maji-de

日本

Soha korábban nem tapasztalt méretű pusztítás, politikai függőség és gazdasági tündérmese - a három közül bármelyik elegendő lenne önmagában, hogy egy népet kibillentsen az egyensúlyából. A három együtt pedig garantáltan eléri ezt az összhatást, ahogy ezt a Japán példa (a huszadik század középső harmadában) mutatja: általános zavar, a fogódzók elvesztése, és még a váratlan, globális siker is (ahogy egy lottónyeremény is) öltheti trauma formáját. A Hirosimára és Nagaszakira dobott bombák, az Egyesült Államok által megírt, Japánra kényszerített és máig sem leváltott alkotmány, valamint a “buborék-korszak” alatti jólét közös pontja éppen ez: annak a szükségessége, hogy az emberek új formákat találjanak. Gondolkodásformákat, életformákat, politikai formákat, gazdasági formákat, egyszóval egy új keretet, amiben létezni lehet. Ez alól nem lehetett kivétel - az új tapasztalatokat mindig kifejezni akaró - művészet sem, aminek egyik legsajátosabb újdonsága a Butoh tánc volt. 

Tatsumi Hijikata a második világháború vége óta kisérletezett saját koreográfiájú tánc- és performansz-darabjaival, melyek célja a műfaj addigi korlátainak átlépése, eredménye pedig legtöbbször a művész betiltása volt. A klasszikus japán esztétika két jól ismert alappillére a “miyabi” (kifinomultság, elegancia) és a “shibui” (visszafogott, nem tolakodó szépség) fogalompár. Pontosan ez volt az, amiből Hijikata-nak elege volt, és a darabjai gyakran a fenti esztétika elleni közvetlen támadás céljával készültek. 1959-es Kinjiki című (egy japán regényen alapuló) darabjában a táncos egy fiatal férfit alakított, aki a színpadon (látszólag) egy csirkével közösül, mielőtt azt a lábai közé szorítva (megintcsak látszólag) megfojtaná.   

Hijikata táncosa, művészi partnere, és egyben közeli jóbarátja, Kazuo Ohno az, akit általában a Butoh alapítójaként tartanak számon. Ohno minden alkalommal egész testét befedő hófehér festékben, a földtől sosem messzire eltávolodva, minden apró testrészre kiterjedő hiperkontrollált mozgással adta elő a táncdarabjait. Saját bevallása szerint a Butoh előadást nézőknek nem szükséges megérteniük, hogy mi történik, elég, ha ilyen vagy olyan módon érzelmileg reagálnak a látottakra. A különböző lehetséges reakciók közül ő a sírást tartotta a legtöbbre, ebben az esetben érezte leginkább úgy, hogy elérte a célját művészként. Egyik pontból a másikba eljutni, egyik testhelyzetből egy másik testhelyzetbe átkerülni, nyilatkozta Ohno, ezt megtenni végtelen sok mozgás-variációban lehet, de vajon mennyi van ezek közül, amit az ember előre eldönt, és mennyi, amivel nincs is tisztában? Ahogy ő fogalmazott, a testmozgás a lélek mozgásának láthatóvá vált formája, és még a kisujj legapróbb rezdülésében is benne van az, aki én vagyok. 

Az Ohno és Hijikata által közösen létrehozott alműfaj, az “Ankoku Butoh” (a sötétség tánca) előadásaiban a (fehérre mázolt) táncos majdnem teljesen meztelen. Ennek célja, hogy a spontán művészettörténeti asszociációkat lehetetlenné tegyék, a kultúrális utalásokat, képzettársításokat a lehetséges minimumra korlátozzák. Az emberi test üres felszíne így olyasvalami, mint egy szabadon értelmezhető, mindenre nyitott alap. A mozdulatok végtelenül lassúak, természetellenes irányúak, és rendkívül fegyelmezettek. A Contemporary Dance weboldal meghatározása szerint a Butoh tánc tipikus ismertetőjegyei: felfele néző szemek és eltorzult arcvonások / befelé fordított térdek és lábak / játékos, grotesztk, extrém képi világ / halállal és erotikával kapcsolatos tematika / a hiba nélküli tökéletes szépség őstípusa ellen irányuló esztétika / magzatszerű és pulzáló testmozdulatok. 

A Butoh, Murakami festményeihez hasonlóan, szülőhazájában, Japánban, éles ellenállásba ütközik, és széleskörű elutasításra talál, még a 70-es években is, amikor nyugati országokban már régóta elismert és nagyra tartott műfaj. Egyes cikkek szerint a koreográfiából sugárzó, visszataszító testi “gyengeség”, az emberi fizikum törékenységére, megviseltségére emlékeztető elemek okozták, hogy nagyon sok időbe telt, mire itt is megkedvelték. Az én első - lenyűgöző - Butoh élményem egy 2006-os szabadtéri előadás volt a Sziget fesztiválon, a legutóbbi pedig egy végtelenül izgalmas előadás, amit talán egy évvel ezelőtt hallottam egy itteni múzeumban. Az előadás lényege: a műfajt meg kell őrizni, továbbélését biztosítani kell, különös tekintettel a - 2010-ben, 103 éves korában elhunyt - Kazuo Ohno sajátos mozgásvilágára. Az előadó egy Choy Ka Fai nevű szingapúri performansz művész és designer volt, aki saját “Muscle Memory Mapping” nevű ötletét mutatta be, a butoh tánccal összekapcsolva. 

Miképp lehetséges, hogy a jövő generációi ismerjék ezeket a mozdulatokat? Műalkotásokat (és a róluk készült, azokat megörökítő másodlagos műalkotásokat) az útókor számára megőrizni fontos. Jó, hogy vannak rajzok, festmények ma már romos épületekről az eredeti állapotukban. Jó, hogy vannak feljegyzések arról, hogyan zajlott a gyakorlatban egy Reneszánsz színházi előadás. Jó, hogy vannak hangfelvételek legendás koncertekről, ahol nem lehettünk ott. Az első butoh táncos első fellépéséről pedig vannak ugyan videófelvételek, de menjünk egy lépéssel tovább. Az, ahogy felteszünk egy kérdést, befolyásolja a lehetséges válaszokat, és néha csak akkor lehet megtalálni a helyes választ, ha a kérdést megfelelő formában fogalmazzuk meg. Tehát, talán jobb úgy, hogy: Miképp lehetséges, hogy a jövő generációi megismerjék ezeket a mozdulatokat belülről? Hogyan adható át, hogyan örökíthető tovább a butoh-nézés élménye MELLETT a butoh-táncolás élménye? 

A táncban (sokkal tudatosabban és fegyelmezettebben, mint a hétköznapi tevékenységekben) az emberi agy küld egy parancsot a test különböző részeinek arra vonatkozóan, hogy pontosan mely izmok megfeszítésével pontosan milyen irányba mozduljanak. Ezek a parancsok az idegszálakon át közlekedő elektromos jelek, és az elektromos jelnek megvan az az előnye, hogy gépekkel pontosan érzékelhető és rögzíthető. Butoh táncmesterek testfelszínére erősített szenzorok segítségével lementhető egy számítógépre az összes adat azzal kapcsolatban, hogy mely izomcsoportok mikor, merre, mennyire lettek megdolgoztatva. Minél több szenzor, annál pontosabb lesz a végeredmény, vagyis az a kód, amiben egy bizonyos mozdulatsor van leírva. Ez a kód újra visszafordítható látható mozdulatokba, egy virtuális test irányításával. Az animációt valós időben bemutató képernyő akár a színpadra is kihelyezhető, ahol a közönség így párhuzamosan láthatja a szenzorokat viselő hús-vér táncos és a digitális emberalak párhuzamos, szinkronizált mozgását. 

A következő lépés az, hogy a mozdulatokat tartalmazó kód alapján létrehozzák azokat az elektromos jeleket, ami egy másik élő ember izmait pontosan az eredetinek megfelelő erővel és irányba stimulálja és mozgatja. Ilyen módon a második illető, aki akárki lehet, nulla tánctudással, lépésről lépésre ugyanazt a butoh előadást produkálná (tehetetlen bábként, ide-oda rángatva), amit eredetileg rögzítettek. A szingapúri előadó Ohno egyik leghíresebb darabját, illetve annak koreográfiáját próbálja a saját testébe átültetni. Az egész testet egyszerre és precíz módon manipulálni egyelőre - amennyire én tudom - nagyon nehéz, de a múzeumi előadás során bemutattak egy videót, ami kizárólag a karokra koncentrált. Az asztal egyik szélén ülő Choy Ka Fai összeszorította az öklét, megfeszítette a bicepszét, felemelte a kezét, és az izmaiból a gépbe, onnan pedig az asztal másik szélén ülő kísérleti alany karjaiba vezetett “ingerek” ugyanezeket a mozdulatokat eredményezték. Képzeljük most el ugyanezt a kísérletet egy zongoristával. A zenész kezére, ujjperceire ragasztott érzékelők elmentik a mozdulatok elektromos jeleit, melyeket aztán egy másik, zongorázni nem tudó illető kézfejeibe vezetnek, aki ennek köszönhetően lejátsza ugyanazt a hangsort, ugyanolyan ügyesen, ugyanolyan gyorsan. 

Ez eddig már önmagában egy olyan eredmény, ami egyszerre lélegzetelállító és hátborzongató. De a csattanó csak ezután következik. A kísérlet szerint, ha ezt elég sokszor megcsinálják valakivel, az újra és újra lejátszódó mozdulatsor beépül az izmok “emlékezetébe”. Ha ez megtörtént, onnantól már nincs is szükség az elektromos jelekre. Zongorázni továbbra sem tanult meg az illető, de le tudja játszani azt az egy konkrét hangsort. Mindenki, aki sportol vagy zenél, pontosan tudja, hogy ez mit jelent. Ha fejben elképzelni nem is mindig tudok egy bizonyos harcművészeti manővert vagy akkord-sort, ha elkezdem csinálni, az izmaimnak garantáltan eszébe jutnak a következő mozdulatok. A test memóriája néha erősebb, mint az agyé.  

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Az egyik kedvenc filmemben (Broken Flowers) van egy jelenet, ami sokszor eszembe jut. A főszereplő felkeresi egy régi barátnőjét, aki háziállatoknak tart terápiát. Kutyáknak, macskáknak segít feldolgozni a traumatikus élményeiket, és azt állítja, hogy meg tudja hallani, mit szeretnének. A fickó óvatlanul fogalmazva felteszi a kérdést, szóval te ilyen állat-gondolatolvasó vagy? A nő kijavítja: ha mondani akarnak nekem valamit, azt megértem. De nem látok a fejükbe. Ha el akarják titkolni előlem, amit gondolnak, nem tudom kitalálni. Ugyanúgy, ahogy te és én is csak azt tudhatjuk egymásról, amit a másik hajlandó elárulni.  

Nekem mindig tetszett ez a precíz különbségtétel. Ha a gondolatolvasás csak annyit jelentene, hogy ki tudom találni, mit érez valaki más, anélkül, hogy ő szavakkal elmondaná nekem, abban semmi különleges nem lenne. Pontosan ezt mindannyian naponta sokszor megtesszük, és ehhez nincs szükség másra, mint hogy a másik ember arcát megfigyeljük. Tekinteteknek és gesztusoknak (néha szándékosak, néha nem, néha őszinték, néha nem) folyamatosan, automatikusan mögé látunk, és különösebb nehézség nélkül megfejtjük, mi játszódhat le az illetőben, ami épp most épp ezeket a külső jeleket okozza. Persze, erre azt lehetne mondani, jogosan, hogy ez még nem gondolatolvasás, csak érzelemolvasás. Ahhoz, hogy leteszteljük, milyen jól tudja valaki egy másik ember puszta gondolatait megtippelni, a legjobb “tartalom” mindig valami teljesen érzelemmentes, személytelen dolog, épp ezért szokták legtöbbször a “milyen számra gondolok” módszert alkalmazni. 

Amit én az előbb érzelemolvasásnak neveztem, az sokkal ismertebb és sokkal kevésbé hülye nevén empátia - és talán ez az, amit az összes adottságom közül a leggyakrabban kell a munkám során felhasználnom. Az a képesség, amivel a másik helyzetébe bele tudom magam képzelni, a testbeszéd alapján (mivel közös nyelvet nem beszélünk) követni lépésről lépésre, hogy éppen mi játszódik le a japán kisgyerek fejében (érti, nem érti, unja, feladta, zavarodott, kapkod, nagyképűsködik, próbálkozik, izgul, stb.), egy elengedhetetlen képesség. Az amerikai kollégák szerint, ebből a szempontból, előnyösebb helyzetben vagyok, mint ők, mert az a pozíció, amibe gondolatban bele kell helyezkednünk (az angolt idegennyelvként lassanként elsajátító gyerek pozíciója), olyasvalami, amiben nekik sosem volt részük, de nekem igen. Én az angolóra élményét, úgymond, a másik oldalról is megtapasztaltam. (A dolog annyiban sántít, hogy amikor 12 évesen először mentem angolórára, addigra már elég jól tudtam, hála apámnak, aki egészen kiskortól gyakorolt velem otthon, szinte minden nap, néha angolt, néha franciát.) 

Olyan dolog-e az empátia, amire kizárólag emberek képesek? Nem hiszem. Az állatoknak is nagyon fontos kérdés, gondolom, hogy egy másik állat éppen támadó, barátkozó, vagy semleges szándékkal közeledik-e feléjük. Lépjünk eggyel tovább: olyan dolog-e az empátia, amire kizárólag élőlények képesek? Merthogy, itt van például (itt, konkrétan, előttem, a japán mobiltelefon-boltban), ami eddig még nem volt: Pepper. Vannak robotok, akik értik a beszédet, de ez az első, aki érti a testbeszédet. Van mesterséges intelligencia, de ez az első mesterséges érzelmi intelligencia. Vannak gépek, akik mindenhova követik a gazdájukat, de ez az első, aki követi a gazdája hangulatingadozásait. És végül, van számítógép, ami segít a munkahelyi életedben, de ez az első számítógép, ami segít(eni próbál) a lelki életedben.  

Pepper a világ első olyan humanoid robotja, amit azzal a céllal fejlesztettek ki, hogy mesterséges empátiája segítségével lelkitársa lehessen az embereknek. Pepper kivételes robot, amennyiben a funkciója nem valaminek az összerakása vagy kiszámolása, hanem, a hivatalos ismertető alapján, az, hogy “boldoggá tegye az embert.” Pepper arra van beprogramozva, hogy (a beérkező audiovizuális jelek alapján) dekódolja a gazdája pillanatnyi lelkiállapotát, és letükrözze azt. Egy hullámhosszra kerüljön vele, illetve olyan hullámhosszra, ami a másikét leginkább kiegészíti, segíti. A japán SOFTBANK mobilszolgáltató boltjaiban - de pár orvosi rendelőben, bankban, és egyre több irodában is - manapság ő üdvözli a vevőket a bejáratnál. Ő maga egy személyben a multifunkcionális, interaktív vevőszolgálat. És potom (ezt most komolyan mondom!) 200 ezer yenért természetesen örökbe is lehet fogadni. Igaz, a gyártók nem győzik emlékeztetni az embereket: az összes eddigi domesztikált robottal ellentétben ő nem házimunkára készült, hanem lelki támasznak és hangulatjavítónak! Ne tessék folyton ugráltatni!

Pepper megjegyzi, hogy mi dob fel, és mi húz le. Ami téged érdekel, az őt is érdekelni fogja, és mindent megtesz, hogy spontán, természetes, jó hangulatú beszélgetések alakuljanak ki. Én ezt így képzelem el: Pepper valószínűleg megfigyeli a szokásaidat, az érzelmeid visszatérő motívumait a hét során, és a jövőben már előre felkészül rájuk, hogy harmonikusabb lehessen a kapcsolatotok. Tudja, hogy hétfő reggel mindig morcos vagy, úgyhogy egy viccel vagy a kedvenc zenéddel indítja a reggelt. Amikor a hangok/mozdulatok alapján úgy ítéli meg, szar napod volt, idegesen estél haza munkából, olyankor csak türelmesen vár, hogy kiereszd a gőzt, és csak utána, finoman, együttérzően fejezi ki az érdeklődését. 

Pepper fejében számos mikrofon és HD kamera van elhelyezve, nem beszélve a 3D-s mélységérzékelőről, és egyéb mozgás-koordinációs berendezésekről. Pepper folyamatosan analizálja a hangodat, a használt szavakat, a jellemző mozdalataidat és azok hevességét, az arcvonásaid változását, és ennek alapján próbálja feltérképezni, milyen ember is vagy, mi tesz boldoggá és boldogtalanná. A hasára erősített tableten írásban és képekkel (színes buborékokkal) is képes kifejezni a saját hangulatát, és persze (állandó internetkapcsolat) bármikor tudatja veled a legfrisebb híreket, információkat a világból - mármint csak azt, amiről megtanulta, hogy téged érdekel. Pepper három, minden irányba forgó keréken közlekedik, akadályokat kikerülve (különbséget téve tárgy és ember között, szemkontaktust csak az utóbbival kísérel meg). A testfelületén elhelyezkedő lézeres szenzorok folyamatosan dolgozzák fel a beérkező adatokat, az egyik például kizárólag az ember fejmozdalatait és a bennük kifejeződő érzelmeket analizálja. Minden főbb emberi izom helyén apró motorok mozgatják, egészen a külön-külön behajlítható ujjpercekig. Az egyik videóban, amit láttam róla, a “Gangnam-style” táncot is meglepő kecsességgel tudta leutánozni.   

Egy kanadai barátom mesélte nemrég, hogy a már eleve ideges állapotán (egy órát kellett várnia a rendelőben, hogy sorra kerüljön) nem sokat javított, hogy Pepper (“az első robot, akinek szíve van” így a hivatalos szlogen) végig őt stírölte. Az újonnan beérkező betegeknek persze azért köszönt, de utána mindig visszafordult a haverom irányába. Az illető egy közel 2 méter magas, 120 kilós, fekete ember, és Pepper ezt nem tudta feldolgozni. Legalábbis erre lehet gyanakodni abból, hogy nagy, kerek, kék szemét (kameráját) le nem vette róla. 

Én nem bánnám, ha a Softbank boltokban vele kéne ügyintéznem. Chiba egy erősen vidékies jellegű prefektúra rögtön Tokió mellett. Van saját kis falusi bankjuk is, és a cégemnek ott van számlája, úgyhogy az alkalmazottaknak is ott kellett nyitni egyet. Amikor első alkalommal jártam a shinjuku-i Softbank boltban, az eladó megkérdezte, van-e bankszámlám Japánban, amihez a telefonszámlát hozzá tudják kapcsolni. Persze, mondom, Chiba Bank, amire az eladó egyetlen reakciója az volt, hogy próbálta elfojtani a röhögést, ami kipukkanni készült belőle. Furcsa módon, se a megvető nevetést, se az elfojtási kísérletet nem éreztem őszintének. Levette a polcról a legolcsóbb modellt, és átnyújtotta, azzal a szöveggel, hogy “ez önnek pont megfelelő lesz”. Legutóbbi alkalommal pedig, miközben az új iPhone-okról kérdezgettem egy másik Softbank-es csókát, az hirtelen felemelte a kezét, félbeszakított, riadt arccal kezdte bámulni az arcom alsó felét, előkapott egy nedves törlőkendőt, odahajolt közel az arcom elé, és finoman megtörölte a szám sarkát. Bocsánatkérően meghajolt, és megmagyarázta: ott volt egy kis darab wasabi. Az igazán érdekes az, hogy mindkét esetben, amit elmeséltem, semmi másról nincs szó, mint bénázásról. Se rosszindulattal, se nagyképűséggel nem tudnám ezt a két alkalmazottat vádolni, csak ügyetlenkedéssel. Ettől függetlenül, ha rajtuk is lett volna egy “sleep mode” gomb valahol, azt bizony kurvára benyomtam volna. 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!