maji-de

blogavatar

Öt éve Japánban. Történnek dolgok. Elmesélek párat.

Like!

Legfrissebb bejegyzések

Utolsó kommentek

Ün vagy űn?

A feladat a következő: megnézni egy jó, angolul beszélő filmet egy tokiói moziban. Egy pillantás a kínálatra, és már bele is futottam az első akadályba. 

A félelem, hogy az amerikai kasszasikerek teljesen elnyomják majd a hazai filmipart, szigorú szabályokhoz vezetett. A japán mozik műsorát megszabott arány szerint kell összeállítani. Nevezetesen, az épp futó filmekben sosem lehetnek túlsúlyban a külföldi alkotások, a japán piacon minden évben több hazai film kell, hogy megjelenjen, mint amerikai. Ezt kétféle módon lehet fenntartani. 

Az első mód az amerikai filmek számának radikális csökkentése, ami üzleti szempontból egyszerűen katasztrofális. A képregények, a fantasy, az animáció, a robotok, a szuperhősök iránt zsigerileg vonzódó japán pszichét figyelembe véve, nem lehet megtenni, hogy az új X-Men, Transformers vagy Spiderman filmek (amik egyébként mindig ide jutnak el legutoljára, jóval azután, hogy Európában vetíteni kezdik őket) ne menjenek a mozikban. A megszabott arány mesterséges fenntartásához tehát a második megoldást kell választani: a japán filmek számának radikális növelését. Ennek alapja a tévés csatornákkal egyre szorosabbra kötődő együttműködés. Az ilyen futószalagon gyártott, összedobott forgatókönyv köré épülő, tévés celebeket és aktuálisan menő fiú/lánybanda tagokat felvonultató alkotások nívóját az olvasó fantáziájára bízom. Én szeretem kicsit becsukni a szemem, magam elé képzelni, ahogy belépek a kedvenc budapesti mozimba, és eljátszani a gondolattal, milyen különös látvány lenne, ha az év bármelyik napján mindig 10-15 új magyar film lenne épp műsoron. 

Ehhez hozzávéve azt, hogy az én elferdült, finnyáskodó ízlésemnek a fent említett robot/szuperhős vonal nem fekszik, már világossá válik, hogy az első mondatban említett feladat valóban kihívást jelent. És akkor hirtelen jön a mentőöv, a fellélegzés, reménysugár: a nemzetközi filmfesztivál. Ezzel kapcsolatos küzdelmeim legemlékezetesebb fénypontjait szedtem össze egy sűrített beszámolóba.

A fényreklámokkal és kétes elemekkel leggazdagabban ellátott tokiói (piroslámpás) negyedben, Kabukicsóban majdnem minden héten megfordulok, kedvenc rámenesem itt található ugyanis. Sosem voltam még azonban a kerület közepén magasodó, méretre egy tízemeletes panelházzal egyenlő TOHO moziban, aminél viszont még hatalmasabb a mozi mögött ágaskodó Godzilla-szobor. 

feladat

feladat

feladat

Új, érdekes, vegyes, külföldi kultúrára kiéhezve veszem a kezembe a bejáratnál a fesztivál programfüzetét, melynek borítóját a vetített filmekből kiválasztott legjobb jelenetek fotói borítják. Hat apró képnek van itt hely, amit a filmet küldő országok közt a következőképpen osztottak fel: Az európai, amerikai és egyéb nyugati felhozatalból egyetlen filmből sem szerepel itt pillanatkép. Ezzel szemben, a nemzetközi filmfesztiválon vetített három japán film mindegyikéből igen. Mivel viszont a borítón hat fotónak van kitöltendő hely, az említett három pillanatkép mindegyike két-két példányban szerepel rajta. 

Jó, sebaj, ez valami szerzői jogi olcsóskodás lehet, nyugtatgatom magam, nézzük a programot. Tartalom és ország angolul van ugyan a lapokon, a filmek nyelvéről, feliratokról viszont már hiába keresek információt. Kettő tetszik, amiket ma meg tudnék nézni, egy kanadai és egy német. Az infópultnál két alkalmazott, tőlük próbálok, első körben, felvilágosítást kérni. 

