maji-de

blogavatar

Öt éve Japánban. Történnek dolgok. Elmesélek párat.

Like!

Legfrissebb bejegyzések

2017.09.25.
2017.09.14.
2017.08.07.

Utolsó kommentek

Ezt nem kéne

Az egyik oldal részéről: Miért kell mindent olyan körülményesen és határozatlanul megfogalmazni? Miért kell mindenhol (az iskolában, a kocsmában, az öltözőfülkében) levenni a cipőt? Miért kell két csepp eső miatt azonnal kinyitni az ernyőt?

A másik oldal részéről: Hogy lehet olyan durván és nyersen a szemébe mondani valakinek a véleményed? Hogy lehet koszos cipővel bemenni akárhova? Hogy lehet esőben ernyő nélkül sétálni?

A japán szokások, amin a külföldiek rendszerint megdöbbennek, épp olyan kevéssé meglepőek, mint a külföldi szokások, amin a japánok rendszerint megdöbbennek. Két nagy adag, általános, tipikus reakció, és én nem gondoltam, hogy a kettő közül bármelyikről érdemes hosszabban írni. Sokkal érdekesebbnek tűnt a kérdés, mik azok a japán szokások, amik a japánokat kiborítják? Ami lejjeb olvasható, azok nem az én megfigyeléseim, hanem csupa olyasmi (személyes élmény, privát bosszankodás), amiről tanítványok (a sajátjaim, illetve a kollégáim tanítványai) beszéltek, amikor az volt a kérdés: mi zavar téged legjobban a mai Japánban? Én csupán a fogalmazás stílusát, a szóhasználatot változtattam meg némileg, a tartalom érintetlen.  


1) Amikor két japán összekerül egy olyan szituációban, ahol mindketten ugyanazt a tevékenységet űzik, azonnal versenyezni kezdenek. Ki tudd több krumplit megpucolni X perc alatt, ki tudja gyorsabban összehajtogatni és borítékba rakni a számlákat, ki tudja a legtökéletesebb eredményt, a leghatékonyabb munkát produkálni. A fiatal japán nők szerint ez a jelenség különösen látványos a fiatal japán nők körében. De például egy férfi tanítvány szerint, a haverokkal való golfozást, teniszezést, billiárdozást helyesen legfeljebb szabadidős tevékenységnek lehetne nevezni, de kikapcsolódásnak már semmiképp. Miért? Mert az ösztönös és kényszeres kompetitív szellem oda is belopózik és megmérgezi a jó hangulatot. Nem lehet közösen űzni egy sportot anélkül, hogy azt minden résztvevő megmérettetésnek ne érezné.

A megfelelési kényszer terhével a vállán, mindenki próbál mindenben a legjobb lenni, és a való világban egy ilyen hozzáállás egyetlen konkrét eredményhez vezethet, a sorozatos kudarcélményhez. A jelenség pszichés háttere szépen kirajzolódik egy régi japán dal szövegében, ami arról szól: hiába borítja a rétet többszáz gyönyörű virág, ezek közül csak egy lehet a leggyönyörűbb. Mindennek a fényében talán könnyebben érthetővé válik, miért olyan népszerű időtöltés az alvás: abban végre egyedül lehet az ember, rivalizálás nélkül. (Ezt minden vicc nélkül. A tanítványaim kétharmada az alvást említi elsőként, amikor a kedvenc hobbijukról kérdezem őket. A maradék egyharmad nagyrésze pedig az okostelefonos játékokat - “szmahó gémü” - ami talán szintén a fenti okoknak köszönheti a vonzerejét.)

2) A japán ember addig nem mer egyedül, önállóan csinálni valamit, amíg garantáltan szakképzett forrásból (tehát olyan embertől, aki azt állítja, ért hozzá) pontos instrukciókat nem kapott. Ahol az extrém tekintélytisztelet találkozik extrém önbizalomhiánnyal, ott (itt) két különös viselkedés alakul ki. Egyrészt, az ember a saját spontán, intuitív megérzéseire a leghétköznapibb dolgokban sem mer hagyatkozni. Másrészt, a hitelesnek vélt forrásnak bármit elhisz, és ahhoz kőkeményen tartja magát. A tanítvány legbizarrabb példája: feltűnt-e már, hogy itt soha sehol nem látni nyújtózkodó embert (hiába riadnak fel minden állomáson a vonaton szunyókálók), viszont nagyon gyakran látni olyat, aki nyújt! Ennek az oka, hogy az izomnyújtás komoly, bonyolult, veszélyes dolog, nem lehet csak úgy hasraütésszerűen űzni, ahogy nekem jól esik, honnan tudhatná a laikus átlagember, mi a megfelelő módja?! Erre specializálódott szakembereket kell megkeresni (például a “dokuta szutoreccsi” névre keresztelt intézményekben), ahol pártízezer yenért Dr. Stretch megtanítja az izomnyújtás helyes és precíz módját. Ezeket aztán már bátran - és egyértelmű büszkeséggel - végzik a vonatra váró utasok a peronon. 

Amikor nemrég egy VR-kiállításon voltam (3D-s Björk klipekbe lehetett belépni és a videó virtuális valóságában körbenézni), egyetlen japán látogató se vette fel a fejhallgatót és a headset-et, amíg a személyzet el nem magyarázta, melyiket hogyan kell a füledre, orrodra helyezni. A vécében pedig szemtanúja voltam, ahogy a jóember csak az instrukciók elolvasása után, az előírt mozdulatokat szigorúan betartva szárította meg a kezét. 

A tanítvány úgy érezte, ez a hozzáállás az, ami végülis indirekt módon mindkét örömforrásától (golfozás és táncolás) megfosztotta. A haverjai kinézték és megszólták, amikor golf-napszemüveg helyett síma napszemüvegben ment játszani. Talán nem veszi komolyan a sportot? A táncórán pedig mindenki más megutálta, amiért neki jobban ment, és az oktató sokszor megdícsérte.


3)Hat éves kortól nincsen olyan élménye a japán fiatalnak, hogy “ez most így jó”. Nem ismeri azt, amikor úgy érzed, “a dolgok a helyükre kerültek, most stimmel minden, fellélegezhetek, ehhez hozzátennem mást már nem kell”. 

