utóbbit választja. Hajtogatunk, közben megtanulja, hogy “right, left, top, bottom, fold in half”, ilyenek. Kész a kísértet, a kisfiú jól megnézi, és közli: “Ez aranyos”. Mondom, hogy rajzoljunk neki szájat, és így is teszünk, majd a végén ismét hallom: “ez aranyos”. Most még szemeket, olyan démonszerűeket is rajzol rá, és alaposan megszemléli a kész művet. Nem szól. Nézi. Elkomolyodik. Nézi. Végül halkan: “Ez nagyon ijesztő...” Bedobja az origamit az asztal alá és sírni kezd. 


4)

Általános iskolásokkal (13 évesnél fiatalabbakkal) nem igazán szoktam bonyolult kiejtési/mondattani/nyelvtani szabályok boncolgatásába belemenni, hiába a szívem csücske ez a terület. (Saját ELTE angolszakos fonetika-fonológia előadásaimat máig kedves emlékként őrzöm.) De a 12 éves Yumi egyrészt egy kivételes - helyenként már-már ijesztő - kis zseni, és egy igen ritka kombinációt valósít meg: olyan tanulógép, akinek emellett gyerekkora is van. A mechanikus magolás tonnányi terhe mellett valahogy ideje és ereje is marad a maga kis normális, vidám, kiegyensúlyozott gyerek-életét élni. Ennek a hátterében egyébként semmi rejtélyes titok nincs, pontosan tudom, miért annyira másmilyen ő. Mind a látványosan sikeres angolos karrier, mind a nyugodt lelkivilág ugyanazzal az egy, mindent meghatározó tényezővel magyarázható: a jóarc szülőkkel. Akik rendszeresen beszélnek velem az óránk után, tudni akarják, miben kell a gyereknek fejlődnie, garantáltan ki is kérdezik otthon, és végül: bőségesen meg is dícsérik. (Mind a négy jelenség ritka!)

Szóeleji dupla mássalhangzó torlódásokat gyakoroltunk a múlt héten. Ha a két mássalhangzó hangból az első nem “s”, akkor a második mindig “l” vagy “r” vagy “w”. Tr(ee), tw(in), dr(eam), dw(arf), fl(ower), fr(ee), bl(imp), br(ing), cl(ean), cr(eam), gl(ue), gr(eat), thr(ee), shr(imp). A mai órán viszont a “s” kezdetűekről van szó, ami sokkal izgalmasabb - mindkettőnknek, nem csak nekem! - mert csak “s”-el kezdődő torlódások állhatnak három hangból! Spr(ing), str(oll), spl(it). 

A szavak kikérdezéséhez képkártyákat használok, ennek épp csak a sarkát mutatom meg a tanítványnak, akinek 2 másodperce van, hogy rávágja a választ. A soron következő szó a madzag, “string”, de Yumi-nek ez sehogy sem akar eszébe jutni. Próbálok segíteni, hasonló hangzású szóval. A “strong” jónak tűnik. Befeszítem a bicepszemet, és kérdezem: “What’s this? What’s this?” Fogalma sincs. Felállok, különböző testépítő pózokba vágom magam, minden izmomat befeszítem. “What’s this? Come on Yumi! Str...? Str...?”
Yumi: “...Strange?”  


5)

Én: “Did you have a good day?”
Tanítvány (25 éves férfi): “Yes. I watched favourite animation, ‘Madoka Magika’.”
Én: “Uhum. I guess she is some kind of a witch?”
Tanítvány: “No! We Japanese otaku distinguish witch and magical girl.”
Én: “What's the difference?”
Tanítvány: “Witch is unexpected system but magical girl is new value.”
Én: “I see. What else did you do?”
Tanítvány: “I want to write a book for otaku society.”
Én: “About what?”
Tanítvány: “Girl-love.”
Én: “The love of girls?”
Tanítvány: “No. Certain characters. They are called lesbians. Love-girls.”
Én: “You are writing a book about lesbian characters?”
Tanítvány: “Yes. I define the otaku as someone who loves two-dimension girls.”
Én: “Right. Do you also like three-dimension girls?”
Tanítvány: “I'm not sure. Perhaps.”
Én: “How long will this book be?”
Tanítvány: “Twenty pages.”


Végül, levezetésnek, csak úgy, ‘au naturel’, ahogy elhangzott, túlmagyarázás és körítés nélkül, pár felejthetetlen gyöngyszem. (A tanítvány eredeti szándéka remélem minden esetben világos lesz.)


“I sometimes take a taxi-driver home.”

Én: “Where are the students?”
Tanítvány: “They are in the nurse.”
Én: “Hm. You mean, ‘in the nurse’s office’?”
Tanítvány: “Yes. In the nurse, in the nurse’s office.”

“I usually ride my icicle to school.”

Én: “Nice to meet you.”
Tanítvány: “Nice to be you, too.”

“I see cake. But I am on the diet. So, I resist the plantation.”

“Please, teacher! Are you from Polish or from Swedish?”

És az elmúlt hónapok legkatasztófálisabb helyesírási mutatványa: “TSOKRYT” Várom a megfejtéseket kommentben. 

Az előző gyűjteményeket megtalálod itt: best of 1 , best of 2 , best of 3 , best of 4 , best of 5 .

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!