maji-de

日本

Szombat késő este. Egyik kedvenc időpontom egész héten. A hét utolsó munkanapja is véget ért. A legfontosabb munkanap, ami a bizniszt illeti, mert a gyerekeknek ma nincs iskola, ráérnek, ilyenkor lehet őket nyelviskolába csábítani. Sokkal sűrűbb minden tanár órarendje, mint máskor. Az utolsó esti tanítványomtól is elköszönök, és egy jól megérdemelt ICHIRAN után jöhet a hosszú vonatút. 

Különleges vonatút ez, más, mint a többi, a saját kis ajándékom magamnak magamtól, egy apró hétvége-ünneplő luxus, a Green Car. A gyorsvonat közepénél található 2 kocsit hívják így, lóhere jelzi a peronon, hogy pontosan hol fognak ezek megállni. A szín miértjét eddig nem sikerült megfejtenem, de gyakorlatilag semmi mást nem jelent, mint hogy a kocsi “elsőosztályú”. Az ide szóló jegyet külön automatán kell megvenni, szintén a lóherék közelében. Négy fajta van összesen, hétköznapi vagy hétvégi, 50 km alatti vagy fölötti utazásra szóló. Nekem elég lesz a legolcsóbb, de azt maximálisan kihasználom: Shinagawa-ig megyek, olyan 35-40 percet. A monitoron megjelenik a vasúthálózat összes állomása, és miután ráböktem az úticélomra a gép feltölti az utazókártyámra a szükséges információt. 

Ez nem helyjegy: ha épp tele lenne az elsőosztályú kocsi, akkor állnom kell. Ezért nem élek ezzel a lehetőséggel soha hétköznaponként, és főleg nem Tokió fele reggel, vagy Tokióból kifele este, vagyis abban a két esetben, amikor a Green Car is zsúfolásig megtelik. Elvileg nem csak leülni, de létezni sem szabad ezekben a kocsikban különjegy nélkül. Pár figyelmetlen utas mindig a lóherés részen állva várja a vonatot, az megérkezik, megáll, és a várakozók rémülten veszik észre, hogy Green Car ajtó nyílt ki előttük, amin belépniük tilos. Fejvesztve rohannak ilyenkor a normál (nemzöld? színtelen? mezei? másodosztályú? halandók által használt? nem tudom) kocsikhoz, mielőtt záródnak az ajtók.Pedig van átjáró a két típusú kocsi között, fel lehetne itt ugraniuk, és azonnal, már a vonaton, biztonságban átsétálni, de a szabály az szabály. 

Így szombat késő éjjel rendszerint én vagyok az egyetlen ember, aki Tokió belvárosa felé igyekszik, és rá is szánja erre a plusz pénzt. De pontosan miért is olyan fontos ez nekem? Itt nem hosszában vannak az ülések, szembe egymással, mint a metrón, hanem kettesével, menetirány fele fordítva. Itt jobb a hangszigetelés, szinte teljes a csönd. Itt rövidebbek és lényegretörőbbek a bemondások, nem zaklatnak állandóan a tucatnyi átszállási lehetőség felsorolásával. Itt van felszolgáló, aki 10 percenként tapintatosan végigtolja az ülések közt a zsúrkocsiját, melyből a kérésemre bármikor elővesz nekem egy jéghideg sört. Itt sosem kéri a kalauz a különjegyet, mert erre is van a nyugalmat meg nem zavaró megoldás. Minden egyes ülés fölött pici, pirosfényű égő. Ha kiválasztottam a helyemet, nincs más dolgom, mint az adott ülés fölött a plafonhoz érinteni az utazókártyámat, és - az előbb leírt módon rátöltött információt érzékelve - az égő átvált zöldre. A kalauz egyetlen feladata, hogy ellenőrizze, minden utas fölött zöld-e a lámpa. Amikor a vonat megérkezik Shinagawa-ba, az ülésem fölötti égő visszavált pirosra: ideje leszállni. 

A végállomáson a székeket a személyzet átforgatja az ellenkező irányba, és mióta meglestem, hogyan csinálják ezt, azóta mindig szépen szembefordítom magammal az előttem lévő üléseket. Mégis, különben hová raknám fel az egész heti, tábla előtt álldogálástól fáradt lábamat?! Az esetek 90%-ában az egész úton egyedül maradok, senki nem száll fel. Elhúzom a függönyt, és a valószerűtlen iramban elsuhanó, egyre sűrűbben felbukkanó, és egyre magasabb felhőkarcolókat, vibráló-rikító fényreklámokat, épületek oldalait beborító óriásképernyőket, egymás hegyén-hátán összezsúfolt mini-lakásokat azzal a nosztalgiával nézem, amiről tudom, hogy majd érezni fogom, amikor már máshol élek, és visszagondolok erre a városképre. 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Néha megkérdezik, mi hiányzik legjobban otthonról. Hangulatfüggő, hogy mennyire átgondolt választ adok. Különben is, mindig éppen valami más. Azért olyan is elő szokott fordulni, hogy komolyan veszem a kérdést, mert komolyan veszem a kérdezőt, vagyis nem akarom kiszámítható válaszokkal lerázni. Család, barátok, ételek, az ilyesmit magától is ki tudja találni. Azt vettem észre magamon, hogy egyre gyakrabban válaszolom azt: az éjszakai buszok. 

Más városokban nappal se járnak annyi vonalon buszok, mint Budapesten éjjel, érvényes rájuk a nappali bérlet, és 30 percnél többet - ha jól emlékszem - egyikre se kell várni. Ezek a tények ott vannak (sok mással együtt) az “amíg itt élsz, addig magától értetődő, de ha elköltözöl, rájössz, hogy ritka szerencse” feliratú dobozban, a fejemben. Tokióban a vonatok fél egy körül, a buszok este 10 körül leállnak. Marad a taxi, ami 1600 ft-os alapárról indul, viszon legalább az ajtót sosem kell nekem nyitni, csukni, ezt a taxisofőr intézi a titkos gombjaival. 

Az éjszakai busz(hálózat) elszomorító nemlétét egyébként a lakók iránti tapintattal, a csend iránti tisztelettel szokták nekem magyarázni, amit én kételkedéssel vegyes kételkedéssel fogadok. Az állandó kiabálásról már volt szó. Az útépítő, csatornázási munkákat (a forgalmi fennakadásokat így minimalizálva) éjjelre szokás időzíteni. Megy az úthenger, keverik a betont, szedik fel a járdát az utcán, amit a focistadionokba illő, 2 méter átmérőjű reflektorok nappali fénnyel árasztanak el. A választásokat megelőző hetekben minden jelölt ugyanazzal a módszerrel kampányol: az embereik reggel 8-tól körözgetnek a kerület utcáiban, egy hangszórókkal telepakolt furgonban, és csontig feltekert hangerőn bömböltetik a monoton, torz szlogenjeiket: “A nevem Micükó Szuzuki, legyen szép napunk, és dolgozzunk együtt keményen a kerület sikeres jövőjéért! A nevem Micükó Szuzuki...” Ha én indulnék az önkormányzati választásokon, biztos feltalálnám a “csendes kampány” fogalmát, és ezzel hóditanék meg minden szavazót. “Szavazz rám: az egyetlen politikusra, aki hagy reggel aludni.” Különös tapintatlanság jellemzi a szélsőjobbos bandákat, akik masszív, félelmetes(nek szánt), feketére festett, régi japán zászlókkal ellátott buszokkal és kamionokkal járják az utcákat, és régi indulók, háborús dalok kíséretében hirdetik, hogy a koreaiaknak és kínaiaknak ideje elkotródni Japánból. 

Megfigyeltem magamon, hogy nem minden típusú zaj bosszant ugyanannyira. Az élettelen zaj elviselhetőbb. Inkább egy zúgó gép, mint egy nevetgélő társaság. Ha mégis az utóbbi, akkor az őszinte elviselhetőbb, mint az őszintétlen. Egy hangos, de szívből jövő kacagás nem fog annyira zavarni, mint egy halkabb, de erőltetett hahotázás. Ha mégis az utóbbi, akkor egy teljes párbeszéd, aminek mindkét felét hallom, nem annyira kellemetlen, mint egy csonka párbeszéd, ahol csak az egyik fél hallható. Gondolom, ezért lehet az, hogy a japán vonatokon szabad beszélgetni, de nem szabad telefonon beszélgetni. Van végül egy speciális típusú emberi zaj, aminek néha még az otthonomban is ki vagyok téve, ez pedig a japánosan eltorzított, de angolnak hitt nyelvi jelenségek kiabálása. 

Az épületem mellett, az erkélyem alatt fedett teniszpályák vannak. Napközben és este nem akkora probléma: a légkondi miatt az erkélyajtó csukva van, majdnem mindig zenét hallgatok, nem hatol be a tudatomba az oktató ordibálása. A bajok zárás után kezdődnek, éjfél, éjjel 1 magasságában. Az utóbbi időben a személyzet ott maradt játszani, órákon át, a hozzám legközelebb eső pályán, és gondoskodtak róla, hogy minden kivételesen jól vagy kivételesen rosszul sikerül játszmáról értesüljek - az ujjongó vagy frusztrált kiáltások ilyenkor megtörik az éjjel (egyébként síri) csendjét. De talán semmitől nem rándul annyira össze a gyomrom, mint a “dommáj, dommáj” kiáltozásától. Ez egy japán, sportban használatos, pozitív kifejezés, barátságos csapattársak mondják annak, aki elbaszott valamit, és azt hivatott kifejezni: “nem baj, semmi gond”. Vették egyrészt a “never mind”-ot, másrészt a “don’t worry”-t, melyek külön-külön teljesen jók lettek volna, és összemosták őket, megszületett a “don’t mind”, ami aztán japán akcentussal tovább aljasul “dommáj” alakká. Talán ez adta a végső lökést, hogy fél kettő körül fogjam magam, felvegyem a pulcsimat (a hatás kedvéért még a kapucnit is a fejemre húztam, hátha nyomatékot ad a szavaimnak), és lemenjek a tenisz-iskola épületéhez. 

A lakásom és a pályák között fekvő, gazzal és bokrokkal sűrűn benőtt, senkihez sem igazán tartozó kerten átverekedtem magam minimális sérülésekkel, és megérkeztem az ablakhoz. Két dolgot ismertem fel ezen a ponton. Egyrészt, hogy itt, közel, már nem annyira hangosak, mint hátrébb a lakásomban. Itt még visszhang nélkül hallottam őket, az otthonomba viszont már a falak között visszaverődött, felerősödött hang jutott el. Másrészt, nem úgy tűnt, mintha ez a személyzet lenne. Négy idősebb férfi, méregdrágának tűnő cuccokban, vagy a tenisz-suli tulajdonosai, annak a haverjai, vagy valamiféle zárás után idejáró VIP vendégek. Ez a két felismerés nem vette el a kedvem attól, hogy bekopogjak az ablakon. A játék leállt, néztek körbe minden irányba, honnan jöhet a kopogás, aztán hirtelen lefagytak, mert észrevették az ablak túloldalán, a sötétben, bokrok közt álldogáló kapucnis külföldit. Intettem nekik, hogy jöjjenek ide és nyissák ki az ablakot, beszélnünk kell. Nem mozdultak, mutogattak egymásra, menj, nyisd ki neki, dehogy megyek, menjél te, végül az egyikük odasomfordált, és alig észrevehető, apró, gesztusértékű meghajlások kíséretében kinyitotta az ablakot. Fel voltam rá készülve, hogy dühösen, angolul rázúdítom a panaszaimat, ő meg majd bunkó módon megaszondja, hogy “shouganai” (=ez van, nincs mit tenni) és visszamegy szerválni. Ezért aztán nagyon meglepődtem mindkettőnk viselkedésén: Miután szépen japánul tudomására hoztam minden tényt, ő és a társai kórusban bocsánatot kértek, elmagyarázták, fogalmuk se volt, hogy lakóházak vannak a kert túloldalán, és megígérték, hogy mostantól a legtávolabb eső pályán fognak csak játszani. Ettől én belül magamban elmosolyodtam, és mindent megtettem, hogy ez az arcomon is látsszon. Az a helyzet, hogy vannak néha dolgok az életben, amiket meg lehet beszélni. A normális, racionális párbeszéd nagy úr. És nem minden shouganai.  

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Szombaton dolgozom, úgyhogy munkából kell, hogy menjek. Ing-nyakkendő, nem baj, a vonaton van mosdó, ott át tudok majd öltözni. 6-kor köszönök el az utolsó tanítványomtól, és 6:30-kor már ülök a pici, 4-kocsis, de légkondícionált személyvonaton. Jó másfél órás út lesz, egyre távolabb és távolabb a várostól, le egészen a Chiba félsziget déli csücskéhez. Két nappal korábban még nem is tudtam, hol lesz a fesztivál, a honlapjukon a “helyszín” menüpontban csak ez állt: secret. A tavalyi helyszínt (egy óceánba benyúló, 1.5 km hosszú, mesterséges földnyelvet) már a rendezvény előtt elárasztotta a fesztiválközönség, akár volt jegyük, akár nem. A kemping is hamar megtelt, le egészen a partig, ahol a hullámok 1-2 méterre a sátoroktól mosták a homokot. Idén tehát úgy döntöttek, se a Facebook-oldalon, se a szórólapokon nem árulják el a pontos helyszínt, csak azoknak, aki vettek jegyet (1200 darabra korlátozott, csak online megvásárolható), és azoknak is csak az utolsó pillanatban. Én előző nap kaptam meg az infót: dél-Chiba, erdő mélyén, hosszú földút végén, elhagyatott régi kőbánya területén, a bányató mellett.

Közben besötétedik, és az utolsó 40 percben teljes feketeségben megy a vonat, odakinn települések, utcai lámpák, civilizáció semmi. Csak azért tudom, mert már világosban is utaztam erre, hogy a vasút egyik oldalán az óceán van, a másikon sűrű erdő. További jelek, amikből félreismerhetetlenül kiderül, mennyire vidékre jöttem: 1) Egy pályán közlekednek csak a vonatok, nincs szükség többre, mert 2 óránként jön egy. 2) Az ajtókat itt már nem is nyitja-zárja, így este szinte egyik állomáson sincs már le-felszálló utas, ha mégis, az maga kell, hogy kinyissa a vonat ajtaját. 3) Ha valaki ezt megteszi, odakintről a tücsök/béka kórus zajain kívül mást sosem hallok. A vasúti kocsit (egyetlen erős fényforrás a környéken) ellepik a mindenféle japán szúnyogok, molylepkék, szárnyas hangyák - mindegyik a magyar méret négyszerese. 4) Az utam végcélját képező pici állomáson már se jegy-kapu, se személyzet. Csak egy hosszú, csupasz betoncsík, annak a végén pedig egy kétoldalt nyitott, pókhálóval borított fakunyhó. 

Átlépek két fürge csótányt (japánban ezek repülni is tudnak!), és kiérek az “állomás” előtti sötét, néma utcára. Elkezd bennem mocorogni a sör iránti vágy, de a falu egyetlen boltja harminc percnyi sétára van. Praktikus hozzáállást erőltetek magamra: minél előbb buszt találni, fel a bányató közelébe, ahol már dél óta megy a party, de buszok (pontosabban A busz) csak délután 4-ig jár. Marad a taxi, de azoknak meg a helyi számát kellene megtudakolnom valakitől, ezért bekopogtatok egy ablakon - az egyetlen ablakon, ahol még világít benn a lámpa. 

 Zsúfolt, lepukkant kis raktár, búvár- és horgászbolt mögött, a falról poros békatalpak és horgászbotok lógnak. A fickó, aki ajtót nyit hatvan körüli, nagydarab, mackónadrág, rózsaszín póló, homlokára tekert törölköző, kismenő bűnözők által kedvelt narancssárga, tépett frizura. Vázolom neki a helyzetet, mire közli, hogy itt taxik csak este 6-ig járnak, "shouganai", nincs mit tenni. Hát oké, mondom, köszönöm, jó éjszakát, és mennék ki vissza az utcára, de hogy onnan aztán merre és mivel, azt elképzelni se tudom. Nem akarom, hogy szemtanúja legyen a kétségbeesésemnek. “De akkor most mi lesz?” morogja félig nekem, félig maga elé a fickó, én meg mutatom az ujjammal, hogy stoppolni fogok. “A bányához innen senki nem megy fel!” Ezt én is sejtettem, de reméltem, hogy nem fogja ilyen egyenesen kimondani, és egy kis ideig még elrejthetem magam elől ezt a gondolatot. Mutatom, megint az ujjammal, hogy akkor felgyalogolok a fesztiválhoz egyedül, és közben pontosan látom az arcán a változásokat, ahogy a zavarodottságot leváltja az aggódás, azt pedig végül az eltökéltség. Nagy sóhajjal feltápászkodik, zsebéből veszi elő a slusszkulcsot, mutat a parkoló irányába, és láncdohányzástól rekedt hangon rám förmed: “OK! Go, go!”

Autóval is 10-15 perc odajutni, végig erdei földúton, totális sötétségben. Az utat egyikünk se tudja, de a barátnőmnek - aki már dél óta a fesztiválon van - van egy térképe, azt lefényképezi és elküldi nekem. Ezalatt a negyedóra alatt a fickó kifaggat. Magyar fociról, budapesti gyógyfürdőkről. Elmeséli, hogy régen itt dolgozott ebben a kőbányában. Én a magam részéről próbálom neki elmagyarázni, hogy ez egy évente megrendezett, kis költségvetésű, 3 színpados zenei fesztivál (nem megyek bele, hogy egész pontosan trance, goa, pszichedelikus, stb). Az utunk végén, amikor a fák közül kezd kiszűrődni a távoli basszus lüktetése, és a lombok fölött az éjjeli eget lézerfények világítják meg, igyekszem - sikertelenül - egy ezeryenest a markába erőltetni. 

Még kis séta innen egy ösvényen, és itt a bejárat. Jegy nem kell, csak a telefonra lementett vonalkód. Amíg a fülpirszingekkel gazdagon ellátott, álmos hölgy - ránézésre egy jobb napokat látott, ex-hippi, goai jóga oktató - ellenőrzi a vonalkódot, mellém lép (tántorog) egy barátságos fizimiskájú fehér srác. “Szevasz, van nálad valami szesz?” Örülnék, ha lenne, és szívesen meg is kínálnám, de a válaszom negatív. “Akkor minden rendben.” Mondja, és kezet fog velem. “Greg vagyok, Kanadából. Én vagyok a security.”

Régi rozzant furgon átalakítva rögtönzött konyhává, ott főzik nekünk a chai-teát, persze (buddhista/vega boltosról lévén szó) szójatejből. Amíg iszogatjuk leguggol mellénk a fickó beszélgetni. Az ázsiaiak szeretnek guggolva pihenni, vonatra várni, beszélgetni, kényelmes póz ez a számukra, ráadásul sosem lábujjhegyen. Az egész talpuk a födön marad guggolás közben, és - sok nyugati emberrel ellentétben, akik megkísérlik ezt leutánozni - nem borulnak fel. A beszélgetésünk rövid, de szerteágazó. Elmeséli, mennyire szomorú, hogy a kedvenc vadászgörénye hat év után meghalt, és az elpusztult háziállat fölötti bánatát azzal próbálta enyhíteni, hogy vett magának egy nagy műanyag elefántot. Elmeséli, hogyan készít magának reggelente, titkos recept alapján, cannabis levelekből smoothie-t. Végül elmeséli (fotók kíséretében), hogyan kérte meg a barátnője kezét a goai tengerparton. 

Akárki kezdeményez beszélgetést, a "where are you from" nem maradhat el, és alig van köztük olyan, aki a választ meghallva, ne úgy reagálna, hogy: “Ooh, OZORAAAA, yeah!” A saras és egyre sarasabb földút mellett amorf dada-kollázs dekorációk vannak elhelyezve, és itt-ott bódék, az ilyen rendezvényhez passzoló áruval: jóganadrágok, indiai ékszerek, medálok, buddhás matricák, füstölőtartók, vízipipák, mágikus erejű drágakövek, álomfogók, és egyéb egyéb beazonosíthatatlan ezoterikus mütyűrök és spirituális biszbaszok. Az egyik eladó a földön hever és ajándékként a kezembe nyom egy chakra-power feliratú kitűzőt. A többi bódéból az eladók néha eltűnnnek 3-4 órára, elmennek táncolni vagy aludni. Az üresen, őrizetlenül otthagyott pulthoz időnként odalépnek páran nézelődni, de senki nem nyúl semmihez. A mellékhelyiség 10 darab japán (értsd: le-nem-ülős, luk-fölött-guggolós) toitoi doboz, amit a meredek domboldal tetejére, annak is a legszélső peremére állítottak fel. Egy részeg, vehemens nekitámaszkodás (vagy egy rosszindulatú lökés), és nagyon pórul járhatna a gyanútlanul pottyantgató vendég. 

A mosdó, az összesen kettő. Azok is a szabadban, egy kis szakadék szélén (abba folyik ki hátul), benn mélyen a fák közt. A sár akkora, hogy van, aki felkurblizza a sátrát tartó okos kis állványt, így az egész 20 centivel a talaj fölé emelkedik. A “színpad” (= dj pultnak otthont adó pici sátor) előtt fémhulladékból megálmodott eklektikus dekoráció. Fellépne magyar dj is eredetileg, "Para Halu" névre hallgató, de aztán sajna mégsem. Árnyék sehol, kegyetlen hőség, egy srác fogja a hatalmas műanyag levelét, azt tartja a táncoló barátnője fölé. A “mindenki, aki tetovált, az alvilágban mozog, és mindenki, aki az alvilágban mozog, tetovált” szabály alapján a hétköznapi életben a vonatokon SENKI, ezen a fesztiválon pedig MINDENKI tele van tintával. (Amikor azt írom “mindenki”, azt tessék úgy érteni, hogy “sokan”.) Nem az első, de nem is a második ilyen buli-élményem ez itt, és a közönség nem sokat változik, de az ismerős arcok közül kiemelkedik a nyaktól bokáig kivarrt fickó, aki mindig félmeztelen és mindig nagyon szőke, épp ezért nem szabadna ennyire meglepődnie, amikor a lefotózzuk.

Vannak japán fiatalok, akik nagyon korán vállalnak gyereket, és a szülés után ugyanúgy akarják tovább élni az életüket, mint a többi huszonéves. Nekik kedvez, hogy nincsen olyan pici gyerek, akit a japán koncertekre, fesztiválokra be ne lehetne vinni. Két éve voltam egy punk fesztiválon, ahol nehéz volt látni a NOFX énekesét a síró gyerekektől, akiket a színpad előtt bulizó anyukák vettek fel a nyakukba. Itt is sok a gyerek, rohangálnak a sátrak közt, és bele-beleugranak a fák közé kifeszített függőágyakba, vagy csak (a fájdalmasan erős basszus miatt) a fülükre szorított tenyérrel lézengenek céltalanul a színpad környékén. A fesztivál másik végében koktélozgató anyuka húsz perc elteltével megérkezik és jól lebassza őket.

A bányatóba bemenni veszélyes és tilos. A fesztivál vége fele, másnap, amikor indulunk hazafele, ez már nem igazán van komolyan véve. Az egyik társaság lámpaoszlopra mászik fel, és onnan ugrik fejest. Egy másik banda pedig vízre bocsájt egy - az éj leple alatt összeeszkábált - futurisztikus lebegő szerkezetet. Ez az átlátszó gömbökből, úszókból, rudakból, madzagokból és színekből álló izé az utolsó, amit látok a fesztiválból, ahogy - lestoppolt autóval - indulunk hazafele. 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

A “buborék-korszak”, a fantasztikusan sikeres japán gazdaság kora olyan hirtelen és drasztikusan ért véget, hogy az alatta kialakult Japán-image azóta is tartja magát, a világon mindenhol. 

Azokat, akik elég idősek ahhoz, hogy tudjanak ezzel kapcsolatban nosztalgiázni, szoktam néha faggatni, milyen sajátosságai voltak a “buborék” alatti életnek. Van két visszatérő válasz, egy nőktől, egy férfiaktól, amit hallani szoktam. Több hölgy is mesélte, hogy amikor a barátnőikkel elmentek péntek este egy izakaya-ba (kocsma), néha nem is vittek magukkal pénzt, annyira garantált volt az, hogy egy közeli asztalnál szakézgató üzletember-társaság odaint majd a pincérnek: “a lányok számláját is álljuk!” A másik ikonikus jelenet szereplői a tokiói belvárosban taxira vadászó üzletemberek, akik a (kereslethez képest túl kis számú) taxikat tízezer yenes bankók lobogtatásával próbálták leinteni, mások elől elhappolni. A hallgatólagos megállapodás szerint, kerüljön bármennyibe is a fuvar (általában 2-3 ezer), a taxis a teljes lobogtatott összeget megkapta.

A korai 80-as évektől a korai 90-es évekig tartó paradicsomi állapotok végetérése érdekes módon nem akadályozta meg a Japánnal kapcsolatban kialakult, uralkodó nézetek továbbélését külföldön. Ugyanakkor, a “vagyonos ország”, az “elektronika fellegvára”, az “oktatás terén mindenkinél magasabban képzett nép” - a tanítványaim szemrebbenés nélkül elismerik, hogy ezek egy letűnt kor emlékei. A világ egyetlen országának sincsen Japánnál nagyobb államadóssága. A SONY, a PANASONIC,a SHARP mind csődöt jelentett, vagy a csőd szélén haldoklik. Taiwan és Dél-Korea sokkal erősebbek az elektronika terén. A diákok pedig (a régi, elhíresült, és azóta is aktuálisnak hitt állapotokhoz képest) olyan gyengén teljesítenek nemzetközi viszonylatban, hogy a kormány oktatási reformon gondolkodik. 

Mind a magán-, mind az állami iskolákban, továbbra is a frontális oktatási modellre esküszik mindenki. A tanár 40 perces előadást tart, a diákok fegyelmezetten jegyzetelnek, óráról órára, így tovább, minden nap, majd 3 hónap elteltével jöhet a megmérettetés, írott teszt formájában. Én úgy látom, hogy ez egy elhibázott út. Ami így fejlődik: a lexikális tudás. Ami nem fejlődik: a kommunikációs készség, az önálló gondolkodás, az intellektuális problémamegoldó készség, a kreativitás. A tanítványaimat gyakran látom az óránk előtt az iskolai angol tesztjükre készülni: 500-600 új szót kell minden alkalommal bemagolni, de megszólalniuk nem szükséges. Tizenkét éves gyerekek tudják, mi az, hogy “disillusionment” és “unattainable”, de nem tudják elmondani, hogy mit csináltak a hétvégén. Nade, mint említettem, tervezgetik a változást. A kormány úgy véli, felismerte a probléma lényegét: nem töltenek elég időt az iskolában a gyerekek. Ahhoz, hogy a mellettük rég elhúzott más ázsiai diákokhoz (Szingapúr, Hong Kong, India) felzárkózzanak, nem elég heti öt nap, hatra lenne szükség. A “reform” tehát kétes értelmű kifejezés ebben a helyzetben, tekintve, hogy a változás nem a dolog struktúrájában történne, csak a felszínén, a mennyiséget tekintve. Az 1992 és 2002 között általánosan elterjedt hatnapos iskolai héthez való visszatérést a szülők 80%-a (több szabadidő nekik) és a pedagógusok 40%-a (kevesebb szabadidő nekik) támogatná. 

A rendszer 2002-es megszüntetése csak a betetőzése volt annak a folyamatnak, ami a hetvenes évek óta folyamatosan könnyíti és enyhíti a tananyagot, egyszerűsíti és lazítja a vizsgarendszert. Ennek a “stresszmentes tanulás” nevű tendenciának (“Yutori”) a lényege, és legtöbbet kritizált oldala, hogy amikor 6 napról 5 napra váltottak át, akkor (ahelyett, hogy az addigi tananyagot változatlanul belesűrítették volna a fennmaradó rövidebb iskola-időbe), jelentősen megnyirbálták a tananyagot, itt-ott levágtak belőle. 

A leglátványosabb lerövidítéseknek, lebutításoknak a történelem és a matek órák estek áldozatul. A 45 fölötti tanítványaim arról szoktak mesélni, hogy ők még tanultak 20. századi japán történelmet, sőt a közelmúlt eseményeit is, de az újabb tankönyvekből a Japánra nézve kínos, a japán hadsereg kegyetlenségeiről szóló részek már hiányoznak. Ez is a stresszmentes oktatás egyfajta felfogása. Nyugisabb dolog nem szembenézni a múltunkkal. Ezek a változások (és azok is, amiről még szó lesz) nem történtek meg se a szigorú, drága magángimnáziumokban, se az igazán magas színvonalú állami iskolákban. Létezik minőségi oktatás és vannak jól tájékozott tizenévesek. A "C" meg "D" kategóriás iskolákban jellemző ez a (több értelemben is) könnyített tananyag, ami automatikusan arra kárhoztatja a diákokat, hogy késöbb "C" meg "D" kategóriás egyetemeken kívül másra esélyük se legyen. 

Arról a változtatásról, aminek a hatására eldöntöttem, hogy írok erről egy bejegyzést, egy matematika szakon végzett tanítvány számolt be. Neki, mint erre specializálódott diáknak anno még 50 tizedesjegyig kellett tudnia és használnia a “pí”-t. Amikor ő lediplomázott, az akkori elsőéveseknek már a 3.14 is elég jó volt, ma pedig (ahogy a napokban, a fia matekkönyvében felfedezte) a π definíciója így hangzik: “kábé három”. Minden korosztályban utánakérdezgettem ennek az óráimon, és senki se volt, aki ne hallott volna erről, ne találkozott volna ilyen tankönyvvel. Van, ahol már a “nagyjából” szót is elhagyták. Ha a kör átmérője 1, akkor a kerülete 3. Hát nem egyszerűbb így az élet?

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Három plakát, japán metróban, az elmúlt pár hétből, ami mellett nem tudtam (írott) szó nélkül elmenni. 

1) Hány rúd fér bele?!
 
Mit szabad felvinni a metróra, és mit nem? A lehető legteljesebb zavar érdekében el kell, hogy mondjam, a japán házakban, lakásokban nincsen beépített fűtés, se központi, se padló. Az első két legnépszerűbb megoldás a fűtésre kapcsolt légkondi és az elektromos hősugárzó, de rögtön ezek után a harmadik legelterjedtebb módszer a gázzal vagy kerozinnal működő fűtőtestek. Ez nyilvánvalóan egy villanyszámla-kímélő megoldás, de a megfelelő szellőztetésre mindig ügyelni kell, és nagyobb földrengés esetén rizikósabb. Arról nem is beszélve, hogy a palack gázt vagy kerozint meg kell valahol venni és hazacipelni. Kérek mindenkit, hogy ennek a háttérinformációnak a tudatában olvassa a plakát “tiltott holmik” szekcióját, ahol rögtön feltűnhet az előbb említett két anyag. Azt tehát, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy az emberek nagy részének meleg legyen a lakása télen, semmilyen mennyiségben nem szabad felvinni a metróra. De ez nem minden. Tekintsük most az alsó szekciót, a “mennyiségtől, minőségtől és csomagolástól függően megengedhető holmik” listáját, ahol a mindennapi háztartásban használatos termékek találhatóak, úgy mint lőszer és dinamit. Amit én most nagyon szeretnék tudni, az a megengedett mennyiség. 5 rúd dinamit még belefér, annyi még nem ártott meg senkinek, 6 rúd, az már necces, na de 7 rudat semmiképp nem szabad magaddal vinni? És mi lehet a megfelelő/nem-megfelelő csomagolás a lőszer számára? A legaranyosabb részlet az utolsó sor, ami biztosít minket afelől, hogy más utasokra veszélyt jelentő dolgok (gondolom: bicska, túlságosan kihegyezett ceruza, fermentált halpaszta, pinakajak, ilyesmi) abszolút nem megengedett a metrón. 

2) Vadító! 

Az ötlet egyébként alapvetően jópofa. A Tozai metróvonal legforgalmasabb állomásai reggelente az üzleti negyed (Otemachi, Nihombashi) környékére esnek, de ez csak 9-ig van így. Ahol a legtöbb utas megfordul (és ahol a legalacsonyabb az átlag életkor), a délelőtt során, az mindenképp a Waseda állomás. Itt található az ország egyik leghíresebb egyetemének egyik legnagyobb kampusza, melynek egy szerencsés egybeesés folytán pont ugyanaz a neve, mint a metróállomásnak. Hallgatók ezrei használják ezt a megállót, melynek a falát időnként elárasztják a különböző egyetemi klubokat, csoportokat népszerűsítő plakátok. Legutóbb nem mást találtak ki, mint hogy az egyetemi oktatókat fogják itt reklámozni, talán a legsikeresebb, vagy leghíresebb, vagy legkedvencebb oktatókat - nem vagyok benne biztos. A Waseda egyetem logója egy nagy “W” és a furfangos ötlet úgy nézett ki, hogy minden tanár fotója mellé odabiggyesztettek egyfajta reklámszlogent, személyes mottót, amiben “W”-vel kezdődő szavakat használtak fel.  

3) “TE-RO”

Aki követi a blog Facebook-oldalát, annak egyrészt nagyon jó, másrészt köszi, harmadrészt pedig talán emlékeznek egy fotóra pár héttel ezelőttről, amikor itt járt az Obama. Az elnök látogatása alatt Japán hivatalosan is átminősítette a terror-készültségi fokozatát “magas”-ról “eltúlzott”-ra, és minden egyes vasútállomás minden egyes szemetesét leragasztották, hogy senki ne tehessen bele bombát. Igaz, hogy az Obama vasútállomásoknak a közelébe se ment, sőt a látogatás második felében már Hiroshima-ban volt, nem itt Tokióban, de ez mellékes. A szemeteseket azóta megnyitották, de úgy tűnik rákaptak ennek a terror-elhárítósdinak az ízére, mert azóta több ezzel kapcsolatos plakát is megjelent. A vonatokon néha bemondják és kiírják, hogy “a biztonsági erők ebben a pillanatban a legmagasabb készültségi fokozatban vannak”, de ez csak hétfőnként szokott megtörténni, illetve keddtől péntekig, valamint hétvégéken. Az egyik legtöbb helyen feltünedező plakát egy ravasz kis hologramos ötlet. Első ránézésre nincs is rajta más, mint egy papírzacskó. Aki olvasott már egy-két könyvet arról, hogy terrorista csoportok hogyan működnek, az már itt gyanakodni kezd, hiszen tudja, a legtöbbször papírzacskóban viszik magukkal a robbanóanyagot. És valóban: ahogy elhaladunk előtte, a hologramos zacskó áttetszővé válik, és feltűnik a benne elrejtett bomba, aminek már ég is a kanóca. A vészhelyzet felismerése, a megfelelő reakció, a teendők, mindez nincsen túlrészletezve. Mindenki láthatja, hogy a felirat nem hosszú, konkrétan egyetlen írásjel, vagyis egyetlen szó: “nani?” Ennek a jelentése “mi?”, de az igazi magyar megfelelője inkább: “Hát ez meg micsoda?” Alatta pedig kisbetűvel: “Lehet, hogy terror...”  

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!