Az általános iskolába kerüléstől fogva a gyerek kihívások sorozatában él. A teljes fellélegzés az egyetemre való felvétellel jön majd el. De addig: amint el lett végezve az aktuális sport-, tanulmányi-, családi-feladat, azonnal ott a soron következő, majd az azután következő. Az iskolai dolgozatok hete véget ért, de jövő hónapban jön a kanji-teszt, aztán a zongora-fellépés, a teniszbajnokság, a karate-vizsga, ezt követi a nyelvvizsga, a felvételi előkészítő, és már itt is van az újabb iskolai dolgozat. Végül ugyan mindent elvégez, amit kell, de úgy, hogy közben egyszer sem érezheti, “elvégeztem mindent, amit kellett”. Ami a nyári és a téli szüneteket illeti, azoknak nem a kezdete, hanem a vége jelent fellélegzést a gyerekeknek. A “juku” (extra, privát, fizetős korrepetációs iskola) órarendje a diákok szabadidejéhez igazodik, tehát tanítási napokon csak délután van, a vakáció alatt pedig reggeltől estig. Ráadásul itt nincsenek szünetek, nincsenek ott a haverok, nincs lazítás-dumcsizás, órán alvás. A tanítványok alig várják, hogy vége legyen a szünetnek, és minden visszatérjen a normális derékfájásba. 

4) Az osztályterem és az iskola takarítását a diákok (és egyes speciális napokon a szülők) végzik. A baj természetesen nem az, hogy a gyerekeket rászoktatják a környezetük tisztántartására, ennek a hasznossága és jótékony hatása világos, és senki nem kételkedik benne. A baj az, hogy az iskolák szerint a takarítás kérdése ezzel el is van intézve, takarítókra így már semmi szükség. Az utolsó órát követő közös söprögetés lehetne hasznos, érdekes, jópofa foglalkozás, és ezzel semmilyen szinten nem ütközne, hogy utána délután olyan emberek, akiknek ez a foglalkozása, szakképzett módon jó alaposan végigpucoljanak padlót, vécét, ablakot, mindent, amihez a gyerekek - legyenek mégoly eltökéltek is - nem értenek. De nem így történik. Az ötlet odáig terjed, hogy rájuk van szólva, takarítsanak, de senki se magyarázza el, pontosan hogyan is kéne ezt csinálni. De ha el is magyarázná, erősebb vegyszereket akkor sem használhatnak. De ha használhatnának is, a legtöbb túl fáradt hozzá, hogy rendes munkát végezzen. Ezért is kell időnként a szülőknek szabadnapot kivenni a munkahelyükön, és bemenni, hogy “tisztaság-nap” vagy “takarítás-fesztivál” fantázianevekkel ellátott események keretében gyakorlatilag ingyen munkát végezzenek a sulinak. 

5) Okuizome. A száznapos kort elérő csecsemő ünneplése. Az általam tanított friss apukák ellenszenvének rendkívül prózai oka van. Rengeteg pénzbe kerül az esemény, és nem látják, miért is olyan fontos. Ez az első igazi, kiadós étkezés, amiben a gyerek résztvesz, bár emlékezni biztos nem fog rá. Négy vagy öt fogásos vacsora, ami garantálja, hogy késöbb sem fog soha éhezni, egész életében. Erre a célra megvásárolt különleges okuizome edény-szettben kell tálalni, amit utána többet nem használnak. A különféle “washoku” (japán konyha) ínyencségek mellé egy nagy követ is kell tálalni. A kőbe harapás garantálja, hogy erős fogai lesznek a gyereknek.

Mindebből (ételek és kő) az ünnepelt természetesen egy falatot sem eszik, aminek az az oka, hogy kibaszottul csak 100 napja született. Ennek ellenére a családnak el kell játszania a vacsorázást, és úgy tenni, minta a csecsemő is enne mindenből. A tanítványom, aki szívesen beszüntetné ezt a szokást, részben azért is lehetett annyira kiborulva, mert az ő esetében ez egybeesett a kisfia első fiú-fesztiváljával, amikoris a hagyomány szerint a bébit egy fotó kedvéért aprócska, díszes szamuráj-felszerelésbe kell öltöztetni, amit épp pár napja volt kénytelen (nagyszülők nyomására) 200 ezer yenért (félmillió forint) megvásárolni.   

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

Sehol máshol! (2)

Összesöpörtem néhány szituáció-morzsát. Úgy érzem, annak ellenére, hogy töredékek, mindegyikből kibontható valami nagyon itteni. Egy meghatározhatatlan, keserédes, intenzív, bizarr és összetéveszthetetlenül japán pillanat. Vagy, ahogy ezt magyarul mondjuk: fíling.  

1) Szűk kis utcán sétálok hazafele éjjel, abban városrészben, ami a tanítványaim szerint messzire elkerülendő, mert a legveszélyesebb környék errefelé. (Amikor hangot adok a kételkedésemnek, mondván, hogy én soha semmilyen incidensnek nem voltam itt szemtanúja, a tanítványok általában ragaszkodnak a véleményükhöz, és meg is indokolják: “Ezen a környéken csak az elmúlt egy évben több, mint 10 zsebtolvajlás történt!”) Az utca végén lévő izakaya (kocsma) ajtaja kicsapódik. Kirángatja, lökdösi egymást két ember a bejárat elé, ott folytatják a verekedést, az ütések ügyetlenségéből ítélve már igencsak részegen. Utánuk a haverjaik, fele ennek szurkol, fele annak. Elállják az utamat, de úgy döntök - lustaság és kíváncsiság áll emögött - nem kerülök semerre, megpróbálok a legrövidebb úton, egyenesen átmenni köztük, keresztül az egyre fokozódó verekedésen. Akkor vesznek észre, amikor már csak pár méterre vagyok tőlük, és rögtön többen is ordibálni kezdenek a verekedőkkel, “jön valaki, hé, itt egy gai-jin”. Azok erre teljesen egyszerre állnak le, engedik el egymást és húzódnak az utca két oldalára, hogy átmehessek középen. Odabiccentek, visszabiccentenek, valahonnan a sötétből még egy félszeg “haró” (hello) is hallható. Nem fordulok hátra, de amint pár lépéssel odébb érek, a kiáltozásból tudom, hogy újra egymásnak estek.  


