maji-de

blogavatar

Öt éve Japánban. Történnek dolgok. Elmesélek párat.

Like!

Legfrissebb bejegyzések

2017.08.07.
2017.07.16.

Utolsó kommentek

A hibák mögötti rend

A tanítványaim 99%-a japán. Elvétve akad köztük külföldi, leginkább kínai és koreai, ritkábban maláj vagy indonéz, és most legutóbb éppen csatlakozott egy orosz és egy afgán lány. Én mindig nagyon örülök, amikor a csoportjaim ilyen módon kicsit színesebbé válnak, a nem-japán tanítványok felfrissülést jelentenek. Nem azért, mert szorgalmasabbak, vagy tehetségesebbek lennének angolból. A jóleső újdonság érzése nem a hibák számából, hanem a hibák típusából ered. A kínai, maláj gyerekek teljesen más dolgokat rontanak el, mint a japán csoporttársaik, a kiejtésük és a nyelvtanjuk egész másképpen rossz. A kínairól és a malájról semmit nem tudok, ezért fogalmam sincs, milyen anyanyelvi ráhatás következménye lehet például egy elrontott mondatszerkezet. Ami a japán gyerekeket illeti, az évek során pontosan megtanultam, mi az, ami különösen nehéz nekik. Előre tudom, a tankönyv melyik oldalait lesz a legnagyobb küzdelem végigvenni. A rendszeresen ugyanúgy elrontott szerkezetek mögött sejteni vélek bizonyos speciálisan rájuk jellemző, a japán nyelv okozta szabályszerűségeket.
(Az idézőjelben lévő részek azt mutatják, a szóban forgó hangsort magyarul, fonetikusan hogyan írnánk le, az IPA átírások pedig dőlt zárójelek közt vannak.)     

A gyerekek hangképző szervei egy bizonyos kor alatt még nincsenek visszafordíthatatlanul hozzászokva a japán fonémákhoz. Ez azt jelenti, hogy sokkal rugalmasabban tudnak különböző hangokat produkálni, leutánozni. A 4-5 éves tanítványaim zéró akcentussal, tökéletes kiejtéssel beszélik azt a kis angolt, amit beszélnek. De egy bizonyos pont után a kiejtés megszokott, bejáratott módja válik dominánssá, és az anyanyelvükben használt hangok - és nyitott szótagok - rögzülnek. Az ábécé eleje ilyenkor már csak “ee-bí-sí”-nek hangzik, és ezen nagyon nehéz változtatni. 

A “sz” /s/ és “s” /ʃ/ hangok keverése például az egyik legelterjedtebb probléma, de csak olyankor, amikor bizonyos magánhangzó követi őket. Nincsen gond, ha a következő hang “ú” /uː/, a japán nyelv ugyanis gond nélkül használja mind a “szú”, mind a “sú” hangsort. Így aztán világosan meg vannak különböztetve az olyan szavak, mint “suits” (=szúcü) és “shoot” (=súto). Gondot jelent ellenben, ha a magánhangzó “í” /iː/, ez az egyetlen eset ugyanis, ahol a “sz-” kezdetű ötféle alapszótag kivételes verziója található. “Sza, si, szu, sze, szo” - így hangzik az öt lehetőség, amiből választani lehet, és ez nem mutat olyan szép szabályos elrendeződést, mint például a “ka, ki, kü, ke, ko” sorozat. Mindennek végső soron az lesz a következménye, hogy a japán beszélő sokkal szívesebben használja (mert a szájának megszokottabb, a fülének természetesebb) a “sí” hangsort, mint a “szí” hangsort. Igaz, ezutóbbit is ki lehet kényszeríteni a tanítványokból, már csak annak köszönhetően is, hogy le lehet írni hiraganával (“szú” plusz kis “í”), de nem szeretik. Képesek felolvasni, de erőltetettnek érzik. 

Az angolban persze számtalan “sz-s” különbségen alapuló “minimal pair” van, vagyis két olyan szó, melyek ebben az egyetlen hangban térnek csak el. See, she, sin, shin, sign, shine, sue, shoe, sit, shit. A leggyakoribb példa (a szóbanforgó helyszín népszerűsége miatt) a Tokyo Disney Sea, melynek a katakana szerinti hivatalos átírása “tókió didzüní sí”. Az már csak külön finomság, hogy a vidámpark valójában nem Tokióban, hanem a szomszédos Chiba prefektúra területén található, csakhát az a név sokkal kevésbé menőbben cseng.   

Az általában “ra, ri, ru, re, ro” módon átírt hiraganák kezdőhangja valójában félúton van “l” és “r” között, nekem személy szerint egyszer így hangzik, másszor úgy. A latinbetűs átírásokon megfigyelhető következetlenség azt sugallja, hogy ezzel a bizonytalansággal nem vagyok egyedül. Hagyományosan úgy írjuk, “Godzilla” és “ramen”, pedig az elsőnek a végén ugyanaz az írásjel áll, mint a másodiknak az elején. 

Különösen problémás eset, amikor angol szavakban a “r” hang vagy a szó végén áll (car, star), vagy mássalhangzó előtt (card, start). Az ösztönös nyelvérzék tiltása miatt a japán beszélő ilyenkor nem szereti kimondani a “r” hangot - pedig oda lehetne erőltetni - inkább elhagyja, és csak az előtte lévő magánhangzó meghosszabbításával jelzi. Így a végeredmény “kaa, szutaa”, illetve “kaado, szutaato” lesz. Ennyiben az átlag japán követi az RP (a sztenderd brit angol) hangzását, ahol - például az amerikai angollal ellentétben - a fenti szavak esetében szintén úgynevezett “r-dropping” történik. Vagyis a BBC-n azt fogjuk hallani /kɑː/ és /kɑ:d/, a CNN-en pedig azt /kɑr/ és /kɑrd/. 

A tanítványaim egytől-egyig bizarr, kényszeredett megoldásnak találják az ilyen angol szavak “r”-es japán verzióit, olyanokat mint “karüdo” vagy “szutarüto”, és igazából én is így vagyok ezzel, aminek a fő oka az, hogy ez a japán “l/r” hang a valóságban nagyon nem hasonlít az angolból ismert, alig pörgetett “r”-re. 

Az egyetlen példa, amivel kapcsolatban mindig elbizonytalanodom, az egyetlen idegen szó, amit a tanítványaim minden nap használnak, és történetesen nem-amerikai “r”-el is kiválóan működne, a nevem. A “Márton”-t az amerikai kollégáim körében, hivatalos helyzetekben, szerződéseken ékezet nélkül írom és - mivel az adott élethelyzetben angolul beszélek éppen - angolosan ejtem. (De sosem fordítom le a “-tin” végződésű angol megfelelőjére.) Az anyanyelvi beszélőknek így engem megszólítani természetesen semmiféle nehézséget nem okoz, létezik például a “carton” szó, ami majdnem ugyanaz a hangsor. Ami a japánokat illeti, ahogyan a “Peter”-ből lesz “pítaa”, a “Mark”-ból pedig “maakü”, ugyanúgy leszek én a számukra “maaton”, amivel alapvetően ki vagyok békülve. Párszor fordult csak elő, hogy bosszantani kezdett ennek a hangzása, és olyankor katakanákkal leírva gyorsan betanítottam a gyerekeknek egy “marüton”-szerű verziót, amin minden alkalommal halálosan jót szórakoztak. Nem győzték nevetgélve ismételni és ízlelgetni, hogy ez milyen furcsán hangzik, és azóta is minden létező alkalmat megragadnak, hogy megszólítsanak.

A “W” hibáztatható az egyik legelterjedtebb, félrehalláson alapuló hibáért. A betű angol neve “double u”, de a legtöbb tanítvány figyelmét - izgatott állapotban, az elhadart ábécé vége felé közeledve - elkerüli az a kis “jú” hangocska, és a betűt ezért csak úgy ejtik: “double”, vagyis “dabürü”. Nem alakul ki a felismerés, hogy itt egy másik betű megkettőzéséről van szó, talán azért sem, mert a “W” ránézésre nem annyira két “U”-ra, hanem két “V”-re hasonlít. (A különböző formájú, de eredetileg azonos hangzású “u” és “v” betűk régi felcserélhetősége még ma is felfedezhető olyan párok esetében, mint flower/flour, suede/Swede.) Következő lépés: ha a betű neve “daburu”, akkor adja magát az ötlet, hogy ezt a szót, ahol kedvünk tartja, ezzel a betűvel helyettesítsük. Ha egy játék megnyerésére kétszeres esélyed van, ha egy kétszer akkora sajtburgert lehet most kapni, olyankor látni azt, hogy “W-chance” és “W-size”.  

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

Népszerűség miatt beszüntetve

Vannak, akik úgy gondolják, jó védekezés az, ha a gyengeségünket a kirakatba tesszük. Az elképzelés a következő. Ha azonnal, önként, nyíltan beismerjük, hogy miben vagyunk rosszak, mitől rettegünk, mit szégyellünk, akkor senki nem vádol majd azzal, hogy rejtegetünk valamit, senki nem fog faggatózni, és - remélhetőleg - nem lesz olyan fájó, amikor valaki rámutat ezekre a dolgokra. Az ilyen viselkedés alapja a félelem. Az ember fél, hogy kiderül majd róla ez vagy az, ha X téma szóba kerül - ezért inkább szóba hozza ő maga. Van egy új kollégám, 26 éves amerikai srác. Ha új emberrel ismerkedik meg, a bemutatkozást követő tíz percben valahogy mindig sikerül közölnie, hogy még szűz. Csak azt nem lehet leleplezni, ami már eleve ismert tény.

 

Ennek a stratégiának sajátos verziója az, amikor egy hibát tudatosnak, szándékosnak, sőt egyenesen erénynek állítanak be. A könyv, ami megoldatlanul hagyja a történet végét, az író vallomása szerint a nyitottság esztétikai hatása miatt, miközben csak nem tudta kitalálni, hogyan varrja el a cselekmény szálait. A humorista, akinek nem ülnek a poénjai, és utólag erősködik, ez egy irónikus póz volt a részéről, a “gyenge stand-up” karikatúrája. Vagy az élelmiszergyártó cég, aki a szégyellnivaló tényt, hogy a termékeikben lévő hús se alakra, se ízre, se színre, se állagra nem hasonlít semmilyen húsféleségre, reklámfogásnak használja fel... és be is jön neki!

Tudom, hogy otthon is kapható egy-két Nissin instant leves, de a cég fő terméke a 45 éve piacra dobott Cup Noodle. Papírcsészés por-ramen és szárított tészta, rá a forró (vagy csak megmikrózott) víz, kész a 150 yenes vacsi. Nem ritkaság, hogy valaki minden nap ráfanyalodjon a Cup Noodle-re. A rossz anyagi helyzetben (vagy alacsony gasztronómiai igénnyel) élő szomszédaim ajtaja előtt tucatnyi összenyomott Nissin papírdoboz lapul az átlátszó szemeteszsákokban. (Szemét témáról bővebben itt.) A Nissin kreatív csapata az évek során sokféle ínycsiklandozó ízvilággal kísérletezett, de ezekben a legfőbb közös elem: a picike, világosbarna, gumiszerű kockák, amit a Cup Noodle hívei, ki nem érdemelt nagyvonalúsággal, csak “hús” néven emlegetnek. A gyanús, izgalmas darabkák pontos eredete ismeretlen, és valószínűleg mindenki (cég és fogyasztók) érdeke, hogy ez így is maradjon. 

Beceneve “nazo niku”. A “nazonazo” nagyjából “feladvány, rejtvény, találós kérdés”, a külföldiek körében a bevett szakkifejezés tehát “mystery meat”. El lehet képzelni vonzóbb reklámszöveget is, mint a “titkos eredetű hús”. Mégis, a 45. születésnapját ünneplő Nissin - egyfajta önironikus, paradox, perverz logikával - ezt választotta. A limitált példányszámban megjelenő speciális (feketeborsos-szójaszószos) kiadás hivatalos fantázianeve “mystery meat festival”, és a normál csomagolásban megszokott húsmennyiség tízszerese található benne.

Nekem már eddig is sok fejtörést és bosszankodást okozott az a sajátos japán üzleti modell, ami arról szó, hogy bizonyos termékekből szigorúan csak egy fix adagot készítenek, és ha azt a boltokban mind felvásárolták, akkor nekiállnak az újabb terméket kitalálni. Ha nagyon népszerű, és pár nap alatt elfogy? Ez van, túl hamar elkapkodták. Nem szabad megengedni, hogy az igény bármilyen befolyással legyen a kínálatra! Joghurtszerű üdítőital kampány: minden hónapban új kiadás, egy-egy ország ízvilágára fókuszálva. Hiába vették volna sokan még utána is, ha egyszer letelt az adott hónap, az aktuális kiadás mindenhonnan eltűnt. (Volt magyar verzió is, a tanítványaim hoztak az órámra, nem pálinkás, nem is pirospaprikás, hanem: hideg meggyleves ízű. A címkén Hollókő-gyanús házak és nénik.) Nem volt tehát nagy meglepetés, hogy amikor az eredetileg 3 hónapra elegendőnek gondolt “mystery meat” levesek 5 nap alatt mindenhonnan elfogytak, a cégnek egyetlen reakciója volt - a bocsánatkérés.  

Aberrált ízlésvilág? Eltorzult étrend? Nem tudom, mi lehet a közös jellemzője az emberek azon csoportjának, akik önszántukból újra és újra Nissin leveseket vacsoráznak, és közben őszintén azt merik állítani, hogy a pszeudo-sertés darabkák finomak. Csak annyit tudok biztosan kijelenteni, hogy ennek a csoportnak én is a tagja vagyok. 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

Best of japán tanítványok (5. rész)

Öt emlékezetes jelenet az óráimról.


1)    Tizenhét éves lány, most érettségizne majd le, ha lenne itt érettségi. A gimnázium embertelen terhei alatt megtört, fásult, estére már végleg kimerült kortársaival ellentétben ő csupa lelkesedés és optimista vidámság. Minden héten csak úgy árad belőle a pozitív életerő, és nem ritka az, hogy az óránk után kevésbé érzem magam fáradtnak, mint előtte. Viszont kreatívnak már nehezen lehetne őt nevezni, sőt egyenesen fantáziátlannak is mondhatnám, vagy - ez talán a legobjektívabb - egyszerűnek. Az is lehetséges, hogy ez a tulajdonság egy szükséges alapfeltétele az előbb leírt személyiségnek. De azért vannak elvétve jó pillanatai, amikor felcsillan a remény:

Erős jelzőket tanítok neki, hogy a szóbeli nyelvvizgán majd választékosabban fejezhesse ki magát. “Big” helyett “enormous”, “scary” helyett “frightening”, “tiring” helyett “exhausting”, “good” helyett “amazing”, ilyesmi, és mindegyikre kell is egy-egy példát mondania. A bálna hatalmas, a Sadako rémísztő, a tenisz-klub kimerítő, és... Mi elképesztő? Semmi nem jut eszébe. Várok 1-2 percet. Esetleg valamilyen film, vagy előadó? Nem, nem, sóhajtozik, ő annyira nem rajong semmiért, hogy azt “amazing”-nek nevezze. Nagyon kínlódik, próbálok segíteni:

"Amikor tavaly a barátnőid a szülinapodra elvittek Disney Landbe, az például elképesztő volt, nem?"
Ő (japánul): "Erre meg honnan emlékszik?" Angolul: "Igen, a Disney Land elképesztő!!" Jön a sok yaaay, fülig érő mosoly, diadalmasan rázza az öklét a levegőben, nagyon örül, hogy végre megoldotta a feladatot. Sajnos rossz hírt kell vele közölnöm:
Én: "De ezt én mondtam, nem te. Saját választ, légyszíves."
Ő: "..." (Fél perc csönd, töprengés.)
Én: "Na, gyerünk! Amikor elvesztetted az iphone-od a vonaton, de valaki visszaküldte? Az például elképesztő! Amikor még elsős voltál és Ausztráliába mentetek osztálykirándulásra, az elképesztő volt! Amikor...”
Ő: “Ah! OK! I know: Marton’s memory is amazing.”

2)     Talán a legviccesebb tanítványom valaha, rövidhajú, fiús, vagány kislány. 7 éves és 10 éves kora közt tanítottam, minden héten, és ezalatt a három év alatt egy olyan óránk se volt, hogy valamivel meg ne nevettetett volna. Két összetolt íróasztalt ülünk körbe az ő óráján (négyfős csoport), és ő ül a legtávolabb tőlem. Néha hirtelen felteszek váratlan kérdéseket, és aki először válaszol (helyesen), nyer egy matricát. (Így garantáltan mindig odafigyelnek rám.) Lévén a legokosabb gyerek a csoportban, valószínűleg mindig ő nyerne, de ezzel nem elégszik meg, biztosra akar menni: A kérdés hallatán rendszerint felugrik, és a levegőben vízszintesen előreveti magát, rá hassal az íróasztalra, amin így az én irányomba csúszik tovább, miközben a helyes választ üvölti, és ugyanakkor a széttárt karjaival próbálja a többiek száját befogni. Ugyanígy jár el, amikor a hirtelen felmutatott kártyákon lévő állatok nevét kell bekiáltani, vagy bármilyen más játék során: a szavainak úgy próbál nyomatékot adni, hogy ráveti magát az asztalra.

Évente kétszer tart a cégem úgynevezett “parents week”-et, amikor a gyerekek szülei beülhetnek az órámra. (Miután végignézték, írásos értékelést kell készíteniük, mennyire végeztem jól a munkámat, ezt az iskoláim továbbküldik a cégvezetőnek, aki ezek alapján közzétesz egy listát, az összes itt dolgozó tanárt rangsorolva.) Az anyukák ott ülnek a sarokban, és jegyzetelgetnek, teljes a csend, mert a gyerekeknek épp a munkafüzetben kell kitölteniük egy oldalt. Fel vagyok rá készülve, hogy szokás szerint az “asztalonfetrengő” kislány mindenkinél sokkal gyorsabb lesz, de most mégsem ő az első, nem is a második, sőt még a harmadik sem. Mindenki más befejezte, ő még mindig a munkafüzete fölé görnyedve ül. Próbálnék súgni neki, de nem látom, hol tart, eltakarja a karjával a lapot is, az arcát is. Végül megfogom a kezét, odébb húzom, hogy lássam, miket írt, és akkor észreveszem, hogy a pulcsija ujja csurom víz. Végig abba törölgette a könnyeit. Már valószínűleg 4-5 perce sírhat titokban. Az anyuka előtti megfelelni akarás, a stressz, a helyes válasz, ami mindig rögtön eszébe jutna, de persze pont ma nem, a szégyen, ami miatt nem mert nyilvánosan megkérni, hogy segítsek... Még alig volt időm felfogni, mi történt, amikor hirtelen egy zseb-törölköző vágódik a kislány arcába, a terem sarkából lett odahajítva, egy dühös hang kíséretében: “ezt azonnal abbahagyod és megtörlöd az orrod!”

3)     Tíz éves kislány, az előbb említett "asztalonfetrengő" csoporttársa és legjobb barátnője. Japán gyerekben még az is ritka, ha valaki nem NAGYON sovány, ha épp csak vaskosabb egy picit, de az a szintű duciság, amit ez a kislány megvalósít, egy extrém kivétel. Telt arc, vastag nyak, masszív végtagok, gömbölyded még a kézfeje és az ujjai is, és megfigyelhető rajta két vonás, ami szerintem a nagyobb darab emberek, férfiak és nők, jellemzője: a kisímult szép arc és a jókedv. Nemrég a (hasonló testalkatú) anyukájával közös fogyókúrába kezdtek - igaz, egy hónap erejéig mindössze - és megfogadták, ha be tudják tartani a diétát, a hónap leteltével a helyi cukrászdában fogják ezt megünnepelni, ahol befizetnek a 60 perces “all-you-can-eat” tortaevésre.

Az angolórámon a négyfős csoport tartalmaz egy igazi agresszív kisfiút is, aki időnként megpróbálja kicsúfolni ezt a lányt, a tízévesek sajátos kegyetlenségével, de pár másodperc múlva már csöndben és megszeppenve ül a helyén, mert az “asztalonfetrengő” kislány habozás nélkül és remek angolsággal ordítja le a fejét: “SHUT UP!!”

  
Az duci kislány háziját javítom ki először, és megengedem neki, hogy amíg a többiekével elkészülök, addig a táblára rajzolgasson. 1-2 perc elteltével minden házi kijavítva, és kérem, hogy tegye le a filctollat. "No", mondja és rajzol tovább. Mindig nagyon higgadtan, szelíden és udvariasan beszélek a gyerekekkel, aminek az az előnye, hogy az akár csak egy árnyalatnyit is szigorúbb hang - ha ehhez kell folyamodnom - a szokatlansága miatt rémísztően hat rájuk. "Elég volt, ülj vissza a helyedre." A kislány válasza ismét tömör és világos: "No". Átnyúlok előtte, és kiveszem a kezéből a tollat, illetve hát ez volt a szándékom, de ebből végül semmi se lett. Egy szempillantás alatt szembefordul velem, és a hatalmas pocakját minden erejéből nekem lódítja, én pedig ettől az - erő és technika szempontjából teljesen váratlan - támadástól megtántorodok és hirtelen egy méterrel odébb találom magam. Ránézek, őszinte döbbenettel, minden erőmmel szigorúságot erőltetve az arcvonásaimra, és elnyomva a feltörni akaró röhögést. Két hüvelykujjával saját magára mutat, és annyit mond: “I’m a dangerous girl!”

4)     Negyvenkörüli nő, kétgyerekes anyuka, művelt, tájékozott. A saját életéről nem szeret sokat nyilatkozni, de az ismerőseit előszeretettel tárgyalja ki az óráinkon. 

"A barátnőmnek nagyon nehéz mostanában, annyi ételt megkíván hirtelen, de vigyáznia kell a kilókkal."
"Fogyókúrázik?"
"Hát az orvos mondta neki. Meg van szabva, mennyit szabad híznia."
"Tényleg? Ez furcsa. Miért szól bele az orvos? Magas vérnyomás vagy ilyesmi?"
"Ja, nem, semmi baja, csak terhes."
"...terhes?"
"Igen. És nagyon gyorsan hízik."
"Várj. Az orvos megszabta a terhes barátnődnek, hogy mennyit hízhat?"
"Persze. Minden orvos megszabja minden terhes nőnek."
"Hát talán itt igen, de én otthon ilyenről még nem hallottam. Én úgy gondolnám, egyen, amit jól esik. Ha fagyit akar reggelizni, reggelizzen fagyit."
"Úúúristen, na fagyit azt semmiképp nem szabad, az nagyon hízlaló."
"Aha. És mégis, hány kilót szabad felszedni a terhesség alatt?" 
"Hát az a nő eredeti testalkatától függ, természetesen nem mindenkinek kell szigorúan visszafognia magát. Egy soványabb nőnek általában öt kilót szabad hízni, de aki kicsit kövérebb, az felszedhet akár tízet is."
"Ne haragudj, de... Miért? Miért kell ezt korlátozni?"
"Két oka is van. Egyrészt így könnyebb lesz a szülés után visszafogyni, és hamar újra csinos lehet a kismama. De leginkább azért, hogy ne legyen túl megterhelő a szülés. Ha sokat eszik az anyuka, a gyerek is nagyobb lesz, akár 3000-3500 gramm is, és az ilyen nagy gyereket nehezebb megszülni."

(Megjegyzés: A fenti beszélgetést követő pár napban minden felnőtt női tanítványomnál rákérdeztem erre, és mindegyiktől pontosan ugyanezt hallottam.)


5)     Harmincöt-negyven közötti sikeres üzletember, nős, friss apuka. Folyékony angoltudás, nyitott-közlékeny személyiség, sajátos látásmód. Ennek a három tényezőnek köszönhetően mindig gyorsan elszáll a félórás conversation lesson. Nem tetszett neki az új Godzilla film.

"Moziban nézted?"
"Persze. Még nem lehet kikölcsönözni."
"Ja, igen, csak gondoltam talán letöltötted."
"Természetesen nem. Mi japánok nem töltünk le soha semmit. Az mp3 zenéket is megvesszük." (Tényleg így van.)
"Értem. Valószínűleg, mert mindenki nagyon tiszteletben tartja a szabályokat."
"He? Nem, nem, csak senki nem tudja, hogyan kell letölteni. Ha valaki megtanítana, én letöltenék bizonyos filmeket."
"A kedvenc mozifilmjeidet?"
"Nem, nem, olyasmi nem annyira érdekel, szerintem nem érdemes megtartani őket. Egyetlen dolog van, ami jó lenne, ha meglenne letöltve, a pornóvideók."
"Komolyan?"
"Igen, igen, az fontos."
"Bocs, de szerintem, ha van egyvalami, amit tényleg nem érdemes letölteni, az a pornó. Tele van az internet videókkal, miért nem nézed meg csak ott, akár egy másik klippet minden alkalommal?"
"Nekem ez fontos lenne. Jó érzés lenne tudni, hogy megvan. De hát, úgyis mindegy, nincsen otthon egy privát szobám, ahol élvezhetném."
"A feleséged nem nézné jó szemmel?"
"Nem tehetem meg. Megesküdtem neki."
"Mire?"
"Megesküdtem a feleségemnek, hogy az összes libidómat megőrzöm neki, nem pazarolhatom másra a szexuális energiát."


Végül egy fotó, pár évvel ezelőttről. Akkor, a kollégáimmal együtt, éppen vidéki általános iskolákba mentünk tanítani, angolnyelvű játékokat játszani a gyerekekkel. 1 tanár - 1 évfolyam. (Minden évfolyamban csak egy osztály volt, átlag 6-7 diákkal.) Mindegyikük feladatul kapta, hogy üdvözlőkártyát készítsen a tanárjának, és azt köszönéskor átadja. A kártyának tartalmaznia kell: 1) A nevedet angolul és japánul. 2) Egy rövid bemutatkozó szöveget. 3) A jövőbeli terveidet. 4) Japán-vonatkozású rajzokat. 

Az előző gyűjtemények megtalálhatóak itt: best of 1 , best of 2 , best of 3 , best of 4 .

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

Ezt nem kéne

Az egyik oldal részéről: Miért kell mindent olyan körülményesen és határozatlanul megfogalmazni? Miért kell mindenhol (az iskolában, a kocsmában, az öltözőfülkében) levenni a cipőt? Miért kell két csepp eső miatt azonnal kinyitni az ernyőt?

A másik oldal részéről: Hogy lehet olyan durván és nyersen a szemébe mondani valakinek a véleményed? Hogy lehet koszos cipővel bemenni akárhova? Hogy lehet esőben ernyő nélkül sétálni?

A japán szokások, amin a külföldiek rendszerint megdöbbennek, épp olyan kevéssé meglepőek, mint a külföldi szokások, amin a japánok rendszerint megdöbbennek. Két nagy adag, általános, tipikus reakció, és én nem gondoltam, hogy a kettő közül bármelyikről érdemes hosszabban írni. Sokkal érdekesebbnek tűnt a kérdés, mik azok a japán szokások, amik a japánokat kiborítják? Ami lejjeb olvasható, azok nem az én megfigyeléseim, hanem csupa olyasmi (személyes élmény, privát bosszankodás), amiről tanítványok (a sajátjaim, illetve a kollégáim tanítványai) beszéltek, amikor az volt a kérdés: mi zavar téged legjobban a mai Japánban? Én csupán a fogalmazás stílusát, a szóhasználatot változtattam meg némileg, a tartalom érintetlen.  


1) Amikor két japán összekerül egy olyan szituációban, ahol mindketten ugyanazt a tevékenységet űzik, azonnal versenyezni kezdenek. Ki tudd több krumplit megpucolni X perc alatt, ki tudja gyorsabban összehajtogatni és borítékba rakni a számlákat, ki tudja a legtökéletesebb eredményt, a leghatékonyabb munkát produkálni. A fiatal japán nők szerint ez a jelenség különösen látványos a fiatal japán nők körében. De például egy férfi tanítvány szerint, a haverokkal való golfozást, teniszezést, billiárdozást helyesen legfeljebb szabadidős tevékenységnek lehetne nevezni, de kikapcsolódásnak már semmiképp. Miért? Mert az ösztönös és kényszeres kompetitív szellem oda is belopózik és megmérgezi a jó hangulatot. Nem lehet közösen űzni egy sportot anélkül, hogy azt minden résztvevő megmérettetésnek ne érezné.

A megfelelési kényszer terhével a vállán, mindenki próbál mindenben a legjobb lenni, és a való világban egy ilyen hozzáállás egyetlen konkrét eredményhez vezethet, a sorozatos kudarcélményhez. A jelenség pszichés háttere szépen kirajzolódik egy régi japán dal szövegében, ami arról szól: hiába borítja a rétet többszáz gyönyörű virág, ezek közül csak egy lehet a leggyönyörűbb. Mindennek a fényében talán könnyebben érthetővé válik, miért olyan népszerű időtöltés az alvás: abban végre egyedül lehet az ember, rivalizálás nélkül. (Ezt minden vicc nélkül. A tanítványaim kétharmada az alvást említi elsőként, amikor a kedvenc hobbijukról kérdezem őket. A maradék egyharmad nagyrésze pedig az okostelefonos játékokat - “szmahó gémü” - ami talán szintén a fenti okoknak köszönheti a vonzerejét.)

2) A japán ember addig nem mer egyedül, önállóan csinálni valamit, amíg garantáltan szakképzett forrásból (tehát olyan embertől, aki azt állítja, ért hozzá) pontos instrukciókat nem kapott. Ahol az extrém tekintélytisztelet találkozik extrém önbizalomhiánnyal, ott (itt) két különös viselkedés alakul ki. Egyrészt, az ember a saját spontán, intuitív megérzéseire a leghétköznapibb dolgokban sem mer hagyatkozni. Másrészt, a hitelesnek vélt forrásnak bármit elhisz, és ahhoz kőkeményen tartja magát. A tanítvány legbizarrabb példája: feltűnt-e már, hogy itt soha sehol nem látni nyújtózkodó embert (hiába riadnak fel minden állomáson a vonaton szunyókálók), viszont nagyon gyakran látni olyat, aki nyújt! Ennek az oka, hogy az izomnyújtás komoly, bonyolult, veszélyes dolog, nem lehet csak úgy hasraütésszerűen űzni, ahogy nekem jól esik, honnan tudhatná a laikus átlagember, mi a megfelelő módja?! Erre specializálódott szakembereket kell megkeresni (például a “dokuta szutoreccsi” névre keresztelt intézményekben), ahol pártízezer yenért Dr. Stretch megtanítja az izomnyújtás helyes és precíz módját. Ezeket aztán már bátran - és egyértelmű büszkeséggel - végzik a vonatra váró utasok a peronon. 

Amikor nemrég egy VR-kiállításon voltam (3D-s Björk klipekbe lehetett belépni és a videó virtuális valóságában körbenézni), egyetlen japán látogató se vette fel a fejhallgatót és a headset-et, amíg a személyzet el nem magyarázta, melyiket hogyan kell a füledre, orrodra helyezni. A vécében pedig szemtanúja voltam, ahogy a jóember csak az instrukciók elolvasása után, az előírt mozdulatokat szigorúan betartva szárította meg a kezét. 

A tanítvány úgy érezte, ez a hozzáállás az, ami végülis indirekt módon mindkét örömforrásától (golfozás és táncolás) megfosztotta. A haverjai kinézték és megszólták, amikor golf-napszemüveg helyett síma napszemüvegben ment játszani. Talán nem veszi komolyan a sportot? A táncórán pedig mindenki más megutálta, amiért neki jobban ment, és az oktató sokszor megdícsérte.


3)Hat éves kortól nincsen olyan élménye a japán fiatalnak, hogy “ez most így jó”. Nem ismeri azt, amikor úgy érzed, “a dolgok a helyükre kerültek, most stimmel minden, fellélegezhetek, ehhez hozzátennem mást már nem kell”. 

Az általános iskolába kerüléstől fogva a gyerek kihívások sorozatában él. A teljes fellélegzés az egyetemre való felvétellel jön majd el. De addig: amint el lett végezve az aktuális sport-, tanulmányi-, családi-feladat, azonnal ott a soron következő, majd az azután következő. Az iskolai dolgozatok hete véget ért, de jövő hónapban jön a kanji-teszt, aztán a zongora-fellépés, a teniszbajnokság, a karate-vizsga, ezt követi a nyelvvizsga, a felvételi előkészítő, és már itt is van az újabb iskolai dolgozat. Végül ugyan mindent elvégez, amit kell, de úgy, hogy közben egyszer sem érezheti, “elvégeztem mindent, amit kellett”. Ami a nyári és a téli szüneteket illeti, azoknak nem a kezdete, hanem a vége jelent fellélegzést a gyerekeknek. A “juku” (extra, privát, fizetős korrepetációs iskola) órarendje a diákok szabadidejéhez igazodik, tehát tanítási napokon csak délután van, a vakáció alatt pedig reggeltől estig. Ráadásul itt nincsenek szünetek, nincsenek ott a haverok, nincs lazítás-dumcsizás, órán alvás. A tanítványok alig várják, hogy vége legyen a szünetnek, és minden visszatérjen a normális derékfájásba. 

4) Az osztályterem és az iskola takarítását a diákok (és egyes speciális napokon a szülők) végzik. A baj természetesen nem az, hogy a gyerekeket rászoktatják a környezetük tisztántartására, ennek a hasznossága és jótékony hatása világos, és senki nem kételkedik benne. A baj az, hogy az iskolák szerint a takarítás kérdése ezzel el is van intézve, takarítókra így már semmi szükség. Az utolsó órát követő közös söprögetés lehetne hasznos, érdekes, jópofa foglalkozás, és ezzel semmilyen szinten nem ütközne, hogy utána délután olyan emberek, akiknek ez a foglalkozása, szakképzett módon jó alaposan végigpucoljanak padlót, vécét, ablakot, mindent, amihez a gyerekek - legyenek mégoly eltökéltek is - nem értenek. De nem így történik. Az ötlet odáig terjed, hogy rájuk van szólva, takarítsanak, de senki se magyarázza el, pontosan hogyan is kéne ezt csinálni. De ha el is magyarázná, erősebb vegyszereket akkor sem használhatnak. De ha használhatnának is, a legtöbb túl fáradt hozzá, hogy rendes munkát végezzen. Ezért is kell időnként a szülőknek szabadnapot kivenni a munkahelyükön, és bemenni, hogy “tisztaság-nap” vagy “takarítás-fesztivál” fantázianevekkel ellátott események keretében gyakorlatilag ingyen munkát végezzenek a sulinak. 

5) Okuizome. A száznapos kort elérő csecsemő ünneplése. Az általam tanított friss apukák ellenszenvének rendkívül prózai oka van. Rengeteg pénzbe kerül az esemény, és nem látják, miért is olyan fontos. Ez az első igazi, kiadós étkezés, amiben a gyerek résztvesz, bár emlékezni biztos nem fog rá. Négy vagy öt fogásos vacsora, ami garantálja, hogy késöbb sem fog soha éhezni, egész életében. Erre a célra megvásárolt különleges okuizome edény-szettben kell tálalni, amit utána többet nem használnak. A különféle “washoku” (japán konyha) ínyencségek mellé egy nagy követ is kell tálalni. A kőbe harapás garantálja, hogy erős fogai lesznek a gyereknek.

Mindebből (ételek és kő) az ünnepelt természetesen egy falatot sem eszik, aminek az az oka, hogy kibaszottul csak 100 napja született. Ennek ellenére a családnak el kell játszania a vacsorázást, és úgy tenni, minta a csecsemő is enne mindenből. A tanítványom, aki szívesen beszüntetné ezt a szokást, részben azért is lehetett annyira kiborulva, mert az ő esetében ez egybeesett a kisfia első fiú-fesztiváljával, amikoris a hagyomány szerint a bébit egy fotó kedvéért aprócska, díszes szamuráj-felszerelésbe kell öltöztetni, amit épp pár napja volt kénytelen (nagyszülők nyomására) 200 ezer yenért (félmillió forint) megvásárolni.   

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

Sehol máshol! (2)

Összesöpörtem néhány szituáció-morzsát. Úgy érzem, annak ellenére, hogy töredékek, mindegyikből kibontható valami nagyon itteni. Egy meghatározhatatlan, keserédes, intenzív, bizarr és összetéveszthetetlenül japán pillanat. Vagy, ahogy ezt magyarul mondjuk: fíling.  

1) Szűk kis utcán sétálok hazafele éjjel, abban városrészben, ami a tanítványaim szerint messzire elkerülendő, mert a legveszélyesebb környék errefelé. (Amikor hangot adok a kételkedésemnek, mondván, hogy én soha semmilyen incidensnek nem voltam itt szemtanúja, a tanítványok általában ragaszkodnak a véleményükhöz, és meg is indokolják: “Ezen a környéken csak az elmúlt egy évben több, mint 10 zsebtolvajlás történt!”) Az utca végén lévő izakaya (kocsma) ajtaja kicsapódik. Kirángatja, lökdösi egymást két ember a bejárat elé, ott folytatják a verekedést, az ütések ügyetlenségéből ítélve már igencsak részegen. Utánuk a haverjaik, fele ennek szurkol, fele annak. Elállják az utamat, de úgy döntök - lustaság és kíváncsiság áll emögött - nem kerülök semerre, megpróbálok a legrövidebb úton, egyenesen átmenni köztük, keresztül az egyre fokozódó verekedésen. Akkor vesznek észre, amikor már csak pár méterre vagyok tőlük, és rögtön többen is ordibálni kezdenek a verekedőkkel, “jön valaki, hé, itt egy gai-jin”. Azok erre teljesen egyszerre állnak le, engedik el egymást és húzódnak az utca két oldalára, hogy átmehessek középen. Odabiccentek, visszabiccentenek, valahonnan a sötétből még egy félszeg “haró” (hello) is hallható. Nem fordulok hátra, de amint pár lépéssel odébb érek, a kiáltozásból tudom, hogy újra egymásnak estek.  


2) Bokrokkal sűrűn benőtt, nagy park a Narita nevű városban, a híres templom közelében. Éjjelre se zárják le, itt átvágva sokan rövidebb úton tudnak hazafele menni a közeli lakótelep irányába. Tavaly megerőszakoltak itt egy fiatal lányt. Aztán pár hónapra rá mégegyet, és most nemrég egy harmadikat is. Mivel a legtöbben a szégyenérzet miatt sosem jelentik az ilyesmit a rendőrségen, annyit biztosan feltételezni lehet, hogy ennél több áldozat volt, akik azóta is titkolják. De a harmadik eset után a rendőrségnek elege lett, és eldöntötték, ezt mostmár nem lehet annyiban hagyni. A kezükbe is vették az irányítást. Kimentek a parkba és több jól látható helyre is kirakták a táblát: "Vigyázat, a parkban gyakran nemi erőszakot követnek el!" 
(Mellesleg, ugyanez a fajta "tessék óvatosnak lenni" tábla a megoldás azokon az alacsony óceánközeli területeken is, ahol cunami-veszély van.)

3) Jövök kifele a metróból. Fekszik keresztbe egy kábel a földön, mindenkinek át kell rajta lépni. Mellette áll egy metró-alkalmazott, műanyagtölcsérbe beszél: "Tessék vigyázni, ne tessék megbotolni a kábelben! Tessék vigyázni, ne tessék megbotolni a kábelben." Fent a falon a digitális kijelző mutatja, erről a peronról Kelet-Tokióba indulnak a metrók. A kijelző aljáról celluxszal odaragasztott A3-as papír lóg le, rajta filctollal a felirat "a metrók innen Kelet-Tokióba mennek, NEM PEDIG Nyugat-Tokióba." Alatta, egyenes háttal, pislogás nélkül, szoborszerűen áll egy másik alkalmazott szintén tölcsérrel, amibe orvosi maszkon keresztül mondja bele: "Nyugat-Tokióba nem innen indulnak a metrók, hanem a másik oldalról." Csak néha-néha hagyja abba, épp csak annyi időre, amíg egy utas megkérdezi tőle, honnan mennek a metrók Kelet-Tokióba?


4) Kinek jutna eszébe úgy menni koncertre, hogy beöltözik a kedvenc tagjának az együttesből? Kinek jutna eszébe úgy vacsorázni rákot egy étteremben, hogy ehhez kis, vörös, plüss ollókat tesz a fejére? Kinek jutna eszébe ráírni a hangversenyteremben tartandó (Tim Burton filmzenékre épülő) nagyzenekari koncert plakátjára: "otthon ne felejtsd a jelmezed, gyere a koncertre kedvenc szereplődnek öltözve"? Nem válaszolom meg, mert mindenki pontosan tudja, hogy kinek. Aki látta a múlt héten a szuzukai futamot, annak például feltűnhetett a sok formaegyes versenyautónak öltözött Honda-drukker. De a fenti, talán könnyed/szórakoztató példáknál nekem sokkal megszokhatatlanabb, amikor a magasművészet kapcsán, múzeumokban folyik ugyanez. Az még hagyján, hogy a Warhol kiállításon a múzeum boltjában konkrétan igazi Campbell konzervleveseket árulnak. De - javítson ki kommentben, aki szerint tévedek - én nem tudom elképzelni, hogy bármely más országban, a Magritte kiállításon dolgozó múzeumi alkalmazottaknak olyan egyen fekete kabátba és keménykalapba kelljen öltöznie, amilyet a férfiak viselnek a festő híres - három holdas - képén. Ezek után, gondolom, az evidens, hogy Dalí kiállítás nem képzelhető el kötelező műbajusz nélkül.  

5) Önkiszolgáló pénztár a ruhaboltban. A vevőnek nincs más dolga, mint eltávolítani a vállfákat, mielőtt behajigálja az összes megvásárolni kívánt holmit ebbe a kis szekrénybe. A masina egy pillanat alatt megtalálja a cédulákat, leolvassa a vonalkódokat, összeadja az árakat, és nem panaszkodik, ha csak nagy pénzzel tudsz fizetni, bármikor bármiből visszaad. Nem rossz, de nagyon várom az újgenerációs verziót, ami - reményeim szerint - a fizetés után már szépen összehajtogatva adja majd ki a ruhákat. 

Ha ez nem volt elég, az előző öt morzsa megtalálható itt.

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább