maji-de

blogavatar

Öt éve Japánban. Történnek dolgok. Elmesélek párat.

Like!

Legfrissebb bejegyzések

2017.08.07.
2017.07.16.

Utolsó kommentek

Európai vakáció

A nyári szünetemből ennél kevesebb időt Japánban tölteni nem lett volna lehetséges. Utolsó nap már a bepakolt bőröndömmel mentem dolgozni, onnan pedig a nap végén egyenesen a reptérre. Így pont kiértem időben, de ez nem lett volna lehetséges, ha jön az utolsó három tanítványom. Először tőlük kellett megszabadulni. 

A kisfőnökeim japánok, ők irányítják az egyes iskolákat az egyes kerületekben, ők beszélnek a tanítványokkal, velük dolgozom egy légtérben. A nagyfőnököm szintén japán, ő a cég elnöke, de a tanításhoz semmi köze, alkalmazottakkal a legritkábban találkozik, angolul is alig tud, neki ez csak egy a bizniszei közül. A középszintű főnökeim észak-amerikaiak, ők vezetik a céget a központi irodából, és szeretnek úgy csinálni, mintha egy szupertitkos, szuperkomplex CIA-projekt dörzsölt, kötélidegzetű irányítói lennének. Ők vészhelyzetben is higgadtak és profik maradnak, legyen mégoly drámai is a feszültség. Ilyen vészhelyzet például az, ha szabadnapot akarok kivenni. “Marton, mérlegelnünk kell a helyzet komolyságát, sok tényező jön itt számításba, kulcsfontosságú, hogy közös nevezőre jussunk.” Az ilyen és ehhez hasonló, rossz filmekből lopott, fontoskodásokhoz most semmi kedvem nem volt: megmondtam a kisfőnökeimnek, ugyan kérjék már meg az utolsó három tanítványomat, hogy legyenek szívesek önként hiányozni majd aznap. Szünet után bepótolom az órát, az amerikai főnököket nem szükséges a részletekkel terhelni, nekik meg hozok cserébe fánkot.

Más országokban már a reptéri vonaton kezd bennem mocorogni az izgatottság. Ez a járat az ég felé visz, ezek az emberek pár óra múlva mind a felhők fölött lesznek, 10 km magasan, összezárva egy szűk fémcsőben, órákon át. A reise-fieber, ahogy az olasz mondja, itt Japánban kimarad. Ezen a vonalon lakom, minden nap a reptéri vonattal megyek munkába. Most fogom nyolcadik alkalommal megtenni a Tokió-Budapest utat, úgyhogy pontosan tudom, ez a - mindennel együtt - 24 óra egyrészt nagyon sok (amíg tart), másrészt nagyon rövid (miután véget ért). Este 9-től másnap este 9-ig, nagyrészt egyhelyben ülve, friss levegő és igazi alvás nélkül? Nem jó. Egyik nap még Tokióban mászkálni, másnap pedig már a Deak téren? Nem rossz.    

Változó, hogy a hazaérkezés élményét (érzelmét?) mennyire tágan vagy szűken értelmezett földrajzi rész váltja ki belőlem. Néha elég meglátnom a repülő GPS-térképén, hogy átléptünk magyar légtérbe, és máris elérzékenyülök. Jól esik kinézni az ablakon és arra gondolni: bizony ez itt már magyar ég, elég csak körbenézni, mindenhol ezek a tipikus magyar felhők. Néha viszont azon kapom magam, ha az “otthon” fogalomhoz próbálok helyszínt társítani, elsősorban nem Magyarország ugrik be, hanem Budapest, sőt az Andrássy út. 

Nekem az otthonomtól való távollét hosszát, szubjektív értelemben, befolyásolja az is, mennyire volt idegen a hely, ahol voltam. 12 hónapot tölteni hazautazás nélkül Bécsben például nem tűnne olyan hosszúnak, mint feleannyi időt tölteni egy olyan lelki, kultúrális, viselkedésbeli, nyelvi, természeti, népsűrűségi, vizuális értelemben teljesen idegen helyen, mint Japán. Japánból elindulva az Andrássy útra megérkezni pontosan olyan érzés, mint régen lett volna a lakásomba megérkezni. És ha az Andrássy út a lakásom, akkor azon belül a Kodály Körönd a saját szobám. Itt nőttem fel, itt töltöttem életem első 20 évét, még az általános iskolába se kellett két saroknál többet gyalogolnom.

 

A megnyugtató érzés, hogy minden zugát jól ismerem, és minden épületéhez emlékek tucatjai kötődnek, elsősorban ehhez a környékhez kapcsolódik, de nem kizárólag ehhez, valamennyire azért második otthonomhoz, Zuglóhoz is. A kerület egy tipikus utcáján (kevés forgalom, fáktól övezett járdák, szinte vidékies légkör) várom a kerület tipikus tömegközlekedését (a trolit, bár már nem az ősi orosz verziót, amiben nem volt hely a lábnak, viszont cserébe minden télen megrázott valakit a kapaszkodó). A troli nem jön, de feltűnik helyette egy valószerűtlenül gyors iramban közeledő Ikarus busz. Száma, úticélja nincs. Amikor észrevesz, és hirtelen döntéstől vezérelve az én megállóm irányába rántja a gépet, akkor látom csak meg a rejtélyes feliratot: KT - Központi Tartalék. Megáll, ajtót kinyitja, “hova lesz?”, kérdi, “Kassai tér...”, mondom, int, hogy ugorjak fel, utas nincs rajta, kirak a Kassain. Most érzem igazán, hogy itthon vagyok, vagy talán még pontosabb lenne így: most érzem igazán, hogy nem Japánban vagyok. 

Megpróbálok úgy fogalmazni, hogy abban a jelenség jó és rossz oldalait egyaránt bele lehessen érteni: a japán valósághoz mérve a dolgokat, Magyarországon az az állandó benyomásom, mintha mindenki mindenkit (eladó a vevőt, rendőr a járókelőt, utas az ellenőrt) úgy kezelne, mintha nem idegenek, hanem haverok lennének. Ebbe beletartozik az is, hogy a hangnem barátságosabb, és az is, hogy a hangnem parasztabb. Ahogy a jegyem kezelése után az ellenőr megjegyzi, ő is szereti azt a krimit, amit a kezemben tartok. Ahogy a pékségben a pénztároslány megdícséri az ott vásárolgató hölgy körömlakkját. Ahogy a taxis kikérdezi a barátnőmet, hogyan kell áponi a raszta hajat, hogy ilyen szép legyen. Az ilyesmi teljes mértékben, száz százalékosan elképzelhetetlen Japánban, és ha csak úgy hobbiból mégis próbálkoznék ilyesivel (próbálkozom), az megrökönyödést, elfordított riadt arcot, szótlanná-mozdulatlanná merevedést vált csak ki. De pont ugyanennyire teljes mértékben, száz százalékosan elképzelhetetlen az is, hogy valaki, aki elfelejtett jelezni, és ezért az ajtó nem nyílt ki, a buszon végigordítva küldje el a sofőrt a büdös kurva anyjába.      

Ha iskola, akkor Astoria. Máig furcsa érzés úgy szállni le az Astoriánál, hogy nem órára, előadásra vagy vizsgára megyek. Több, mint tíz éven át jöttem ide minden tanítási napon, ami úgy lehetséges, hogy a gimnáziumom és az egyetemem is itt van, összesen két sarokra egymástól. Ha ez nem lett volna elég, még a szüleim is a közelben dolgoztak, egyik a Fővám téren, másik a Ferencieken. 

A hétker totális átalakulása a Japánba költözésem után vette kezdetét. A partihelyszínek járványszerű terjedéséről teljesen lemaradtam, és ezért - mint sok más változás, amit nem éltem át otthon személyesen - ez a feltúrbózott Kazinczy utca még ma sem tűnik teljesen valóságosnak, hihetőnek. Persze mindig a kézzelfogható és figyelmen kívül nem hagyható részletek azok, amik a legintenzívebben szembesítenek a realitással: amikor egyetemistaként indultam innen haza éjjel az utolsó 74-es trolival, azon vagy egyedül ültem, vagy legfeljebb 4-5 félalkesz, félproli, félhajléktalan, félbűnöző, félbölcsész társaságában. Most késő éjjel a zsúfolásig tömött 74-eseken négy-ötféle nyelvből összekeveredő párhuzamos zűrzavar és bulihangulat fogad, aminek egy részét meg is értem, aminek egy része rólunk magyarokról szól, annak egy része pedig arról, ahogy külföldiek a maguk limitált élményeik alapján, elfogult módon, talán néha elhamarkodottan, ilyen-olyan kritikával illetik azt az országot, ami vendégül látja őket - más szóval, pontosan az, amit én is csinálok ezen a blogon. Ritkán tisztázódik így bennem ez a sajátos élethelyzet: Az év 99%-ában idegennek számítok. Az év 99%-ában külföldiként élem a napjaimat. 

A japán (az udvariasabbja) azt mondja “gai-koku-jin”, vagy (az udvariatlanja) “gai-jin”. Szó szerint “másik-ország-ember” vagy “az országon kívüli ember”. Nemrég volt egy vitám emiatt egy japán ismerősömmel, aki a franciaországi nyaralásáról hazatérve, a franciák viselkedéséről mesélve állandóan ezt a szót használta rájuk, “gai-jin”. Hiába próbáltam azzal érvelni, hogy “ott az nem a te országod, ők vannak otthon, a francia embert Párizsban nem hívhatod külföldinek, olyankor te vagy a gai-jin!” Visszautasította, japán ember nem lehet gai-jin, akkor se, ha más országban tartózkodik. Én el tudom fogadni (fogcsikorgatva) ezt a vélekedést, de csak akkor, ha a gai-jin szót nem úgy definiáljuk mint “olyan ember, aki más országból jött, mint ahol a beszélők vannak”, hanem mint “olyan ember, aki nem japán”. Ezt alátámasztani látszik az, hogy a “koku” (ország) szót más esetekben is olyan értelemben használják, hogy az hallgatólagosan és kizárólag a saját országukat jelenti. Magyarországon “magyar”-nak hívjuk azt az órát is, ami a gimnáziumi órarendben van, és azt is, amire a külföldi beiratkozik, hogy tanulja a nyelvünket. Itt ez nem így van. A külföldieknek tartott japán óra “Nihongo”, de a japán diákok órája, ahol a saját nyelvtanjukat, írásjeleket, stb. tanulnak “kokugo”, vagyis: az “ország nyelve”.

A tüzijátékot még a Vár közelében lakó barátom erkélyéről végignézem, bevágok két tányérral az általa készített lecsóból, és elugrok Zuglóba a - nagyrészt szalámikkal és borokkal megpakolt - bőröndömért. Lapul még ott néhány szuvenír is a kedvenc tanítványaimnak, bocicsoki, pilótakeksz, pálesz, és majdnem megvettem a kis konzervbe zárt itthoni levegőt is. Pár óra múlva már a Lisztferihegy reptéren jut eszembe: régebben ilyenkor mindig arra gondoltam “megyek haza Japánba”. Most pedig arra, “megyek vissza Japánba.” 

Berlinig 1 óra, onnan Abu Dhabiig 5 óra, onnan Tokióig 10 óra, legalábbis papírforma szerint ennyi lett volna, ha tényleg akkor és oda száll le végül a gép, ahogy megígérték. 

Hajnalban landolunk, kel fel a nap a sivatag fölött. Az az egy perc, amit a szabad levegőn töltök, már gépről leszállva, még buszra várva, talán a legforróbb egy perc, amit valaha átéltem. Így a hajnali órákban még csak 35 fok van, délutánra lesz ez 45 is. Szeretek az Emirátusokon keresztül utazni. Egyrészt a hosszú utakon bekapcsolt lilás-kékes-zöldes váltakozó hangulatvilágítás és a csillagos égbolt illúzióját keltő mennyezet miatt, másrészt a halal szendvicsek kifejezetten finomak, harmadrészt itt mindig adnak nekem pénzt az emberek. Legutóbb egy italautomata előtt állva keresgéltem a maradék dirham érméket a zsebemben (nem egyszerű kibogarászni, melyik mennyit ér), amit a közelben dolgozó takarító nem bírt tovább nézni, odajött és általam egyáltalán nem értett, de kedvesnek hangzó szavak kíséretében a kezembe nyomott annyi pénzt, ami az ital árának a tízszerese lehetett. A tiltakozásomat nem volt hajlandó figyelembe venni. Ezúttal a pénzváltó iroda szánt meg, érthetetlen és váratlan módon. Az átváltott japán yenemért 270 dirham járt volna, kaptam 300-at. Szóvá teszem, legyint, vakítóan fehér hibátlan fogsorú hatalmas arab mosoly, és azzal a tipikus, az “r”-eket keményen megpergető akcentussal annyit mond: “270 vagy 300, nem mindegy?”

A reptéren hosszú, csendes, festett könyvespolcokkal díszített folyosó, “reading lounge”. Itt elvileg csak akkor lehet pihenni, ha olvasol. Közben szól az ima, kellemes. 

A beszállásnál persze már mindenhol japánok, a sorban mögöttem is, unalmamban hallgatom, hogy miről beszélgetnek, de máig érthetetlen módon még akkor sem kezdek gyanakodni, amikor elkapom a “tájfún... pont holnap...” szófoszlányokat. A barátnőm hívja fel rá végül a figyelmemet, észrevettem-e, hogy körülöttünk mindenki arról beszél, nem fogunk tudni leszállni. Már a gépen ülve, közvetlenül a felszállás előtt, mint minden út elején, a hangszórókból arab ima. Minden szék hátulján kis kijelző mutatja, a gép helyzetéhez viszonyítva merre van Mekka. 

Nem szeretek a gépen aludni, ezért útközben három feketekávét is kérek, ezért ritka ideges állapotban várom, hogy megkezdjük a landolást Tokió fölött, ezért egészen kivételes, eddig ismeretlen szintű aggodalom lesz úrrá rajtam, amikor világossá válik, pontosan most ért ide az a trópusi tájfún, ami miatt (ahogy másnap megtudom) a vonatok leálltak, az iskolák nem nyitottak ki, az emberek otthon maradtak, mi pedig ennek a közepében próbálunk földet érni. Ha papírrepülőn ülnénk, az lehetne ilyen érzés, mint ez most. Úgy hánykolódunk fel-le, jobbra-balra, hogy az két nyomasztó - általam eddig repülőkön soha nem tapasztalt - jelenethez vezet: Egyrészt a többnyire csöndben ülő utasok folyton fel-felkiáltanak ijedtükben, másrészt még a légiutaskísérők se mernek felkelni a helyükről. Hiába hívják őket többen is, mert rosszul lettek. Hiába kérem én is az egyiket, hogy hozzon egy pohár vizet. Csak azt hajtogatják, sápadtan, remegő ajkakkal, hogy nekik most ülve kell maradniuk. Végül a barátnőm, aki egyébként nagyrészt végigaludta az egész drámát, felkel és - bár kiabálnak vele, hogy üljön vissza - hoz egy pohár vizet. 

A leszállás nem sikerül, újra felmegyünk három-négyezer méter magasra, körözünk kicsit Tokió felett. “Kedves utasaink, ahogy valószínűleg észrevették, az idő szeles, Tokió felett jelenleg egy hurrikán van, pár perc múlva ismét megkíséreljük a leszállást”, így a kapitány. Ez is lett: ismét rázkódunk, kiáltozunk, dobálódunk ide-oda pár percig, ismét fel kell, hogy adja, vissza négyezer méterre. “Hölgyeim és uraim, a második kísérletünk még az elsőnél is rosszabbul sikerült, itt mi ma nem fogunk tudni leszállni, megyünk Nagoya-ba.” 

Még két órányi repülés, ami leginkább azzal telik, hogy a személyzet próbálja ellátni a székek közé lefektetett utast, akinek - valószínűleg - szívrohama lett. A helyzete súlyosnak látszik, lagalábbis abból ítélve, hogy Nagoya-ban még a leszállás után se hagyjatjuk el a gépet, amíg a mentők - öt vagy hat, különféle dobozokkal és felszerelésekkel - meg nem érkeznek. Ezután felmerül a gyanú, hogy az illető egy újkeletű, most terjedő vírus, az úgynevezett “közel-keleti légúti fertőzés” áldozata lehet, amit mások is elkaphattak. Ennek a legelső tünete a láz lenne, úgyhogy most még meg kell várni a “reptér-karantén” alkalmazottait, akik hőkameráikkal végigslattyognak a sorok között, mindenkinek a hőmérsékletét ellenőrizve.

30-40 perc után elég biztonságosnak ítélik, hogy leszállhassunk, de ez közelről sem jelent fellélegzést, csak a soron következő feladattal való szembesülést: hogy jutunk haza minél gyorsabban a 350 km-re lévő Tokióba? Még sosem jártam itt, fogalmam sincs, mi merre, de áll a közelemben egy segítőkész ábrázatú férfi. Minden maradék lelki és szellemi erőmet bevetve összeszedem fejben a szükséges szavakat és megkérdezem tőle japánul: “Elnézést, hol van a legközelebbi Shinkansen szuperexpressz állomás, illetve meg tudná azt is mondani, mennyibe fog kerülni, és nagyjából hány perc alatt ér majd Tokióba?” A fickó bocsánatkérő gesztussal emeli fel a kezét. “I’m so sorry, I don’t speak Japanese, I’m Chinese.”

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

Sehol máshol!

Összesöpörtem néhány szituáció-morzsát. Úgy érzem, annak ellenére, hogy töredékek, mindegyikből kibontható valami nagyon itteni. Egy meghatározhatatlan, keserédes, intenzív, bizarr és összetéveszthetetlenül japán pillanat. Vagy, ahogy ezt magyarul mondjuk: fíling.  


1) Ryogoku állomáson minden nap keresztülmegyek, itt rendezik a sumo bajnokságokat. Gyakran fel- vagy leszáll egy-egy birkózó. Most is itt áll egy a kocsi végében, szemben az ülésekkel. Ha a mérete nem lenne elegendő ok, rikító citromsárga virágos kimonója miatt akkor is feltűnő jelenség lenne. Mint sok gimnazista, ő is azzal vagánykodik, hogy nem fogja meg a kapaszkodót, hanem berogyasztott térdekkel előre-hátra ingadozva "vonatszörföl". Hirtelen fékezés, a birkózó feldől, utasok ölébe - de csak majdnem. Az utolsó pillanatban estében elkapja a kapaszkodót. Három olyan rémült japán arc, amilyet még nem láttam. De a karját egyik se emelte, hogy védje magát. Kőkemény rezignáltsággal beletörődni. Nem küzdeni az ellen, amit a sors kimért. Méltósággal, passzívan elviselni. Kibírni.

 

2) Piros lámpa, megállok a bringámmal. Velem együtt vár a zöldre egy százéves körüli (errefele nem ritkaság) bácsi. Közelebb tipeg felém, eljön a járda széléig, rám nem néz közben, de a biciklimről le nem veszi a tekintetét. Majdnem mindenki biciklivel megy iskolába, sőt sokan a munkahelyükre is, de a bringa egyetlen funkciója a napi szinten A-ból B-be eljutás, vagyis szinte senki nem bringázik a bringázás kedvéért. Kiskosztümben, magassarkúban tekernek az office lady-k, crocs-ban vagy gumipapucsban az egyetemisták, van aki mezítláb, és sok iskolai egyenruhás srác szállítja haza a hátsó csomagtartón egy-egy haverját. A bicklik egytől-egyig ugyanúgy néznek ki. Nehéz fémvázas, háromsebességes, elől kosaras, nagymama-járgányok, japánul “mama-csari”. Mivel nekem ez a dolog nagy szerelmem, az én példányom jóval nagyobb, masszívabb, bonyolultabb, drágább és feltűnőbb az itt megszokottnál. Látom, hogy a bácsi mondani készül valamit, de nem sürgetem. "Onii-san" így kezdi. Ez régies, de barátságos megszólítás, szó szerint azt jelenti "bátyám", magyarul a megfelelője talán "fiatalember". Japánul is folytatja: "Ez a bicikli... (hosszú hallgatás, a tekintete egyszerre meghatódott és múltba révedő) ...ez a bicikli gyönyörű."

3) Ír kocsma, ahova most épp nem a sör miatt térek be, hanem mert egyedül itt lehet igazi nagy, tartalmas (és ezer yenért meglepően olcsó) angol reggelihez jutni Tokióban. Azt is lehetne mondani, hogy itt a hangulat, a kiszolgálás is lazább és nyugatiasabb, csak azért nem lehet mondani, mert nem igaz. Japán a csapos, és ez nem feltétlenül jelentené mindig azt, hogy karótnyelt, de most azt jelenti. A betanult szöveghez robot módjára ragaszkodó, mozdulatlanná fagyott arcú, (akaratlanul?) nyers fiatal férfi. 
"Egy all-day breakfast tálat szertnék kérni. Lehetne dupla adag?"
"Teraszon vagy belül?"
"Öö, benn. De akkor duplát kérnék, rendben?"
"Kétezer yen lesz."
"Most kell fizetnem, vagy ráér a végén?"
"Kétezer yen."
"Tessék. Látom, ott egy kancsó víz, abból lehet tölteni?"
"Nagyon köszönjük, hogy a Dubliners kocsmát használja, örömet okozna, ha máskor is visszajönne."
Töltök magamnak vizet, és próbálom ezt minél egyszerűbben megfogalmazni: Az előírt udvariasságtól semmi szín alatt nem szabad eltérni, még akkor sem, ha egy adott helyzetben az épp modortalannak hat. Ha marad a sztenderd frázisoknál, abból baj nem lehet, spontán kérdésre spontán választ adni túl rizikós. A fontos az, hogy a vendég füle hallatára elhangozzon minden egyes szó a “kedves” frázisokból, nem pedig az, hogy a vendég konkrétan kedvesnek tartsa az eladót. 

4) Síma férfi-fodrászatba hiába mennék, ott csak a rövidtől a nagyon rövidig terjedő skálán található frizurákkal képesek megbírkózni. Az én váll alá érő, erősszálú és megátalkodottan hullámos hajammal nem tudnak mit kezdeni. Ezért megyek szépségszalonba. Amit könnyű összekeverni a "kórházzal", mert az egyik "byooin" a másik meg "biyooin". Viszont könnyű megismerni a "hair and make" feliratról. A második szó magyarázatra szorul. Ebben az országban azt hiszik, így kell mondani azt, hogy "smink". Na sebaj, többek közt ezért is van állásom. 

A japánok ösztönös reakciója sokszor az, hogy hangosan kimondják az ösztönös reakció nevét, amit épp éreznek. Amikor kiengedem a hajam, a fodrászlány felsikolt: “meglepődöm!!” majd: “hosszú!” Három-négy kollégája dolgozik épp ott, mindet odahívja, hogy nézzék meg a hajamat, jönnek is, felsorakoznak szépen mögöttem, mondják, hogy “oooh!” meg “eeeeh?” biztosítanak afelől, hogy nagyon irígyek, és faggatnak, hogy mit használnak az emberek Amerikában, mitől lesz ennyire “volumey”, ami egy japánangol szó arra, hogy “dús”. Mondom, hogy én személy szerint semmit nem használok, Amerika ügyben meg nem tudok segíteni, mert európai vagyok. Ez kiváltja a második sokkhatást, talán még nagyobbat, mint a hajam. Hallom, ahogy egymás közt suttogva megbeszélik, akkor én biztosan nagyon művelt és kultúrált ember lehetek, mert az európaiaknál nagyon fontos a művészet. Amikor végül azt is kihúzzák belőlem, hogy magyar vagyok, arra már nem tudnak másképp reagálni, minthogy adnak 50% kedvezményt a végösszegből.  


5) A bolt ablakán a kétes angolságú szlogen: "Let's UV protection!" Itt semmi mást nem lehet kapni, csak olyan nyári holmit, ami - állítólag - megvéd a napsugarak káros hatásától. A japán nő nem a leégéstől, hanem a lebarnulástól való félelmében vásárol itt be. Könyékig érő UV-szűrős kesztyű, nagy UV-szűrős karimájú fekete kalapok, uv-szűrős kendők, ezeket a karimára aggatva lehet lelógatni, vagy csak az arc elé felkötni. És persze - a nyugdíjas közönség kedvenc terméke - a fej köré gumizható UV-szűrős simlis napellenző, ami sisakrostélyként 90 fokban lehajtható az arc elé. Ha egyik se vált be, és veszélyben a bőr makulátlan hófehérsége, még akkor is ott vannak a pigment-gyilkos arc- és kézfehérítő krémek. 


Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

Egy lassú délután


Amikor régen otthon néztem japán filmeket, sosem értettem mi az az állandó háttérzaj. Ha nyár volt, és a jelenet kinn játszódott a szabadban, sosem maradt el a szakadatlan, monoton zümmögés és búgás. Nyár volt, amikor ideköltöztem, és nem telt bele pár órába, hogy felfedezzem a hang forrását. Az esős évszak végétől őszig, július közepétől szeptember közepéig minden park, minden falomb a föld alól kikelt, óriás méretű kabócáktól hangos. A japánok a “miiii-miiii-miiii” hangutánzó szót használják rá, és néha fülsüketítő tud lenni, például most itt, Sizuókában, ahol a végtelen teaültetvények közt sétálgatok. Sizuóka csak 1 a 43 prefektúrából, de a Japánban megtermelt zöld teának majdnem a fele innen származik. Ennek tiszteletére épült ide a (szerencsémre széles körben ismeretlen és alig látogatott) teaház, és az azt övező teakert, ahova most - két óra gyaloglás után, ritkán járnak itt a buszok - megérkezem. A pénztáros csupa jó hírt közöl velem. A belépő csak 300 yen és jelenleg nem tartózkodik itt más vendég. Még azt is megtudom tőle, nincsen olyan, hogy “zöldtea-ültetvény”, csak egy fajta síma teanövény van, minden típus (zöld, Earl Grey, Oolong, fehér) ugyanabból készül.

szépség

szépség

Körbejárom a kertet, ráérősen, itt-ott tíz percekre megállva, fejben fogalmazva, hogyan érzékeltessem majd a blogon írásban ezt a típusú szépséget. Az ilyen kertekkel kapcsolatban leggyakrabban felmerülő “shizen” szó (自然) sztenderd jelentése “természet” vagy “természetesség”, de szerintem egy szimpla fordítás most félrevezető lenne. Ha mindent ellep a gaz és korhadoznak a fatörzsek, az természetes, mert ez történik egy magára hagyott területtel, de ilyet a teakertben nem látni. Én inkább a mesterséges elemek, a mesterkéltség hiányát tartom fontosnak, ami közelebb áll az “őszinteség” fogalmához. Bizonyos eltérő kontextusokban használva, a japánok számára a “shizen”-nek olyan jelentésárnyalatai is léteznek, mint “magától értetődő”, “könnyed” vagy “erőlködés nélküli”. Lehetnek emberalkotta elemek a kertben, de lehetőleg nyers alapanyagokból és díszítések nélkül. Ne legyen műanyag, ne legyen színesre festve, és ne próbáljuk meg a bokrok mögé elrejteni, az csak ügyetlen kísérlet az érintetlenség illúziójának felkeltésére. “Természet” az ember megjelenése előtt is volt a Földön, de “shizen” nem, mert az a természetnek egy olyan fajta őszinte és gondos elrendezése, ami csak az emberi tudaton keresztül jön létre. Ha a kertépítő nem próbál semmilyen hamis látszatot kelteni, ha minden pontosan az, aminek látszik, akkor nem sérül a kompozíció tisztasága, akkor létrejön a “shizen” értelmében vett szépség. 自 = önmaga, 然 = olyan módon, helyesen. 

szépség
 szépség

szépség

Ami az engem ért személyes, első, ösztönös benyomást illeti, a kert szerkezetében két érdekes tulajdonság azonnal érezhető: törékenység és instabilitás. Semmit nem látok, amit igazán erőteljesnek vagy masszívnak lehetne nevezni, nem tudok kiválasztani egyetlen domináns elemet, ami magára vonná a figyelmemet. Aszimmetriára épülő harmónia. A részek nincsenek egyensúlyban, de semmi nem lóg ki. Mind a páros számú elrendezés (mivel egyenlő felekre osztható), mind a négyzetes alakú elrendezés (mivel stabilitást sugall) túlságosan statikus, mozdíthatatlan, merev teret hozna létre. Emiatt van mindenből egy, három vagy öt, és az egyenes vonalak (fasor, híd, sétány, házfal, kerítés) egymáshoz képest furcsa, váratlan szögeket zárnak be. Különösen feltűnő ez a kert hátulsó, félreeső, alacsony kőfallal elválasztott részében, ahol a sekély díszmedence fölött cikkcakkban halad a híd. A fal teljes hosszában, húsz méterenként egyszerű bemélyedések, ülőfülkék. Innen nem látni mást, csak a japánok által Déli-Alpoknak becézett hegyeket a távolban, nagyon tiszta reggeleken állítólag még a Fuji is kivehető. Semmi mozgás sehol, leszámítva a körém gyűlt, kíváncsiskodó koi pontyokat a vízben.  

szépség

Ahogy én látom (egyrészt most itt a hídon ácsorogva, másrészt az olvasmányaimból), a teakert megtervezésekor a legfőbb esztétikai elv a következő: minél több fölösleges elemet eltávolítunk, annál erősebb lesz a kompozíció. Ez akkor lesz a leginkább szembetűnő, miután belépek a teaház épületébe. Díszítetlen, természetes színű falak és a világ legkevésbé hivalkodó tatami szőnyegei, aminek a tapintását nagyon szeretem a talpam alatt érezni, de az illatát még 6 év után is szoknom kell. Látom, hogy az alacsony nyersfa lépcső alsó fokánál még senkinek nincs otthagyva a cipője, azóta is egyedül én vagyok itt, ami Japánban egy felbecsülhetetlen értékű élménynek számít. Idegenek látványa nélkül a szabadban huzamosabb ideig - ez egy elérhetetlen álom itt, évente talán egyszer adatik meg. Nyílik a hártyavékony papírral borított tolóajtó, a kimonós alkalmazottak betessékelnek, három is van belőlük, kicsit túl sok figyelem ez nekem. Végigvezetnek a házon, megnézzük a kinti tó fölé épült fedett teraszt is, kedvem lenne kiülni oda és 2-3 órán át nem gondolni semmire, de már megyünk vissza befele, teaidő van.

szépség

 szépség

Talán senkit nem lep meg, hogy ebben a szertartásban - sőt, néha úgy érzem, előadásban - nem az ital, hanem a vendéglátás mikéntje a fontos. Nekem úgy tűnik, félúton van a meditáció (az elme szigorú összpontosítása egyetlen cselekvésre) és a tánc (a test csakis a begyakorolt koreográfia szerint mozoghat) között. A cél a tea szívből jövő elkészítése és felszolgálása, ez pedig akkor valósulhat csak meg, ha a vendéglátó figyelme maradéktalanul és megszakítás nélkül erre a tevékenységre irányul. A kulcsszó a mozdulatok gazdaságossága. Ahogy figyelem, hogyan morzsolják porrá egy tálban a tealeveleket, és közben körbenézek a teremben, látom, hogy mindkettőben ugyanaz az esztétikai elv tükröződik. Hogyan lehet egy szobát felépíteni fölösleges berendezés nélkül, hogyan lehet egy csésze teát elkészíteni fölösleges mozdulatok nélkül. 

szépség

szépség

Se a műveltségem, se a japántudásom nem elegendő ahhoz, hogy megmondjam, pontosan milyen hagyományok, hivatalos alapelvek és megfontolások irányítják az eseményeket, csak arról tudok beszámolni, amit ott a sarkaimon ülve láttam és gondoltam. Amikor a vendéglátó szertartásosan elrendezi a széndarabokat a tűzhöz, amivel majd felforralja a vizet, akkor mint a testtartásából, mind az arckifejezéséből, mind abból, ahogy nyúl az edényekért egyetlen dolog sugárzik: tudatosság. Kapkodás, elkalandozó gondolatok, bizonytalan kézmozdulatok - mindennek nyoma se lehet, és nincs is. A hétköznapok során a legtöbb ember a részleges figyelem állandósult állapotában van: ide-oda cikázó gondolatok, folyton változó érzéki benyomások, amik mindig másra terelik a figyelmet, bosszantó emlékek vagy a jövővel kapcsolatos aggodalmak sorozata, párhuzamosan végzett cselekvések és felszínes beszéd. Ezzel szemben, nem csak a vendéglátó, hanem a vendég részéről is, itt most a figyelem lelassítása és koncentrálása történik. Tölt, megtöröl, edényt megfordít, másik oldalt megtöröl, merőkanalat lerak, törlőkendőt összehajtogat, tálcát elővesz, csészét tálcára rak, csészét elfordít, tálcát elfordít.

szépség

A matcha tea jellegzetesen keserű ízét (japánok is inkább csak fagyi változatban szeretik) különféle édes süteményekkel ellensúlyozzák. A homlok a tatami szőnyeghez ér, minden alkalommal,amikor egy-egy sütemény felszolgálását követően ültükben meghajolnak. Abban a pillanatban, amikor a teám is, a sütim is elfogyott, meghallom a bejárat felől érkező ordításokat. “Sugokunai!” (de menő!), “Kokomo kakkoi!” (itt ez mennyire király!). Érkeznek az osztálykiránduló gimnazista srácok. Ideje hazaindulnom.      

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

A sóganáj-probléma

Körkép. A vasútállomás kijáratánál buddhista szerzetes, adományokat gyűjt, senki nem ad neki. Hallani néha, hogy átlagemberek szerzetesi álruhába öltözve koldulnak. Megállok a pirosnál. Előttem a kimonós nő táncórára mehet éppen, youtube-on néz oktatóvideót, a kézfejével gyakorolja kicsiben a mozdulatokat. Az úttesten a becippzárazható ajtós, nagyjából 1m x 1m x 1m méretű autó. A járda szélén minden kis oszlopon jókora földimogyoró-szobor. Minden prefektúra híres valamilyen ételről (és madárról, és virágról, és figuráról, és édességről), ez a Chiba speciel a mogyorójáról. A sarkon mintha átlagos lakóház lenne, 3-4 emeletes, pici lakások, valójában mindegyik tele kibérelhető üvegkoporsókkal, pár órás alvásra. Más néven kapszula-hotel. Ezt valamikor kipróbálom. De most megyek dolgozni, ránézek az órámra. 

Még van 30-40 percem. “Van a közelben kávézó?” kérdezem a nénit az utcán, aki csak int, hogy kövessem, és - olyan iramban, amit nehéz tartanom - elindul egy kis utcán befele. Két sarkot lesétál, én utána, megáll, utolérem, rámutat egy ajtóra, meg is böki, és rám kiált “this!”. Beülök ide egy kicsit, egy kávé mellett blogot írni. Amerikai-finn-japán egyveleg a pulton: a hét törpe, a múminok, az integető macska. Maradandó multikultúrális élmény, de talán nem annyira, mint a wc-hez vezető előtér/várakozó szoba dekorációjának stílusa. Ennek adekvát jellemzéséhez le kell nyúlnom egy sok évvel ezelőtt, Budapesten hallott kis gyöngyszemet. Az illető (gondolom) egyszerre akarhatta kifejezni a “régies” és az “ízléses” szavak jelentését, és így születhetett meg a: “GUSZTIKUS!” 

Egy olvasó nemrég elküldött egy képet, simple everyday Japanese expressions, közte “maji-de”. Elgondolkoztatott. Először, hogy: milyen kifejezéseket tanultam meg itt az első hetekben. Másodszor: azok közül, amit én ismerek, milyen kifejezéseket használ az átlag japán a leggyakrabban. Harmadszor: azok közül, amit ismerek, és sokat használják, mi zavar a legjobban. Valószínűleg minden nap valami más, de amiből jelenleg éppen elegem van, az a しょうがない, angolul fonetikusan leírva “shouganai”, magyarul fonetikusan leírva “sóganáj”. Jelentése “nincs mit tenni”, és éppen azzal van bajom, hogy a sóganáj-szituációk felében igenis lenne mit tenni. Idő előtt feladni, tehetetlen áldozatként viselkedni, megoldhatatlannak beállítani a megoldhatót, egyszóval túl gyorsan és könnyen rántani elő a zsebedből egy sóganájt, ez - az én személyes élményeim alapján - egy létező japán hajlam. Három angolórai helyzet, három tanítvány, az elmúlt hetekből, ami hirtelen beugrik. Arra is jó példák, hogyan veti le a japán a zárkózott, érzelemmentes, hivatalos maszkot, amikor egy külföldivel beszélget a négy fal között. 
   

1) 

Ritka jelenség: egy szemmel láthatóan a “fiatal japán lány” karakter kialakult és bevett ismertetőjegyeivel szándékosan szembemenő, feltűnően nem-sztenderd 23 éves játéktermi alkalmazott. Nem szoknya, hanem farmernadrág. Nem bézs blúz, hanem fekete póló. A csuklóján nem gyögykarkötő, hanem bőrszíjak. Nem visszafogott formavilágú tűsarkú, hanem agyonhasznált bakancs. Nem szelíden hullámos tincsek, hanem rövid, kócos, oldalt felnyírt. Nem mesterségesen magasított, vékonyított hang, hanem soksok cigitől (és, ahogy váratlan őszinteséggel félvállról megemlíti, spanglitól) rekedt hang. Ránézésre, illetve késöbb a sztorik alapján is, olyan társadalmi rétegből jön, amit egyesek úgy írnának le, mint “lecsúszott” vagy “alvilágközeli”. 

“Hogy vagy ma?”

“Jaj, nagyon fáradtan.”

“Hogyhogy? Nem azt mondtad, hogy se tegnap, se ma nem dolgozol?”

“Igen, de tegnap meglátogattam a volt osztálytársamat, és az nagyon fárasztó volt. Kicsi babája van, akivel állandóan foglalkozni kell.”

“Volt osztálytársad? Akkor ő is még csak 23 éves...?”

“Igen. Nagyon nem akart még egy gyereket, de ez van, sóganáj. Csak ugye ez nagyon sok pénz...”

“Várj, várj. Még egy gyereket? Van másik is?”

“Igen, az előző férjétől. De az a gyerek már 3 éves. Csak nehéz egyedül nevelni.”

“Akkor elvált? És mi a helyzet a második gyerek apjával? Bocs, de nem értem...”

“Nem vált el, csak a férje elköltözött. A férfi sem akart gyereket, de aztán mégis lett, és hamar kiderült, ez mennyi bonyodalom, úgyhogy elköltözött. Nem tudni róla semmit. Megkérte a barátnőm, hogy küldjön néha kis pénzt, de nem válaszol, sóganáj. Aztán lett egy új barátja, tőle van ez az új kisbaba.”

“Akkor most legalább van egy férfi, aki tud neki anyagilag segíteni...”

“Hát sajnos nem, mert a barátjának meg nagyon drága hobbija van, szereti a sportautókat. Mindig új alkatrészekre költi a pénzét, úgyhogy aztán már nem marad.” (Valamit mond japánul, nem értem, előveszi a szótárát, keresgél, megtalálja, elém rakja: “irresponsible”)

“Ez jó kifejezés, de túl gyenge. Te találkoztál valaha a volt férjjel, vagy ezzel az új baráttal?”

“Nem, dehogy, nem is akarok, nagyon ijesztőek. A barátnőm is fél tőlük, a második gyerek apja például nemrég ordibálva leszidta szegényt az utcán. Jó, mondjuk nem teljesen ok nélkül. A barátnőm hozzáért a sportkocsi ablakához, és ottmaradt az ujjlenyomata.”
  
2)

Öt felnőtt tanítványból álló csoport. A legfiatalabbik, huszonéves, minden héten elkésik. Most is már túl vagyunk a bevezető beszélgetésen, amikor leszegett fejjel besomfordál. Abszolút kezdő, alacsony, izgulós, pánikra hajlamos lány. A hozzám legközelebb eső székre ül le, látom, hogy a jegyzetfüzetének a lapjai tele vannak írva otthon szótárból kikeresett szavakkal. “Osztálytalálkozó”, “viszonzatlan”, “remény”. 

“Jó hétvégéd volt?” Kérdezem.

“Nem. Nagyon nem!” Mondja, kacagva, a többiek felé, mintha mutatni akarná, hogy azért nem kell megijedni, semmi komoly.

“Megkérdezhetem, hogy miért?”

“Tízéves osztálytalálkozó.” Gyorsan megkérdezi japánul a többi, magasabb szinten tudó tanítványt, hogy jól mondta-e a szavakat. “Nagyon rossz.” Mondja nekem angolul, aztán megint a többiekhez fordul, “tényleg nagyon rossz volt” mondja nekik japánul. Mintha folyton félbe akarná szakítani a történetét, és elvenni (elrejteni) a súlyát. 

“Mi történt? Nem szereted a volt osztálytársaidat?”

“Az első szerelmem. Az egyetlen szerelmem. Gimnáziumban. Végig.” Nagyot nevet, a két kezével kis szívet formáz, ezzel adva nyomatékot a szavainak. Itt már észre lehetett volna venni, hogy ha ennyire komikusnak beállítva, félvállról adja elő ezt a helyzetet, az csak azt jelentheti, hogy nagyon sokat jelent a számára.

“Találkoztál a sráccal, aki a barátod volt gimnáziumban?”  

“Nem barát. Csak szerelem. Remény. De semmi.”

“Nem is tudta? Nem próbálkoztál, hogy legyen ebből valami?”

“Neem, neem! Vártam, hogy megszólít, de nem. Sóganáj. Most osztálytalálkozó. Remény. De már megházasodott, az ujján... Jaj... Jaj NE!” Amikor így hirtelen felkiált, először azt hiszem, most jött rá, hogy otthon felejtette a pénztárcáját, vagy nyitva hagyta a gázt, vagy megfájdult valamije. Ehelyett, minden előzetes figyelmeztető jel nélkül, elementáris erővel sírni kezd. Az asztalra borul, rázza a zokogás. “Beszéljünk másról, sensei, beszéljünk valami másról.” 


3) 

Negyven körüli üzletember, sötét bőrű (félig okinawai), pörgős (napi öt-hat feketekávé), angolul nagyon jól tud (nem is tanulni jár ide, csak dumálni). A beszélgetős órák alapszabályát, hogy a student-talk-time legalább kétszerese legyen a teacher-talk-time-nak, nagyon nehéz betartani vele, aki folyton csak engem faggat. Milyen volt a hétvégém, milyen szerintem a jó szülő, mi idegesít legjobban a japánokban, mit szólok a Metallica elpuhulásához a kilencvenes években? Cserébe viszont, meg kell hagyni, ő is nagyon őszinte és nyitott, különösen szereti hangoztatni a Tokióban (és környékén) élő japánokkal szembeni kritikáját. Kéthetente kifejtett elmélete szerint a köztudatban elterjedt negatív sztereotípia - az ügyetlen, merev, félszeg, idegroncs japán - csupán egy “Kanto” jelenség, egy helyi típus. A fővárosban tetőződő töketlenség nyugat felé haladva csökken. Shizuoka-ban például már nem félnek az emberek az esőtől, Osaka-ban pedig kifejezetten talpraesett, vagány példányok is találhatók. Végül átérünk Kyushu-re, ahol a macsó tökösséghez még lazaság és humor is társul. 

A mai nap váratlan újdonsága: kíméletlen kirohanásainak ezúttal egy speciális embercsoport esik áldozatul, a cége fiatal alkalmazottai, a frissen diplomázott újoncok. 

“Nem válnak igazán hasznára a vállalatunknak.”

“Miért gondolod így?”

“Lassabban dolgoznak, mint a negyven fölötti kollégák!”

“Ez meglepő.”

“Igazából nem. Az az oka, hogy nem tudnak számítógépet használni.”

“Komolyan? Japánok? Ez hogy lehet?”

“A kétezres években nőttek fel, egész életükben okostelefonon neteztek csak, sosem volt számítógépük. Billentyűzetből is csak az érintőképernyőset ismerik. A buráindo táccsi egyiknek se megy.” (Japánok “angol” kifejezése a tízujjas vakon gépelésre: blind touch - a szerk.)

“Egy-egy ujjal gépelnek?”

“Igen, ezért telik sok időbe, mire egy dokumentummal elkészülnek. De legfőképp: túl sokat panaszkodnak a terhelés miatt, nem viselik olyan jól a túlórát, mint az én generációm anno.”

“A japán munkabírás világhírű...”

“Az az én korosztályomnak köszönhető, ma ez már nincs így! Nem számított ritkaságnak, hogy pályakezdőként “nyolctólnégyig” munkanapjaim legyenek.”

“8-tól 4-ig? Azért az nem olyan hosszú, nem?”

“Haha. Én most viccet mondtam. Mert reggel 8-tól másnap reggel 4-ig! Ezt direkt így szoktam mondani, viccből. Haha.”

“Te jó ég...”

“Este 10 és 11 között esetleg egy vacsoraszünet, aztán munka napfelkeltéig. Kis alvás és folytatni. Az irodában aludtam, mind ott aludtunk, váltottuk egymást, mindig valaki más dőlhetett le 4 órára. Máig emlékszem a rekordomra, egyik hónapban 360 órát dolgoztam. Ez átlag napi 18 óra munkára jött ki.”

“És akkor ti nem is panaszkodtatok, amikor a főnök mondta, hogy következő éjjel megint benn kell maradni?”

“Nem. Sóganáj!”

  ***

Egy olyan nézőpont, ami kiemelkedik a helyzetből, nem csak belülről megéli azt, hanem rá tud nézni fölülről és objektíven megítélni - valami ilyesmi kéne ahhoz, hogy lehulljon a lepel, és kiderüljön, nem mind “sóganáj”, ami annak tűnik. Akármi is a legjobb szó erre a fajta józan kritikus szemléletre - mondjuk, hogy reflektálás - biztos vagyok benne, hogy sok esetben azonnal megszünteti a kiszolgáltatottság illúzióját. Ez segít, egyszerűen azért, mert az embert tudatosabbá teszi, és így kevésbé naívvá. Azt sóhajtani “nincs mit tenni” miközben van mit tenni, ennek a mozgatórugója valószínűleg a legősibb mozgatórugó, a félelem. A félelem megbénítja az embereket, és ennek a fenntartása mindig és mindenhol egyvalakinek jó, egyvalakinek az érdeke, a hatalomnak. (Legyen az a lány sportautó-mániás barátja, vagy az embereit az idegösszeroppanásig dolgoztató főnök, vagy bármi más.) A félelemmel arányosan nő ez ember irányíthatósága. Minél több mindent lát megoldhatatlannak, minél több élethelyzetben hiszi magát tehetetlennek, annál kisebb a szabadsága, annál engedelmesebb lesz. Van olyan japán ember, aki annyira retteg a hibák elkövetésétől, hogy az ő számára megkönnyebbülést jelentenek a szabályok. És megkönnyebbülést jelentenek a megoldhatatlan (-nak kikiáltott), sóganáj helyzetek. Ez az én értelmezésem. Az önálló cselekvés mindig felelősséggel jár, ami teherként nehezedik rájuk. Ezt a terhet veszi le a vállukról, ha elhiszik, hogy nincs befolyásuk az események alakulására. Nekem egy szabály azt jelenti: korlátozva van, hogyan viselkedjek, vagyis plusz stressz. Sok japánnak a szabály azt jelenti: el van helyettem döntve, hogyan viselkedjek, vagyis mínusz stressz. De lehet, hogy Tokiótól nyugat felé haladva ez is javul.

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

Ün vagy űn?

A feladat a következő: megnézni egy jó, angolul beszélő filmet egy tokiói moziban. Egy pillantás a kínálatra, és már bele is futottam az első akadályba. 

A félelem, hogy az amerikai kasszasikerek teljesen elnyomják majd a hazai filmipart, szigorú szabályokhoz vezetett. A japán mozik műsorát megszabott arány szerint kell összeállítani. Nevezetesen, az épp futó filmekben sosem lehetnek túlsúlyban a külföldi alkotások, a japán piacon minden évben több hazai film kell, hogy megjelenjen, mint amerikai. Ezt kétféle módon lehet fenntartani. 

Az első mód az amerikai filmek számának radikális csökkentése, ami üzleti szempontból egyszerűen katasztrofális. A képregények, a fantasy, az animáció, a robotok, a szuperhősök iránt zsigerileg vonzódó japán pszichét figyelembe véve, nem lehet megtenni, hogy az új X-Men, Transformers vagy Spiderman filmek (amik egyébként mindig ide jutnak el legutoljára, jóval azután, hogy Európában vetíteni kezdik őket) ne menjenek a mozikban. A megszabott arány mesterséges fenntartásához tehát a második megoldást kell választani: a japán filmek számának radikális növelését. Ennek alapja a tévés csatornákkal egyre szorosabbra kötődő együttműködés. Az ilyen futószalagon gyártott, összedobott forgatókönyv köré épülő, tévés celebeket és aktuálisan menő fiú/lánybanda tagokat felvonultató alkotások nívóját az olvasó fantáziájára bízom. Én szeretem kicsit becsukni a szemem, magam elé képzelni, ahogy belépek a kedvenc budapesti mozimba, és eljátszani a gondolattal, milyen különös látvány lenne, ha az év bármelyik napján mindig 10-15 új magyar film lenne épp műsoron. 

Ehhez hozzávéve azt, hogy az én elferdült, finnyáskodó ízlésemnek a fent említett robot/szuperhős vonal nem fekszik, már világossá válik, hogy az első mondatban említett feladat valóban kihívást jelent. És akkor hirtelen jön a mentőöv, a fellélegzés, reménysugár: a nemzetközi filmfesztivál. Ezzel kapcsolatos küzdelmeim legemlékezetesebb fénypontjait szedtem össze egy sűrített beszámolóba.

A fényreklámokkal és kétes elemekkel leggazdagabban ellátott tokiói (piroslámpás) negyedben, Kabukicsóban majdnem minden héten megfordulok, kedvenc rámenesem itt található ugyanis. Sosem voltam még azonban a kerület közepén magasodó, méretre egy tízemeletes panelházzal egyenlő TOHO moziban, aminél viszont még hatalmasabb a mozi mögött ágaskodó Godzilla-szobor. 

feladat

feladat

feladat

Új, érdekes, vegyes, külföldi kultúrára kiéhezve veszem a kezembe a bejáratnál a fesztivál programfüzetét, melynek borítóját a vetített filmekből kiválasztott legjobb jelenetek fotói borítják. Hat apró képnek van itt hely, amit a filmet küldő országok közt a következőképpen osztottak fel: Az európai, amerikai és egyéb nyugati felhozatalból egyetlen filmből sem szerepel itt pillanatkép. Ezzel szemben, a nemzetközi filmfesztiválon vetített három japán film mindegyikéből igen. Mivel viszont a borítón hat fotónak van kitöltendő hely, az említett három pillanatkép mindegyike két-két példányban szerepel rajta. 

Jó, sebaj, ez valami szerzői jogi olcsóskodás lehet, nyugtatgatom magam, nézzük a programot. Tartalom és ország angolul van ugyan a lapokon, a filmek nyelvéről, feliratokról viszont már hiába keresek információt. Kettő tetszik, amiket ma meg tudnék nézni, egy kanadai és egy német. Az infópultnál két alkalmazott, tőlük próbálok, első körben, felvilágosítást kérni. 

A kérdésem hallatán megmerevednek. Suttognak egymás közt, pislognak, még jobban begörcsölnek, telefonálni kezdenek, majd pánikszerűen elfutnak még kollégákért. Ezt nem azért teszik, hogy kiderítsék a választ, és nem is azért, hogy találjanak valakit, aki ki tudja deríteni a választ, hanem azért, hogy találjanak valakit, aki tud annyira angolul, hogy megértse a kérdésemet. Ez végül nem sikerül, úgyhogy megkérdezem még egyszer, japánul. Tudtomra adják, hogy ez itt csak a mozinak az információs pultja, a fesztiválé 2 emelettel feljebb van. Odamegyek, a jelenet minimális különbségekkel újból lejátszódik, majd kiderül, ez itt a fesztivál szervezésével kapcsolatos pult, a fesztiválon vetített filmekkel kapcsolatos pult 3 emelettel lejjebb van. Odamegyek, és itt már van, aki érti az angol kérdésemet. (Azokat a bonyolult és végtelenül udvarias japán fordulatokat, amikkel a fesztivál-alkalmazott az angol válaszait bevezette és lezárta, az egyszerűség kedvéért most nem írom mindig oda, de mindenki biztos lehet benne, hogy lenyűgözően kacifántos volt.) 

“Milyen nyelven fognak beszélni a kanadai filmben?”
 
“Kanadai a film.”

“Értem, de a párbeszédek milyen nyelven lesznek?”

“Minden filmben a gyártási ország nyelvén beszélnek. Ez a film kanadai.”

“Vagyis?”

“Kanadaiul.”

“Angolul vagy franciául? Az egyik nem probléma, a másik igen.”

“Ez nem amerikai film.”

“Tehát?”

“Kanadai.”

“Nagyon köszönöm. Akkor a másik, a német film, az németül beszél ugye? Lesz-e rajta felirat?”

“Hm.” (Ez igazából nem “hm”, hanem “ün”. Japánul sokféleképp lehet igennel és nemmel válaszolni egy kérdésre, különböző udvariassági fokokon, de az egyik leggyakoribb az ereszkedő hanglejtésű “ün”, az igen, és az emelkedő hanglejtésű “űn”, a nem.) “Van rajta felirat. Vízszintesen angolul, függőlegesen japánul.”

“Köszönöm.”

feladat

Felliftezek a tizenegyedikre, nemsoká kezdődik a film. Már ebben a helyiségben is ki van rakva egy nagy vászon, előzetesek mennek rajta, Hitler dodzsemautózgat, tévés vetélkedőben játszik, ilyesmi, nem is nagyon látom, mert sokan odaültek pont a vászon elé, megbocsátható, valószínűleg sok értékes Pokémon van arrafele. Még sorban állok a büfénél, a csokis pizza helyett most inkább a popcornt választom. Nézegetem a szórólapokat, itt nyoma sincs a Saul fiának, de az eldugottabb, “art” jellegűbb mozikban elég sokat játszották, sőt az egyik helyen külön kis promó-sarkot is berendeztek neki, egészen bizarr ízléstelenséggel. A koncentrációs tábort idéző papírmasé kerítéssel elzárták a részt, ahol a film plakátja volt kirakva, és jókora Dávid-csillagot biggyesztettek a falra. 

feladat

feladat

feladat

Itt szerencsére érkezési sorrendben engednek be a terembe, ellentétben más japán mozikkal, ahol az ülésszámok alapján, növekvő sorrendben, szabályos időközönként, tízesével lehet csak behatolni. Még végig kell néznünk az ismertetővideókat a mozi szabályzatáról. Arcnélküli, vastagajkú zsírgombócok mutatják be a nemkívánatos magatartásformákat, ilyen például a zaj, amibe mellesleg a nevetés is beletartozik. 

(Pár éve néztem itt egy feketehumorral átszőtt, tragikomikus francia vígjátékot, amin kizárólag külföldiek mertek hangosan nevetni, de azok is csak addig, amíg a japán szomszédaik megvető pillantásai el nem vették a kedvüket. A teremben ott ült a rendező is, aki a film utáni beszélgetés során elmondta, kicsit aggódik, hogy nem ültek a film poénjai, olyan síri csend volt, dehát ez végsősoron egy vígjáték volt... Csak ezután tört ki - mintegy a zöldlámpát megkapva - a teljes japán közönségből a nevetés.)

 Végül még meg kell tekintenünk a kalózkodás-ellenes videót is: egy öltönyös kamerafejű figura táncolva veszi fel titokban a filmet, amíg az öltönyös szirénafejű figura el nem kapja, és mindezt rémülten nézi végig a közönség, vagyis egy tátott szájú, cuki, popcornozgató lány. 

Végre elkezdődik a film, németül beszél, nincs rajta felirat, végignézem, nem vagyok boldog. A kijáratnál már ott várnak a szervezők, kezükben a jegyem árával, amit hajlongva adnak vissza. 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább