Néha megkérdezik, mi hiányzik legjobban otthonról. Hangulatfüggő, hogy mennyire átgondolt választ adok. Különben is, mindig éppen valami más. Azért olyan is elő szokott fordulni, hogy komolyan veszem a kérdést, mert komolyan veszem a kérdezőt, vagyis nem akarom kiszámítható válaszokkal lerázni. Család, barátok, ételek, az ilyesmit magától is ki tudja találni. Azt vettem észre magamon, hogy egyre gyakrabban válaszolom azt: az éjszakai buszok. 

Más városokban nappal se járnak annyi vonalon buszok, mint Budapesten éjjel, érvényes rájuk a nappali bérlet, és 30 percnél többet - ha jól emlékszem - egyikre se kell várni. Ezek a tények ott vannak (sok mással együtt) az “amíg itt élsz, addig magától értetődő, de ha elköltözöl, rájössz, hogy ritka szerencse” feliratú dobozban, a fejemben. Tokióban a vonatok fél egy körül, a buszok este 10 körül leállnak. Marad a taxi, ami 1600 ft-os alapárról indul, viszon legalább az ajtót sosem kell nekem nyitni, csukni, ezt a taxisofőr intézi a titkos gombjaival. 

Az éjszakai busz(hálózat) elszomorító nemlétét egyébként a lakók iránti tapintattal, a csend iránti tisztelettel szokták nekem magyarázni, amit én kételkedéssel vegyes kételkedéssel fogadok. Az állandó kiabálásról már volt szó. Az útépítő, csatornázási munkákat (a forgalmi fennakadásokat így minimalizálva) éjjelre szokás időzíteni. Megy az úthenger, keverik a betont, szedik fel a járdát az utcán, amit a focistadionokba illő, 2 méter átmérőjű reflektorok nappali fénnyel árasztanak el. A választásokat megelőző hetekben minden jelölt ugyanazzal a módszerrel kampányol: az embereik reggel 8-tól körözgetnek a kerület utcáiban, egy hangszórókkal telepakolt furgonban, és csontig feltekert hangerőn bömböltetik a monoton, torz szlogenjeiket: “A nevem Micükó Szuzuki, legyen szép napunk, és dolgozzunk együtt keményen a kerület sikeres jövőjéért! A nevem Micükó Szuzuki...” Ha én indulnék az önkormányzati választásokon, biztos feltalálnám a “csendes kampány” fogalmát, és ezzel hóditanék meg minden szavazót. “Szavazz rám: az egyetlen politikusra, aki hagy reggel aludni.” Különös tapintatlanság jellemzi a szélsőjobbos bandákat, akik masszív, félelmetes(nek szánt), feketére festett, régi japán zászlókkal ellátott buszokkal és kamionokkal járják az utcákat, és régi indulók, háborús dalok kíséretében hirdetik, hogy a koreaiaknak és kínaiaknak ideje elkotródni Japánból. 

Megfigyeltem magamon, hogy nem minden típusú zaj bosszant ugyanannyira. Az élettelen zaj elviselhetőbb. Inkább egy zúgó gép, mint egy nevetgélő társaság. Ha mégis az utóbbi, akkor az őszinte elviselhetőbb, mint az őszintétlen. Egy hangos, de szívből jövő kacagás nem fog annyira zavarni, mint egy halkabb, de erőltetett hahotázás. Ha mégis az utóbbi, akkor egy teljes párbeszéd, aminek mindkét felét hallom, nem annyira kellemetlen, mint egy csonka párbeszéd, ahol csak az egyik fél hallható. Gondolom, ezért lehet az, hogy a japán vonatokon szabad beszélgetni, de nem szabad telefonon beszélgetni. Van végül egy speciális típusú emberi zaj, aminek néha még az otthonomban is ki vagyok téve, ez pedig a japánosan eltorzított, de angolnak hitt nyelvi jelenségek kiabálása. 

Az épületem mellett, az erkélyem alatt fedett teniszpályák vannak. Napközben és este nem akkora probléma: a légkondi miatt az erkélyajtó csukva van, majdnem mindig zenét hallgatok, nem hatol be a tudatomba az oktató ordibálása. A bajok zárás után kezdődnek, éjfél, éjjel 1 magasságában. Az utóbbi időben a személyzet ott maradt játszani, órákon át, a hozzám legközelebb eső pályán, és gondoskodtak róla, hogy minden kivételesen jól vagy kivételesen rosszul sikerül játszmáról értesüljek - az ujjongó vagy frusztrált kiáltások ilyenkor megtörik az éjjel (egyébként síri) csendjét. De talán semmitől nem rándul annyira össze a gyomrom, mint a “dommáj, dommáj” kiáltozásától. Ez egy japán, sportban használatos, pozitív kifejezés, barátságos csapattársak mondják annak, aki elbaszott valamit, és azt hivatott kifejezni: “nem baj, semmi gond”. Vették egyrészt a “never mind”-ot, másrészt a “don’t worry”-t, melyek külön-külön teljesen jók lettek volna, és összemosták őket, megszületett a “don’t mind”, ami aztán japán akcentussal tovább aljasul “dommáj” alakká. Talán ez adta a végső lökést, hogy fél kettő körül fogjam magam, felvegyem a pulcsimat (a hatás kedvéért még a kapucnit is a fejemre húztam, hátha nyomatékot ad a szavaimnak), és lemenjek a tenisz-iskola épületéhez. 

A lakásom és a pályák között fekvő, gazzal és bokrokkal sűrűn benőtt, senkihez sem igazán tartozó kerten átverekedtem magam minimális sérülésekkel, és megérkeztem az ablakhoz. Két dolgot ismertem fel ezen a ponton. Egyrészt, hogy itt, közel, már nem annyira hangosak, mint hátrébb a lakásomban. Itt még visszhang nélkül hallottam őket, az otthonomba viszont már a falak között visszaverődött, felerősödött hang jutott el. Másrészt, nem úgy tűnt, mintha ez a személyzet lenne. Négy idősebb férfi, méregdrágának tűnő cuccokban, vagy a tenisz-suli tulajdonosai, annak a haverjai, vagy valamiféle zárás után idejáró VIP vendégek. Ez a két felismerés nem vette el a kedvem attól, hogy bekopogjak az ablakon. A játék leállt, néztek körbe minden irányba, honnan jöhet a kopogás, aztán hirtelen lefagytak, mert észrevették az ablak túloldalán, a sötétben, bokrok közt álldogáló kapucnis külföldit. Intettem nekik, hogy jöjjenek ide és nyissák ki az ablakot, beszélnünk kell. Nem mozdultak, mutogattak egymásra, menj, nyisd ki neki, dehogy megyek, menjél te, végül az egyikük odasomfordált, és alig észrevehető, apró, gesztusértékű meghajlások kíséretében kinyitotta az ablakot. Fel voltam rá készülve, hogy dühösen, angolul rázúdítom a panaszaimat, ő meg majd bunkó módon megaszondja, hogy “shouganai” (=ez van, nincs mit tenni) és visszamegy szerválni. Ezért aztán nagyon meglepődtem mindkettőnk viselkedésén: Miután szépen japánul tudomására hoztam minden tényt, ő és a társai kórusban bocsánatot kértek, elmagyarázták, fogalmuk se volt, hogy lakóházak vannak a kert túloldalán, és megígérték, hogy mostantól a legtávolabb eső pályán fognak csak játszani. Ettől én belül magamban elmosolyodtam, és mindent megtettem, hogy ez az arcomon is látsszon. Az a helyzet, hogy vannak néha dolgok az életben, amiket meg lehet beszélni. A normális, racionális párbeszéd nagy úr. És nem minden shouganai.  

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!