maji-de

blogavatar

Öt éve Japánban. Történnek dolgok. Elmesélek párat.

Like!

Legfrissebb bejegyzések

Utolsó kommentek

Manhattan helyett Sakura

Egyik kedvenc helyszínem egész Japánban. A kifejezetten vidékies Chiba prefektúra egyik kifejezetten vidékies kisvárosa. Sakura névre hallgat, kiejtésre ugyanaz, mint a cseresznyevirágzás, de másik karakter. Ennek ellenére tele van cseresznyefával, emlékszem, ahogy a 2011-es utórengések közben esőszerűen hullottak le a virágszirmok mindenhol. Végeláthatatlan rizsföldek veszik körbe minden irányból, azoknak a szélén mindenhol régi földutak, ezeket a farmerek használják, és rajtuk kívül még én, mert remek bringázási lehetőség. 

 

Biciklivel is haladhatnék a park irányába, ahogy általában, de a japán trópusi nyár elrettent. Marad a vasútállomástól félóránként induló, klimatizált, ingyenes, csinos kis busz. Már ezen feltűnő a tömeg hiánya, 3-4 látogató ülhet itt. Látógatónak nevezem őket, mert a parkba belépőt kell fizetni, igaz, azzal a múzeumba is bemehetek. (Talán helyesebb lenne azt mondani, a múzeumba kell a jegy, amivel a parkba is be lehet sétálni.) A pálmákkal, virágokkal, díszbokrokkal teleültetett kert a DIC nevű cég tulajdona, akik pusztán azért építtették, hogy méltó helye legyen a saját múzeumuknak, amire pedig azért volt szükség, hogy méltó helye legyen a cégigazgatók által (évtizedek során) felhalmozott festményeknek. Az eredetileg Kawamura Tintakészítő Vállalatnak elkeresztelt céget 1908-ban alapították. Szuperkönnyű és szupertartós festékek és tinták létrehozásával foglalkoznak azóta is, például versenyautók és okostelefonok borítására. Minden nagyobb országban vannak gyáraik, Japánban tíz különböző prefektúrában is. Mindezt most csak azért hangsúlyozom, hogy egyértelmű legyen ez a banális tény: van pénzük. 


 
A kutató-központ és a fő laboratórium a kezdetektől fogva itt van Sakura városban, és ezt öleli körbe az előbb említett 30 hektáros (ezt így nehéz elképzelni, de sajnos nem tudom pontosan, ez hány teniszpályának felel meg) park. Namármost, ebben eddig semmi furcsa nincs, mindenhol vannak hosszúéletű, sikeres cégek, és nemritkán (például azért, hogy arisztokratikus pózban tetszeleghessenek, elrejtve, hogy igazából újgazdag taplók) az igazgatók szeretnek festményeket gyűjteni. Ami a DIC esetét - az én szememben - egyedülállóvá teszi, az az, hogy az üzleti siker mellett még művészeti minőségérzékük is volt. 

 
A vagyon és a jó ízlés szerencsés egybeesésének az eredménye, hogy a Kawamura DIC múzeum - ezen az eldugott, félelmetesen ismeretlen helyszínen - elsőosztályú gyűjteményt hozott össze az elmúlt 30 évben. A kulcsszó: “ezer”. Ennyi festmény és szobor van itt jelenleg kiállítva, ennyi yen a belépő, és évente nagyjából ennyi látogató fordul meg itt.  


 
Soha nem volt titok, hogy Katsumi Kawamura, a cég alapítója, második elnöke, és a múzeum igazgatója semmiben nem lelte annyira örömét, mint a modern művészet alakulásának nyomonkövetésében. “Nem tudtam volna megbírkózni a vállalat irányításának a terhével, ha nem lett volna az a menedék és béke a szabadidőmben, amit a művészet élvezete jelentett.” Amellett, hogy a magángyűjteményét évről évre gazdagította kedvencei (Rembrandt, Picasso, Braque, Kandinsky) újabb és újabb festményeinek megvásárlásával, Kawamura még akkor csak pályakezdő, kevéssé ismert kortárs amerikai művészek (pl. Stella) tehetségét is felismerte, még mielőtt az európai műkritikusok felfedezték volna őket. A legnagyobb fogás azonban, a múzeum legnagyobb büszkesége, mindenképp a Rothko-terem. A harmadik cégelnöknek, Shigekuni Kawamura-nak olyan érzéke és éleslátása volt az absztrakt festészetet illetően, amit sok kritikus megirigyelhetne, és az ő erőfeszítéseinek lett az eredménye, hogy Rothko “murals” sorozata ma Sakura-ban található. 


 
Az 1950-es évek során híressé vált festőt ‘58 tavaszán keresték meg azzal az ajánlattal, hogy egy új, Manhattan-ben nyíló luxusétterem falára készítsen festmény-sorozatot. Miután a prodzsekt vezetője megígérte neki, hogy más festő művei nem lesznek láthatóak az étteremben (a művész egyik kikötése), Rothko másfél éven át dolgozott, ami alatt 30 különböző “mural” festményt hozott létre.
 
A felhőszerűen elterpeszkedő, puha, elmosódó, hosszúkás színfoltok belsejéből enyhe fény lüktet. A néha 4, 4.5 méter széles festményeket Rothko eredetileg közvetlenül egymás mellé akarta volna helyezni, befedve az étterem falának teljes felületét. Bár az étterem-terv végül nem valósult meg, Rothko életművében sosem alakult volna ki ez az új, jelentős korszak, ha nincsen ez a megkeresés. Amikor a nyitás után az első alkalommal látogatta meg az éttermet, Rothko-t annyira taszította a hely hangulata és stílusa, hogy csalódottságában azonnal felmondta a szerződést. Az étteremben így végül egyetlen elkészült Rothko képet sem lehetett látni. Kilenc a londoni Tate Modern-nek lett ajándékozva, hetet pedig a Kawamura DIC cég vásárolt meg 1970-ben. A világon minden helyszínen, ahol ma az eredeti “mural” sorozat tagjai megtalálhatóak, tiszteletben van tartva a művész eredeti szándéka: kizárólag nekik fenntartott, külön teremben vannak ezek a képek. Ugyanígy a szinte senki által nem ismert, nem látogatott sakura-i múzeumban is, egy felejthetetlenül hangulatos, gyakran félhomályban tartott, alagsori helyiségben, ahol a kanapén üldögélve bármikor el tudok tölteni egy csendes órát.

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

Student-radar

Az itteni tanítványokkal kapcsolatban sokkal gyakoribb probléma az életuntság, mint a rendetlenkedés. Nem a fegyelmezés, hanem a motiválás az a feladat, amivel legtöbbször szembetalálom magam. Azt vettem észre, ha semmire nem reagáló, tompa gyerekek ülnek az asztal túloldalán, az ösztönös kérdés, ami felmerül bennem, a következő: "Mi a baj ezzel a tanítvánnyal és hogyan lehetne rajta változtatni?" Ez hiba, és az ösztönös első kérdésnek sokkal inkább így kéne hangoznia: "Mi a baj az órámmal, és hogyan lehetne rajta változtatni?" Ha unott arca van a gyereknek, a legkézenfekvőbb magyarázat, hogy unalmas az órám. Néha tényleg ez áll a háttérben, néha nem. Van, hogy egy precízebb, sokszínűbb óraterv javít a hangulaton. És van, hogy a hiba nem az én készülékemben van. Én: How was your week? Tanítvány: Nothing. Én: What is your hobby? Tanítvány: Sleep.

Volt már olyan, aki panaszkodott otthon az anyjának: túl sok a tanulás, nem játszunk eleget az órán. Volt, aki arra panaszkodott, hogy túl sokat játszunk, többet kéne tanulni. Ilyenkor elindul egy párbeszéd, aminek a legvégső lépése az, hogy azt csinálom, amit az anyuka szeretne. Ennek az az oka, hogy ez egy "English Conversation School" ami mindenekelőtt egy cég, és mint olyan, az elégedett vevők befizetett tandíjából él. A vevőnek akkor is igaza van, ha nincs igaza. Ha szerinte el van sózva a leves, amit felszolgáltunk, akkor az úgy is van, igaz, én közben tudom, hogy egyáltalán nincs elsózva. Azt írtam az előbb, hogy ez a "legvégső" lépés, de soha nem a legelső, vagy az egyetlen. A legtöbb tanítvány képes megérteni annak az állításnak az értelmét, hogy amit SZERETNÉL, és ami JÓ neked, az két különböző dolog. 

Van egy fordulópont, ahol a dolog hirtelen elkezd érdekes lenni, ahol úgy igazán ráharapnak erre az egész nyelvtanulás témára, nevezetesen: a valós tartalmú párbeszéd. Ez nem kell, hogy mindenképp magas szintet jelentsen. A könyvben lévő képekre mutogatva ismételjük: How is the weather? It's sunny. How is the weather? It's rainy. Ez egy dolog. Száraz, hasznos, monoton. Amikor viszont kimennék a szünetben a sarki kávézóba, és nem tudom, vigyem-e az ernyőmet, és odafordulok a kisgyerekhez, aki most érkezett: "How is the weather?” “It's rainy" válaszolja, és látja, hogy megfogom az ernyőmet - ez az a pont, ahol a tanítvány rájön, miről is szól ez az egész. Amikor óra közben nem találom, hova raktam a tollamat, és így egy konkrét élethelyzetben teszem fel az agyongyakorolt kérdést "Where is the pen?". A japán kisgyerek pedig (néha nagyon lassan, néha nagyon gyorsan, ez tehetség kérdése, ami most mellékes) válaszol "It's behind the box." Amikor odanyúlok, és tényleg megtalálom ott, olyankor nagyon kevés gyerek van, aki leplezni tudja az örömét és a büszkeségét. 

Nem tudom eléggé kihangsúlyozni, hogy neki ez mennyire jelentős élmény. Mi is történt itt most? Igazi, komoly, párbeszéd egy külföldivel, egy másik nyelven, önállóan, sikeresen. Egy élethelyzet, amiben ő tudott valamit, amit egy felnőtt nem, segítségre szorult egy japánul nem tudó tanár, és ő tudott neki segíteni. (Nem kell tudniuk, hogy az ablakon át én is láttam, hogy esik, és pontosan emlékeztem rá, hogy hova raktam a tollam.) És egyébként okosabbnak se kell feltétlenül hinnem magam, és azt gondolni, hogy ezzel a ravasz trükkel megszerettettem vele az angolt, anélkül, hogy észrevette volna. Miért ne vette volna észre? Vagy miért lenne baj, hogy észrevette? Az egyik legnagyobb hiba, amit el lehet követni, a gyerekek alábecsülése. Sokkal több mindent észrevesznek, mint hisszük, és az igazságosság itánti érzékük fejlettebb, mint sok felnőtté. Van, aki azt állítja, szimpla, letisztult lelkivilággal vágunk neki az életnek gyerekként, és az idősödéssel ez egyre csak bonyolódik és kuszább lesz. De én néha épp az ellenkezőjét látom valószínűnek. Ezeknek a gyerekeknek végtelenül bonyolultak az érzelmeik, de 40 éves korukra leegyszerűsödnek majd. 

Visszatérve tehát: van, akiről tudni lehet, hogy pontosan átlát ezeken a kis technikákon, tisztában van vele, hogy mi a célom velük. Megszokja és felismeri a különféle kis stratégiáimat, és hálás érte. Felteszem a spontánnak álcázott, de bizonyos nyelvtani szerkezet gyakorlására irányuló kérdéseimet, ő pedig látja, hogy ez az egész csak játék, de jó játék, úgyhogy beszáll, és követi a szabályokat. Ahogy én kreálok mondvacsinált beszédtémákat, hogy ő örüljön, úgy ő is kreál mondvacsinált beszédtémákat, hogy én örüljek. Direkt olyan irányba tereli a beszélgetést, amik lehetőséget adnak majd neki a múlt héten megtanult kifejezések használatára. Csak azért, hogy megmutathassa, emlékszik rájuk. 

Amikor a tanítvány egyszerűen szeretné, hogy a tanár örüljön, az gyakorlatilag a legjobb alaphelyzet, amit csak kívánni lehet. Ugyanis tudja, hogy ezt sikeres angolnyelvű kommunikációval érheti el, és még egyszer mondom: nincsen annyira kezdetleges szint, ahol ez ne történhetne meg. A hat évesekkel addig nem kezdhetem el az órát, amíg meg nem szagoltatták velem az új illatos radírjaikat. Persze azt is feltétlenül tudatni kell velem, melyik milyen illatú, de japánul nem értem, úgyhogy kénytelenek azt kiabálni, hogy "peach, strawberry, apple, cola". Ebben a szituációban pontosan ugyanaz történik, mint abban, amikor a 40 éves üzletasszony rakosgatja össze apránként a mondatait arról, hogy miért utálja annyira a főnökét. Mindkét helyzetben ugyanaz a lényeg: a közlésvágy. Ostoba emberből mindenhol nagyon sok van, miért épp Japánban lenne ez másképp? És azok közül van, aki angolul akar tanulni, azok közül pedig végül van pár, akit pont az én órámra esz oda a fene. Amit ilyen kerülőúton próbálok most megfogalmazni, az az, amit minden tanár tud, de egyik tanár se szeret hangosan kimondani: Hogy hülyéket is kell tanítanunk. Ezek között pedig van egy típus, akit éppen az definiál, hogy a gyakorló példamondatokat valamiféle l’art pour l’art dolognak látja. Nem ismeri fel, hogy a végcél nem a múltidős igék unalmas gyakorlása a tankönyvben, hanem az, hogy a jövő héten jobban el tudja majd nekem mondani, mit csinált a hétvégén. 

Van, aki nyelvvizsgát akar letenni, de a nyelvvizsga azért kell, mert X céghez anélkül nem veszik fel, és azért nem veszik fel, mert szükség lesz rá, hogy külföldi ügyfelekkel beszéljen. Előbb utóbb ki kell, hogy nyissa a száját. Az igazán örömteli óráimhoz a tanítványban lévő közlésvágy alapfeltétel. Ezután, ideális esetben, következik az igényesség. Ennek pedig az egyik legszebb példája, ha a tanítvány kijavítja a saját hibáit, magától újrafogalmazza a mondatát. Mert úgy döntött, hogy ő - sokakkal ellentétben - nem szarik bele a nyelvtanba. 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

Genbi

Merthogy a vonatokon nem csak szunyókálni lehet, kedves japánok, hanem akár műalkotásokat nézegetni is. Üzeni a Japán Vasúttársaság a Niigata-ba utazóknak. Niigata nem rossz hely, de a főbb tursita célpontok között mégsem szerepel. Akár belföldi, akár külföldről érkező utazók tervezgetik, hova menjenek, az első öt, vagy akár az első tíz felmerülő ötletben Niigata nem lesz benne. Amire büszkék lehetnek (és vannak): a helyi tűzijáték-fesztivál és a tény, hogy megáll náluk a szuperexpressz. Nem elhanyagolható a helyi kávé és süti-kultúra sem. Mégis, mindez nem teszi elég vonzóvá a helyet. Legalábbis külön-külön nem, nade egyetlen nagy csomagba összerakva? Ez az ötlet magyarázza a Genbi Shinkansen létrejöttét.  

Ha valaki épp Niigata felé utazna, ugorjon fel erre az (Echigo-Yuzawa nevű síparadicsomból induló, helyek között, völgyek között zakatoló) új vonatra! A név a “kortárs” (gen) és a “szépség” (bi) jelentésű kínai írásjelek összetétele, a szerelvény külsejét csillogó koromfekete festék borítja, a 6 kocsiból 5 pedig kiállítóteremként működik. 

Ebben az utazó galériában (a szlogen szerint “a világ leggyorsabb múzeuma”) kortárs japán - persze niigata-i származású - művészek munkáit láthatjuk. Négy kocsiban állandó kiállítás, egyben időleges, mindig változó. Emellett ott van még a játszó-kocsi a gyerekeknek. Elszórakozhatnak ott a mászókákkal és játékvonatokkal, amíg a szüleik a kávézó-kocsiban választanak valamit a niigata-i kávékat és süteményeket bemutató étlapról. Kezdetben pusztán annyi volt az ötlet, hogy már létező műalkotásokat helyeznek el a vonaton, de ahogy várni lehet, ez hamar továbbfejlődött. A művészek mostmár kifejezetten ehhez a sajátos térhez/helyszínhez igazított művek létrehozásán dolgoznak. 

A zárt, szögletes, keskeny, hosszúkás tér, az állandó ringatózó mozgás, a változó háttér és fény - mindezek érdekes kihívásokhoz és megoldásokhoz vezetnek. Az aszimmetrikusan megtervezett vonatnak csak az egyik oldalán vannak ablakok, a másikat gigantikus fényképek borítják: a helyi tűzijáték-fesztivál szemkápráztató színei. 

Aki csak el akar jutni gyorsan Niigata-ba és beleszarik a kortárs művészetbe, az is nyugodtan használhatja a Genbi szuperexpresszt. A nagyjából kétórás útra az 5,500 yenes (12,000 ft) jegy átlagosnak mondható, és a többi ilyen vonathoz hasonlóan ez is 240 km/órás sebességgel halad a főleg hidakból és alagutakból álló útvonalon. Szokásos ülések és hétköznapi (na jó, a hétköznapinál sokkal színesebb és sajátosabb) utazó-részlegek is akadnak a vonaton.   


 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

Best of japán tanítványok (4. rész)

1) Gimnáziumi éveim egyik legfurcsább és legszerethetőbb tanárja (rajz/művtöri) gyakran eszembe jut. Egyedülálló volt az a képessége, ahogy rejtélyes, enyhén bátorító szavakba tudta csomagolni a megsemmisítő kritikáját. A padok közt sétálgatva meg-megállt valaki mellett és figyelte a készülő rajzot. “Figyelemre méltó! Sajátos!” Majd hozzátette, “Neked ez nem sikerült”. Vagy: “Merész színek. Érdekes vonalvezetés... Kezd újra.” De leginkább csak annyit motyogott maga elé “Ez bizony zsenge. Ez nagyon zsenge.” Anélkül, hogy észrevettem volna, az ő stílusát idéztem fel a múltkor, a Takayuki nevű kisfiúnak hála. Takayuki 7 éves. Ha egyszer visszagondolok a legügyesebb tanítványaimra, és készítek a fejemben egy listát azokról a tehetséges gyerekekről, akiket igazi élvezet volt tanítani, azon Takayuki nem lesz rajta. Ő abba a sajátos kategóriába tartozik, akinek a saját sikertelensége soha egy pillanatra sem veszi el a kedvét az angoltanulástól. Minden héten élvezi az órát, és talán semmi nem szórakoztatja annyira, mint a saját butasága. Pár hónapja gyakoroljuk, hogyan kell leírnia a saját nevét latin betűkkel. Én minden alkalommal bíztatgatom őt is, de legfőképp magamat: talán pont ma végre sikerülni fog! Nekilát. Leírja, hogy “T”. Bólintok. Töpreng, les a falon lévő ábécé poszterre, ami semmiféle gyakorlati segítséget nem nyújt ebben a helyzetben. Leírja, hogy “A”. Felcsillan a szemem, felébred bennem a remény. Takayuki viszont eddig tudott koncentrálni, most elveszti a türelmét. Gyorsan odaír a végére egy “Z” betűt, és büszkén rámkiált: “Kész vagyoooook!!” Taz... Sajátos. Zsenge, nagyon zsenge. Kezd újra.   


2) 60 körüli fickó, farmer. Azon emberek egyike, akik esetében a tudás fordított arányosságban áll a magabiztossággal. Minél kevesebb információja van egy témáról, annál erősebb a véleménye. Minél rosszabb angolból, annál biztosabb benne, hogy sosem vét hibákat. Lehengerlő önbizalommal adja elő magát, a nyelvtan a számára nem más, mint egy mellékes, bosszantó körülmény. Ha van pofám felhívni a figyelmét a helyesírási hibáira, azt egy irritált legyintéssel intézi el. Szuperlatívuszokat tanulunk.

Én: Hol készül a legjobb csokoládé a világon?
Ő: Japánban.
Én: Oké, a japán csoki finom. De azért a Belga és a Svájci nagyon híresek.
Ő: Azok nem jók. Nagyon édesek.
Én: Értem. Hol van a legjobb steak a világon? 
Ő: Japánban. A japán marhánál nincs jobb.
Én: De azért az argentín, vagy az amerikai se rossz, nem?
Ő: De. Túl száraz. Nem elég zsíros.
Én: Ja, aha. Van olyan terület, amiben szerinted Japán nem világelső?
Ő: Hm. Ma már van. Az elektronika. De a mai Japán már nem az igazi Japán. Régen volt jó, mikor még nagy nemzet voltunk. 
Én: De mi romlott el?
Ő: Megnyitottuk a határainkat. Nem kellett volna ennyi külföldit beengedni. 


3) 14 éves lány. Heti 6 napon kell iskolába mennie, szombatonként ugyanis mindig van tudományos kísérlet, tanulmányi utazás, próba az iskolai fesztiválra, ilyesmi. Reggel 8-tól délután 2-ig suli. Utána heti 3 napon zongoraóra, 1 nap kalligráfia szakkör, 1 nap az én angolórám. Ezek véget érnek délután 5 körül. Ezután, 6 és 8 között, hétfőtől péntekig minden nap “dzsükü”, vagyis (méregdrága) extra korrepetációs iskola, ami nélkül nem lesz esélye senkinek elit gimnáziumba kerülni a jövőben. Vasárnaponként lazíthat. Akkor nincs más, csak a kosárlabda edzés, reggel 8-tól délután 2-ig. 
Én: Hogy vagy ma?
Ő: Nagyon éhes vagyok.
Én: Nem volt időd a suli után enni valamit, mielőtt idejössz?
Ő: Nem, mert ahhoz el kell mennem egy állomással odébb.
Én: Egy állomással odébb? Csak azért, hogy egyél valamit?
Ő: Igen, a következő állomáson van pékség, ott szoktam enni.
Én: De pékség itt is van! Meg 2-3 éjjelnappali is...
Ő: Igen, de az iskolám itt van a közelben, úgyhogy veszélyes.
Én: Mi veszélyes? Nem értem. 
Ő: Mindenki erre jön hazafele, diákok és tanárok, megláthatnak a pékségben.
Én: És mi van, ha meglátnak, nem csinálsz semmi rosszat!
Ő: De, mert nincs időm előtte hazamenni átöltözni.
Én: Bocs, de nem tudlak követni...
Ő: Az iskolám szabálya, hogy a diákok az utolsó óra után egyenesen menjenek haza tanulni, ne vesztegessék az időt a környéken. Ezért tilos egyenruhában pékségbe, éjjelnappaliba, vagy étterembe bemennünk. Ha meglátnak, jelentik az igazgatónak. Ezért vagy olyan helyen kell ennem, ahol nem láthatnak meg, vagy át kell öltöznöm hétköznapi ruhába először. 


4 ) Gyerekeknek az ábécé minden betűjével kell mondaniuk egy szót. Már nem kezdők, úgyhogy tovább nehezítem a dolgot azzal, hogy betűnként 10 másodpercük van csak, és a teremben lévő képeken látható (egyszerű, elsőnek megtanult) szavakat nem használhatják. Apple, ball és cat, azt nem, de alligator, bicycle és cup az jöhet. Nagyon komolyan veszik, nem akarnak csalódást okozni, lendületesen megy a dolog, de a duplavénél megakadnak. Csak a wolf és a white jut eszükbe, de az kinn van a falon. Próbálok segíteni, de persze csak olyanokat javasolhatok, amiről elképzelhető, hogy ismerik. Megkérdezem, do you know “wet”? Kilencéves kisgyerek: “Ahh, yes, yes wet t-shirt contest!!” Feldobok egy másik lehetőséget, “wrist”. Haverja, ez már tízéves: “Ahh, ok, yes, I know, wrist-cut!”


5) Tizenkét éves srác, magánóra. Behozta a saját készítésű társasjátékát, és elmagyarázta a (teljesen követhetetlen és zavarbaejtően érett) szabályrendszert hozzá. Játszunk egy kört, kezdek belejönni, de azért persze ő nyer. (Nem hagytam.) Szedi össze a kockákat, a figurákat. 
Én: “Hát, ez jó volt. Gratulálok a győzelemhez. Azért jó voltam én is, nem?”
Srác megáll, maga elé bámul, fontolgatja sokáig a választ, majd rámnéz: “A játékot elvesztetted. De a fejed okos.”

Búcsúlevél Kaede-től. Kaede egy különleges tanítvány. Három évig tanítottam, és ezalatt egy óráról sem hiányzott. A többi kislánnyal ellentétben Kaede nem szereti a nyuszikat és cicákat, ellenben hernyókat és pókokat gyűjt otthon, és folytatásos képregényt ír-rajzol magának. Kaede kedvenc állata a malac, aminél állítása szerint nincs aranyosabb dolog a világon. Egy ideig a kedvenc üdítőmhöz mindig járt valami kis játékfigura, telefonra fűzhető, lógó, műanyag kisállatka. Ha volt malacos, mindig azt választottam a boltban, és odaadtam neki a figurát. Ezért a sok depresszív, magába zuhant malacka. 

Előző gyűjteményeim:

http://maji-de.reblog.hu/japan-tanitvanyok---best-of

http://maji-de.reblog.hu/japan-tanitvanyok---best-of-2

http://maji-de.reblog.hu/best-of-japan-tanitvanyok-3-resz

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

Bilincsben a Bimbó Bácsi

Újabb “chikan”-t, vagyis perverz/szatír/taperoló/mutogatós figurát sikerült elkapni a japán rendőrségnek. Egyes cikkek attól sem riadtak vissza, hogy a “legendás” jelzővel lássák el azt a fiatalembert, aki - az áldozatok fotóinak hála - igen nagy hírnévre tett szert a neten. A “chikubi ojisan” becenév alatt futó illető (mint hasonló kollégái általában) a tömegközelekedési járművökön molesztálta (vizuálisan) a szemben ülő nőket, leginkább - kell-e ezt egyáltalán mondanom - iskoláslányokat. A “chikubi” mellbimbót jelent, az “ojisan” pedig nagybácsit, de közvetlen nyelvhasználatban, ha jól tudom, olyasmi, mint a “Mr.” vagy “úr” vagy csak “bácsi”. Mellbimbó Bácsit eddig éppen a zaklatás pusztán vizuális természete miatt nem lehetett megfogni, hozzáérni ugyanis senkihez nem ért hozzá, meg se közelítette a szemben ülő lányokat, pusztán csak nézte őket, folyamatosan, lankadatlanul, mereven (a tekintetére értem), és közben dörzsölgette a saját mellbimbóit. Úgy tűnik, a (büntethető) nyilvános szeméremsértés kategóriába csak akkor csúszott volna át, ha a mellbimbók mindenki más által láthatóak lettek volna. Ezt a részt azért nem értem, mert a dörzsölgetésnek köszöhetően valószínűleg alapból sosem lennének láthatóak, nehéz úgy játszani velük, hogy az ujjak ne takarják ki. Mindenesetre, a leglényegesebb pontnak az a tény látszott, hogy a pólóját sosem vette le. Más kérdés, hogy vele szemben ülni tíz percen át így is jó kibaszott kellemetlen lehetett. 

A japán rendőrség 2010-es országos felmérése alapján minden tizedik japán nőt fogdostak már meg a vonaton vagy a metrón, minden második japán nő látott már fogdosást, és minden 10 megfogdosott nőből 9 nem jelentette ezt a rendőrségen. A megkérdezett áldozatok rendszerint ugyanazzal magyarázzák a passzivitásuukat: “Nem tudtam, kihez lehetne fordulni. Nem tudtam, mit mondjak. Nem hittem, hogy komolyan fognak venni.” Az a két női tanítványom, aki mesélt az órámon zaklatással kapcsolatos élményekről, hasonlóan elveszettnek és tehetetlennek érezte magát. Az egyikük a szomszédra panaszkodott, aki az ablakából nézte őt minden este, kezét a nadrágjába dugva, miközben a tanítványom a kutyáját sétáltatta az utcán. A másik, huszonéves lány elmesélte, hogy az egyik egyetemi tanár szakdolgozat-megbeszélő találkozások alatt rendszeresen rajta felejti a kezét a lány combján. Amikor javasoltam nekik azokat a lépéseket, amiket ilyen esetben mindenki javasolt volna, ugyanazzal a reakcióval hessegették el: “Úgyse hinnék el nekem, és ha el is hiszik, nagyon ciki erről beszélni. Nem lesz jobb a helyzet, csak magamra haragítom a szomszédot/tanárt.” 

Az én tapasztalataim alapján, az itteni nők többsége (természetesen tévesen, de valószínűleg ez az önkép lett beléjük nevelve) alapvetően erőtlennek és kiszolgáltatottnak érzi magát, és ezt a tényt pontosan tudják és kihasználják a “chikan” karakterek. A vasút- és metró-cégek különböző módokon próbálják a zaklatást megelőzni. Sok metró közlekedik rózsaszín jelzésű “női kocsikkal”, ahova férfi csak akkor szállhat fel, ha gyerek, vagy mozgáskorlátozott. Lehetett egy időben vásárolni az utazás közben használható “ne érj hozzám” feliratú matricákat is. Valamint figyelemfelhívó tintát is, amit a szatírra kellett löttyinteni, hogy könnyebben el lehessen kapni. Ezt rövid időn belül beszüntették, mert a biztonsági kamerás felvételek alapján sok lelocsolt és letartóztatott férfiról kiderült, hogy nem csináltak semmit (legalábbis akkor és ott nem), csak egy volt barátnő bosszújának estek áldozatul. 

A test alsó tájékainak láthatóvá tétele volt az, ami végül májusban a Mellbimbó Bácsi letartóztatásához vezetett. Senki nem érti, miért érezte hirtelen szükségét - több hónapnyi sikeres, veszélytelen mellbimbó-dörzsölgetés után - hogy egy csoport diáklánnyal szembeállva ünnepélyesen letolja az alsógatyáját. A rendőrségi kihallgatáson ez a kérdés is fel lett téve, és a “chikan” azt mondta, ugyanazért, amiért előtte is minden alkalommal: ő így próbálta feldolgozni a munkahelyi stresszt.
 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább