maji-de

blogavatar

Öt éve Japánban. Történnek dolgok. Elmesélek párat.

Like!

Legfrissebb bejegyzések

Utolsó kommentek

A sóganáj-probléma

Körkép. A vasútállomás kijáratánál buddhista szerzetes, adományokat gyűjt, senki nem ad neki. Hallani néha, hogy átlagemberek szerzetesi álruhába öltözve koldulnak. Megállok a pirosnál. Előttem a kimonós nő táncórára mehet éppen, youtube-on néz oktatóvideót, a kézfejével gyakorolja kicsiben a mozdulatokat. Az úttesten a becippzárazható ajtós, nagyjából 1m x 1m x 1m méretű autó. A járda szélén minden kis oszlopon jókora földimogyoró-szobor. Minden prefektúra híres valamilyen ételről (és madárról, és virágról, és figuráról, és édességről), ez a Chiba speciel a mogyorójáról. A sarkon mintha átlagos lakóház lenne, 3-4 emeletes, pici lakások, valójában mindegyik tele kibérelhető üvegkoporsókkal, pár órás alvásra. Más néven kapszula-hotel. Ezt valamikor kipróbálom. De most megyek dolgozni, ránézek az órámra. 

Még van 30-40 percem. “Van a közelben kávézó?” kérdezem a nénit az utcán, aki csak int, hogy kövessem, és - olyan iramban, amit nehéz tartanom - elindul egy kis utcán befele. Két sarkot lesétál, én utána, megáll, utolérem, rámutat egy ajtóra, meg is böki, és rám kiált “this!”. Beülök ide egy kicsit, egy kávé mellett blogot írni. Amerikai-finn-japán egyveleg a pulton: a hét törpe, a múminok, az integető macska. Maradandó multikultúrális élmény, de talán nem annyira, mint a wc-hez vezető előtér/várakozó szoba dekorációjának stílusa. Ennek adekvát jellemzéséhez le kell nyúlnom egy sok évvel ezelőtt, Budapesten hallott kis gyöngyszemet. Az illető (gondolom) egyszerre akarhatta kifejezni a “régies” és az “ízléses” szavak jelentését, és így születhetett meg a: “GUSZTIKUS!” 

Egy olvasó nemrég elküldött egy képet, simple everyday Japanese expressions, közte “maji-de”. Elgondolkoztatott. Először, hogy: milyen kifejezéseket tanultam meg itt az első hetekben. Másodszor: azok közül, amit én ismerek, milyen kifejezéseket használ az átlag japán a leggyakrabban. Harmadszor: azok közül, amit ismerek, és sokat használják, mi zavar a legjobban. Valószínűleg minden nap valami más, de amiből jelenleg éppen elegem van, az a しょうがない, angolul fonetikusan leírva “shouganai”, magyarul fonetikusan leírva “sóganáj”. Jelentése “nincs mit tenni”, és éppen azzal van bajom, hogy a sóganáj-szituációk felében igenis lenne mit tenni. Idő előtt feladni, tehetetlen áldozatként viselkedni, megoldhatatlannak beállítani a megoldhatót, egyszóval túl gyorsan és könnyen rántani elő a zsebedből egy sóganájt, ez - az én személyes élményeim alapján - egy létező japán hajlam. Három angolórai helyzet, három tanítvány, az elmúlt hetekből, ami hirtelen beugrik. Arra is jó példák, hogyan veti le a japán a zárkózott, érzelemmentes, hivatalos maszkot, amikor egy külföldivel beszélget a négy fal között. 
   

1) 

Ritka jelenség: egy szemmel láthatóan a “fiatal japán lány” karakter kialakult és bevett ismertetőjegyeivel szándékosan szembemenő, feltűnően nem-sztenderd 23 éves játéktermi alkalmazott. Nem szoknya, hanem farmernadrág. Nem bézs blúz, hanem fekete póló. A csuklóján nem gyögykarkötő, hanem bőrszíjak. Nem visszafogott formavilágú tűsarkú, hanem agyonhasznált bakancs. Nem szelíden hullámos tincsek, hanem rövid, kócos, oldalt felnyírt. Nem mesterségesen magasított, vékonyított hang, hanem soksok cigitől (és, ahogy váratlan őszinteséggel félvállról megemlíti, spanglitól) rekedt hang. Ránézésre, illetve késöbb a sztorik alapján is, olyan társadalmi rétegből jön, amit egyesek úgy írnának le, mint “lecsúszott” vagy “alvilágközeli”. 

“Hogy vagy ma?”

“Jaj, nagyon fáradtan.”

“Hogyhogy? Nem azt mondtad, hogy se tegnap, se ma nem dolgozol?”

“Igen, de tegnap meglátogattam a volt osztálytársamat, és az nagyon fárasztó volt. Kicsi babája van, akivel állandóan foglalkozni kell.”

“Volt osztálytársad? Akkor ő is még csak 23 éves...?”

“Igen. Nagyon nem akart még egy gyereket, de ez van, sóganáj. Csak ugye ez nagyon sok pénz...”

“Várj, várj. Még egy gyereket? Van másik is?”

“Igen, az előző férjétől. De az a gyerek már 3 éves. Csak nehéz egyedül nevelni.”

“Akkor elvált? És mi a helyzet a második gyerek apjával? Bocs, de nem értem...”

“Nem vált el, csak a férje elköltözött. A férfi sem akart gyereket, de aztán mégis lett, és hamar kiderült, ez mennyi bonyodalom, úgyhogy elköltözött. Nem tudni róla semmit. Megkérte a barátnőm, hogy küldjön néha kis pénzt, de nem válaszol, sóganáj. Aztán lett egy új barátja, tőle van ez az új kisbaba.”

“Akkor most legalább van egy férfi, aki tud neki anyagilag segíteni...”

“Hát sajnos nem, mert a barátjának meg nagyon drága hobbija van, szereti a sportautókat. Mindig új alkatrészekre költi a pénzét, úgyhogy aztán már nem marad.” (Valamit mond japánul, nem értem, előveszi a szótárát, keresgél, megtalálja, elém rakja: “irresponsible”)

“Ez jó kifejezés, de túl gyenge. Te találkoztál valaha a volt férjjel, vagy ezzel az új baráttal?”

“Nem, dehogy, nem is akarok, nagyon ijesztőek. A barátnőm is fél tőlük, a második gyerek apja például nemrég ordibálva leszidta szegényt az utcán. Jó, mondjuk nem teljesen ok nélkül. A barátnőm hozzáért a sportkocsi ablakához, és ottmaradt az ujjlenyomata.”
  
2)

Öt felnőtt tanítványból álló csoport. A legfiatalabbik, huszonéves, minden héten elkésik. Most is már túl vagyunk a bevezető beszélgetésen, amikor leszegett fejjel besomfordál. Abszolút kezdő, alacsony, izgulós, pánikra hajlamos lány. A hozzám legközelebb eső székre ül le, látom, hogy a jegyzetfüzetének a lapjai tele vannak írva otthon szótárból kikeresett szavakkal. “Osztálytalálkozó”, “viszonzatlan”, “remény”. 

“Jó hétvégéd volt?” Kérdezem.

“Nem. Nagyon nem!” Mondja, kacagva, a többiek felé, mintha mutatni akarná, hogy azért nem kell megijedni, semmi komoly.

“Megkérdezhetem, hogy miért?”

“Tízéves osztálytalálkozó.” Gyorsan megkérdezi japánul a többi, magasabb szinten tudó tanítványt, hogy jól mondta-e a szavakat. “Nagyon rossz.” Mondja nekem angolul, aztán megint a többiekhez fordul, “tényleg nagyon rossz volt” mondja nekik japánul. Mintha folyton félbe akarná szakítani a történetét, és elvenni (elrejteni) a súlyát. 

“Mi történt? Nem szereted a volt osztálytársaidat?”

“Az első szerelmem. Az egyetlen szerelmem. Gimnáziumban. Végig.” Nagyot nevet, a két kezével kis szívet formáz, ezzel adva nyomatékot a szavainak. Itt már észre lehetett volna venni, hogy ha ennyire komikusnak beállítva, félvállról adja elő ezt a helyzetet, az csak azt jelentheti, hogy nagyon sokat jelent a számára.

“Találkoztál a sráccal, aki a barátod volt gimnáziumban?”  

“Nem barát. Csak szerelem. Remény. De semmi.”

“Nem is tudta? Nem próbálkoztál, hogy legyen ebből valami?”

“Neem, neem! Vártam, hogy megszólít, de nem. Sóganáj. Most osztálytalálkozó. Remény. De már megházasodott, az ujján... Jaj... Jaj NE!” Amikor így hirtelen felkiált, először azt hiszem, most jött rá, hogy otthon felejtette a pénztárcáját, vagy nyitva hagyta a gázt, vagy megfájdult valamije. Ehelyett, minden előzetes figyelmeztető jel nélkül, elementáris erővel sírni kezd. Az asztalra borul, rázza a zokogás. “Beszéljünk másról, sensei, beszéljünk valami másról.” 


3) 

Negyven körüli üzletember, sötét bőrű (félig okinawai), pörgős (napi öt-hat feketekávé), angolul nagyon jól tud (nem is tanulni jár ide, csak dumálni). A beszélgetős órák alapszabályát, hogy a student-talk-time legalább kétszerese legyen a teacher-talk-time-nak, nagyon nehéz betartani vele, aki folyton csak engem faggat. Milyen volt a hétvégém, milyen szerintem a jó szülő, mi idegesít legjobban a japánokban, mit szólok a Metallica elpuhulásához a kilencvenes években? Cserébe viszont, meg kell hagyni, ő is nagyon őszinte és nyitott, különösen szereti hangoztatni a Tokióban (és környékén) élő japánokkal szembeni kritikáját. Kéthetente kifejtett elmélete szerint a köztudatban elterjedt negatív sztereotípia - az ügyetlen, merev, félszeg, idegroncs japán - csupán egy “Kanto” jelenség, egy helyi típus. A fővárosban tetőződő töketlenség nyugat felé haladva csökken. Shizuoka-ban például már nem félnek az emberek az esőtől, Osaka-ban pedig kifejezetten talpraesett, vagány példányok is találhatók. Végül átérünk Kyushu-re, ahol a macsó tökösséghez még lazaság és humor is társul. 

A mai nap váratlan újdonsága: kíméletlen kirohanásainak ezúttal egy speciális embercsoport esik áldozatul, a cége fiatal alkalmazottai, a frissen diplomázott újoncok. 

“Nem válnak igazán hasznára a vállalatunknak.”

“Miért gondolod így?”

“Lassabban dolgoznak, mint a negyven fölötti kollégák!”

“Ez meglepő.”

“Igazából nem. Az az oka, hogy nem tudnak számítógépet használni.”

“Komolyan? Japánok? Ez hogy lehet?”

“A kétezres években nőttek fel, egész életükben okostelefonon neteztek csak, sosem volt számítógépük. Billentyűzetből is csak az érintőképernyőset ismerik. A buráindo táccsi egyiknek se megy.” (Japánok “angol” kifejezése a tízujjas vakon gépelésre: blind touch - a szerk.)

“Egy-egy ujjal gépelnek?”

“Igen, ezért telik sok időbe, mire egy dokumentummal elkészülnek. De legfőképp: túl sokat panaszkodnak a terhelés miatt, nem viselik olyan jól a túlórát, mint az én generációm anno.”

“A japán munkabírás világhírű...”

“Az az én korosztályomnak köszönhető, ma ez már nincs így! Nem számított ritkaságnak, hogy pályakezdőként “nyolctólnégyig” munkanapjaim legyenek.”

“8-tól 4-ig? Azért az nem olyan hosszú, nem?”

“Haha. Én most viccet mondtam. Mert reggel 8-tól másnap reggel 4-ig! Ezt direkt így szoktam mondani, viccből. Haha.”

“Te jó ég...”

“Este 10 és 11 között esetleg egy vacsoraszünet, aztán munka napfelkeltéig. Kis alvás és folytatni. Az irodában aludtam, mind ott aludtunk, váltottuk egymást, mindig valaki más dőlhetett le 4 órára. Máig emlékszem a rekordomra, egyik hónapban 360 órát dolgoztam. Ez átlag napi 18 óra munkára jött ki.”

“És akkor ti nem is panaszkodtatok, amikor a főnök mondta, hogy következő éjjel megint benn kell maradni?”

“Nem. Sóganáj!”

  ***

Egy olyan nézőpont, ami kiemelkedik a helyzetből, nem csak belülről megéli azt, hanem rá tud nézni fölülről és objektíven megítélni - valami ilyesmi kéne ahhoz, hogy lehulljon a lepel, és kiderüljön, nem mind “sóganáj”, ami annak tűnik. Akármi is a legjobb szó erre a fajta józan kritikus szemléletre - mondjuk, hogy reflektálás - biztos vagyok benne, hogy sok esetben azonnal megszünteti a kiszolgáltatottság illúzióját. Ez segít, egyszerűen azért, mert az embert tudatosabbá teszi, és így kevésbé naívvá. Azt sóhajtani “nincs mit tenni” miközben van mit tenni, ennek a mozgatórugója valószínűleg a legősibb mozgatórugó, a félelem. A félelem megbénítja az embereket, és ennek a fenntartása mindig és mindenhol egyvalakinek jó, egyvalakinek az érdeke, a hatalomnak. (Legyen az a lány sportautó-mániás barátja, vagy az embereit az idegösszeroppanásig dolgoztató főnök, vagy bármi más.) A félelemmel arányosan nő ez ember irányíthatósága. Minél több mindent lát megoldhatatlannak, minél több élethelyzetben hiszi magát tehetetlennek, annál kisebb a szabadsága, annál engedelmesebb lesz. Van olyan japán ember, aki annyira retteg a hibák elkövetésétől, hogy az ő számára megkönnyebbülést jelentenek a szabályok. És megkönnyebbülést jelentenek a megoldhatatlan (-nak kikiáltott), sóganáj helyzetek. Ez az én értelmezésem. Az önálló cselekvés mindig felelősséggel jár, ami teherként nehezedik rájuk. Ezt a terhet veszi le a vállukról, ha elhiszik, hogy nincs befolyásuk az események alakulására. Nekem egy szabály azt jelenti: korlátozva van, hogyan viselkedjek, vagyis plusz stressz. Sok japánnak a szabály azt jelenti: el van helyettem döntve, hogyan viselkedjek, vagyis mínusz stressz. De lehet, hogy Tokiótól nyugat felé haladva ez is javul.

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

Ün vagy űn?

A feladat a következő: megnézni egy jó, angolul beszélő filmet egy tokiói moziban. Egy pillantás a kínálatra, és már bele is futottam az első akadályba. 

A félelem, hogy az amerikai kasszasikerek teljesen elnyomják majd a hazai filmipart, szigorú szabályokhoz vezetett. A japán mozik műsorát megszabott arány szerint kell összeállítani. Nevezetesen, az épp futó filmekben sosem lehetnek túlsúlyban a külföldi alkotások, a japán piacon minden évben több hazai film kell, hogy megjelenjen, mint amerikai. Ezt kétféle módon lehet fenntartani. 

Az első mód az amerikai filmek számának radikális csökkentése, ami üzleti szempontból egyszerűen katasztrofális. A képregények, a fantasy, az animáció, a robotok, a szuperhősök iránt zsigerileg vonzódó japán pszichét figyelembe véve, nem lehet megtenni, hogy az új X-Men, Transformers vagy Spiderman filmek (amik egyébként mindig ide jutnak el legutoljára, jóval azután, hogy Európában vetíteni kezdik őket) ne menjenek a mozikban. A megszabott arány mesterséges fenntartásához tehát a második megoldást kell választani: a japán filmek számának radikális növelését. Ennek alapja a tévés csatornákkal egyre szorosabbra kötődő együttműködés. Az ilyen futószalagon gyártott, összedobott forgatókönyv köré épülő, tévés celebeket és aktuálisan menő fiú/lánybanda tagokat felvonultató alkotások nívóját az olvasó fantáziájára bízom. Én szeretem kicsit becsukni a szemem, magam elé képzelni, ahogy belépek a kedvenc budapesti mozimba, és eljátszani a gondolattal, milyen különös látvány lenne, ha az év bármelyik napján mindig 10-15 új magyar film lenne épp műsoron. 

Ehhez hozzávéve azt, hogy az én elferdült, finnyáskodó ízlésemnek a fent említett robot/szuperhős vonal nem fekszik, már világossá válik, hogy az első mondatban említett feladat valóban kihívást jelent. És akkor hirtelen jön a mentőöv, a fellélegzés, reménysugár: a nemzetközi filmfesztivál. Ezzel kapcsolatos küzdelmeim legemlékezetesebb fénypontjait szedtem össze egy sűrített beszámolóba.

A fényreklámokkal és kétes elemekkel leggazdagabban ellátott tokiói (piroslámpás) negyedben, Kabukicsóban majdnem minden héten megfordulok, kedvenc rámenesem itt található ugyanis. Sosem voltam még azonban a kerület közepén magasodó, méretre egy tízemeletes panelházzal egyenlő TOHO moziban, aminél viszont még hatalmasabb a mozi mögött ágaskodó Godzilla-szobor. 

feladat

feladat

feladat

Új, érdekes, vegyes, külföldi kultúrára kiéhezve veszem a kezembe a bejáratnál a fesztivál programfüzetét, melynek borítóját a vetített filmekből kiválasztott legjobb jelenetek fotói borítják. Hat apró képnek van itt hely, amit a filmet küldő országok közt a következőképpen osztottak fel: Az európai, amerikai és egyéb nyugati felhozatalból egyetlen filmből sem szerepel itt pillanatkép. Ezzel szemben, a nemzetközi filmfesztiválon vetített három japán film mindegyikéből igen. Mivel viszont a borítón hat fotónak van kitöltendő hely, az említett három pillanatkép mindegyike két-két példányban szerepel rajta. 

Jó, sebaj, ez valami szerzői jogi olcsóskodás lehet, nyugtatgatom magam, nézzük a programot. Tartalom és ország angolul van ugyan a lapokon, a filmek nyelvéről, feliratokról viszont már hiába keresek információt. Kettő tetszik, amiket ma meg tudnék nézni, egy kanadai és egy német. Az infópultnál két alkalmazott, tőlük próbálok, első körben, felvilágosítást kérni. 

A kérdésem hallatán megmerevednek. Suttognak egymás közt, pislognak, még jobban begörcsölnek, telefonálni kezdenek, majd pánikszerűen elfutnak még kollégákért. Ezt nem azért teszik, hogy kiderítsék a választ, és nem is azért, hogy találjanak valakit, aki ki tudja deríteni a választ, hanem azért, hogy találjanak valakit, aki tud annyira angolul, hogy megértse a kérdésemet. Ez végül nem sikerül, úgyhogy megkérdezem még egyszer, japánul. Tudtomra adják, hogy ez itt csak a mozinak az információs pultja, a fesztiválé 2 emelettel feljebb van. Odamegyek, a jelenet minimális különbségekkel újból lejátszódik, majd kiderül, ez itt a fesztivál szervezésével kapcsolatos pult, a fesztiválon vetített filmekkel kapcsolatos pult 3 emelettel lejjebb van. Odamegyek, és itt már van, aki érti az angol kérdésemet. (Azokat a bonyolult és végtelenül udvarias japán fordulatokat, amikkel a fesztivál-alkalmazott az angol válaszait bevezette és lezárta, az egyszerűség kedvéért most nem írom mindig oda, de mindenki biztos lehet benne, hogy lenyűgözően kacifántos volt.) 

“Milyen nyelven fognak beszélni a kanadai filmben?”
 
“Kanadai a film.”

“Értem, de a párbeszédek milyen nyelven lesznek?”

“Minden filmben a gyártási ország nyelvén beszélnek. Ez a film kanadai.”

“Vagyis?”

“Kanadaiul.”

“Angolul vagy franciául? Az egyik nem probléma, a másik igen.”

“Ez nem amerikai film.”

“Tehát?”

“Kanadai.”

“Nagyon köszönöm. Akkor a másik, a német film, az németül beszél ugye? Lesz-e rajta felirat?”

“Hm.” (Ez igazából nem “hm”, hanem “ün”. Japánul sokféleképp lehet igennel és nemmel válaszolni egy kérdésre, különböző udvariassági fokokon, de az egyik leggyakoribb az ereszkedő hanglejtésű “ün”, az igen, és az emelkedő hanglejtésű “űn”, a nem.) “Van rajta felirat. Vízszintesen angolul, függőlegesen japánul.”

“Köszönöm.”

feladat

Felliftezek a tizenegyedikre, nemsoká kezdődik a film. Már ebben a helyiségben is ki van rakva egy nagy vászon, előzetesek mennek rajta, Hitler dodzsemautózgat, tévés vetélkedőben játszik, ilyesmi, nem is nagyon látom, mert sokan odaültek pont a vászon elé, megbocsátható, valószínűleg sok értékes Pokémon van arrafele. Még sorban állok a büfénél, a csokis pizza helyett most inkább a popcornt választom. Nézegetem a szórólapokat, itt nyoma sincs a Saul fiának, de az eldugottabb, “art” jellegűbb mozikban elég sokat játszották, sőt az egyik helyen külön kis promó-sarkot is berendeztek neki, egészen bizarr ízléstelenséggel. A koncentrációs tábort idéző papírmasé kerítéssel elzárták a részt, ahol a film plakátja volt kirakva, és jókora Dávid-csillagot biggyesztettek a falra. 

feladat

feladat

feladat

Itt szerencsére érkezési sorrendben engednek be a terembe, ellentétben más japán mozikkal, ahol az ülésszámok alapján, növekvő sorrendben, szabályos időközönként, tízesével lehet csak behatolni. Még végig kell néznünk az ismertetővideókat a mozi szabályzatáról. Arcnélküli, vastagajkú zsírgombócok mutatják be a nemkívánatos magatartásformákat, ilyen például a zaj, amibe mellesleg a nevetés is beletartozik. 

(Pár éve néztem itt egy feketehumorral átszőtt, tragikomikus francia vígjátékot, amin kizárólag külföldiek mertek hangosan nevetni, de azok is csak addig, amíg a japán szomszédaik megvető pillantásai el nem vették a kedvüket. A teremben ott ült a rendező is, aki a film utáni beszélgetés során elmondta, kicsit aggódik, hogy nem ültek a film poénjai, olyan síri csend volt, dehát ez végsősoron egy vígjáték volt... Csak ezután tört ki - mintegy a zöldlámpát megkapva - a teljes japán közönségből a nevetés.)

 Végül még meg kell tekintenünk a kalózkodás-ellenes videót is: egy öltönyös kamerafejű figura táncolva veszi fel titokban a filmet, amíg az öltönyös szirénafejű figura el nem kapja, és mindezt rémülten nézi végig a közönség, vagyis egy tátott szájú, cuki, popcornozgató lány. 

Végre elkezdődik a film, németül beszél, nincs rajta felirat, végignézem, nem vagyok boldog. A kijáratnál már ott várnak a szervezők, kezükben a jegyem árával, amit hajlongva adnak vissza. 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

Barna? Barna!

“Nagyapám egyetemi szinten tudott gombászni. Volt külön gombászkése, meg gombászruhája, meg gombász hátizsákja. Egyszer viszont kétségtelenül tévedett, ráadásul pont a felesége születésnapján. Nagyanyám volt a legfürgébb, ő még eljutott a fürdőig, és gyorsan magára zárta az ajtót, így tizenhárom barát és rokon röhögve fosta össze magát az előszobában.” 

Ezt a bekezedést olvasom éppen abból a remek magyar regényből, amit az augusztusi hazalátogatásom alkalmával egy kedves barátomtól kaptam ajándékba. Igaz, “A Vége” vége még messze van, a 600-ból még csak az 85. oldalnál tartok, de egyre növekvő kíváncsisággal merülök el a könyv világában, és talán egyszer elérem majd a kíváncsiságnak, a feszült figyelemnek azt a szintjét is, amivel a mellettem ülő japán öregember stíröli a könyvemet. Titokban, oldalvást, rápillantok néha, tíz-húsz másodpercenként, de az arckifejezése változatlan: döbbenet, zavarodottság, értetlekedés, néha szinte felháborodás. Latinbetűs, de mégsem angol?! Egzotikus, fura ékezetek, fehér ember olvassa, Japánban... ez így együtt már tényleg feldolgozhatatlan. Tudom, hogy mindjárt hozzám fog szólni, de őszintén szólva ez kis részben az én hibám is lesz, nem csak az övé.   

Bármilyen különbözőek is voltak az emberek az országokban, ahol eddig éltem vagy csak utaztam, volt bennük egy közös vonás: szeretnek hozzám beszélni. Akik felhalmozódott, kiszabadulni vágyó mondanivaló-felesleget hordoznak magukkal, azok előbb-utóbb megtalálnak. A magyar ismerőseim szerint nyitott, elfogadó, “gyere, mesélj nekem” tekintete van az arcomnak. A japán tanítványaim azt állítják, megnyugtató a társaságom, biztonságban érzik magukat a közelemben. Az amerikai kollégáim szerint “weirdo-magnet” vagyok, csak úgy vonzom magamhoz a hibbantakat. Akármi is az, ebben a pillanatban igyekszem a legjobb tudásom szerint elnyomni, és a kedvesség legkisebb morzsája nélkül ránézni a japán öregemberre, de hiába. Ő csak bátorítást olvas le az arcomról, rábök a könyvemre, és rámförmed:
 
“What the language?” 

Megmondom neki, hogy magyar. Riadtan, félszegen pislog, mint aki most kezdi észrevenni, hogy hallucinál. Az ezt követő eszmecserénk angolul zajlott le.  

“Magyar?!? De... Akkor nem angol?” 

Megpróbálom kimagyarázni a dolgot (hogyan lehetséges, hogy egy külföldi nem angolul olvas), és enyhíteni a megrázkódtatáson, amit akaratlanul okoztam. 

“Igen, mert én magyar vagyok.” 

“Eeee! Hmmm... De akkor mit csinál Japánban?”

“Itt dolgozom.”

“Eeeeee!! Oooh... Mondjak magának valami érdekeset?”

“Hát, inkább ne.”

“Mondok valamit.”

“Én jobban szeretnék tovább olvasni.”

“A japán rizs: ROSSZ!!”

“Tényleg?”

“Nagyon rossz! Miért? Mert ÉDES! Túl édes.”

“Édes a rizs?”

“Igen, igen, úgy van, pontosan! Attól kövérek a japánok!” (Elkezd véletlenszerűen kiválasztott utasok irányába mutogatni, és közben egyre hangosabb lesz.) “Ez is kövér, az is kövér!” (Egyik sem az.)

Látom, hogy túlságosan felizgatta magát, úgyhogy igyekszem megnyugtatni. Rámutatok a hasára.

”De ön nem panaszkodhat. Látom, vigyáz az alakjára.”

”Ja, hát, én csak barna rizst eszem. BARNA!!” 

“Mármint, barna?”

“Úgy van, barna! Mert azt egy óra alatt emészti meg az ember. A japán fehér rizst pedig négy óra alatt!”

”Hm.”

“NÉGY!”

“Ezt nem tudtam.”

“Sokáig élnek, de nem egészségesek.”

“Nagyon érdekes.”

“He? Kokodoko? Kokodoko? Kokodoko?” ( = “most hol vagyunk?”) Jaj, Funabashi, itt le kell... izé... minden jót!” Utolsó mondatát a sajátos japán gesztussal kíséri, gyors, merev kézmozdulat ez, mintha eredetileg tisztelegni készülne az illető, de félúton meggondolná magát, és csak egy muslincát hessintene el. 

Ha egy dolog furcsaságát a ritkasága határozza meg (normális az, ami gyakran történik), akkor ez a kis jelenet semmiképp nem mondható furcsának. Engem is, kollégáimat is gyakran zaklatnak (főleg idősebb) japánok, utcán, vonaton, sorban állva, liftben, az ilyenkor szokásos kérdésekkel. Jó, a bácsi gasztronómiai kirohanásának az extremitását nem akarom kicsinyíteni, az az ő speciális, különbejáratú zakkantsága. De egy szimpla “wherethecountry?” vagy egy “whyyoucometojapan?” néhanapján, idegenek részéről, az egyszerűen az itteni élet velejárója. 

Ilyenkor a japán ember, például most ez a rizses, az “egymást-levegőnek-nézés” kőkemény alapszabályát szegi meg, de ezt sosem tette volna, ha én is japán vagyok. Külföldi, úgyhogy bármi belefér - ez az elv. Szerintem az amerikaiak spontánabb, lazább stílusát terjesztik ki és hiszik univerzálisan igaznak minden külföldi esetében. Innen aztán már csak egy (nagy, elhamarkodott) logikai ugrás az, hogy akkor nyugati fizimiskájú emberekkel idegenként is bármikor büntetlenül lehet beszélgetést kezdeményezni. 

Miután az úriember az utolsó pillanatban leugrik a vonatról, körbenézek, ki volt esetleg szemtanúja ennek a jelenetnek, hátha akad egy együttérző tekintet. Idős asszony, az arcán két orvosi maszk is van, egyik sem a szája előtt, hanem a szemeit eltakarva, egy-egy, átlósan felvéve, hogy jól tudjon aludni. Nyolcvanas évekből ittragadt, fényes ezüst zakós, kiizzadt szakétól bűzlő, hosszú hajú ex-yakuza, az inge köldökig kigombolva, vakargatja a mellkasát. Fiatal lány, csinos nadrágkosztüm, irodai alkalmazott, épp az okostelefonját tekeri körbe, újra és újra, 2-3 réteg celofánnal, talán, hogy ne sérüljön a képernyő. Pár egyetemista srác, mackónadrágban, gumipapucsban, azzal vagánykodnak, hogy nem fogják meg a kapaszkodót a mozgó vonaton, illetve csak azért fogják meg, hogy felhúzódzkodjanak rajta. Középkorú, ideges nő, hevesen púderozza magát, száll a felhő, a mellete ülő utasok igyekeznek nem fintorogni. Fiatal párocska, talán gimnazisták, nagy plüss Disney kacsás kalap mindkettőn, fiúkacsa-lánykacsa, gondosan egymás felé fordított csőrökkel. A többi utas szóra sem érdemes, vagyis: normális. A fele alszik, a másik fele pokémonokra vadászik. Végül a kedves arcú, törékeny, Miss Marple karakterű néni, akinek a szája szélén még ott van valami abból a mosolyból, amit valószínűleg az én párbeszédem eredményezett. Egyenesen rám néz, és olyan módon hajol meg ültében, amiről 6 évnyi Japán után már pontosan tudom, hogy az valaki más helyett, más nevében való bocsánatkérést jelent. 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

A dósió probléma

Az éttermek, kávézók minden nap ugyanakkor vannak tele, déltől egyig. Nincs olyan cég, iroda, ami másik időpontra tenné az ebédszünetét. Hétvégén már nem lenne muszáj, de mégis, a legtöbb ember akkor is délben megy el ebédelni. Ennek az okát nem lehet egyszerűen annyival elintézni, hogy “megszokás”, itt szerintem többről van szó. A lényeg a “megszokott” automatikus egyenlővé tétele a “megfelelővel”. Ha mindig így volt, akkor szükségszerűen nem lehet ennél jobb módja, mert ha lenne jobb módja, akkor nem lett volna mindig így, tehát maradjon is így, ami miatt a jövőben is mindenki azt hiszi majd, hogy másképp nem lehet. Nem szükséges, hogy ezek a gondolatok tudatossá váljanak, és artikuláltan megjelenjenek a japán ember fejében, anélkül is képesek - ahogy az előítéletek, rögeszmék általában - befolyásolni a viselkedésüket. 

Az ugyanakkor-ebédelés kellemes velejárója az ugyanakkor-nem-ebédelés, vagyis ha 2-kor ülök be egy étterembe, az egyszerre megjelenő irodai dolgozók mindennapi áradata után, olyankor az sokszor már teljesen üres. A programjaim ritmusát ezért próbálom a kialakult japán napirend ellenében megszervezni, de a múltkor nekem is délben kellett beugranom valahova enni. A hely tele, minden asztal foglalt, jönnek is kifele állandóan a pórul járt vendégek. Én is már épp sarkon fordulnék, amikor meglátom: hatalmas, kinti terasz, 15-20 üres asztallal. A kifelé vezető ajtó nyitva áll, és ezzel együtt azt is észreveszem, hogy egy tucat üzletember álldogál körülöttem, akik esetében kizárt, hogy nem vették észre ugyanezt a teraszt. Távol álljon tőlem, hogy magamat fényezzem, és a blogot a “tökös gyerek”-pózban való tetszelgésre használjam fel, de! A helyzet mégis úgy áll, hogy amíg a szararimenek fejvakarással, zavart pislogással és “doushiou” (=most mi legyen?) sóhajtozással töltötték az időt, addig én megtudakoltam egy pincértől a minimálisan szükséges infókat, és fél perccel késöbb már a tök üres terasz közepére is helyeztem az elégedett, büszke, külföldi seggemet. 

Azt, gondolom, nem szükséges leírnom, hogy tíz percen belül ez a terasz is megtelt. Ezt a kis jelenetet azért ragadtam ki, hogy ezen keresztül megpróbáljam érzékeltetni azt, ami szerintem a japán nép (általam ismert) lelkivilágának egy alapvető jellemzője: a kezdeményezéstől való félelmet. “Van baj, és látható a megoldás, de biztos más is látja, és megteszi helyettem az első lépést, vagy majd megoldódik magától, vagy nem, az is jó, a lényeg, hogy én ne borítsam fel az egyensúlyt, és legfőképp: ne tereljem magamra a figyelmet!” Én így képzelem el a kollektív passzivitáshoz vezető belső monológot, és mindenki, aki ezt olvassa, kételkedhet abban, hogy mennyire vagyok objektív, elfogult, őszinte, amikor erről (vagy bármi másról) beszámolok. Objektív semmiképp, elfogult mindenképp (a saját személyiségem, hangulataim, ízlésem képezik azt a szűrőt, amin keresztül ezek az élmények felkerülnek a blogra), őszinte pedig mindig. Ettől függetlenül nyugodtan gondolhatja valaki, hogy “na, azért a Marci (ez én vagyok) biztos túloz egy kicsit.” Nem lesz igaza, de attól még nyugodtan gondolhatja.

A legtöbb japán étteremben, így most itt is, valóra válik egy álmom, amit huszonéves korom óta dédelgettem, Magyarországon élve: mennyivel könnyebb lenne az életünk, az összes ügyefogyott, elhamarkodott integetés nélkül, az összes túlbuzgó, vagy figyelmetlen pincér nélkül, ha egyszerűen lenne egy gomb az éttermi asztalokon, amivel (akár egy angol lord az inasnak) oda tudnánk csengetni a pincért. Most is ezt teszem, az desszert-étlap (pillecukros-lekváros-kekszes hamburger) alá elrejtve diszkrét gomb, azt megnyomva a konyhában kigyullad az asztalomat jelző szám, és a pincér - meg fogom ezt valaha szokni? - máris ott térdel a székem mellett a földön. Mindkét térdét a fölre rakja, és ráül a sarkaira, így várja a rendelést. Az egyenlő szemmagasság okán teszi ezt, ha ugyanis állna, akkor beszéd közben fel kellene rá néznem, ami az alá-fölérendeltségi viszonyok szempontjából abszolút botrányos lenne.

Kezemet, arcomat megtörlöm a minden étkezéshez kijáró behűtött (télen felmelegített) fertőtlenítős kis kendővel, és mindannak a kapcsán, amit eddig leírtam, eszembe jut, hogy van nekem egy nagyon jó barátom itt Japánban. Kanadai, irodában dolgozik, japán cégnél, 10 éve. A következőt szokta mondani: Nyugati emberként lehet a japánokNAK dolgozni, vagy lehet japánokAT dolgoztatni, de nem lehet a japánokKAL dolgozni. Mit ért ezalatt? Ugyanazt, amiről én is meg vagyok győződve. A japán embernek kifinomult, ösztönös érzékenysége van a "tekintély" iránt. Az engedelmesség, a meg-nem-kérdőjelezés régóta és mélyen benne van az itteni kultúrában. Ha létezik olyan, hogy nemzeti karakter, akkor ez mindenképp a része: a tekintély elfogadása, a tekintélyt megtestesítő személy tisztelete, követése. Lehet az a felsőbbéves diák, a felettesem, a kalauz, a rendőr, a tanár. Vagy csak így absztrakt módon: a “szabály” mint olyan. Nem nehéz tehát se az, ha dirigálsz nekik, se az, ha ők dirigálnak neked. A hatalmi viszonyok világosak, nincs kétség, hezitálás, nincs kínos, furcsa, megfoghatatlan, ki-nem-mondott feszültség és tökölődés. Amikor viszont nincs világosan eldöntve, ki hozza meg a döntést, a folyamat megbénul. Ha mindenki egyenlő hatalmi szinten van, akkor bárki kezdeményezhet, de ha bárki kezdeményezhet, akkor majd biztos kezdeményez valaki más, ha én nem. Az alá-fölérendeltség azért jó (annak, akinek jó), mert formálisan kijelöli és elosztja a felelősségeket. Ennek a hiányában (másszóval, egy csapatban) az én önálló döntésemen múlik, mekkora felelősségem legyen. Az pedig nyomasztó. 

A tanítványaim például nagyon szeretik a tényekre vonatkozó kérdéseket gyakorolni. What time is it? What day is it? Is it a square clock or a round clock? Ilyenkor biztonságban érzik magukat, és leginkább nem is attól, hogy jó választ adnak, hanem attól a megnyugtató ténytől, hogy VAN jó válasz. Ha el is rontják, nem esnek kétségbe, mert rá lehet mutatni pontosan, hogy mit, hol, miért rontottak el: pánikra csak akkor van ok, ha nincsen egyetlen jó válasz. Ha a kedvenc dolgaikról, terveikről, neadjisten véleményükről kérdezem őket, olyankor nem ritka a teljes legfagyás. Ezekre, tudniillik, bármit lehet válaszolni, és ha bármit lehet, akkor nincs mi alapján inkább ezt mondani és nem azt. Jó, nem tagadom, hogy a karikatúra kedvéért kicsit talán súlyosabbnak állítom be ezt a dolgot, mint amilyen a valóságban. De egy biztos: rengeteg gyereket láttam már 2-3 percen át tépelődni, hogy megmondja, mi a kedvenc színe, attól való félelmében, hogy mi lesz, ha rosszat választ, és utána rájön, nem is azt szereti a legjobban. 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

A harmadik öt perc

Gondolattöredékek és emlékfoszlányok a munkába vezető utamról.

Szemészet, virágbolt, buszmegálló. Hétköznapi, banális helyszínek. De unalmasnak senki ne higgye, mindenhol akad azért egy-két gyöngyszem. Belesek az ablakon. A japán szemészeten a fentről lefele csökkenő méretű betűk helyett karikákat használnak a látásvizsgálathoz. Meg kell mondani, hol hiányzik belőle egy kis darab, alul, fölül, jobb, vagy bal oldalon. (Ilyen csonka, majdnem-teljes köröket kapunk, ha a “pí” értékét - ahogy újabban számos japán iskola teszi - egyszerűsítés végett 3-nak tanítjuk, 3.14 helyett.) Nem leskelődöm tovább, gyorsan elfordulok, és csak remélni tudom, hogy éjjel az álmaimban nem fog megjelenni a nő a bejárati ajtón lévő hátborzongató poszterről. A képen pontosan látható, mi történik, ha valaki nem használ elég szemcseppet, és annyira kiszárad a szeme (és az egész arca?!), hogy nem tudja berakni a kontaktlencséit. Nyitvatartás alatt a virágbolt előtti járda tele van pakolva eladásra szánt cserepes virágokkal és növényekkel. Éjjel, amikor a bolt zárva van, a helyzet ugyanaz. Mindent kinnhagynak az utcán, rajtuk az árcédulák: minek is pakolnák minden nap ki és be, ha úgysem lopja el soha senki? A buszmegálló így kora délután semmilyen meglepetést nem rejteget, szóra sem lenne érdemes, csak azért említem meg, mert eszembe jut, ahogy pár nappal korábban óvatosan ki kellett kerülnöm ezt a részt, hogy fel ne ébresszem a járdán békésen szunyókáló, iskoláslány-egyenruhába öltözött öregembert. Meg aztán, ott van még a pékség is, de azt már megörökítettem.

A város neve, ahol ma dolgozom, Yachiyo, csendes, külvárosias környék, 130 ezer lakos, 30 km-re Tokiótól, és a városvezetés kifejezetten büszke arra a harmóniára, amit itt állítólag mindenhol érezni lehet. A parkban egy emlékmű hirdeti a helyi szlogent, “Yachiyo - A City of Peace”, és ez így is van, nagy itt a nyugi általában, kivéve, amikor családok csoportos öngyilkosságokat követnek el. Jó, igazság szerint a 35 éves anyuka nem itt lakott, csak azért jött ide a három kisgyerekével, mert itt van a környék legmagasabb lakóépülete (a munkahelyemtől két sarokra), ahol a tetőre vezető kijáratot valamiért nem tartják zárva. A három gyerekét (nyolc, hat, és két évesek, ha jól emlékszem) valószínűleg egyenként ledobta vagy lelökte, majd ő is utánuk ugrott, egy szombati délutánon, két évvel ezelőtt. Ebben az országban nincs lövöldözés, nincs késelés, még verekedést is alig látok. Éves szinten egész Japánban nagyon ritka a gyilkosság, de ami van, az sokszor kivételesen extrém. A rendőrség nem tudta kideríteni, mi állhatott a háttérben, de pár tanítvány (a környéken lakó idősebb nénik) azt mesélték az angolórán, hogy a nő a férjén akart így bosszút állni, amiért az megcsalta. A férfi munkahelye az utca túloldalán volt, nem messze ettől a magas épülettől, ott dolgozott szombat délutánonként, a terv tehát valószínűleg az volt, hogy - büntetésből - lássa, mi történik. 

Felszállok a buszra, amiből itt csuklós nincsen, viszont mind alacsonypadlós, ez jó a nyugdíjasoknak, sőt mind alacsonytetős is: én csak kicsit összegörnyedve tudok állni rajta, ha fel próbálnék egyenesedni, olyankor vagy beverem a fejem a plafonba, vagy becsípi a hajam a “légkondi” (=a kapaszkodók közé felszerelt, körbe-körbe forgó szobai ventillátorok) A busz legalább nem csak alacsony, hanem jó keskeny is. Ha a közepére állva utazom, oldalra kinyújtott karral egyszerre elérem mindkét oldalát, így két irányba is tudok támaszkodni. Bár, be kell, hogy valljam, ezt se a sofőr, se az utasok nem nézik jó szemmel, hiszen nem ritkábban, mint 2 percenként be is van mondva: “a buszon állva utazni nagyon veszélyes”. Az ablakra ragasztott, mangastílusú biztonsági előírások szerint, még ha le is akarsz szállni, akkor is meg kell várnod, amíg teljesen mozdulatlan nem lesz a busz, csak utána kelhetsz fel az ülésről. Én viszont szeretek veszélyesen élni, úgyhogy akár életem kockáztatásával is, de állva utazom. A biztonsági manga-izé csak az egyik oldalon van egyébként az ablakra ragasztva, a másik oldalon egy szívmelengető reklám-plakát. Szőreltávolító klinika, nőknek. Lézeres szőrtelenítés a szokásos helyeken, plusz: tarkó, kézfej, homlok, hát. Elolvasom a feliratokat és nagyot sóhajtok: Egy újabb cég, aki egyszerre vagánykodó és garasoskodó, és ezért végül “megszívja a hátulütőjét.” (Rádióban hallottam, régen, nem tudom nem használni, olyan gyönyörű kifejezés.) Egyrészt vagánykodni akarnak azzal, hogy angol szlogent raknak a plakátjukra. Másrészt azon akarnak pénzt spórolni, hogy a kitalált szlogent egyetlen anyanyelvi beszélővel sem ellenőriztetik le, de még csak egy amerikai haverját se kéri meg senki, hogy nézzen már rá, jó-e ez így. Az üzenet olyasmi akart lenni, hogy “érezzétek jól magatokat lányok”, ebből lett, a kedvesen mosolygó reklámarc-lány mellé biggyesztve, a felirat: “Enjoy the Girl!” Élvezd a lányt! Valaki aztán mégiscsak szólhatott nekik, hogy ez necces, mert pár héttel késöbb lecserélték az összeset, “Enjoy Girls!”-re (“Élvezz lányokat!”), majd újabb pár héttel késöbb, és azóta is ez maradt a végleges verzió, lett belőle “Enjoy, Girls!” Hát istenem, megpróbálták. Ahogy régi jó barátom, a Professzor mondaná: kapufa!

Mindenkit szeretnék óva inteni attól, hogy más bejegyzéseimet is elolvassa, de ha egyszerűen nem bírsz ellenállni a kíváncsiságnak, az előző öt perceimet itt megtalálhatod: Első öt percMásodik öt perc .

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább