maji-de

日本

Felhangzik a fesztiválközönség ujjongása, a horizonton pedig megjelenik az ünnepelt alakja. Mindenki szeretné egy kicsit vinni a vállán, vagy legalább egy miniatűr verzióban megvásárolni szuvenírnek. Már az is nagy szó, ha csak megtapintani sikerül a két méter magas péniszt. Mindenki meghatódik kicsit, ahogy a napfény visszaverődik a gigantikus acélmakkról. A szexiparban dolgozók imára kulcsolják össze a kezüket. A magyarázat szerint eredetileg miattuk jött létre ez az esemény a Kawasaki-ban található Kanayama nevű (a férfi nemiszervet ünneplő, dicsőítő) szentély területén. A szexuális úton terjedő betegségek elkerüléséért, és az üzlet felvirágzásáért jártak (egyes cikkek szerint JÁRNAK) ide imádkozni. Az évente megrendezett fallosz-fesztiválra érkezett vendégek közt azonban mindenféle korosztály és embertípus megtalálható. A rózsaszín fallosz-szobrot gyakran “drag queen”-ek cipelik a vállukon, de nem sértődnek meg, ha egy-két kimonós nagymama is besegít. A középkorú férfiak, üzletemberek szemében mindez persze egy csöppet fura és ciki, ők inkább a dolgok komolyabb oldalát élvezik: szívesen húznak az arcukra pénisz- és herezacskó alakú gumi maszkokat. A fiatalabb generációnak se kell attól félni, hogy unatkozni fog. A fütyi alakú sütiket, fagyikat, nyalókákat minden sarkon lehet kapni. Az egészen kis gyerekeket pedig bármikor fel lehet ültetni a (gondolom nem szükséges leírnom, hogy milyen alakú) libikókára. Az általam olvasott cikkek egyikében szerepelnek idézetek a fesztiválra rendszeresen járó japánoktól, akik alapvetően kétfajta magyarázatot adnak a fallosz-ünnep mibenlétére. Egy tradicionálisat és egy oktató jellegűt. Az első szerint régen egy éles fogú, harapós démon bújt el a nők vaginájában, és félbeharapta az oda behatoló péniszeket. Ezért készítette egy helyi kovács az acél műfaszt, ami végül sikeresen eltörte a démon fogait, és ezért azóta is ünneplik. A második típusú indoklás szerint, “ha a kislányok nem látják elég korán és elég gyakran a férfi nemiszervet, akkor félő, hogy pánikolni fognak, amikor eljön az idő...” A fesztivál évről évre sikeresebb, a külföldi látogatók körében is, a környék egyik legfontosabb turisztikai látványossága, üzleti siker és - bizonyos réteg szerint - a japán kultúra része. 

Megumi Igarashi egy japán szobrász, festő, aki szerint a női nemiszerv (a férfival ellentétben) ebben a társadalomban még mindig abszolút tabu, egy eltitkolt, démonizált, visszataszító valami, amit minden szinten megpróbálnak elrejteni a (nem csak kiskorú, hanem akár felnőtt) szemek elől.  Igarashi úgy gondolta, ha péniszt formázó kulcstartókat, tollakat, kabalafigurákat minden gond nélkül lehet kapni, és ezen senki nincs megdöbbenve, vagy pláne felháborodva, akkor nyilvánvalóan a vagina-alakú emléktárgyakkal, mütyűrökkel sem lehet baj. A legolcsóbb, legegyszerűbb megoldást választotta: saját vagináját beszkennelte és 3D printerrel kinyomtatta, különböző méretekben, melyek közül a legambiciózusabb egy anatómiailag korrekt kajak volt. Ennek a technikai kivitelezése nem olcsó, úgyhogy “crowd-funding” módszerrel szedte rá össze a pénzt, majd a alkotás befejeztével (ahogy ez ilyen esetekben szokás) hálája jeléül, cserébe küldött a támogatóinak egy kis ajándékot. A 30 ember, aki anyagilag segítette a mű létrehozásában, megkapta tőle a 3D scan digitális adatait, más szóval a vagina paramétereit. A művészt emiatt letartóztatták és elítélték, obszcenitás vádjával. 400,000 yenre (egymillió forint) bírságolták, azzal az indoklással, hogy a vagina digitális adatainak megosztása ízléstelen, valamint - ami a legrosszabb, és Japánban, mint tudjuk, ezt mindig igyekeznek elkerülni - a 30 embert, akinek elküldte, felizgathatja szexuálisan. 

Fasznyalóka igen, pinakajak nem. Ennyi. 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Öt emlékezetes jelenet az óráimról.

1) A sztenderd dal (Head, Shoulders, Knees and Toes) után a sztenderd játék: én mondom a testrészeket, a tanítvány megfogja őket (a sajátját). Jó, hát nem a legizgalmasabb játék a világon, sőt egyáltalán nem is játék, de ha ezt a gyerekeknek nem árulom el, nem jönnek rá. Ha kellőképp heves gesztikulálással, vagy titokzatos hanglejtéssel, sokat ígérő pillantásokkal kísérem a bejelentést, hogy játék következik, meg vannak győzve. “Ha egy ilyen alapvetően higgadt és visszafogott ember, mint a Marton-sensei ennyire izgalomba jön tőle, akkor ez csak valami ezeveszettül jó játék lehet” - gondolják magukban. Kivéve, ha kamaszokról van szó, akik kedvetlenül tápászkodnak fel, és félhangosan sóhajtják, “maji-de?!...” 

A 6 éves kisfiú ideális tanítvány: ha egyszer megtanítok egy új szót, azzal véget is ért a munkám, többet el nem felejti, és használja is. Úgyhogy az ő esetében mindig nagy a csábítás, hogy az előírt fix tanterv által meghatározott anyag ötszörösét, hatszorosát tanítsam meg neki. És O.W. óta tudjuk, hogy a csábítástól egyetlen módon lehet csak megszabadulni, ha engedünk neki. “Back, neck, arms, foot, feet”, a fent említett dalban szereplő eredeti nyolc testrészen kívül már ezeket is régóta keni-vágja. Most hirtelen ötlet: bedobok egy teljesen új szót, még sosem hallotta, lássuk, mit kezd vele. “Touch your elbow!” Megdermed. Farkasszemet néz velem. Okos gyerek, gyorsan felfogta, hogy miről van szó. Pontosan tudja, hogy ő még nem tudja, mi az az elbow (könyök), és azonnal meg is nyugszik, hiszen tisztában van vele, hogy ha még nem tanultuk, akkor nem várhatom el tőle, hogy ismerje. Látom rajta, elfogadta a kihívást. Végiggondolja a dolgot racionálisan, és arra jut, hogy ha egy eddig érintetlen testrészét megfogja, van rá esély, hogy az épp egy elbow lesz. Még semmihez nem ér hozzá, nem akarja elkapkodni, csak kísérletezget: a bokáit, a vádliját, a hasát óvatosan megközelíti a kezével, és közben le nem veszi rólam a tekintetét - hátha elárulom magam egy pillantással. Kettőnk közül ő törik meg hamarabb, és lesz-ami-lesz felkiáltással (miért nem csak símán megérinti, ezt sosem fogom megtudni) mutató- és hüvelykujja közé csípi a mellbimbóját. 

2) Másik 6 éves fiú. Csak betűk és hangok közti kapcsolatokat tanulunk. Még csak a betűk neveit sem, csak a hozzájuk kapcsolódó fonémákat. Tehát a “J” betűről azt még nem tudja, hogy annak mi a neve (“dzséj”), de azt már igen, hogy milyen hangnak a jele (“dzs”). Mai menü: T és P, és egy-két szó, amik ezzel kezdődnek, és valószínűleg ismeri már őket, mert a japán is átvette, úgyhogy könnyebben fogja megjegyezni. T, t, t, ismételgeti bőszen a hangot, és csinálja is a hozzátartozó kézmozdulatot, amit megtanultunk. Sokkal könnyebb megjegyezni és később “előhívni” egy elraktározott szót, ha az agy összeköti valamilyen mozdulattal. Nem csak hangokhoz, de - nagyon kezdőknek - egyes szavakhoz is szoktam kézmozdulatokat társítani (what, food, sport, animal, do you, like). Ha nekik kell a szomszédjukat kérdezni, és megakadnak, olyankor tudok így segíteni: csak a mozdulatot csinálom, amiről nekik sorba beugrik az összes szó. A “t”-hez tartozó szó “tennis”, és ezt gyorsan meg is érti, meg is jegyzi. T, t, t = TENNIS! Áttérhetek a következő betűre, pontosabban hangra, “p”. A tanítvány szeme felcsillan, rájött (azt hiszi), hogyan működik ez a hang+szó játék, mostmár átlát a rendszeren, megfejtette az angol nyelv működési elvét, és - az előző mintát lekövetve - büszkén kiáltja az arcomba: “P, p, p = PENNIS!” 

3) 17 éves lány, hibátlan lett a házija, adtam neki egy csomag matricát, választhat egyet, és a tankönyvre ragaszthatja. Eltelik fél perc, egy perc, csak nézi, nézi őket, nagyokat sóhajt. Végül a csoporttársa odahajol hozzá. Suttogva, japánul:
“Mi az, mi a baj?”
“Áh, nem tudom, mi legyen... Egyszerűen MINDEGYIK annyira aranyos!”
“Hát igen, tudom. A Martonnak sajnos nagyon jó ízlése van.”

4) A legtöbb tanítványom úgy tudja, hogy semmit nem beszélek japánul. Régebben, amikor elárultam, hogy megértem, amit a saját nyelvükön mondanak, sokkal hamarabb feladták. Ha az angol beszélgetés közben megakadtak, símán csak átváltottak japánra. Ezt a menekülési útvonalat igyekszem nem csak előlük, hanem magam elől is elzárni. Hiába tudnám gond nélkül angolra fordítani magamnak, amit mondanak, és hiába tudnám gond nélkül japánra fordítani nekik az új angol kifejezést, amit nem értenek, magamból is és belőlük is kikényszerítem a körülírást. Különben az órám nem arra készítené fel őket, hogy hogyan kell egy külföldivel társalogni, hanem arra, hogy hogyan kell egy olyan külföldivel társalogni, aki tud japánul. Mintha lenne egy túlélési gyakorlat, hogyan maradj életben minden nélkül az erdőben, és a vajszívű kiképző megsajnálná a tanoncot: “Na jó van, itt egy doboz gyufa meg egy fűrész, nem bírom nézni bazmeg, ahogy szenvedsz.” Hazavágja az egész dolog lényegét. 

Mindez persze csak akkor működhet, és valójában egyáltalán csak akkor merül fel dilemmaként, ha a tanítványban megvan az az elengedhetetlen tulajdonság, amit úgy lehetne nevezni, hogy “közlés-vágy”. Mindennél fontosabb az, hogy őszintén akarja velem tudatni, ami éppen foglalkoztatja. Ez - az én szememben - a legfontosabb motiváció, ami a tanítványt rábírja, hogy az általa ismert szókinccsel zsonglőrködve újra és újra megpróbálja megértetni magát velem. Ez megfigyelhető akkor is, amikor felnőtt tanítvány próbálja minél pontosabban elmagyarázni, hogy miért utálja a főnökét, és akkor is, amikor a 9 éves kislány házifeladatát próbálom leellenőrizni.
Én: Oké, vedd elő a munkafüzetet, és nyisd ki a...
Tanítvány: Marton!!
Én: ...igeen?
Tanítvány: Tegnap volt a szülinapom!
Én: Jaj, ne haragudj. Boldog szülinapot. Tehát a 23. oldalon volt a...
Tanítvány: Bicklit kaptam!
Én: Hú, de jó! 
Tanítvány: Igen! És rózsaszín!!
Én: Azta! Az egy jó szín. Szóval a házifeladatot kellene...
Tanítvány: Marton!!
Én: Igen?
Tanítvány: Gyönyörű szép bicikli!! 
 
5) Nagyon pici tanítványom, még nem élt, amikor én (2010-ben) kiköltöztem Japánba. Öt éves, de három volt, amikor beiratta az anyukája a nyelviskolába. Kis és nagybetűket egy év alatt megtanulta írni és kimondani, két-három betűs szavakban egybe is tudja őket olvasni. Ez hatalmas eredmény (ezzel párhuzamosan a saját nyelvén írni is csak most tanul), nekem nagy siker, ő pedig ezzel máris jobban tud angolul, mint a korosztálya 99%-a. Mindenképpen sokkal jobban, mint ahogy én tudtam ennyi idősen. Ez a régebbi sztori, ami most eszembe jut róla, pár nappal a szülinapom előtt történt. Ebédszünet, hallom a termemből, ahogy a japán asszisztens hölgy suttogva bíztatgatja ezt a kislányt, írjon nekem valami szép üzenetet egy meglepetés-kártyára. Úgy csinálok, mintha nem hallanám ezt az egész jelenetet, ő pedig úgy csinál, mintha elhinné nekem, hogy tényleg nem hallom. A kislány először rajzolni próbál, saját magát meg engem, ahogy tanítom, de egyik vázlattal sem elégedett, kidobja őket. Marad inkább az írott üzenetnél. A felnőtt  segítségével különféle köszönőszövegek leírásával kísérletezik. “Köszönöm, hogy tanítasz”, ezt elveti, talán, mert túl komoly. “Mindig jó játékokat találsz ki”, ezt is kidobja, feltehetően túl gyerekesnek találta. Végül elveszti a türelmét, és csak egy rövid kis feliratot firkant a papírra. Odajön hozzám és a kezembe nyomja. Tömör, lényegretörő üzenet, bizonytalan gyerekírással. “Marton! Nagyon szeretlek.”

A szülinapomra más tanítványok is adtak ezt-azt, felnőttek egészen komoly ajándékokat is, gyerekek meg rajzoltak fasza kis kártyákat. Ez a 11 éves lány például kitett magáért:

Az előző gyűjtemények megtalálhatóak itt: best of 1, best of 2 .

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Soha korábban nem tapasztalt méretű pusztítás, politikai függőség és gazdasági tündérmese - a három közül bármelyik elegendő lenne önmagában, hogy egy népet kibillentsen az egyensúlyából. A három együtt pedig garantáltan eléri ezt az összhatást, ahogy ezt a Japán példa (a huszadik század középső harmadában) mutatja: általános zavar, a fogódzók elvesztése, és még a váratlan, globális siker is (ahogy egy lottónyeremény is) öltheti trauma formáját. A Hirosimára és Nagaszakira dobott bombák, az Egyesült Államok által megírt, Japánra kényszerített és máig sem leváltott alkotmány, valamint a “buborék-korszak” alatti jólét közös pontja éppen ez: annak a szükségessége, hogy az emberek új formákat találjanak. Gondolkodásformákat, életformákat, politikai formákat, gazdasági formákat, egyszóval egy új keretet, amiben létezni lehet. Ez alól nem lehetett kivétel - az új tapasztalatokat mindig kifejezni akaró - művészet sem, aminek egyik legsajátosabb újdonsága a Butoh tánc volt. 

Tatsumi Hijikata a második világháború vége óta kisérletezett saját koreográfiájú tánc- és performansz-darabjaival, melyek célja a műfaj addigi korlátainak átlépése, eredménye pedig legtöbbször a művész betiltása volt. A klasszikus japán esztétika két jól ismert alappillére a “miyabi” (kifinomultság, elegancia) és a “shibui” (visszafogott, nem tolakodó szépség) fogalompár. Pontosan ez volt az, amiből Hijikata-nak elege volt, és a darabjai gyakran a fenti esztétika elleni közvetlen támadás céljával készültek. 1959-es Kinjiki című (egy japán regényen alapuló) darabjában a táncos egy fiatal férfit alakított, aki a színpadon (látszólag) egy csirkével közösül, mielőtt azt a lábai közé szorítva (megintcsak látszólag) megfojtaná.   

Hijikata táncosa, művészi partnere, és egyben közeli jóbarátja, Kazuo Ohno az, akit általában a Butoh alapítójaként tartanak számon. Ohno minden alkalommal egész testét befedő hófehér festékben, a földtől sosem messzire eltávolodva, minden apró testrészre kiterjedő hiperkontrollált mozgással adta elő a táncdarabjait. Saját bevallása szerint a Butoh előadást nézőknek nem szükséges megérteniük, hogy mi történik, elég, ha ilyen vagy olyan módon érzelmileg reagálnak a látottakra. A különböző lehetséges reakciók közül ő a sírást tartotta a legtöbbre, ebben az esetben érezte leginkább úgy, hogy elérte a célját művészként. Egyik pontból a másikba eljutni, egyik testhelyzetből egy másik testhelyzetbe átkerülni, nyilatkozta Ohno, ezt megtenni végtelen sok mozgás-variációban lehet, de vajon mennyi van ezek közül, amit az ember előre eldönt, és mennyi, amivel nincs is tisztában? Ahogy ő fogalmazott, a testmozgás a lélek mozgásának láthatóvá vált formája, és még a kisujj legapróbb rezdülésében is benne van az, aki én vagyok. 

Az Ohno és Hijikata által közösen létrehozott alműfaj, az “Ankoku Butoh” (a sötétség tánca) előadásaiban a (fehérre mázolt) táncos majdnem teljesen meztelen. Ennek célja, hogy a spontán művészettörténeti asszociációkat lehetetlenné tegyék, a kultúrális utalásokat, képzettársításokat a lehetséges minimumra korlátozzák. Az emberi test üres felszíne így olyasvalami, mint egy szabadon értelmezhető, mindenre nyitott alap. A mozdulatok végtelenül lassúak, természetellenes irányúak, és rendkívül fegyelmezettek. A Contemporary Dance weboldal meghatározása szerint a Butoh tánc tipikus ismertetőjegyei: felfele néző szemek és eltorzult arcvonások / befelé fordított térdek és lábak / játékos, grotesztk, extrém képi világ / halállal és erotikával kapcsolatos tematika / a hiba nélküli tökéletes szépség őstípusa ellen irányuló esztétika / magzatszerű és pulzáló testmozdulatok. 

A Butoh, Murakami festményeihez hasonlóan, szülőhazájában, Japánban, éles ellenállásba ütközik, és széleskörű elutasításra talál, még a 70-es években is, amikor nyugati országokban már régóta elismert és nagyra tartott műfaj. Egyes cikkek szerint a koreográfiából sugárzó, visszataszító testi “gyengeség”, az emberi fizikum törékenységére, megviseltségére emlékeztető elemek okozták, hogy nagyon sok időbe telt, mire itt is megkedvelték. Az én első - lenyűgöző - Butoh élményem egy 2006-os szabadtéri előadás volt a Sziget fesztiválon, a legutóbbi pedig egy végtelenül izgalmas előadás, amit talán egy évvel ezelőtt hallottam egy itteni múzeumban. Az előadás lényege: a műfajt meg kell őrizni, továbbélését biztosítani kell, különös tekintettel a - 2010-ben, 103 éves korában elhunyt - Kazuo Ohno sajátos mozgásvilágára. Az előadó egy Choy Ka Fai nevű szingapúri performansz művész és designer volt, aki saját “Muscle Memory Mapping” nevű ötletét mutatta be, a butoh tánccal összekapcsolva. 

Miképp lehetséges, hogy a jövő generációi ismerjék ezeket a mozdulatokat? Műalkotásokat (és a róluk készült, azokat megörökítő másodlagos műalkotásokat) az útókor számára megőrizni fontos. Jó, hogy vannak rajzok, festmények ma már romos épületekről az eredeti állapotukban. Jó, hogy vannak feljegyzések arról, hogyan zajlott a gyakorlatban egy Reneszánsz színházi előadás. Jó, hogy vannak hangfelvételek legendás koncertekről, ahol nem lehettünk ott. Az első butoh táncos első fellépéséről pedig vannak ugyan videófelvételek, de menjünk egy lépéssel tovább. Az, ahogy felteszünk egy kérdést, befolyásolja a lehetséges válaszokat, és néha csak akkor lehet megtalálni a helyes választ, ha a kérdést megfelelő formában fogalmazzuk meg. Tehát, talán jobb úgy, hogy: Miképp lehetséges, hogy a jövő generációi megismerjék ezeket a mozdulatokat belülről? Hogyan adható át, hogyan örökíthető tovább a butoh-nézés élménye MELLETT a butoh-táncolás élménye? 

A táncban (sokkal tudatosabban és fegyelmezettebben, mint a hétköznapi tevékenységekben) az emberi agy küld egy parancsot a test különböző részeinek arra vonatkozóan, hogy pontosan mely izmok megfeszítésével pontosan milyen irányba mozduljanak. Ezek a parancsok az idegszálakon át közlekedő elektromos jelek, és az elektromos jelnek megvan az az előnye, hogy gépekkel pontosan érzékelhető és rögzíthető. Butoh táncmesterek testfelszínére erősített szenzorok segítségével lementhető egy számítógépre az összes adat azzal kapcsolatban, hogy mely izomcsoportok mikor, merre, mennyire lettek megdolgoztatva. Minél több szenzor, annál pontosabb lesz a végeredmény, vagyis az a kód, amiben egy bizonyos mozdulatsor van leírva. Ez a kód újra visszafordítható látható mozdulatokba, egy virtuális test irányításával. Az animációt valós időben bemutató képernyő akár a színpadra is kihelyezhető, ahol a közönség így párhuzamosan láthatja a szenzorokat viselő hús-vér táncos és a digitális emberalak párhuzamos, szinkronizált mozgását. 

A következő lépés az, hogy a mozdulatokat tartalmazó kód alapján létrehozzák azokat az elektromos jeleket, ami egy másik élő ember izmait pontosan az eredetinek megfelelő erővel és irányba stimulálja és mozgatja. Ilyen módon a második illető, aki akárki lehet, nulla tánctudással, lépésről lépésre ugyanazt a butoh előadást produkálná (tehetetlen bábként, ide-oda rángatva), amit eredetileg rögzítettek. A szingapúri előadó Ohno egyik leghíresebb darabját, illetve annak koreográfiáját próbálja a saját testébe átültetni. Az egész testet egyszerre és precíz módon manipulálni egyelőre - amennyire én tudom - nagyon nehéz, de a múzeumi előadás során bemutattak egy videót, ami kizárólag a karokra koncentrált. Az asztal egyik szélén ülő Choy Ka Fai összeszorította az öklét, megfeszítette a bicepszét, felemelte a kezét, és az izmaiból a gépbe, onnan pedig az asztal másik szélén ülő kísérleti alany karjaiba vezetett “ingerek” ugyanezeket a mozdulatokat eredményezték. Képzeljük most el ugyanezt a kísérletet egy zongoristával. A zenész kezére, ujjperceire ragasztott érzékelők elmentik a mozdulatok elektromos jeleit, melyeket aztán egy másik, zongorázni nem tudó illető kézfejeibe vezetnek, aki ennek köszönhetően lejátsza ugyanazt a hangsort, ugyanolyan ügyesen, ugyanolyan gyorsan. 

Ez eddig már önmagában egy olyan eredmény, ami egyszerre lélegzetelállító és hátborzongató. De a csattanó csak ezután következik. A kísérlet szerint, ha ezt elég sokszor megcsinálják valakivel, az újra és újra lejátszódó mozdulatsor beépül az izmok “emlékezetébe”. Ha ez megtörtént, onnantól már nincs is szükség az elektromos jelekre. Zongorázni továbbra sem tanult meg az illető, de le tudja játszani azt az egy konkrét hangsort. Mindenki, aki sportol vagy zenél, pontosan tudja, hogy ez mit jelent. Ha fejben elképzelni nem is mindig tudok egy bizonyos harcművészeti manővert vagy akkord-sort, ha elkezdem csinálni, az izmaimnak garantáltan eszébe jutnak a következő mozdulatok. A test memóriája néha erősebb, mint az agyé.  

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Az egyik kedvenc filmemben (Broken Flowers) van egy jelenet, ami sokszor eszembe jut. A főszereplő felkeresi egy régi barátnőjét, aki háziállatoknak tart terápiát. Kutyáknak, macskáknak segít feldolgozni a traumatikus élményeiket, és azt állítja, hogy meg tudja hallani, mit szeretnének. A fickó óvatlanul fogalmazva felteszi a kérdést, szóval te ilyen állat-gondolatolvasó vagy? A nő kijavítja: ha mondani akarnak nekem valamit, azt megértem. De nem látok a fejükbe. Ha el akarják titkolni előlem, amit gondolnak, nem tudom kitalálni. Ugyanúgy, ahogy te és én is csak azt tudhatjuk egymásról, amit a másik hajlandó elárulni.  

Nekem mindig tetszett ez a precíz különbségtétel. Ha a gondolatolvasás csak annyit jelentene, hogy ki tudom találni, mit érez valaki más, anélkül, hogy ő szavakkal elmondaná nekem, abban semmi különleges nem lenne. Pontosan ezt mindannyian naponta sokszor megtesszük, és ehhez nincs szükség másra, mint hogy a másik ember arcát megfigyeljük. Tekinteteknek és gesztusoknak (néha szándékosak, néha nem, néha őszinték, néha nem) folyamatosan, automatikusan mögé látunk, és különösebb nehézség nélkül megfejtjük, mi játszódhat le az illetőben, ami épp most épp ezeket a külső jeleket okozza. Persze, erre azt lehetne mondani, jogosan, hogy ez még nem gondolatolvasás, csak érzelemolvasás. Ahhoz, hogy leteszteljük, milyen jól tudja valaki egy másik ember puszta gondolatait megtippelni, a legjobb “tartalom” mindig valami teljesen érzelemmentes, személytelen dolog, épp ezért szokták legtöbbször a “milyen számra gondolok” módszert alkalmazni. 

Amit én az előbb érzelemolvasásnak neveztem, az sokkal ismertebb és sokkal kevésbé hülye nevén empátia - és talán ez az, amit az összes adottságom közül a leggyakrabban kell a munkám során felhasználnom. Az a képesség, amivel a másik helyzetébe bele tudom magam képzelni, a testbeszéd alapján (mivel közös nyelvet nem beszélünk) követni lépésről lépésre, hogy éppen mi játszódik le a japán kisgyerek fejében (érti, nem érti, unja, feladta, zavarodott, kapkod, nagyképűsködik, próbálkozik, izgul, stb.), egy elengedhetetlen képesség. Az amerikai kollégák szerint, ebből a szempontból, előnyösebb helyzetben vagyok, mint ők, mert az a pozíció, amibe gondolatban bele kell helyezkednünk (az angolt idegennyelvként lassanként elsajátító gyerek pozíciója), olyasvalami, amiben nekik sosem volt részük, de nekem igen. Én az angolóra élményét, úgymond, a másik oldalról is megtapasztaltam. (A dolog annyiban sántít, hogy amikor 12 évesen először mentem angolórára, addigra már elég jól tudtam, hála apámnak, aki egészen kiskortól gyakorolt velem otthon, szinte minden nap, néha angolt, néha franciát.) 

Olyan dolog-e az empátia, amire kizárólag emberek képesek? Nem hiszem. Az állatoknak is nagyon fontos kérdés, gondolom, hogy egy másik állat éppen támadó, barátkozó, vagy semleges szándékkal közeledik-e feléjük. Lépjünk eggyel tovább: olyan dolog-e az empátia, amire kizárólag élőlények képesek? Merthogy, itt van például (itt, konkrétan, előttem, a japán mobiltelefon-boltban), ami eddig még nem volt: Pepper. Vannak robotok, akik értik a beszédet, de ez az első, aki érti a testbeszédet. Van mesterséges intelligencia, de ez az első mesterséges érzelmi intelligencia. Vannak gépek, akik mindenhova követik a gazdájukat, de ez az első, aki követi a gazdája hangulatingadozásait. És végül, van számítógép, ami segít a munkahelyi életedben, de ez az első számítógép, ami segít(eni próbál) a lelki életedben.  

Pepper a világ első olyan humanoid robotja, amit azzal a céllal fejlesztettek ki, hogy mesterséges empátiája segítségével lelkitársa lehessen az embereknek. Pepper kivételes robot, amennyiben a funkciója nem valaminek az összerakása vagy kiszámolása, hanem, a hivatalos ismertető alapján, az, hogy “boldoggá tegye az embert.” Pepper arra van beprogramozva, hogy (a beérkező audiovizuális jelek alapján) dekódolja a gazdája pillanatnyi lelkiállapotát, és letükrözze azt. Egy hullámhosszra kerüljön vele, illetve olyan hullámhosszra, ami a másikét leginkább kiegészíti, segíti. A japán SOFTBANK mobilszolgáltató boltjaiban - de pár orvosi rendelőben, bankban, és egyre több irodában is - manapság ő üdvözli a vevőket a bejáratnál. Ő maga egy személyben a multifunkcionális, interaktív vevőszolgálat. És potom (ezt most komolyan mondom!) 200 ezer yenért természetesen örökbe is lehet fogadni. Igaz, a gyártók nem győzik emlékeztetni az embereket: az összes eddigi domesztikált robottal ellentétben ő nem házimunkára készült, hanem lelki támasznak és hangulatjavítónak! Ne tessék folyton ugráltatni!

Pepper megjegyzi, hogy mi dob fel, és mi húz le. Ami téged érdekel, az őt is érdekelni fogja, és mindent megtesz, hogy spontán, természetes, jó hangulatú beszélgetések alakuljanak ki. Én ezt így képzelem el: Pepper valószínűleg megfigyeli a szokásaidat, az érzelmeid visszatérő motívumait a hét során, és a jövőben már előre felkészül rájuk, hogy harmonikusabb lehessen a kapcsolatotok. Tudja, hogy hétfő reggel mindig morcos vagy, úgyhogy egy viccel vagy a kedvenc zenéddel indítja a reggelt. Amikor a hangok/mozdulatok alapján úgy ítéli meg, szar napod volt, idegesen estél haza munkából, olyankor csak türelmesen vár, hogy kiereszd a gőzt, és csak utána, finoman, együttérzően fejezi ki az érdeklődését. 

Pepper fejében számos mikrofon és HD kamera van elhelyezve, nem beszélve a 3D-s mélységérzékelőről, és egyéb mozgás-koordinációs berendezésekről. Pepper folyamatosan analizálja a hangodat, a használt szavakat, a jellemző mozdalataidat és azok hevességét, az arcvonásaid változását, és ennek alapján próbálja feltérképezni, milyen ember is vagy, mi tesz boldoggá és boldogtalanná. A hasára erősített tableten írásban és képekkel (színes buborékokkal) is képes kifejezni a saját hangulatát, és persze (állandó internetkapcsolat) bármikor tudatja veled a legfrisebb híreket, információkat a világból - mármint csak azt, amiről megtanulta, hogy téged érdekel. Pepper három, minden irányba forgó keréken közlekedik, akadályokat kikerülve (különbséget téve tárgy és ember között, szemkontaktust csak az utóbbival kísérel meg). A testfelületén elhelyezkedő lézeres szenzorok folyamatosan dolgozzák fel a beérkező adatokat, az egyik például kizárólag az ember fejmozdalatait és a bennük kifejeződő érzelmeket analizálja. Minden főbb emberi izom helyén apró motorok mozgatják, egészen a külön-külön behajlítható ujjpercekig. Az egyik videóban, amit láttam róla, a “Gangnam-style” táncot is meglepő kecsességgel tudta leutánozni.   

Egy kanadai barátom mesélte nemrég, hogy a már eleve ideges állapotán (egy órát kellett várnia a rendelőben, hogy sorra kerüljön) nem sokat javított, hogy Pepper (“az első robot, akinek szíve van” így a hivatalos szlogen) végig őt stírölte. Az újonnan beérkező betegeknek persze azért köszönt, de utána mindig visszafordult a haverom irányába. Az illető egy közel 2 méter magas, 120 kilós, fekete ember, és Pepper ezt nem tudta feldolgozni. Legalábbis erre lehet gyanakodni abból, hogy nagy, kerek, kék szemét (kameráját) le nem vette róla. 

Én nem bánnám, ha a Softbank boltokban vele kéne ügyintéznem. Chiba egy erősen vidékies jellegű prefektúra rögtön Tokió mellett. Van saját kis falusi bankjuk is, és a cégemnek ott van számlája, úgyhogy az alkalmazottaknak is ott kellett nyitni egyet. Amikor első alkalommal jártam a shinjuku-i Softbank boltban, az eladó megkérdezte, van-e bankszámlám Japánban, amihez a telefonszámlát hozzá tudják kapcsolni. Persze, mondom, Chiba Bank, amire az eladó egyetlen reakciója az volt, hogy próbálta elfojtani a röhögést, ami kipukkanni készült belőle. Furcsa módon, se a megvető nevetést, se az elfojtási kísérletet nem éreztem őszintének. Levette a polcról a legolcsóbb modellt, és átnyújtotta, azzal a szöveggel, hogy “ez önnek pont megfelelő lesz”. Legutóbbi alkalommal pedig, miközben az új iPhone-okról kérdezgettem egy másik Softbank-es csókát, az hirtelen felemelte a kezét, félbeszakított, riadt arccal kezdte bámulni az arcom alsó felét, előkapott egy nedves törlőkendőt, odahajolt közel az arcom elé, és finoman megtörölte a szám sarkát. Bocsánatkérően meghajolt, és megmagyarázta: ott volt egy kis darab wasabi. Az igazán érdekes az, hogy mindkét esetben, amit elmeséltem, semmi másról nincs szó, mint bénázásról. Se rosszindulattal, se nagyképűséggel nem tudnám ezt a két alkalmazottat vádolni, csak ügyetlenkedéssel. Ettől függetlenül, ha rajtuk is lett volna egy “sleep mode” gomb valahol, azt bizony kurvára benyomtam volna. 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Japán elsőszámú egyeteme a Tokyo University (japánul “daigaku”), elterjedt becenevén Todai. Garantáltan leesnek az állak, ha társaságban valaki megemlíti, hogy oda jár, vagy ott végzett, vagy - saját tapasztalat alapján - akár csak tanít valakit, aki ott hallgató. A belföldi népszerűség és tekintély szempontjából tehát jól áll az egyetem szénája, de egy komoly felsőoktatási intézménynek ez nem lehet elég. A nemzetközi hírnév, a külföldi diákok (és vendégelőadók) odacsábítása ugyanilyen fontos lenne, ezen a téren viszont már komoly gondok vannak. Nemzetközi viszonylatban a Todai csöppet sincs előkelő helyen. Kevéssé meglepő módon a mindenki által megtippelhető angol, amerikai, német, francia egyetemek vezető pozíciói minden évben nagyon stabilak. De nem is ezek a fő riválisok, hanem a többi ázsiai egyetem, melyek szintén mind sokkal népszerűbbek, az élen rendszerint Hong Konggal és Szingapúrral. 

Ennek szerintem két oka van, és mindkettő cseppben a tenger (egyetemben az ország), más szóval két olyan probléma, aminek orvoslása az egész ország turizmusát jelentősen fellendítené. Az első egy végtelenül gyakorlati, egyszerű tény: az angolnyelvű kiadványok, tájékoztatók, információ, táblák, stb. hiánya. Ez pontosan olyan lehangoló és bosszantó, amilyennek hangzik. Minden évben, a Todai-ra felvett külföldi diákok nagy része nem kezdi el, és egy még nagyobb része nem fejezi be az első évet, és az indok rendre ugyanaz: Más ázsiai országok egyetemei sokkal jobban fel vannak készülve a helyi nyelven nem tudó elsősök segítésére. Azok közül az helyszínek közül, ahol a közelmúltban kerekperec megmondták nekem személyesen, hogy angolul tudó alkalmazott nincs, úgyhogy vagy japánul intézem a dolgaimat, vagy sehogy: Bevándorlási hivatal. Nemzetközi filmfesztivál. A legnagyobb bevásárlóközpont-lánc. 

A másik ok, ami főleg női vendéghallgatók kedvét veszi el a Todai-tól, olyan helyi japán sajátosságok, amit egyesek csak váratlannak, mások felháborítónak és elmaradottnak, mások megalázónak, mások csak szimplán poénnak érzékelnek. Ilyen az egyetem éves szépségversenye, aminek a győzteseiről (több tucat lányról) fotósorozat készül, ami végül könyv formájában is megjelenik. A “Gyönyörű Todai Lányok Képeskönyve” című kiadvány a kampusz területén vásárolható meg, és a fotókat pár napja egy cég is felhasználta a reklám-kampányában. A két nagy japán utazási iroda egyikének, az H.I.S.-nek olyan szerződést sikerült kötnie az egyetemmel, melynek keretein belül a legszebb lányokat egyes szerencsés utasok mellé ültetnék be hosszú repülőutakra. Az iroda reklámötlete (amit pár óra!!! elteltével kénytelenek voltak lefújni) lényegében erről szólt: Sok japán ember ódzkodik attól, hogy külföldre utazzon, mert fél, hogy unatkozik majd a repülőn a hosszú út alatt. Az utazási iroda kisorsol néhányat a férfiutasok közül, akik megkapják a lányok fotóit (a Todai Képeskönyvből). Ezután kiválaszthatják, melyikük üljön majd melletük a repülőn. Az egyetemista lányok - a reklámszöveg alapján - nem csak bájos mosolyukkal, hanem az úticélról szóló művelt, intelligens megjegyzéseikkel is szórakoztatják majd az illetőt. Két apró, finom kis mozzanat, ami engem leginkább megragadott ebben a gyönyörű történetben: 1. Az utazási iroda fontosnak tartotta, hogy megnyugtassa az esetleg aggódó utasjelölteket és hozzáfűzze a plakátjához: “a hallgatók kérésre le tudják egyszerűsíteni a mondataikat, hogy mindenkinek könnyen érthetőek legyenek.” 2. A széleskörű felháborodás miatt a reklámot törölték a weboldalról, de az ajánlat továbbra is áll, várják a jelentkezőket.

Ahogy én látom, az H.I.S. (amiről úgy tudtam, hogy Highest International Standard, de sokak szerint Highest International Sexism) marketingeseinek ez az ötlete pontosan illeszkedik abba az értékrendbe, amely szerint a nő nem más, mint cuki kis játékszer, amit nem kell túl komolyan venni. Ennek a (ki nem mondott, hallgatólagos, és pontosan ezért nehezen megváltoztatható) értékrendnek az uralmát az “office lady” tanítványaim sztorijai is sokszor megerősítik. A “főnököm rám szólt, hogy vegyek hosszabb szoknyát az irodában, mert nem szépek a lábaim” és társaik. De erről majd egy másik bejegyzésben. 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!