Soha korábban nem tapasztalt méretű pusztítás, politikai függőség és gazdasági tündérmese - a három közül bármelyik elegendő lenne önmagában, hogy egy népet kibillentsen az egyensúlyából. A három együtt pedig garantáltan eléri ezt az összhatást, ahogy ezt a Japán példa (a huszadik század középső harmadában) mutatja: általános zavar, a fogódzók elvesztése, és még a váratlan, globális siker is (ahogy egy lottónyeremény is) öltheti trauma formáját. A Hirosimára és Nagaszakira dobott bombák, az Egyesült Államok által megírt, Japánra kényszerített és máig sem leváltott alkotmány, valamint a “buborék-korszak” alatti jólét közös pontja éppen ez: annak a szükségessége, hogy az emberek új formákat találjanak. Gondolkodásformákat, életformákat, politikai formákat, gazdasági formákat, egyszóval egy új keretet, amiben létezni lehet. Ez alól nem lehetett kivétel - az új tapasztalatokat mindig kifejezni akaró - művészet sem, aminek egyik legsajátosabb újdonsága a Butoh tánc volt. 

Tatsumi Hijikata a második világháború vége óta kisérletezett saját koreográfiájú tánc- és performansz-darabjaival, melyek célja a műfaj addigi korlátainak átlépése, eredménye pedig legtöbbször a művész betiltása volt. A klasszikus japán esztétika két jól ismert alappillére a “miyabi” (kifinomultság, elegancia) és a “shibui” (visszafogott, nem tolakodó szépség) fogalompár. Pontosan ez volt az, amiből Hijikata-nak elege volt, és a darabjai gyakran a fenti esztétika elleni közvetlen támadás céljával készültek. 1959-es Kinjiki című (egy japán regényen alapuló) darabjában a táncos egy fiatal férfit alakított, aki a színpadon (látszólag) egy csirkével közösül, mielőtt azt a lábai közé szorítva (megintcsak látszólag) megfojtaná.   

Hijikata táncosa, művészi partnere, és egyben közeli jóbarátja, Kazuo Ohno az, akit általában a Butoh alapítójaként tartanak számon. Ohno minden alkalommal egész testét befedő hófehér festékben, a földtől sosem messzire eltávolodva, minden apró testrészre kiterjedő hiperkontrollált mozgással adta elő a táncdarabjait. Saját bevallása szerint a Butoh előadást nézőknek nem szükséges megérteniük, hogy mi történik, elég, ha ilyen vagy olyan módon érzelmileg reagálnak a látottakra. A különböző lehetséges reakciók közül ő a sírást tartotta a legtöbbre, ebben az esetben érezte leginkább úgy, hogy elérte a célját művészként. Egyik pontból a másikba eljutni, egyik testhelyzetből egy másik testhelyzetbe átkerülni, nyilatkozta Ohno, ezt megtenni végtelen sok mozgás-variációban lehet, de vajon mennyi van ezek közül, amit az ember előre eldönt, és mennyi, amivel nincs is tisztában? Ahogy ő fogalmazott, a testmozgás a lélek mozgásának láthatóvá vált formája, és még a kisujj legapróbb rezdülésében is benne van az, aki én vagyok. 

Az Ohno és Hijikata által közösen létrehozott alműfaj, az “Ankoku Butoh” (a sötétség tánca) előadásaiban a (fehérre mázolt) táncos majdnem teljesen meztelen. Ennek célja, hogy a spontán művészettörténeti asszociációkat lehetetlenné tegyék, a kultúrális utalásokat, képzettársításokat a lehetséges minimumra korlátozzák. Az emberi test üres felszíne így olyasvalami, mint egy szabadon értelmezhető, mindenre nyitott alap. A mozdulatok végtelenül lassúak, természetellenes irányúak, és rendkívül fegyelmezettek. A Contemporary Dance weboldal meghatározása szerint a Butoh tánc tipikus ismertetőjegyei: felfele néző szemek és eltorzult arcvonások / befelé fordított térdek és lábak / játékos, grotesztk, extrém képi világ / halállal és erotikával kapcsolatos tematika / a hiba nélküli tökéletes szépség őstípusa ellen irányuló esztétika / magzatszerű és pulzáló testmozdulatok. 

A Butoh, Murakami festményeihez hasonlóan, szülőhazájában, Japánban, éles ellenállásba ütközik, és széleskörű elutasításra talál, még a 70-es években is, amikor nyugati országokban már régóta elismert és nagyra tartott műfaj. Egyes cikkek szerint a koreográfiából sugárzó, visszataszító testi “gyengeség”, az emberi fizikum törékenységére, megviseltségére emlékeztető elemek okozták, hogy nagyon sok időbe telt, mire itt is megkedvelték. Az én első - lenyűgöző - Butoh élményem egy 2006-os szabadtéri előadás volt a Sziget fesztiválon, a legutóbbi pedig egy végtelenül izgalmas előadás, amit talán egy évvel ezelőtt hallottam egy itteni múzeumban. Az előadás lényege: a műfajt meg kell őrizni, továbbélését biztosítani kell, különös tekintettel a - 2010-ben, 103 éves korában elhunyt - Kazuo Ohno sajátos mozgásvilágára. Az előadó egy Choy Ka Fai nevű szingapúri performansz művész és designer volt, aki saját “Muscle Memory Mapping” nevű ötletét mutatta be, a butoh tánccal összekapcsolva. 

Miképp lehetséges, hogy a jövő generációi ismerjék ezeket a mozdulatokat? Műalkotásokat (és a róluk készült, azokat megörökítő másodlagos műalkotásokat) az útókor számára megőrizni fontos. Jó, hogy vannak rajzok, festmények ma már romos épületekről az eredeti állapotukban. Jó, hogy vannak feljegyzések arról, hogyan zajlott a gyakorlatban egy Reneszánsz színházi előadás. Jó, hogy vannak hangfelvételek legendás koncertekről, ahol nem lehettünk ott. Az első butoh táncos első fellépéséről pedig vannak ugyan videófelvételek, de menjünk egy lépéssel tovább. Az, ahogy felteszünk egy kérdést, befolyásolja a lehetséges válaszokat, és néha csak akkor lehet megtalálni a helyes választ, ha a kérdést megfelelő formában fogalmazzuk meg. Tehát, talán jobb úgy, hogy: Miképp lehetséges, hogy a jövő generációi megismerjék ezeket a mozdulatokat belülről? Hogyan adható át, hogyan örökíthető tovább a butoh-nézés élménye MELLETT a butoh-táncolás élménye? 

A táncban (sokkal tudatosabban és fegyelmezettebben, mint a hétköznapi tevékenységekben) az emberi agy küld egy parancsot a test különböző részeinek arra vonatkozóan, hogy pontosan mely izmok megfeszítésével pontosan milyen irányba mozduljanak. Ezek a parancsok az idegszálakon át közlekedő elektromos jelek, és az elektromos jelnek megvan az az előnye, hogy gépekkel pontosan érzékelhető és rögzíthető. Butoh táncmesterek testfelszínére erősített szenzorok segítségével lementhető egy számítógépre az összes adat azzal kapcsolatban, hogy mely izomcsoportok mikor, merre, mennyire lettek megdolgoztatva. Minél több szenzor, annál pontosabb lesz a végeredmény, vagyis az a kód, amiben egy bizonyos mozdulatsor van leírva. Ez a kód újra visszafordítható látható mozdulatokba, egy virtuális test irányításával. Az animációt valós időben bemutató képernyő akár a színpadra is kihelyezhető, ahol a közönség így párhuzamosan láthatja a szenzorokat viselő hús-vér táncos és a digitális emberalak párhuzamos, szinkronizált mozgását. 

A következő lépés az, hogy a mozdulatokat tartalmazó kód alapján létrehozzák azokat az elektromos jeleket, ami egy másik élő ember izmait pontosan az eredetinek megfelelő erővel és irányba stimulálja és mozgatja. Ilyen módon a második illető, aki akárki lehet, nulla tánctudással, lépésről lépésre ugyanazt a butoh előadást produkálná (tehetetlen bábként, ide-oda rángatva), amit eredetileg rögzítettek. A szingapúri előadó Ohno egyik leghíresebb darabját, illetve annak koreográfiáját próbálja a saját testébe átültetni. Az egész testet egyszerre és precíz módon manipulálni egyelőre - amennyire én tudom - nagyon nehéz, de a múzeumi előadás során bemutattak egy videót, ami kizárólag a karokra koncentrált. Az asztal egyik szélén ülő Choy Ka Fai összeszorította az öklét, megfeszítette a bicepszét, felemelte a kezét, és az izmaiból a gépbe, onnan pedig az asztal másik szélén ülő kísérleti alany karjaiba vezetett “ingerek” ugyanezeket a mozdulatokat eredményezték. Képzeljük most el ugyanezt a kísérletet egy zongoristával. A zenész kezére, ujjperceire ragasztott érzékelők elmentik a mozdulatok elektromos jeleit, melyeket aztán egy másik, zongorázni nem tudó illető kézfejeibe vezetnek, aki ennek köszönhetően lejátsza ugyanazt a hangsort, ugyanolyan ügyesen, ugyanolyan gyorsan. 

Ez eddig már önmagában egy olyan eredmény, ami egyszerre lélegzetelállító és hátborzongató. De a csattanó csak ezután következik. A kísérlet szerint, ha ezt elég sokszor megcsinálják valakivel, az újra és újra lejátszódó mozdulatsor beépül az izmok “emlékezetébe”. Ha ez megtörtént, onnantól már nincs is szükség az elektromos jelekre. Zongorázni továbbra sem tanult meg az illető, de le tudja játszani azt az egy konkrét hangsort. Mindenki, aki sportol vagy zenél, pontosan tudja, hogy ez mit jelent. Ha fejben elképzelni nem is mindig tudok egy bizonyos harcművészeti manővert vagy akkord-sort, ha elkezdem csinálni, az izmaimnak garantáltan eszébe jutnak a következő mozdulatok. A test memóriája néha erősebb, mint az agyé.  

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!