Teli torokból kiáltozni az áru nevét. Minden irányba, bele a járókelők fejébe, reklámozva, hogy mit lehet nálad kapni. Az arra sétáló embereket elcsábítani - az ilyen típusú marketing-fogásokat otthon a piacokon lehet tapasztalni. “Tessék a mézédes, friss barackot” és társai. A maszek zöldségesek standjai közt sétálva ez a jelenség teljesen elfogadott (részemről). Ha egy szupermarketben egyszercsak nekiállna a pénztáros kiabálni, “tessékcsaktessék” stílusban, bizony furcsállnám. Nevezzetek maradinak, de megdöbbennék, ha a polcokat feltöltő bolti alkalmazott folyamatosan (és jó hangosan) bejelentené, hogy éppen milyen árut rak ki a polcokra, és az mennyibe kerül. Még jobban elkerekedne a szemem, ha egy jó étterembe belépve kiabálva üdvözölnének a pincérek, azok is, akik épp más vendégek elé rakják le az ételt. Végül, talán még a homlokomat is összeráncolnám, ha a ruhaboltok eladói (beleértve az előkelő, márkás divatboltokat) kiállnának az utcára, és műanyag tölcséren keresztül, torkuk szakadtából hirdetnék ki, hogy éppen milyen akciók és leárazások vannak.

“Az eddig felsorolt élethelyzetekben a japán semmi furcsát nem érez.” Ezt a mondatot akartam eredetileg ideírni, és láthatóan ide is írtam, de ez így nem korrekt. Az igaz, hogy a fent leírt jelenségek itt a hétköznapi élet részei. Csakhogy (és szerintem ez a legkülönösebb) mindez nem csak nekem külföldinek, hanem sok japán tanítványomnak is ugyanolyan furcsa!

Hetven-körüli, vagyonos, arisztokrata néni tanítványom bosszankodva mesélte pár hete, hogy hiába hagy ott csillagászati összegeket a legelőkelőbb ginzai sushi étteremben, nem tudja jól érezni magát a szüntelen kiabálástól. Nem volt rá szükség, hogy részletezze, pontosan tudtam, hogy mire gondol, saját (kevésbé előkelő és csillagászati) sushi éttermi tapasztalataim alapján: “VENDÉG ÉRKEZIIIIK!” kiáltja a bejáratnál álló pénztáros, és a pincérek kórusa válaszol az asztalok mellől, “Üdvözöljük!” Majd a vacsora végeztével, “VENDÉG MEGY HAZAAA!” így a pénztáros, mire a pincérek egyszerre ordítják: “Várjuk vissza szeretettel!”

Az alapelv tehát: minél hangosabb vagy, annál udvariasabb. Ha halkan köszönsz, flegmának tűnsz, és istenőrizz, hogy valaki azt gondolja, nem élvezed a munkád. Zsörtölődni mindenhol lehet valamiért. Otthon van a boltos, aki szemmel láthatóan utál, amiért bementél a boltjába, megzavartad a nyugalmát, és csak finnyáskodva, sóhajtozva, pofákat vágva hajlandó elfogadni, hogy ott akarod hagyni a pénzed. Itt van az ordítva-üdvözlés, a merev és mechanikus hivatali mosoly. És persze a hajlongás, ami sokszor már nemtitkoltan egy üres rutin része, egy automatikus tornagyakorlat. Ja, és vannak a professzionális, normális és őszintén kedves eladók, otthon is és itt is. De őket inkább hagynám békén.

Néha aggasztanak a saját ösztönös reakcióim, így például attól félek, hogy a jövőben lesz olyan, amikor nem tudok ellanállni a csábításnak, és visszaordítok a boltosnak. Nem dühösen, csak olyan kamu-lelkesen, ahogyan ő is rámkiáltott. Miért csak neki szabad? “Üdvözöljüüük, tessék nyugodtan nézelőődniiiiii!” Így ő, mire én: “VAN NEM MŰSZÁLAS ZOOKNIIIII??”  Nem csak nekem vannak ilyen késztetéseim egyébként, tudományos források alapján például kijelenthetem, hogy szakemberek szerint is normális az a vágy, hogy sushi éttermet nyissunk, csak azért, hogy büntetlenül ordíthassunk másokkal. Tudományos forrás alatt a Family Guy-t értem, szakember alatt pedig a Peter Griffin-t.

(Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
https://www.facebook.com/majideblog/)