A szó szoros értelmében vett perspektíva, a különböző pontokból különböző szögben elénk táruló látvány Takashi Murakami számára természetesen nem csak konkrét fizikai értelemben, hanem metaforaként is lényeges. Az az emberi ösztön, ami azt mondja: menj oda ahhoz, ami érdekel, hajolj közelebb hozzá, hogy alaposabban megvizsgálhasd - teljesen érthető, de időnként az ellenkezője még jobban beválik. Ha valamit igazán meg akarsz érteni, távolodj el tőle. Az épület főbb vonásai, a nép alaptermészete csak messziről szemlélve válik világossá. Úgy is meg lehetne ezt fogalmazni: aki sosem hagyja el az országát, az sosem fogja azt igazán megismerni, és ezt a (paradox?) nézetet képviseli Murakami is.

Amit klasszikus festészeti képzése során elsajátított, amit az európai szépművészet régi és új irányzataiból tanult, azt egy attól teljesen idegen téma (saját hazája) bemutatására használja fel. Egy ország művészeti arculatának nem csak tartalmi-tematikai részét lehet megragadni, és nem is csak a jellemző stílus sajátos vizualitását, ezek közérthetőek és fontosak, de mégsem ez a dolog lényege. Más szóval, lehetséges, hogy előszeretettel használja fel a japán popkultúra ikonikus elemeit (rajzfilmfigurák) és a jól ismert harsány, szándékosan eltúlzott, rikító színeket, mégsem ezek azok, amik igazán japánná teszik a képeit, hanem az a radikális álláspont, ahogy nem hajlandó egyértelműen eldönteni, hova tartozik ő, magas vagy populáris művészetbe. A “high-brow” és “low-brow” közti ingadozás egy fontos gesztus, mert - és ebben képviseli például igazán a szülőhazája művészeti látásmódját - azt hivatott megértetni az emberekkel, hogy a “low-brow” sem automatikusan “low”: A médium maga nem határozza meg a mű értékét, az anime stílus - mint eszköz - nem feltétlenül kárhoztatja a festményt a tömegkultúra sorsára.

A kategóriák, amikben a kreativitás megnyilvánulhat, és a “múzeumi” szépművészet kánonjába bekerülhet, Japánban másképp vannak meghatározva, másképp vannak kijelölve, mint ahogy azt a nyugati művészettörténeten edződött szem megszokta. Azt viszont ne higyjük, hogy ennek a látásmódnak az elfogadtatását Murakami kizárólag az európai / amerikai közönség esetében látja szükségesnek. Saját hazájában sincs mindig egyszerű dolga, a képlet tehát így fest: Murakami nem annyira világrészek között húzza meg a határvonalat, hanem az embertípusok között, akik befogadják a műveket. Miközben a “graphic novel” egyértelmű és kiérdemelt népszerűsége bizonyítja, hogy a képregény műfaja a nyugati világban is képes felküzdeni magát szépirodalmi státuszba, aközben a konzervatív ízlésű japán múzeumlátogatók közt is akad, aki fanyalogva és gyanakodva tekint például a “Superflat” kiállításra. 

Amikor “Superflat” nevű kiállítás-sorozatában és mozgalmában számos animátort, illusztrátort, mangarajzolót is bevont, hogy együtt dolgozzanak azon, hogyan lehetne ma művészileg hitelesen kifejezni a japán történelem meghatározó, traumatikus katasztrófáit, akkor Murakami nemtitkolt célja az volt, hogy mind Japánon kívül, mind Japánon belül újragondoltassa az emberekkel a tömegkultúra és a magaskultúra határvonalait. A művészetben rejlő kiaknázatlan potenciál élő megtestesítője - így tekint ő erre a projectre.

Az ábrázolás módja hol ünnepli és igenli a világszerte híres japán popkultúrát, hol kritikusan kezeli. A szándékoltan gyerekes vonalvezetéssel Murakami, saját bevallása szerint, a felnőtté válástól való félelemre utal, a fényesen csillogó lapos arcokon tátongó üres tekintetű szemek hol a japán fogyasztói társadalom rideg ürességére emlékeztetnek, hol a háború utáni japán szexualitást meghatározó fétiskultúrára. Murakami sosem annyira felszínes, hogy a modern trendeket előzmény nélkülinek hinné, és a műveltsége lehetővé teszi, hogy pontosan lássa a kapcsolatot a 21. századi grafikusok és designer-ek munkássága, valamint a hagyományos japán ábrázolásmód között. A felvirágzó manga-kultusz és a japán festészet/rajz 17.-18. századi úttörői közti híd a kétdimenziósság hangsúlyozása, és amit Murakami a Superflat-ben létrehoz, az ilyen módon nem csak kortárs társadalmi szatíra/paródia/tisztelgés, hanem a japán művészet összetéveszthetetlen japánságának a kifejezése is.

Nehezen felfogható módon önálló kiállítása sosem volt Japánban, egészen az idei évig, amikor is a Mori múzeumban (Roppongi) végre meg lehetett nézni nem csak a régi, világhírűvé vált műveit, de egy újabb lélegzetelállító darabot is: Az “500 Arhat” című 100 méter széles buddhista inspirációjú festmény a március 11-i földrengésnek és cunaminak állít szemkápráztató emléket. Én személy szerint kétszer is elmentem erre a kiállításra, és a Murakami világát meghatározó pszichedelikus színkavalkád és groteszt-megrázó látványvilág (együtt mindazzal, amiről szól) nekem életreszóló élmény volt. 

“Nekünk, akik Ázsiában születtünk, a művészet mibenléte állandó probléma, mert az uralkodó művészet-definíció a nyugati művészettörténet fejlődése felől van meghatározva. Itt keleten nekünk van egy másik, saját történetünk, és ahhoz, hogy művészként életben maradhassak, mindkettővel szembe kell néznem. Az én személyes pozícióm az, hogy valahogyan elrendezzem a Kelet sajátos virágait, a háború utáni Japán vereséget szenvedett társadalmában kialakult őrület virágait. És ezt olyan módon tegyem, hogy a nyugati művészet keretein belül is életben maradjanak.” (Takashi Murakami)

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!