2) Bokrokkal sűrűn benőtt, nagy park a Narita nevű városban, a híres templom közelében. Éjjelre se zárják le, itt átvágva sokan rövidebb úton tudnak hazafele menni a közeli lakótelep irányába. Tavaly megerőszakoltak itt egy fiatal lányt. Aztán pár hónapra rá mégegyet, és most nemrég egy harmadikat is. Mivel a legtöbben a szégyenérzet miatt sosem jelentik az ilyesmit a rendőrségen, annyit biztosan feltételezni lehet, hogy ennél több áldozat volt, akik azóta is titkolják. De a harmadik eset után a rendőrségnek elege lett, és eldöntötték, ezt mostmár nem lehet annyiban hagyni. A kezükbe is vették az irányítást. Kimentek a parkba és több jól látható helyre is kirakták a táblát: "Vigyázat, a parkban gyakran nemi erőszakot követnek el!" 
(Mellesleg, ugyanez a fajta "tessék óvatosnak lenni" tábla a megoldás azokon az alacsony óceánközeli területeken is, ahol cunami-veszély van.)

3) Jövök kifele a metróból. Fekszik keresztbe egy kábel a földön, mindenkinek át kell rajta lépni. Mellette áll egy metró-alkalmazott, műanyagtölcsérbe beszél: "Tessék vigyázni, ne tessék megbotolni a kábelben! Tessék vigyázni, ne tessék megbotolni a kábelben." Fent a falon a digitális kijelző mutatja, erről a peronról Kelet-Tokióba indulnak a metrók. A kijelző aljáról celluxszal odaragasztott A3-as papír lóg le, rajta filctollal a felirat "a metrók innen Kelet-Tokióba mennek, NEM PEDIG Nyugat-Tokióba." Alatta, egyenes háttal, pislogás nélkül, szoborszerűen áll egy másik alkalmazott szintén tölcsérrel, amibe orvosi maszkon keresztül mondja bele: "Nyugat-Tokióba nem innen indulnak a metrók, hanem a másik oldalról." Csak néha-néha hagyja abba, épp csak annyi időre, amíg egy utas megkérdezi tőle, honnan mennek a metrók Kelet-Tokióba?


4) Kinek jutna eszébe úgy menni koncertre, hogy beöltözik a kedvenc tagjának az együttesből? Kinek jutna eszébe úgy vacsorázni rákot egy étteremben, hogy ehhez kis, vörös, plüss ollókat tesz a fejére? Kinek jutna eszébe ráírni a hangversenyteremben tartandó (Tim Burton filmzenékre épülő) nagyzenekari koncert plakátjára: "otthon ne felejtsd a jelmezed, gyere a koncertre kedvenc szereplődnek öltözve"? Nem válaszolom meg, mert mindenki pontosan tudja, hogy kinek. Aki látta a múlt héten a szuzukai futamot, annak például feltűnhetett a sok formaegyes versenyautónak öltözött Honda-drukker. De a fenti, talán könnyed/szórakoztató példáknál nekem sokkal megszokhatatlanabb, amikor a magasművészet kapcsán, múzeumokban folyik ugyanez. Az még hagyján, hogy a Warhol kiállításon a múzeum boltjában konkrétan igazi Campbell konzervleveseket árulnak. De - javítson ki kommentben, aki szerint tévedek - én nem tudom elképzelni, hogy bármely más országban, a Magritte kiállításon dolgozó múzeumi alkalmazottaknak olyan egyen fekete kabátba és keménykalapba kelljen öltöznie, amilyet a férfiak viselnek a festő híres - három holdas - képén. Ezek után, gondolom, az evidens, hogy Dalí kiállítás nem képzelhető el kötelező műbajusz nélkül.  

5) Önkiszolgáló pénztár a ruhaboltban. A vevőnek nincs más dolga, mint eltávolítani a vállfákat, mielőtt behajigálja az összes megvásárolni kívánt holmit ebbe a kis szekrénybe. A masina egy pillanat alatt megtalálja a cédulákat, leolvassa a vonalkódokat, összeadja az árakat, és nem panaszkodik, ha csak nagy pénzzel tudsz fizetni, bármikor bármiből visszaad. Nem rossz, de nagyon várom az újgenerációs verziót, ami - reményeim szerint - a fizetés után már szépen összehajtogatva adja majd ki a ruhákat. 

Ha ez nem volt elég, az előző öt morzsa megtalálható itt.

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

Európai vakáció

A nyári szünetemből ennél kevesebb időt Japánban tölteni nem lett volna lehetséges. Utolsó nap már a bepakolt bőröndömmel mentem dolgozni, onnan pedig a nap végén egyenesen a reptérre. Így pont kiértem időben, de ez nem lett volna lehetséges, ha jön az utolsó három tanítványom. Először tőlük kellett megszabadulni. 

A kisfőnökeim japánok, ők irányítják az egyes iskolákat az egyes kerületekben, ők beszélnek a tanítványokkal, velük dolgozom egy légtérben. A nagyfőnököm szintén japán, ő a cég elnöke, de a tanításhoz semmi köze, alkalmazottakkal a legritkábban találkozik, angolul is alig tud, neki ez csak egy a bizniszei közül. A középszintű főnökeim észak-amerikaiak, ők vezetik a céget a központi irodából, és szeretnek úgy csinálni, mintha egy szupertitkos, szuperkomplex CIA-projekt dörzsölt, kötélidegzetű irányítói lennének. Ők vészhelyzetben is higgadtak és profik maradnak, legyen mégoly drámai is a feszültség. Ilyen vészhelyzet például az, ha szabadnapot akarok kivenni. “Marton, mérlegelnünk kell a helyzet komolyságát, sok tényező jön itt számításba, kulcsfontosságú, hogy közös nevezőre jussunk.” Az ilyen és ehhez hasonló, rossz filmekből lopott, fontoskodásokhoz most semmi kedvem nem volt: megmondtam a kisfőnökeimnek, ugyan kérjék már meg az utolsó három tanítványomat, hogy legyenek szívesek önként hiányozni majd aznap. Szünet után bepótolom az órát, az amerikai főnököket nem szükséges a részletekkel terhelni, nekik meg hozok cserébe fánkot.

Más országokban már a reptéri vonaton kezd bennem mocorogni az izgatottság. Ez a járat az ég felé visz, ezek az emberek pár óra múlva mind a felhők fölött lesznek, 10 km magasan, összezárva egy szűk fémcsőben, órákon át. A reise-fieber, ahogy az olasz mondja, itt Japánban kimarad. Ezen a vonalon lakom, minden nap a reptéri vonattal megyek munkába. Most fogom nyolcadik alkalommal megtenni a Tokió-Budapest utat, úgyhogy pontosan tudom, ez a - mindennel együtt - 24 óra egyrészt nagyon sok (amíg tart), másrészt nagyon rövid (miután véget ért). Este 9-től másnap este 9-ig, nagyrészt egyhelyben ülve, friss levegő és igazi alvás nélkül? Nem jó. Egyik nap még Tokióban mászkálni, másnap pedig már a Deak téren? Nem rossz.    

Változó, hogy a hazaérkezés élményét (érzelmét?) mennyire tágan vagy szűken értelmezett földrajzi rész váltja ki belőlem. Néha elég meglátnom a repülő GPS-térképén, hogy átléptünk magyar légtérbe, és máris elérzékenyülök. Jól esik kinézni az ablakon és arra gondolni: bizony ez itt már magyar ég, elég csak körbenézni, mindenhol ezek a tipikus magyar felhők. Néha viszont azon kapom magam, ha az “otthon” fogalomhoz próbálok helyszínt társítani, elsősorban nem Magyarország ugrik be, hanem Budapest, sőt az Andrássy út. 

Nekem az otthonomtól való távollét hosszát, szubjektív értelemben, befolyásolja az is, mennyire volt idegen a hely, ahol voltam. 12 hónapot tölteni hazautazás nélkül Bécsben például nem tűnne olyan hosszúnak, mint feleannyi időt tölteni egy olyan lelki, kultúrális, viselkedésbeli, nyelvi, természeti, népsűrűségi, vizuális értelemben teljesen idegen helyen, mint Japán. Japánból elindulva az Andrássy útra megérkezni pontosan olyan érzés, mint régen lett volna a lakásomba megérkezni. És ha az Andrássy út a lakásom, akkor azon belül a Kodály Körönd a saját szobám. Itt nőttem fel, itt töltöttem életem első 20 évét, még az általános iskolába se kellett két saroknál többet gyalogolnom.

 

A megnyugtató érzés, hogy minden zugát jól ismerem, és minden épületéhez emlékek tucatjai kötődnek, elsősorban ehhez a környékhez kapcsolódik, de nem kizárólag ehhez, valamennyire azért második otthonomhoz, Zuglóhoz is. A kerület egy tipikus utcáján (kevés forgalom, fáktól övezett járdák, szinte vidékies légkör) várom a kerület tipikus tömegközlekedését (a trolit, bár már nem az ősi orosz verziót, amiben nem volt hely a lábnak, viszont cserébe minden télen megrázott valakit a kapaszkodó). A troli nem jön, de feltűnik helyette egy valószerűtlenül gyors iramban közeledő Ikarus busz. Száma, úticélja nincs. Amikor észrevesz, és hirtelen döntéstől vezérelve az én megállóm irányába rántja a gépet, akkor látom csak meg a rejtélyes feliratot: KT - Központi Tartalék. Megáll, ajtót kinyitja, “hova lesz?”, kérdi, “Kassai tér...”, mondom, int, hogy ugorjak fel, utas nincs rajta, kirak a Kassain. Most érzem igazán, hogy itthon vagyok, vagy talán még pontosabb lenne így: most érzem igazán, hogy nem Japánban vagyok. 

Megpróbálok úgy fogalmazni, hogy abban a jelenség jó és rossz oldalait egyaránt bele lehessen érteni: a japán valósághoz mérve a dolgokat, Magyarországon az az állandó benyomásom, mintha mindenki mindenkit (eladó a vevőt, rendőr a járókelőt, utas az ellenőrt) úgy kezelne, mintha nem idegenek, hanem haverok lennének. Ebbe beletartozik az is, hogy a hangnem barátságosabb, és az is, hogy a hangnem parasztabb. Ahogy a jegyem kezelése után az ellenőr megjegyzi, ő is szereti azt a krimit, amit a kezemben tartok. Ahogy a pékségben a pénztároslány megdícséri az ott vásárolgató hölgy körömlakkját. Ahogy a taxis kikérdezi a barátnőmet, hogyan kell áponi a raszta hajat, hogy ilyen szép legyen. Az ilyesmi teljes mértékben, száz százalékosan elképzelhetetlen Japánban, és ha csak úgy hobbiból mégis próbálkoznék ilyesivel (próbálkozom), az megrökönyödést, elfordított riadt arcot, szótlanná-mozdulatlanná merevedést vált csak ki. De pont ugyanennyire teljes mértékben, száz százalékosan elképzelhetetlen az is, hogy valaki, aki elfelejtett jelezni, és ezért az ajtó nem nyílt ki, a buszon végigordítva küldje el a sofőrt a büdös kurva anyjába.      

Ha iskola, akkor Astoria. Máig furcsa érzés úgy szállni le az Astoriánál, hogy nem órára, előadásra vagy vizsgára megyek. Több, mint tíz éven át jöttem ide minden tanítási napon, ami úgy lehetséges, hogy a gimnáziumom és az egyetemem is itt van, összesen két sarokra egymástól. Ha ez nem lett volna elég, még a szüleim is a közelben dolgoztak, egyik a Fővám téren, másik a Ferencieken. 

A hétker totális átalakulása a Japánba költözésem után vette kezdetét. A partihelyszínek járványszerű terjedéséről teljesen lemaradtam, és ezért - mint sok más változás, amit nem éltem át otthon személyesen - ez a feltúrbózott Kazinczy utca még ma sem tűnik teljesen valóságosnak, hihetőnek. Persze mindig a kézzelfogható és figyelmen kívül nem hagyható részletek azok, amik a legintenzívebben szembesítenek a realitással: amikor egyetemistaként indultam innen haza éjjel az utolsó 74-es trolival, azon vagy egyedül ültem, vagy legfeljebb 4-5 félalkesz, félproli, félhajléktalan, félbűnöző, félbölcsész társaságában. Most késő éjjel a zsúfolásig tömött 74-eseken négy-ötféle nyelvből összekeveredő párhuzamos zűrzavar és bulihangulat fogad, aminek egy részét meg is értem, aminek egy része rólunk magyarokról szól, annak egy része pedig arról, ahogy külföldiek a maguk limitált élményeik alapján, elfogult módon, talán néha elhamarkodottan, ilyen-olyan kritikával illetik azt az országot, ami vendégül látja őket - más szóval, pontosan az, amit én is csinálok ezen a blogon. Ritkán tisztázódik így bennem ez a sajátos élethelyzet: Az év 99%-ában idegennek számítok. Az év 99%-ában külföldiként élem a napjaimat. 

A japán (az udvariasabbja) azt mondja “gai-koku-jin”, vagy (az udvariatlanja) “gai-jin”. Szó szerint “másik-ország-ember” vagy “az országon kívüli ember”. Nemrég volt egy vitám emiatt egy japán ismerősömmel, aki a franciaországi nyaralásáról hazatérve, a franciák viselkedéséről mesélve állandóan ezt a szót használta rájuk, “gai-jin”. Hiába próbáltam azzal érvelni, hogy “ott az nem a te országod, ők vannak otthon, a francia embert Párizsban nem hívhatod külföldinek, olyankor te vagy a gai-jin!” Visszautasította, japán ember nem lehet gai-jin, akkor se, ha más országban tartózkodik. Én el tudom fogadni (fogcsikorgatva) ezt a vélekedést, de csak akkor, ha a gai-jin szót nem úgy definiáljuk mint “olyan ember, aki más országból jött, mint ahol a beszélők vannak”, hanem mint “olyan ember, aki nem japán”. Ezt alátámasztani látszik az, hogy a “koku” (ország) szót más esetekben is olyan értelemben használják, hogy az hallgatólagosan és kizárólag a saját országukat jelenti. Magyarországon “magyar”-nak hívjuk azt az órát is, ami a gimnáziumi órarendben van, és azt is, amire a külföldi beiratkozik, hogy tanulja a nyelvünket. Itt ez nem így van. A külföldieknek tartott japán óra “Nihongo”, de a japán diákok órája, ahol a saját nyelvtanjukat, írásjeleket, stb. tanulnak “kokugo”, vagyis: az “ország nyelve”.

A tüzijátékot még a Vár közelében lakó barátom erkélyéről végignézem, bevágok két tányérral az általa készített lecsóból, és elugrok Zuglóba a - nagyrészt szalámikkal és borokkal megpakolt - bőröndömért. Lapul még ott néhány szuvenír is a kedvenc tanítványaimnak, bocicsoki, pilótakeksz, pálesz, és majdnem megvettem a kis konzervbe zárt itthoni levegőt is. Pár óra múlva már a Lisztferihegy reptéren jut eszembe: régebben ilyenkor mindig arra gondoltam “megyek haza Japánba”. Most pedig arra, “megyek vissza Japánba.” 

Berlinig 1 óra, onnan Abu Dhabiig 5 óra, onnan Tokióig 10 óra, legalábbis papírforma szerint ennyi lett volna, ha tényleg akkor és oda száll le végül a gép, ahogy megígérték. 

Hajnalban landolunk, kel fel a nap a sivatag fölött. Az az egy perc, amit a szabad levegőn töltök, már gépről leszállva, még buszra várva, talán a legforróbb egy perc, amit valaha átéltem. Így a hajnali órákban még csak 35 fok van, délutánra lesz ez 45 is. Szeretek az Emirátusokon keresztül utazni. Egyrészt a hosszú utakon bekapcsolt lilás-kékes-zöldes váltakozó hangulatvilágítás és a csillagos égbolt illúzióját keltő mennyezet miatt, másrészt a halal szendvicsek kifejezetten finomak, harmadrészt itt mindig adnak nekem pénzt az emberek. Legutóbb egy italautomata előtt állva keresgéltem a maradék dirham érméket a zsebemben (nem egyszerű kibogarászni, melyik mennyit ér), amit a közelben dolgozó takarító nem bírt tovább nézni, odajött és általam egyáltalán nem értett, de kedvesnek hangzó szavak kíséretében a kezembe nyomott annyi pénzt, ami az ital árának a tízszerese lehetett. A tiltakozásomat nem volt hajlandó figyelembe venni. Ezúttal a pénzváltó iroda szánt meg, érthetetlen és váratlan módon. Az átváltott japán yenemért 270 dirham járt volna, kaptam 300-at. Szóvá teszem, legyint, vakítóan fehér hibátlan fogsorú hatalmas arab mosoly, és azzal a tipikus, az “r”-eket keményen megpergető akcentussal annyit mond: “270 vagy 300, nem mindegy?”

A reptéren hosszú, csendes, festett könyvespolcokkal díszített folyosó, “reading lounge”. Itt elvileg csak akkor lehet pihenni, ha olvasol. Közben szól az ima, kellemes. 

A beszállásnál persze már mindenhol japánok, a sorban mögöttem is, unalmamban hallgatom, hogy miről beszélgetnek, de máig érthetetlen módon még akkor sem kezdek gyanakodni, amikor elkapom a “tájfún... pont holnap...” szófoszlányokat. A barátnőm hívja fel rá végül a figyelmemet, észrevettem-e, hogy körülöttünk mindenki arról beszél, nem fogunk tudni leszállni. Már a gépen ülve, közvetlenül a felszállás előtt, mint minden út elején, a hangszórókból arab ima. Minden szék hátulján kis kijelző mutatja, a gép helyzetéhez viszonyítva merre van Mekka. 

Nem szeretek a gépen aludni, ezért útközben három feketekávét is kérek, ezért ritka ideges állapotban várom, hogy megkezdjük a landolást Tokió fölött, ezért egészen kivételes, eddig ismeretlen szintű aggodalom lesz úrrá rajtam, amikor világossá válik, pontosan most ért ide az a trópusi tájfún, ami miatt (ahogy másnap megtudom) a vonatok leálltak, az iskolák nem nyitottak ki, az emberek otthon maradtak, mi pedig ennek a közepében próbálunk földet érni. Ha papírrepülőn ülnénk, az lehetne ilyen érzés, mint ez most. Úgy hánykolódunk fel-le, jobbra-balra, hogy az két nyomasztó - általam eddig repülőkön soha nem tapasztalt - jelenethez vezet: Egyrészt a többnyire csöndben ülő utasok folyton fel-felkiáltanak ijedtükben, másrészt még a légiutaskísérők se mernek felkelni a helyükről. Hiába hívják őket többen is, mert rosszul lettek. Hiába kérem én is az egyiket, hogy hozzon egy pohár vizet. Csak azt hajtogatják, sápadtan, remegő ajkakkal, hogy nekik most ülve kell maradniuk. Végül a barátnőm, aki egyébként nagyrészt végigaludta az egész drámát, felkel és - bár kiabálnak vele, hogy üljön vissza - hoz egy pohár vizet. 

A leszállás nem sikerül, újra felmegyünk három-négyezer méter magasra, körözünk kicsit Tokió felett. “Kedves utasaink, ahogy valószínűleg észrevették, az idő szeles, Tokió felett jelenleg egy hurrikán van, pár perc múlva ismét megkíséreljük a leszállást”, így a kapitány. Ez is lett: ismét rázkódunk, kiáltozunk, dobálódunk ide-oda pár percig, ismét fel kell, hogy adja, vissza négyezer méterre. “Hölgyeim és uraim, a második kísérletünk még az elsőnél is rosszabbul sikerült, itt mi ma nem fogunk tudni leszállni, megyünk Nagoya-ba.” 

Még két órányi repülés, ami leginkább azzal telik, hogy a személyzet próbálja ellátni a székek közé lefektetett utast, akinek - valószínűleg - szívrohama lett. A helyzete súlyosnak látszik, lagalábbis abból ítélve, hogy Nagoya-ban még a leszállás után se hagyjatjuk el a gépet, amíg a mentők - öt vagy hat, különféle dobozokkal és felszerelésekkel - meg nem érkeznek. Ezután felmerül a gyanú, hogy az illető egy újkeletű, most terjedő vírus, az úgynevezett “közel-keleti légúti fertőzés” áldozata lehet, amit mások is elkaphattak. Ennek a legelső tünete a láz lenne, úgyhogy most még meg kell várni a “reptér-karantén” alkalmazottait, akik hőkameráikkal végigslattyognak a sorok között, mindenkinek a hőmérsékletét ellenőrizve.

30-40 perc után elég biztonságosnak ítélik, hogy leszállhassunk, de ez közelről sem jelent fellélegzést, csak a soron következő feladattal való szembesülést: hogy jutunk haza minél gyorsabban a 350 km-re lévő Tokióba? Még sosem jártam itt, fogalmam sincs, mi merre, de áll a közelemben egy segítőkész ábrázatú férfi. Minden maradék lelki és szellemi erőmet bevetve összeszedem fejben a szükséges szavakat és megkérdezem tőle japánul: “Elnézést, hol van a legközelebbi Shinkansen szuperexpressz állomás, illetve meg tudná azt is mondani, mennyibe fog kerülni, és nagyjából hány perc alatt ér majd Tokióba?” A fickó bocsánatkérő gesztussal emeli fel a kezét. “I’m so sorry, I don’t speak Japanese, I’m Chinese.”

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

Sehol máshol!

Összesöpörtem néhány szituáció-morzsát. Úgy érzem, annak ellenére, hogy töredékek, mindegyikből kibontható valami nagyon itteni. Egy meghatározhatatlan, keserédes, intenzív, bizarr és összetéveszthetetlenül japán pillanat. Vagy, ahogy ezt magyarul mondjuk: fíling.  


1) Ryogoku állomáson minden nap keresztülmegyek, itt rendezik a sumo bajnokságokat. Gyakran fel- vagy leszáll egy-egy birkózó. Most is itt áll egy a kocsi végében, szemben az ülésekkel. Ha a mérete nem lenne elegendő ok, rikító citromsárga virágos kimonója miatt akkor is feltűnő jelenség lenne. Mint sok gimnazista, ő is azzal vagánykodik, hogy nem fogja meg a kapaszkodót, hanem berogyasztott térdekkel előre-hátra ingadozva "vonatszörföl". Hirtelen fékezés, a birkózó feldől, utasok ölébe - de csak majdnem. Az utolsó pillanatban estében elkapja a kapaszkodót. Három olyan rémült japán arc, amilyet még nem láttam. De a karját egyik se emelte, hogy védje magát. Kőkemény rezignáltsággal beletörődni. Nem küzdeni az ellen, amit a sors kimért. Méltósággal, passzívan elviselni. Kibírni.

 

2) Piros lámpa, megállok a bringámmal. Velem együtt vár a zöldre egy százéves körüli (errefele nem ritkaság) bácsi. Közelebb tipeg felém, eljön a járda széléig, rám nem néz közben, de a biciklimről le nem veszi a tekintetét. Majdnem mindenki biciklivel megy iskolába, sőt sokan a munkahelyükre is, de a bringa egyetlen funkciója a napi szinten A-ból B-be eljutás, vagyis szinte senki nem bringázik a bringázás kedvéért. Kiskosztümben, magassarkúban tekernek az office lady-k, crocs-ban vagy gumipapucsban az egyetemisták, van aki mezítláb, és sok iskolai egyenruhás srác szállítja haza a hátsó csomagtartón egy-egy haverját. A bicklik egytől-egyig ugyanúgy néznek ki. Nehéz fémvázas, háromsebességes, elől kosaras, nagymama-járgányok, japánul “mama-csari”. Mivel nekem ez a dolog nagy szerelmem, az én példányom jóval nagyobb, masszívabb, bonyolultabb, drágább és feltűnőbb az itt megszokottnál. Látom, hogy a bácsi mondani készül valamit, de nem sürgetem. "Onii-san" így kezdi. Ez régies, de barátságos megszólítás, szó szerint azt jelenti "bátyám", magyarul a megfelelője talán "fiatalember". Japánul is folytatja: "Ez a bicikli... (hosszú hallgatás, a tekintete egyszerre meghatódott és múltba révedő) ...ez a bicikli gyönyörű."

3) Ír kocsma, ahova most épp nem a sör miatt térek be, hanem mert egyedül itt lehet igazi nagy, tartalmas (és ezer yenért meglepően olcsó) angol reggelihez jutni Tokióban. Azt is lehetne mondani, hogy itt a hangulat, a kiszolgálás is lazább és nyugatiasabb, csak azért nem lehet mondani, mert nem igaz. Japán a csapos, és ez nem feltétlenül jelentené mindig azt, hogy karótnyelt, de most azt jelenti. A betanult szöveghez robot módjára ragaszkodó, mozdulatlanná fagyott arcú, (akaratlanul?) nyers fiatal férfi. 
"Egy all-day breakfast tálat szertnék kérni. Lehetne dupla adag?"
"Teraszon vagy belül?"
"Öö, benn. De akkor duplát kérnék, rendben?"
"Kétezer yen lesz."
"Most kell fizetnem, vagy ráér a végén?"
"Kétezer yen."
"Tessék. Látom, ott egy kancsó víz, abból lehet tölteni?"
"Nagyon köszönjük, hogy a Dubliners kocsmát használja, örömet okozna, ha máskor is visszajönne."
Töltök magamnak vizet, és próbálom ezt minél egyszerűbben megfogalmazni: Az előírt udvariasságtól semmi szín alatt nem szabad eltérni, még akkor sem, ha egy adott helyzetben az épp modortalannak hat. Ha marad a sztenderd frázisoknál, abból baj nem lehet, spontán kérdésre spontán választ adni túl rizikós. A fontos az, hogy a vendég füle hallatára elhangozzon minden egyes szó a “kedves” frázisokból, nem pedig az, hogy a vendég konkrétan kedvesnek tartsa az eladót. 

4) Síma férfi-fodrászatba hiába mennék, ott csak a rövidtől a nagyon rövidig terjedő skálán található frizurákkal képesek megbírkózni. Az én váll alá érő, erősszálú és megátalkodottan hullámos hajammal nem tudnak mit kezdeni. Ezért megyek szépségszalonba. Amit könnyű összekeverni a "kórházzal", mert az egyik "byooin" a másik meg "biyooin". Viszont könnyű megismerni a "hair and make" feliratról. A második szó magyarázatra szorul. Ebben az országban azt hiszik, így kell mondani azt, hogy "smink". Na sebaj, többek közt ezért is van állásom. 

A japánok ösztönös reakciója sokszor az, hogy hangosan kimondják az ösztönös reakció nevét, amit épp éreznek. Amikor kiengedem a hajam, a fodrászlány felsikolt: “meglepődöm!!” majd: “hosszú!” Három-négy kollégája dolgozik épp ott, mindet odahívja, hogy nézzék meg a hajamat, jönnek is, felsorakoznak szépen mögöttem, mondják, hogy “oooh!” meg “eeeeh?” biztosítanak afelől, hogy nagyon irígyek, és faggatnak, hogy mit használnak az emberek Amerikában, mitől lesz ennyire “volumey”, ami egy japánangol szó arra, hogy “dús”. Mondom, hogy én személy szerint semmit nem használok, Amerika ügyben meg nem tudok segíteni, mert európai vagyok. Ez kiváltja a második sokkhatást, talán még nagyobbat, mint a hajam. Hallom, ahogy egymás közt suttogva megbeszélik, akkor én biztosan nagyon művelt és kultúrált ember lehetek, mert az európaiaknál nagyon fontos a művészet. Amikor végül azt is kihúzzák belőlem, hogy magyar vagyok, arra már nem tudnak másképp reagálni, minthogy adnak 50% kedvezményt a végösszegből.  


5) A bolt ablakán a kétes angolságú szlogen: "Let's UV protection!" Itt semmi mást nem lehet kapni, csak olyan nyári holmit, ami - állítólag - megvéd a napsugarak káros hatásától. A japán nő nem a leégéstől, hanem a lebarnulástól való félelmében vásárol itt be. Könyékig érő UV-szűrős kesztyű, nagy UV-szűrős karimájú fekete kalapok, uv-szűrős kendők, ezeket a karimára aggatva lehet lelógatni, vagy csak az arc elé felkötni. És persze - a nyugdíjas közönség kedvenc terméke - a fej köré gumizható UV-szűrős simlis napellenző, ami sisakrostélyként 90 fokban lehajtható az arc elé. Ha egyik se vált be, és veszélyben a bőr makulátlan hófehérsége, még akkor is ott vannak a pigment-gyilkos arc- és kézfehérítő krémek. 


Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

Egy lassú délután


Amikor régen otthon néztem japán filmeket, sosem értettem mi az az állandó háttérzaj. Ha nyár volt, és a jelenet kinn játszódott a szabadban, sosem maradt el a szakadatlan, monoton zümmögés és búgás. Nyár volt, amikor ideköltöztem, és nem telt bele pár órába, hogy felfedezzem a hang forrását. Az esős évszak végétől őszig, július közepétől szeptember közepéig minden park, minden falomb a föld alól kikelt, óriás méretű kabócáktól hangos. A japánok a “miiii-miiii-miiii” hangutánzó szót használják rá, és néha fülsüketítő tud lenni, például most itt, Sizuókában, ahol a végtelen teaültetvények közt sétálgatok. Sizuóka csak 1 a 43 prefektúrából, de a Japánban megtermelt zöld teának majdnem a fele innen származik. Ennek tiszteletére épült ide a (szerencsémre széles körben ismeretlen és alig látogatott) teaház, és az azt övező teakert, ahova most - két óra gyaloglás után, ritkán járnak itt a buszok - megérkezem. A pénztáros csupa jó hírt közöl velem. A belépő csak 300 yen és jelenleg nem tartózkodik itt más vendég. Még azt is megtudom tőle, nincsen olyan, hogy “zöldtea-ültetvény”, csak egy fajta síma teanövény van, minden típus (zöld, Earl Grey, Oolong, fehér) ugyanabból készül.

szépség

szépség

Körbejárom a kertet, ráérősen, itt-ott tíz percekre megállva, fejben fogalmazva, hogyan érzékeltessem majd a blogon írásban ezt a típusú szépséget. Az ilyen kertekkel kapcsolatban leggyakrabban felmerülő “shizen” szó (自然) sztenderd jelentése “természet” vagy “természetesség”, de szerintem egy szimpla fordítás most félrevezető lenne. Ha mindent ellep a gaz és korhadoznak a fatörzsek, az természetes, mert ez történik egy magára hagyott területtel, de ilyet a teakertben nem látni. Én inkább a mesterséges elemek, a mesterkéltség hiányát tartom fontosnak, ami közelebb áll az “őszinteség” fogalmához. Bizonyos eltérő kontextusokban használva, a japánok számára a “shizen”-nek olyan jelentésárnyalatai is léteznek, mint “magától értetődő”, “könnyed” vagy “erőlködés nélküli”. Lehetnek emberalkotta elemek a kertben, de lehetőleg nyers alapanyagokból és díszítések nélkül. Ne legyen műanyag, ne legyen színesre festve, és ne próbáljuk meg a bokrok mögé elrejteni, az csak ügyetlen kísérlet az érintetlenség illúziójának felkeltésére. “Természet” az ember megjelenése előtt is volt a Földön, de “shizen” nem, mert az a természetnek egy olyan fajta őszinte és gondos elrendezése, ami csak az emberi tudaton keresztül jön létre. Ha a kertépítő nem próbál semmilyen hamis látszatot kelteni, ha minden pontosan az, aminek látszik, akkor nem sérül a kompozíció tisztasága, akkor létrejön a “shizen” értelmében vett szépség. 自 = önmaga, 然 = olyan módon, helyesen. 

szépség
 szépség

szépség

Ami az engem ért személyes, első, ösztönös benyomást illeti, a kert szerkezetében két érdekes tulajdonság azonnal érezhető: törékenység és instabilitás. Semmit nem látok, amit igazán erőteljesnek vagy masszívnak lehetne nevezni, nem tudok kiválasztani egyetlen domináns elemet, ami magára vonná a figyelmemet. Aszimmetriára épülő harmónia. A részek nincsenek egyensúlyban, de semmi nem lóg ki. Mind a páros számú elrendezés (mivel egyenlő felekre osztható), mind a négyzetes alakú elrendezés (mivel stabilitást sugall) túlságosan statikus, mozdíthatatlan, merev teret hozna létre. Emiatt van mindenből egy, három vagy öt, és az egyenes vonalak (fasor, híd, sétány, házfal, kerítés) egymáshoz képest furcsa, váratlan szögeket zárnak be. Különösen feltűnő ez a kert hátulsó, félreeső, alacsony kőfallal elválasztott részében, ahol a sekély díszmedence fölött cikkcakkban halad a híd. A fal teljes hosszában, húsz méterenként egyszerű bemélyedések, ülőfülkék. Innen nem látni mást, csak a japánok által Déli-Alpoknak becézett hegyeket a távolban, nagyon tiszta reggeleken állítólag még a Fuji is kivehető. Semmi mozgás sehol, leszámítva a körém gyűlt, kíváncsiskodó koi pontyokat a vízben.  

szépség

Ahogy én látom (egyrészt most itt a hídon ácsorogva, másrészt az olvasmányaimból), a teakert megtervezésekor a legfőbb esztétikai elv a következő: minél több fölösleges elemet eltávolítunk, annál erősebb lesz a kompozíció. Ez akkor lesz a leginkább szembetűnő, miután belépek a teaház épületébe. Díszítetlen, természetes színű falak és a világ legkevésbé hivalkodó tatami szőnyegei, aminek a tapintását nagyon szeretem a talpam alatt érezni, de az illatát még 6 év után is szoknom kell. Látom, hogy az alacsony nyersfa lépcső alsó fokánál még senkinek nincs otthagyva a cipője, azóta is egyedül én vagyok itt, ami Japánban egy felbecsülhetetlen értékű élménynek számít. Idegenek látványa nélkül a szabadban huzamosabb ideig - ez egy elérhetetlen álom itt, évente talán egyszer adatik meg. Nyílik a hártyavékony papírral borított tolóajtó, a kimonós alkalmazottak betessékelnek, három is van belőlük, kicsit túl sok figyelem ez nekem. Végigvezetnek a házon, megnézzük a kinti tó fölé épült fedett teraszt is, kedvem lenne kiülni oda és 2-3 órán át nem gondolni semmire, de már megyünk vissza befele, teaidő van.

szépség

 szépség

Talán senkit nem lep meg, hogy ebben a szertartásban - sőt, néha úgy érzem, előadásban - nem az ital, hanem a vendéglátás mikéntje a fontos. Nekem úgy tűnik, félúton van a meditáció (az elme szigorú összpontosítása egyetlen cselekvésre) és a tánc (a test csakis a begyakorolt koreográfia szerint mozoghat) között. A cél a tea szívből jövő elkészítése és felszolgálása, ez pedig akkor valósulhat csak meg, ha a vendéglátó figyelme maradéktalanul és megszakítás nélkül erre a tevékenységre irányul. A kulcsszó a mozdulatok gazdaságossága. Ahogy figyelem, hogyan morzsolják porrá egy tálban a tealeveleket, és közben körbenézek a teremben, látom, hogy mindkettőben ugyanaz az esztétikai elv tükröződik. Hogyan lehet egy szobát felépíteni fölösleges berendezés nélkül, hogyan lehet egy csésze teát elkészíteni fölösleges mozdulatok nélkül. 

szépség

szépség

Se a műveltségem, se a japántudásom nem elegendő ahhoz, hogy megmondjam, pontosan milyen hagyományok, hivatalos alapelvek és megfontolások irányítják az eseményeket, csak arról tudok beszámolni, amit ott a sarkaimon ülve láttam és gondoltam. Amikor a vendéglátó szertartásosan elrendezi a széndarabokat a tűzhöz, amivel majd felforralja a vizet, akkor mint a testtartásából, mind az arckifejezéséből, mind abból, ahogy nyúl az edényekért egyetlen dolog sugárzik: tudatosság. Kapkodás, elkalandozó gondolatok, bizonytalan kézmozdulatok - mindennek nyoma se lehet, és nincs is. A hétköznapok során a legtöbb ember a részleges figyelem állandósult állapotában van: ide-oda cikázó gondolatok, folyton változó érzéki benyomások, amik mindig másra terelik a figyelmet, bosszantó emlékek vagy a jövővel kapcsolatos aggodalmak sorozata, párhuzamosan végzett cselekvések és felszínes beszéd. Ezzel szemben, nem csak a vendéglátó, hanem a vendég részéről is, itt most a figyelem lelassítása és koncentrálása történik. Tölt, megtöröl, edényt megfordít, másik oldalt megtöröl, merőkanalat lerak, törlőkendőt összehajtogat, tálcát elővesz, csészét tálcára rak, csészét elfordít, tálcát elfordít.

szépség

A matcha tea jellegzetesen keserű ízét (japánok is inkább csak fagyi változatban szeretik) különféle édes süteményekkel ellensúlyozzák. A homlok a tatami szőnyeghez ér, minden alkalommal,amikor egy-egy sütemény felszolgálását követően ültükben meghajolnak. Abban a pillanatban, amikor a teám is, a sütim is elfogyott, meghallom a bejárat felől érkező ordításokat. “Sugokunai!” (de menő!), “Kokomo kakkoi!” (itt ez mennyire király!). Érkeznek az osztálykiránduló gimnazista srácok. Ideje hazaindulnom.      

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább