A “buborék-korszak”, a fantasztikusan sikeres japán gazdaság kora olyan hirtelen és drasztikusan ért véget, hogy az alatta kialakult Japán-image azóta is tartja magát, a világon mindenhol. 

Azokat, akik elég idősek ahhoz, hogy tudjanak ezzel kapcsolatban nosztalgiázni, szoktam néha faggatni, milyen sajátosságai voltak a “buborék” alatti életnek. Van két visszatérő válasz, egy nőktől, egy férfiaktól, amit hallani szoktam. Több hölgy is mesélte, hogy amikor a barátnőikkel elmentek péntek este egy izakaya-ba (kocsma), néha nem is vittek magukkal pénzt, annyira garantált volt az, hogy egy közeli asztalnál szakézgató üzletember-társaság odaint majd a pincérnek: “a lányok számláját is álljuk!” A másik ikonikus jelenet szereplői a tokiói belvárosban taxira vadászó üzletemberek, akik a (kereslethez képest túl kis számú) taxikat tízezer yenes bankók lobogtatásával próbálták leinteni, mások elől elhappolni. A hallgatólagos megállapodás szerint, kerüljön bármennyibe is a fuvar (általában 2-3 ezer), a taxis a teljes lobogtatott összeget megkapta.

A korai 80-as évektől a korai 90-es évekig tartó paradicsomi állapotok végetérése érdekes módon nem akadályozta meg a Japánnal kapcsolatban kialakult, uralkodó nézetek továbbélését külföldön. Ugyanakkor, a “vagyonos ország”, az “elektronika fellegvára”, az “oktatás terén mindenkinél magasabban képzett nép” - a tanítványaim szemrebbenés nélkül elismerik, hogy ezek egy letűnt kor emlékei. A világ egyetlen országának sincsen Japánnál nagyobb államadóssága. A SONY, a PANASONIC,a SHARP mind csődöt jelentett, vagy a csőd szélén haldoklik. Taiwan és Dél-Korea sokkal erősebbek az elektronika terén. A diákok pedig (a régi, elhíresült, és azóta is aktuálisnak hitt állapotokhoz képest) olyan gyengén teljesítenek nemzetközi viszonylatban, hogy a kormány oktatási reformon gondolkodik. 

Mind a magán-, mind az állami iskolákban, továbbra is a frontális oktatási modellre esküszik mindenki. A tanár 40 perces előadást tart, a diákok fegyelmezetten jegyzetelnek, óráról órára, így tovább, minden nap, majd 3 hónap elteltével jöhet a megmérettetés, írott teszt formájában. Én úgy látom, hogy ez egy elhibázott út. Ami így fejlődik: a lexikális tudás. Ami nem fejlődik: a kommunikációs készség, az önálló gondolkodás, az intellektuális problémamegoldó készség, a kreativitás. A tanítványaimat gyakran látom az óránk előtt az iskolai angol tesztjükre készülni: 500-600 új szót kell minden alkalommal bemagolni, de megszólalniuk nem szükséges. Tizenkét éves gyerekek tudják, mi az, hogy “disillusionment” és “unattainable”, de nem tudják elmondani, hogy mit csináltak a hétvégén. Nade, mint említettem, tervezgetik a változást. A kormány úgy véli, felismerte a probléma lényegét: nem töltenek elég időt az iskolában a gyerekek. Ahhoz, hogy a mellettük rég elhúzott más ázsiai diákokhoz (Szingapúr, Hong Kong, India) felzárkózzanak, nem elég heti öt nap, hatra lenne szükség. A “reform” tehát kétes értelmű kifejezés ebben a helyzetben, tekintve, hogy a változás nem a dolog struktúrájában történne, csak a felszínén, a mennyiséget tekintve. Az 1992 és 2002 között általánosan elterjedt hatnapos iskolai héthez való visszatérést a szülők 80%-a (több szabadidő nekik) és a pedagógusok 40%-a (kevesebb szabadidő nekik) támogatná. 

A rendszer 2002-es megszüntetése csak a betetőzése volt annak a folyamatnak, ami a hetvenes évek óta folyamatosan könnyíti és enyhíti a tananyagot, egyszerűsíti és lazítja a vizsgarendszert. Ennek a “stresszmentes tanulás” nevű tendenciának (“Yutori”) a lényege, és legtöbbet kritizált oldala, hogy amikor 6 napról 5 napra váltottak át, akkor (ahelyett, hogy az addigi tananyagot változatlanul belesűrítették volna a fennmaradó rövidebb iskola-időbe), jelentősen megnyirbálták a tananyagot, itt-ott levágtak belőle. 

A leglátványosabb lerövidítéseknek, lebutításoknak a történelem és a matek órák estek áldozatul. A 45 fölötti tanítványaim arról szoktak mesélni, hogy ők még tanultak 20. századi japán történelmet, sőt a közelmúlt eseményeit is, de az újabb tankönyvekből a Japánra nézve kínos, a japán hadsereg kegyetlenségeiről szóló részek már hiányoznak. Ez is a stresszmentes oktatás egyfajta felfogása. Nyugisabb dolog nem szembenézni a múltunkkal. Ezek a változások (és azok is, amiről még szó lesz) nem történtek meg se a szigorú, drága magángimnáziumokban, se az igazán magas színvonalú állami iskolákban. Létezik minőségi oktatás és vannak jól tájékozott tizenévesek. A "C" meg "D" kategóriás iskolákban jellemző ez a (több értelemben is) könnyített tananyag, ami automatikusan arra kárhoztatja a diákokat, hogy késöbb "C" meg "D" kategóriás egyetemeken kívül másra esélyük se legyen. 

Arról a változtatásról, aminek a hatására eldöntöttem, hogy írok erről egy bejegyzést, egy matematika szakon végzett tanítvány számolt be. Neki, mint erre specializálódott diáknak anno még 50 tizedesjegyig kellett tudnia és használnia a “pí”-t. Amikor ő lediplomázott, az akkori elsőéveseknek már a 3.14 is elég jó volt, ma pedig (ahogy a napokban, a fia matekkönyvében felfedezte) a π definíciója így hangzik: “kábé három”. Minden korosztályban utánakérdezgettem ennek az óráimon, és senki se volt, aki ne hallott volna erről, ne találkozott volna ilyen tankönyvvel. Van, ahol már a “nagyjából” szót is elhagyták. Ha a kör átmérője 1, akkor a kerülete 3. Hát nem egyszerűbb így az élet?

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!