A kérdésem hallatán megmerevednek. Suttognak egymás közt, pislognak, még jobban begörcsölnek, telefonálni kezdenek, majd pánikszerűen elfutnak még kollégákért. Ezt nem azért teszik, hogy kiderítsék a választ, és nem is azért, hogy találjanak valakit, aki ki tudja deríteni a választ, hanem azért, hogy találjanak valakit, aki tud annyira angolul, hogy megértse a kérdésemet. Ez végül nem sikerül, úgyhogy megkérdezem még egyszer, japánul. Tudtomra adják, hogy ez itt csak a mozinak az információs pultja, a fesztiválé 2 emelettel feljebb van. Odamegyek, a jelenet minimális különbségekkel újból lejátszódik, majd kiderül, ez itt a fesztivál szervezésével kapcsolatos pult, a fesztiválon vetített filmekkel kapcsolatos pult 3 emelettel lejjebb van. Odamegyek, és itt már van, aki érti az angol kérdésemet. (Azokat a bonyolult és végtelenül udvarias japán fordulatokat, amikkel a fesztivál-alkalmazott az angol válaszait bevezette és lezárta, az egyszerűség kedvéért most nem írom mindig oda, de mindenki biztos lehet benne, hogy lenyűgözően kacifántos volt.) 

“Milyen nyelven fognak beszélni a kanadai filmben?”
 
“Kanadai a film.”

“Értem, de a párbeszédek milyen nyelven lesznek?”

“Minden filmben a gyártási ország nyelvén beszélnek. Ez a film kanadai.”

“Vagyis?”

“Kanadaiul.”

“Angolul vagy franciául? Az egyik nem probléma, a másik igen.”

“Ez nem amerikai film.”

“Tehát?”

“Kanadai.”

“Nagyon köszönöm. Akkor a másik, a német film, az németül beszél ugye? Lesz-e rajta felirat?”

“Hm.” (Ez igazából nem “hm”, hanem “ün”. Japánul sokféleképp lehet igennel és nemmel válaszolni egy kérdésre, különböző udvariassági fokokon, de az egyik leggyakoribb az ereszkedő hanglejtésű “ün”, az igen, és az emelkedő hanglejtésű “űn”, a nem.) “Van rajta felirat. Vízszintesen angolul, függőlegesen japánul.”

“Köszönöm.”

feladat

Felliftezek a tizenegyedikre, nemsoká kezdődik a film. Már ebben a helyiségben is ki van rakva egy nagy vászon, előzetesek mennek rajta, Hitler dodzsemautózgat, tévés vetélkedőben játszik, ilyesmi, nem is nagyon látom, mert sokan odaültek pont a vászon elé, megbocsátható, valószínűleg sok értékes Pokémon van arrafele. Még sorban állok a büfénél, a csokis pizza helyett most inkább a popcornt választom. Nézegetem a szórólapokat, itt nyoma sincs a Saul fiának, de az eldugottabb, “art” jellegűbb mozikban elég sokat játszották, sőt az egyik helyen külön kis promó-sarkot is berendeztek neki, egészen bizarr ízléstelenséggel. A koncentrációs tábort idéző papírmasé kerítéssel elzárták a részt, ahol a film plakátja volt kirakva, és jókora Dávid-csillagot biggyesztettek a falra. 

feladat

feladat

feladat

Itt szerencsére érkezési sorrendben engednek be a terembe, ellentétben más japán mozikkal, ahol az ülésszámok alapján, növekvő sorrendben, szabályos időközönként, tízesével lehet csak behatolni. Még végig kell néznünk az ismertetővideókat a mozi szabályzatáról. Arcnélküli, vastagajkú zsírgombócok mutatják be a nemkívánatos magatartásformákat, ilyen például a zaj, amibe mellesleg a nevetés is beletartozik. 

(Pár éve néztem itt egy feketehumorral átszőtt, tragikomikus francia vígjátékot, amin kizárólag külföldiek mertek hangosan nevetni, de azok is csak addig, amíg a japán szomszédaik megvető pillantásai el nem vették a kedvüket. A teremben ott ült a rendező is, aki a film utáni beszélgetés során elmondta, kicsit aggódik, hogy nem ültek a film poénjai, olyan síri csend volt, dehát ez végsősoron egy vígjáték volt... Csak ezután tört ki - mintegy a zöldlámpát megkapva - a teljes japán közönségből a nevetés.)

 Végül még meg kell tekintenünk a kalózkodás-ellenes videót is: egy öltönyös kamerafejű figura táncolva veszi fel titokban a filmet, amíg az öltönyös szirénafejű figura el nem kapja, és mindezt rémülten nézi végig a közönség, vagyis egy tátott szájú, cuki, popcornozgató lány. 

Végre elkezdődik a film, németül beszél, nincs rajta felirat, végignézem, nem vagyok boldog. A kijáratnál már ott várnak a szervezők, kezükben a jegyem árával, amit hajlongva adnak vissza. 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

Barna? Barna!

“Nagyapám egyetemi szinten tudott gombászni. Volt külön gombászkése, meg gombászruhája, meg gombász hátizsákja. Egyszer viszont kétségtelenül tévedett, ráadásul pont a felesége születésnapján. Nagyanyám volt a legfürgébb, ő még eljutott a fürdőig, és gyorsan magára zárta az ajtót, így tizenhárom barát és rokon röhögve fosta össze magát az előszobában.” 

Ezt a bekezedést olvasom éppen abból a remek magyar regényből, amit az augusztusi hazalátogatásom alkalmával egy kedves barátomtól kaptam ajándékba. Igaz, “A Vége” vége még messze van, a 600-ból még csak az 85. oldalnál tartok, de egyre növekvő kíváncsisággal merülök el a könyv világában, és talán egyszer elérem majd a kíváncsiságnak, a feszült figyelemnek azt a szintjét is, amivel a mellettem ülő japán öregember stíröli a könyvemet. Titokban, oldalvást, rápillantok néha, tíz-húsz másodpercenként, de az arckifejezése változatlan: döbbenet, zavarodottság, értetlekedés, néha szinte felháborodás. Latinbetűs, de mégsem angol?! Egzotikus, fura ékezetek, fehér ember olvassa, Japánban... ez így együtt már tényleg feldolgozhatatlan. Tudom, hogy mindjárt hozzám fog szólni, de őszintén szólva ez kis részben az én hibám is lesz, nem csak az övé.   

Bármilyen különbözőek is voltak az emberek az országokban, ahol eddig éltem vagy csak utaztam, volt bennük egy közös vonás: szeretnek hozzám beszélni. Akik felhalmozódott, kiszabadulni vágyó mondanivaló-felesleget hordoznak magukkal, azok előbb-utóbb megtalálnak. A magyar ismerőseim szerint nyitott, elfogadó, “gyere, mesélj nekem” tekintete van az arcomnak. A japán tanítványaim azt állítják, megnyugtató a társaságom, biztonságban érzik magukat a közelemben. Az amerikai kollégáim szerint “weirdo-magnet” vagyok, csak úgy vonzom magamhoz a hibbantakat. Akármi is az, ebben a pillanatban igyekszem a legjobb tudásom szerint elnyomni, és a kedvesség legkisebb morzsája nélkül ránézni a japán öregemberre, de hiába. Ő csak bátorítást olvas le az arcomról, rábök a könyvemre, és rámförmed:
 
“What the language?” 

Megmondom neki, hogy magyar. Riadtan, félszegen pislog, mint aki most kezdi észrevenni, hogy hallucinál. Az ezt követő eszmecserénk angolul zajlott le.  

“Magyar?!? De... Akkor nem angol?” 

Megpróbálom kimagyarázni a dolgot (hogyan lehetséges, hogy egy külföldi nem angolul olvas), és enyhíteni a megrázkódtatáson, amit akaratlanul okoztam. 

“Igen, mert én magyar vagyok.” 

“Eeee! Hmmm... De akkor mit csinál Japánban?”

“Itt dolgozom.”

“Eeeeee!! Oooh... Mondjak magának valami érdekeset?”

“Hát, inkább ne.”

“Mondok valamit.”

“Én jobban szeretnék tovább olvasni.”

“A japán rizs: ROSSZ!!”

“Tényleg?”

“Nagyon rossz! Miért? Mert ÉDES! Túl édes.”

“Édes a rizs?”

“Igen, igen, úgy van, pontosan! Attól kövérek a japánok!” (Elkezd véletlenszerűen kiválasztott utasok irányába mutogatni, és közben egyre hangosabb lesz.) “Ez is kövér, az is kövér!” (Egyik sem az.)

Látom, hogy túlságosan felizgatta magát, úgyhogy igyekszem megnyugtatni. Rámutatok a hasára.

”De ön nem panaszkodhat. Látom, vigyáz az alakjára.”

”Ja, hát, én csak barna rizst eszem. BARNA!!” 

“Mármint, barna?”

“Úgy van, barna! Mert azt egy óra alatt emészti meg az ember. A japán fehér rizst pedig négy óra alatt!”

”Hm.”

“NÉGY!”

“Ezt nem tudtam.”

“Sokáig élnek, de nem egészségesek.”

“Nagyon érdekes.”

“He? Kokodoko? Kokodoko? Kokodoko?” ( = “most hol vagyunk?”) Jaj, Funabashi, itt le kell... izé... minden jót!” Utolsó mondatát a sajátos japán gesztussal kíséri, gyors, merev kézmozdulat ez, mintha eredetileg tisztelegni készülne az illető, de félúton meggondolná magát, és csak egy muslincát hessintene el. 

Ha egy dolog furcsaságát a ritkasága határozza meg (normális az, ami gyakran történik), akkor ez a kis jelenet semmiképp nem mondható furcsának. Engem is, kollégáimat is gyakran zaklatnak (főleg idősebb) japánok, utcán, vonaton, sorban állva, liftben, az ilyenkor szokásos kérdésekkel. Jó, a bácsi gasztronómiai kirohanásának az extremitását nem akarom kicsinyíteni, az az ő speciális, különbejáratú zakkantsága. De egy szimpla “wherethecountry?” vagy egy “whyyoucometojapan?” néhanapján, idegenek részéről, az egyszerűen az itteni élet velejárója. 

Ilyenkor a japán ember, például most ez a rizses, az “egymást-levegőnek-nézés” kőkemény alapszabályát szegi meg, de ezt sosem tette volna, ha én is japán vagyok. Külföldi, úgyhogy bármi belefér - ez az elv. Szerintem az amerikaiak spontánabb, lazább stílusát terjesztik ki és hiszik univerzálisan igaznak minden külföldi esetében. Innen aztán már csak egy (nagy, elhamarkodott) logikai ugrás az, hogy akkor nyugati fizimiskájú emberekkel idegenként is bármikor büntetlenül lehet beszélgetést kezdeményezni. 

Miután az úriember az utolsó pillanatban leugrik a vonatról, körbenézek, ki volt esetleg szemtanúja ennek a jelenetnek, hátha akad egy együttérző tekintet. Idős asszony, az arcán két orvosi maszk is van, egyik sem a szája előtt, hanem a szemeit eltakarva, egy-egy, átlósan felvéve, hogy jól tudjon aludni. Nyolcvanas évekből ittragadt, fényes ezüst zakós, kiizzadt szakétól bűzlő, hosszú hajú ex-yakuza, az inge köldökig kigombolva, vakargatja a mellkasát. Fiatal lány, csinos nadrágkosztüm, irodai alkalmazott, épp az okostelefonját tekeri körbe, újra és újra, 2-3 réteg celofánnal, talán, hogy ne sérüljön a képernyő. Pár egyetemista srác, mackónadrágban, gumipapucsban, azzal vagánykodnak, hogy nem fogják meg a kapaszkodót a mozgó vonaton, illetve csak azért fogják meg, hogy felhúzódzkodjanak rajta. Középkorú, ideges nő, hevesen púderozza magát, száll a felhő, a mellete ülő utasok igyekeznek nem fintorogni. Fiatal párocska, talán gimnazisták, nagy plüss Disney kacsás kalap mindkettőn, fiúkacsa-lánykacsa, gondosan egymás felé fordított csőrökkel. A többi utas szóra sem érdemes, vagyis: normális. A fele alszik, a másik fele pokémonokra vadászik. Végül a kedves arcú, törékeny, Miss Marple karakterű néni, akinek a szája szélén még ott van valami abból a mosolyból, amit valószínűleg az én párbeszédem eredményezett. Egyenesen rám néz, és olyan módon hajol meg ültében, amiről 6 évnyi Japán után már pontosan tudom, hogy az valaki más helyett, más nevében való bocsánatkérést jelent. 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

A dósió probléma

Az éttermek, kávézók minden nap ugyanakkor vannak tele, déltől egyig. Nincs olyan cég, iroda, ami másik időpontra tenné az ebédszünetét. Hétvégén már nem lenne muszáj, de mégis, a legtöbb ember akkor is délben megy el ebédelni. Ennek az okát nem lehet egyszerűen annyival elintézni, hogy “megszokás”, itt szerintem többről van szó. A lényeg a “megszokott” automatikus egyenlővé tétele a “megfelelővel”. Ha mindig így volt, akkor szükségszerűen nem lehet ennél jobb módja, mert ha lenne jobb módja, akkor nem lett volna mindig így, tehát maradjon is így, ami miatt a jövőben is mindenki azt hiszi majd, hogy másképp nem lehet. Nem szükséges, hogy ezek a gondolatok tudatossá váljanak, és artikuláltan megjelenjenek a japán ember fejében, anélkül is képesek - ahogy az előítéletek, rögeszmék általában - befolyásolni a viselkedésüket. 

Az ugyanakkor-ebédelés kellemes velejárója az ugyanakkor-nem-ebédelés, vagyis ha 2-kor ülök be egy étterembe, az egyszerre megjelenő irodai dolgozók mindennapi áradata után, olyankor az sokszor már teljesen üres. A programjaim ritmusát ezért próbálom a kialakult japán napirend ellenében megszervezni, de a múltkor nekem is délben kellett beugranom valahova enni. A hely tele, minden asztal foglalt, jönnek is kifele állandóan a pórul járt vendégek. Én is már épp sarkon fordulnék, amikor meglátom: hatalmas, kinti terasz, 15-20 üres asztallal. A kifelé vezető ajtó nyitva áll, és ezzel együtt azt is észreveszem, hogy egy tucat üzletember álldogál körülöttem, akik esetében kizárt, hogy nem vették észre ugyanezt a teraszt. Távol álljon tőlem, hogy magamat fényezzem, és a blogot a “tökös gyerek”-pózban való tetszelgésre használjam fel, de! A helyzet mégis úgy áll, hogy amíg a szararimenek fejvakarással, zavart pislogással és “doushiou” (=most mi legyen?) sóhajtozással töltötték az időt, addig én megtudakoltam egy pincértől a minimálisan szükséges infókat, és fél perccel késöbb már a tök üres terasz közepére is helyeztem az elégedett, büszke, külföldi seggemet. 

Azt, gondolom, nem szükséges leírnom, hogy tíz percen belül ez a terasz is megtelt. Ezt a kis jelenetet azért ragadtam ki, hogy ezen keresztül megpróbáljam érzékeltetni azt, ami szerintem a japán nép (általam ismert) lelkivilágának egy alapvető jellemzője: a kezdeményezéstől való félelmet. “Van baj, és látható a megoldás, de biztos más is látja, és megteszi helyettem az első lépést, vagy majd megoldódik magától, vagy nem, az is jó, a lényeg, hogy én ne borítsam fel az egyensúlyt, és legfőképp: ne tereljem magamra a figyelmet!” Én így képzelem el a kollektív passzivitáshoz vezető belső monológot, és mindenki, aki ezt olvassa, kételkedhet abban, hogy mennyire vagyok objektív, elfogult, őszinte, amikor erről (vagy bármi másról) beszámolok. Objektív semmiképp, elfogult mindenképp (a saját személyiségem, hangulataim, ízlésem képezik azt a szűrőt, amin keresztül ezek az élmények felkerülnek a blogra), őszinte pedig mindig. Ettől függetlenül nyugodtan gondolhatja valaki, hogy “na, azért a Marci (ez én vagyok) biztos túloz egy kicsit.” Nem lesz igaza, de attól még nyugodtan gondolhatja.

A legtöbb japán étteremben, így most itt is, valóra válik egy álmom, amit huszonéves korom óta dédelgettem, Magyarországon élve: mennyivel könnyebb lenne az életünk, az összes ügyefogyott, elhamarkodott integetés nélkül, az összes túlbuzgó, vagy figyelmetlen pincér nélkül, ha egyszerűen lenne egy gomb az éttermi asztalokon, amivel (akár egy angol lord az inasnak) oda tudnánk csengetni a pincért. Most is ezt teszem, az desszert-étlap (pillecukros-lekváros-kekszes hamburger) alá elrejtve diszkrét gomb, azt megnyomva a konyhában kigyullad az asztalomat jelző szám, és a pincér - meg fogom ezt valaha szokni? - máris ott térdel a székem mellett a földön. Mindkét térdét a fölre rakja, és ráül a sarkaira, így várja a rendelést. Az egyenlő szemmagasság okán teszi ezt, ha ugyanis állna, akkor beszéd közben fel kellene rá néznem, ami az alá-fölérendeltségi viszonyok szempontjából abszolút botrányos lenne.

Kezemet, arcomat megtörlöm a minden étkezéshez kijáró behűtött (télen felmelegített) fertőtlenítős kis kendővel, és mindannak a kapcsán, amit eddig leírtam, eszembe jut, hogy van nekem egy nagyon jó barátom itt Japánban. Kanadai, irodában dolgozik, japán cégnél, 10 éve. A következőt szokta mondani: Nyugati emberként lehet a japánokNAK dolgozni, vagy lehet japánokAT dolgoztatni, de nem lehet a japánokKAL dolgozni. Mit ért ezalatt? Ugyanazt, amiről én is meg vagyok győződve. A japán embernek kifinomult, ösztönös érzékenysége van a "tekintély" iránt. Az engedelmesség, a meg-nem-kérdőjelezés régóta és mélyen benne van az itteni kultúrában. Ha létezik olyan, hogy nemzeti karakter, akkor ez mindenképp a része: a tekintély elfogadása, a tekintélyt megtestesítő személy tisztelete, követése. Lehet az a felsőbbéves diák, a felettesem, a kalauz, a rendőr, a tanár. Vagy csak így absztrakt módon: a “szabály” mint olyan. Nem nehéz tehát se az, ha dirigálsz nekik, se az, ha ők dirigálnak neked. A hatalmi viszonyok világosak, nincs kétség, hezitálás, nincs kínos, furcsa, megfoghatatlan, ki-nem-mondott feszültség és tökölődés. Amikor viszont nincs világosan eldöntve, ki hozza meg a döntést, a folyamat megbénul. Ha mindenki egyenlő hatalmi szinten van, akkor bárki kezdeményezhet, de ha bárki kezdeményezhet, akkor majd biztos kezdeményez valaki más, ha én nem. Az alá-fölérendeltség azért jó (annak, akinek jó), mert formálisan kijelöli és elosztja a felelősségeket. Ennek a hiányában (másszóval, egy csapatban) az én önálló döntésemen múlik, mekkora felelősségem legyen. Az pedig nyomasztó. 

A tanítványaim például nagyon szeretik a tényekre vonatkozó kérdéseket gyakorolni. What time is it? What day is it? Is it a square clock or a round clock? Ilyenkor biztonságban érzik magukat, és leginkább nem is attól, hogy jó választ adnak, hanem attól a megnyugtató ténytől, hogy VAN jó válasz. Ha el is rontják, nem esnek kétségbe, mert rá lehet mutatni pontosan, hogy mit, hol, miért rontottak el: pánikra csak akkor van ok, ha nincsen egyetlen jó válasz. Ha a kedvenc dolgaikról, terveikről, neadjisten véleményükről kérdezem őket, olyankor nem ritka a teljes legfagyás. Ezekre, tudniillik, bármit lehet válaszolni, és ha bármit lehet, akkor nincs mi alapján inkább ezt mondani és nem azt. Jó, nem tagadom, hogy a karikatúra kedvéért kicsit talán súlyosabbnak állítom be ezt a dolgot, mint amilyen a valóságban. De egy biztos: rengeteg gyereket láttam már 2-3 percen át tépelődni, hogy megmondja, mi a kedvenc színe, attól való félelmében, hogy mi lesz, ha rosszat választ, és utána rájön, nem is azt szereti a legjobban. 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

A harmadik öt perc

Gondolattöredékek és emlékfoszlányok a munkába vezető utamról.

Szemészet, virágbolt, buszmegálló. Hétköznapi, banális helyszínek. De unalmasnak senki ne higgye, mindenhol akad azért egy-két gyöngyszem. Belesek az ablakon. A japán szemészeten a fentről lefele csökkenő méretű betűk helyett karikákat használnak a látásvizsgálathoz. Meg kell mondani, hol hiányzik belőle egy kis darab, alul, fölül, jobb, vagy bal oldalon. (Ilyen csonka, majdnem-teljes köröket kapunk, ha a “pí” értékét - ahogy újabban számos japán iskola teszi - egyszerűsítés végett 3-nak tanítjuk, 3.14 helyett.) Nem leskelődöm tovább, gyorsan elfordulok, és csak remélni tudom, hogy éjjel az álmaimban nem fog megjelenni a nő a bejárati ajtón lévő hátborzongató poszterről. A képen pontosan látható, mi történik, ha valaki nem használ elég szemcseppet, és annyira kiszárad a szeme (és az egész arca?!), hogy nem tudja berakni a kontaktlencséit. Nyitvatartás alatt a virágbolt előtti járda tele van pakolva eladásra szánt cserepes virágokkal és növényekkel. Éjjel, amikor a bolt zárva van, a helyzet ugyanaz. Mindent kinnhagynak az utcán, rajtuk az árcédulák: minek is pakolnák minden nap ki és be, ha úgysem lopja el soha senki? A buszmegálló így kora délután semmilyen meglepetést nem rejteget, szóra sem lenne érdemes, csak azért említem meg, mert eszembe jut, ahogy pár nappal korábban óvatosan ki kellett kerülnöm ezt a részt, hogy fel ne ébresszem a járdán békésen szunyókáló, iskoláslány-egyenruhába öltözött öregembert. Meg aztán, ott van még a pékség is, de azt már megörökítettem.

A város neve, ahol ma dolgozom, Yachiyo, csendes, külvárosias környék, 130 ezer lakos, 30 km-re Tokiótól, és a városvezetés kifejezetten büszke arra a harmóniára, amit itt állítólag mindenhol érezni lehet. A parkban egy emlékmű hirdeti a helyi szlogent, “Yachiyo - A City of Peace”, és ez így is van, nagy itt a nyugi általában, kivéve, amikor családok csoportos öngyilkosságokat követnek el. Jó, igazság szerint a 35 éves anyuka nem itt lakott, csak azért jött ide a három kisgyerekével, mert itt van a környék legmagasabb lakóépülete (a munkahelyemtől két sarokra), ahol a tetőre vezető kijáratot valamiért nem tartják zárva. A három gyerekét (nyolc, hat, és két évesek, ha jól emlékszem) valószínűleg egyenként ledobta vagy lelökte, majd ő is utánuk ugrott, egy szombati délutánon, két évvel ezelőtt. Ebben az országban nincs lövöldözés, nincs késelés, még verekedést is alig látok. Éves szinten egész Japánban nagyon ritka a gyilkosság, de ami van, az sokszor kivételesen extrém. A rendőrség nem tudta kideríteni, mi állhatott a háttérben, de pár tanítvány (a környéken lakó idősebb nénik) azt mesélték az angolórán, hogy a nő a férjén akart így bosszút állni, amiért az megcsalta. A férfi munkahelye az utca túloldalán volt, nem messze ettől a magas épülettől, ott dolgozott szombat délutánonként, a terv tehát valószínűleg az volt, hogy - büntetésből - lássa, mi történik. 

Felszállok a buszra, amiből itt csuklós nincsen, viszont mind alacsonypadlós, ez jó a nyugdíjasoknak, sőt mind alacsonytetős is: én csak kicsit összegörnyedve tudok állni rajta, ha fel próbálnék egyenesedni, olyankor vagy beverem a fejem a plafonba, vagy becsípi a hajam a “légkondi” (=a kapaszkodók közé felszerelt, körbe-körbe forgó szobai ventillátorok) A busz legalább nem csak alacsony, hanem jó keskeny is. Ha a közepére állva utazom, oldalra kinyújtott karral egyszerre elérem mindkét oldalát, így két irányba is tudok támaszkodni. Bár, be kell, hogy valljam, ezt se a sofőr, se az utasok nem nézik jó szemmel, hiszen nem ritkábban, mint 2 percenként be is van mondva: “a buszon állva utazni nagyon veszélyes”. Az ablakra ragasztott, mangastílusú biztonsági előírások szerint, még ha le is akarsz szállni, akkor is meg kell várnod, amíg teljesen mozdulatlan nem lesz a busz, csak utána kelhetsz fel az ülésről. Én viszont szeretek veszélyesen élni, úgyhogy akár életem kockáztatásával is, de állva utazom. A biztonsági manga-izé csak az egyik oldalon van egyébként az ablakra ragasztva, a másik oldalon egy szívmelengető reklám-plakát. Szőreltávolító klinika, nőknek. Lézeres szőrtelenítés a szokásos helyeken, plusz: tarkó, kézfej, homlok, hát. Elolvasom a feliratokat és nagyot sóhajtok: Egy újabb cég, aki egyszerre vagánykodó és garasoskodó, és ezért végül “megszívja a hátulütőjét.” (Rádióban hallottam, régen, nem tudom nem használni, olyan gyönyörű kifejezés.) Egyrészt vagánykodni akarnak azzal, hogy angol szlogent raknak a plakátjukra. Másrészt azon akarnak pénzt spórolni, hogy a kitalált szlogent egyetlen anyanyelvi beszélővel sem ellenőriztetik le, de még csak egy amerikai haverját se kéri meg senki, hogy nézzen már rá, jó-e ez így. Az üzenet olyasmi akart lenni, hogy “érezzétek jól magatokat lányok”, ebből lett, a kedvesen mosolygó reklámarc-lány mellé biggyesztve, a felirat: “Enjoy the Girl!” Élvezd a lányt! Valaki aztán mégiscsak szólhatott nekik, hogy ez necces, mert pár héttel késöbb lecserélték az összeset, “Enjoy Girls!”-re (“Élvezz lányokat!”), majd újabb pár héttel késöbb, és azóta is ez maradt a végleges verzió, lett belőle “Enjoy, Girls!” Hát istenem, megpróbálták. Ahogy régi jó barátom, a Professzor mondaná: kapufa!

Mindenkit szeretnék óva inteni attól, hogy más bejegyzéseimet is elolvassa, de ha egyszerűen nem bírsz ellenállni a kíváncsiságnak, az előző öt perceimet itt megtalálhatod: Első öt percMásodik öt perc .

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

Manhattan helyett Sakura

Egyik kedvenc helyszínem egész Japánban. A kifejezetten vidékies Chiba prefektúra egyik kifejezetten vidékies kisvárosa. Sakura névre hallgat, kiejtésre ugyanaz, mint a cseresznyevirágzás, de másik karakter. Ennek ellenére tele van cseresznyefával, emlékszem, ahogy a 2011-es utórengések közben esőszerűen hullottak le a virágszirmok mindenhol. Végeláthatatlan rizsföldek veszik körbe minden irányból, azoknak a szélén mindenhol régi földutak, ezeket a farmerek használják, és rajtuk kívül még én, mert remek bringázási lehetőség. 

 

Biciklivel is haladhatnék a park irányába, ahogy általában, de a japán trópusi nyár elrettent. Marad a vasútállomástól félóránként induló, klimatizált, ingyenes, csinos kis busz. Már ezen feltűnő a tömeg hiánya, 3-4 látogató ülhet itt. Látógatónak nevezem őket, mert a parkba belépőt kell fizetni, igaz, azzal a múzeumba is bemehetek. (Talán helyesebb lenne azt mondani, a múzeumba kell a jegy, amivel a parkba is be lehet sétálni.) A pálmákkal, virágokkal, díszbokrokkal teleültetett kert a DIC nevű cég tulajdona, akik pusztán azért építtették, hogy méltó helye legyen a saját múzeumuknak, amire pedig azért volt szükség, hogy méltó helye legyen a cégigazgatók által (évtizedek során) felhalmozott festményeknek. Az eredetileg Kawamura Tintakészítő Vállalatnak elkeresztelt céget 1908-ban alapították. Szuperkönnyű és szupertartós festékek és tinták létrehozásával foglalkoznak azóta is, például versenyautók és okostelefonok borítására. Minden nagyobb országban vannak gyáraik, Japánban tíz különböző prefektúrában is. Mindezt most csak azért hangsúlyozom, hogy egyértelmű legyen ez a banális tény: van pénzük. 


 
A kutató-központ és a fő laboratórium a kezdetektől fogva itt van Sakura városban, és ezt öleli körbe az előbb említett 30 hektáros (ezt így nehéz elképzelni, de sajnos nem tudom pontosan, ez hány teniszpályának felel meg) park. Namármost, ebben eddig semmi furcsa nincs, mindenhol vannak hosszúéletű, sikeres cégek, és nemritkán (például azért, hogy arisztokratikus pózban tetszeleghessenek, elrejtve, hogy igazából újgazdag taplók) az igazgatók szeretnek festményeket gyűjteni. Ami a DIC esetét - az én szememben - egyedülállóvá teszi, az az, hogy az üzleti siker mellett még művészeti minőségérzékük is volt. 

 
A vagyon és a jó ízlés szerencsés egybeesésének az eredménye, hogy a Kawamura DIC múzeum - ezen az eldugott, félelmetesen ismeretlen helyszínen - elsőosztályú gyűjteményt hozott össze az elmúlt 30 évben. A kulcsszó: “ezer”. Ennyi festmény és szobor van itt jelenleg kiállítva, ennyi yen a belépő, és évente nagyjából ennyi látogató fordul meg itt.  


 
Soha nem volt titok, hogy Katsumi Kawamura, a cég alapítója, második elnöke, és a múzeum igazgatója semmiben nem lelte annyira örömét, mint a modern művészet alakulásának nyomonkövetésében. “Nem tudtam volna megbírkózni a vállalat irányításának a terhével, ha nem lett volna az a menedék és béke a szabadidőmben, amit a művészet élvezete jelentett.” Amellett, hogy a magángyűjteményét évről évre gazdagította kedvencei (Rembrandt, Picasso, Braque, Kandinsky) újabb és újabb festményeinek megvásárlásával, Kawamura még akkor csak pályakezdő, kevéssé ismert kortárs amerikai művészek (pl. Stella) tehetségét is felismerte, még mielőtt az európai műkritikusok felfedezték volna őket. A legnagyobb fogás azonban, a múzeum legnagyobb büszkesége, mindenképp a Rothko-terem. A harmadik cégelnöknek, Shigekuni Kawamura-nak olyan érzéke és éleslátása volt az absztrakt festészetet illetően, amit sok kritikus megirigyelhetne, és az ő erőfeszítéseinek lett az eredménye, hogy Rothko “murals” sorozata ma Sakura-ban található. 


 
Az 1950-es évek során híressé vált festőt ‘58 tavaszán keresték meg azzal az ajánlattal, hogy egy új, Manhattan-ben nyíló luxusétterem falára készítsen festmény-sorozatot. Miután a prodzsekt vezetője megígérte neki, hogy más festő művei nem lesznek láthatóak az étteremben (a művész egyik kikötése), Rothko másfél éven át dolgozott, ami alatt 30 különböző “mural” festményt hozott létre.
 
A felhőszerűen elterpeszkedő, puha, elmosódó, hosszúkás színfoltok belsejéből enyhe fény lüktet. A néha 4, 4.5 méter széles festményeket Rothko eredetileg közvetlenül egymás mellé akarta volna helyezni, befedve az étterem falának teljes felületét. Bár az étterem-terv végül nem valósult meg, Rothko életművében sosem alakult volna ki ez az új, jelentős korszak, ha nincsen ez a megkeresés. Amikor a nyitás után az első alkalommal látogatta meg az éttermet, Rothko-t annyira taszította a hely hangulata és stílusa, hogy csalódottságában azonnal felmondta a szerződést. Az étteremben így végül egyetlen elkészült Rothko képet sem lehetett látni. Kilenc a londoni Tate Modern-nek lett ajándékozva, hetet pedig a Kawamura DIC cég vásárolt meg 1970-ben. A világon minden helyszínen, ahol ma az eredeti “mural” sorozat tagjai megtalálhatóak, tiszteletben van tartva a művész eredeti szándéka: kizárólag nekik fenntartott, külön teremben vannak ezek a képek. Ugyanígy a szinte senki által nem ismert, nem látogatott sakura-i múzeumban is, egy felejthetetlenül hangulatos, gyakran félhomályban tartott, alagsori helyiségben, ahol a kanapén üldögélve bármikor el tudok tölteni egy csendes órát.

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább