maji-de

blogavatar

Öt éve Japánban. Történnek dolgok. Elmesélek párat.

Like!

Legfrissebb bejegyzések

2017.08.07.
2017.07.16.

Utolsó kommentek

Murina

(Fiktív sztori. A tanítványaimtól hallott történetfoszlányok ihlették.) 

Murina-nak tizenöt éves korában kertelés nélkül megmondták a tanárai: ha nem festi vissza feketére a haját, semmilyen gimnáziumba nem fogják felvenni. Úgyhogy nem festette vissza. Végül kék hajjal is felvették valahova, igaz, hetente csak kétszer kellett bemennie az iskolába, az órák is, a dolgozatok is az interneten keresztül zajlottak. Azt minden diák tudta, hogy ez az intézmény kevesebbet ér egy rendes gimnáziumnál, de senki nem tudta volna megmondani, hogy pontosan mennyivel kevesebbet. 


Murina igazából szívesen járt volna be a gimnáziumba minden nap, mert otthon (a Rainbow Flower Mansion egyik földszinti lakásában) minél kevesebb időt akart tölteni. Az apját, aki négy hónappal az ő születése után azt mondta “mendokuszai” (=”nekem ez túl sok bonyodalom”), és eltűnt, sosem ismerte. Nem akart egy légtérben lenni sem a nevelőapjával, akit az életben csak a sportkocsik érdekeltek, sem az anyjával, akinek az arcáról a riadt-bárgyú kifejezés reggeltől estig soha egy pillanatra sem tűnt el. 

“Pár hete még ide volt ragasztva a papírlap, a felirattal, amiről meséltem.” mondta Murina a legjobb barátnőjének, Csihiro-nak. “Majd akkor hagyhatod itt a kurva kocsidat, ha fizetsz érte bazmeg, vagy valami ilyesmi. Kár, hogy nem fotóztam le.” A Rainbow Flower Mansion mögötti parkolóban ácsorogtak. Murina-t hazakísérte a barátnője, de még nem akartak elköszönni. Kavicsokat rugdostak, kezdett beesteledni, hangosan rágóztak. Murina-nak eszébe jutott az a délután, két évvel korábban, amikor először látta meg Csihiro-t, az osztályteremben, és az is, hogy miért volt neki azonnal szimpatikus: A pólóját aznap véletlenül kifordítva vette fel, a tarkójánál ott fityegett a címke. A vastag fekete harisnyáján, a vádlijánál, nagy lyuk. Murina figyelmeztette mindkettőre, Csihiro pedig csak megrándította a vállát, jó az úgy.      

“Az nem semmi.” mondta most Csihiro egy citromsárga Nissan-ra mutatva. 
“Az a nevelőapámé. Naponta tisztítgatja, minden hónapban kicserél rajta valamilyen alkatrészt. Szerelmes ebben az autóba. Azt mondja, szeretne adni nekem zsebpénzt, de emiatt nem tud. Túl sokba kerül a Nissan.”
“Diákmunka?” kérdezte Csihiro.
“Diákmunka?”
“Aha. Egy csomó haverom dolgozik pénztárosként részmunkaidőben. Itt van ez a 7-Eleven éjjelnappali a házatoktól egy sarokra. Egy perc sétára lenne a munkahelyed. Na? Jelentkezzünk együtt.”
Murina sokszor érezte úgy, hogy zsebpénzre lenne szüksége, de egyszer sem gondolt arra, hogy a gimnázium mellett dolgozzon. Nem sok kedve volt hozzá. És az, hogy a 7-Eleven ilyen közel van az otthonához, csak rontott a helyzeten.
“Jó, jelentkezzünk.”

Amikor hazaért, az anyja épp a vacsorához terített. Köszöntek egymásnak, de egyikük se nézett a másikra. Az anyja lerakott két tálat (egy nagyobbat és egy kisebbet) az asztalra, azok mellé egy-egy pár pálcikát (hosszabb, feketét és rövidebb, vöröset), a férjének és magának. 
“Csihiro-val holnap jelentkezünk pénztárosnak a 7-Eleven-be.” Az anyja nem válaszolt. Azóta nem beszélt a lányához, mióta az a múlt héten piercing-et rakatott a nyelvébe. Amikor Murina megfordult, hogy bemenjen a szobájába, annyit azért mégis mondott:
“Helyes.” 
Murina megállt, kicsit nézte, ahogy az anyja lerakja a teáscsészéket, és közben önkéntelenül végigsimítja az állkapcsát, a bal oldalon. Még fájt neki a tegnapi pofon helye. Nem volt elég óvatos, amikor kiszállt a Nissan-ból. Hozzáért az oldalához, és a férje felfedezte a kocsin az ujjlenyomatokat. Murina az ágyán fekve, a plafont bámulva hallgatta, ahogy ezek ketten odakint vacsoráznak, és arra gondolt, szeretné egy baseball ütővel szétverni azt az autót. Vagy inkább nekivezetni frontálisan egy falnak. Egy falnak, ami előtt ott áll a nevelőapja.    

Másnap délután, az üzletvezető (mindkét lánynak feltűnt, milyen száraz és vörös a bőr a kézfején) azzal kezdte az interjút, hogy megkérdezte, hány évesek. 18 éves kor alatt senkit nem vesznek fel, Murina és Csihiro pedig egy évvel fiatalabbak voltak, úgyhogy hazudtak. Nem sokan akartak pénztárosok lenni, mindketten azonnal megkapták az állást, és még aznap elkezdődött a betanításuk is. 

A betanításon hárman vettek részt. A két lány mellett ott volt még a pár nappal korábban felvett, náluk tizenöt évvel idősebb férfi, Bakaszuke. Ő most harmadszor hallgatta végig, hogyan kell a pénztárgépet kezelni, az első két alkalommal nem sikerült megjegyeznie. A betanítást végző pengeszájú, mozdulatlan szemű, középkorú nő - akinek az üzlezvezetőhöz hasonlóan vörös és kiütéses keze volt - mindig megváltoztatta a hangját, amikor Bakaszuke-nek mondott valamit. Lassabban és hangosabban beszélt, kicsit előrehajolva, felvont szemöldökkel, és ahogy Murina hallgatta, az volt az érzése, a szavak úgy pattannak vissza a férfi homlokáról, akár a labdák egy téglafalról, leesnek a földre, a lába elé, és ott is maradnak, meg nem értve, fel nem használva. 

Pár nappal késöbb már Csihiro és Murina feladata volt, hogy újra és újra elmondják neki, hogyan kell a pénztárgépet használni. Volt, aki azt állította, a friss házas Bakaszuke az üzletvezető unokahúgát vette feleségül, csak ezért engedik, hogy itt dolgozzon. Miután a kínosan hosszú ideig megvárakoztatott vásárló kiment a boltból, Csihiro a pultra könyökölt, lehunyta a szemét, dörzsölni kezdte a jobb halántékát, és suttogva mondta:     “Megmondtam, hogy írd fel egy jegyzetfüzetbe.”
“Felírtam, de elfelejtettem, melyik oldalra.”
Csihiro kinyitotta a szemét, de erre már nem válaszolt semmit, mással volt elfoglalva. Azzal, hogy miért olyan érzékeny és fájdalmas a bőr a tenyerén.
“Csihiro-csan, mutattam már a kedvenc anime-karakteremet? Ő egy tizennégy éves leszbikus boszorkány, tud varázsolni, és nagyon helyes és aranyos. Pont, mint te!” Csihiro hallotta, hogy Bakaszuke előveszi az okostelefonját, önkéntelenül odanézett, és még épp látta, ahogy kapkodva bezárja az előzőleg megnyitott pornó-oldalakat, és remegő kézzel keresgél a fotói között. Csihiro felvette a kardigánját, a füle mögé simította a haját, és otthagyta a pénztárgépet is, a férfit is, kiment a hátsó udvarra, ahol Murina cigizett.

Murina, ahogy meglátta a barátnőjét, kérdezés nélkül elővett egy cigit, szétmorzsolta a filterben a kis mentolos labdát, odaadta neki, és végignézte, ahogy elszívja. Egyikük se szólalt meg, de ebben a csendben mégis volt valami közös, mert tudták, hogy mindketten ugyanarról nem beszélnek. Arról, ami Csihiro-val a nyáron történt, egy éven belül már másodszor. 

Odabenn, a 7-Eleven bejáratától pár méterre jobbra, Bakaszuke kiszedett egy nedves fertőtlenítős kéztörlőt az automatából. Minden vevő és minden alkalmazott ingyen használhatta ezt a gépet, és Bakaszuke - aki nem csak a sötéttől és az anyjától félt nagyon, hanem mindenek előtt a fertőzésektől - tizenöt percenként alaposan megtörölte a kezét. Emiatt a gép hátuljában lévő tartályt naponta kétszer-háromszor is újra kellett töltenie. Most is ezt csinálta, és akárcsak egy hete minden alkalommal, most is összetévesztette az alkoholos üveget a penészölő vegyszeres üveggel. A nagy, piros betűs figyelmeztetés, a folyadék bőrrel közvetlenül ne érintkezzen, mindig elkerülte a figyelmét.  
 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

Nyugimaci forever

Rilakkuma mindig lazít. Ő egy japán kabala-állatka, egy közkedvelt figura. Anime talán (még) nincs belőle, csak az, amit Japánban úgy neveznek: „guddzü”. A kis figurával díszített javak tengere. Rilakkumás tolltartók, ceruzák, termoszok, ebédes dobozkák, törölközők, kulcstartók. „Goods”. Én sok mindenért odavagyok, ami japán, például a rajzfilmekért egyáltalán nem. De ezt a karaktert megszerettem. A név két szóból van összerakva. Egyrészt ott van az ősi japán kifejezés a lazításra, a „rilakkuszü”. Másrészt, a maci pedig „kuma”. Rilakkuma tehát a lazító maci. Nem sokat tudok a koncepció hátteréről, de annyi már feltűnt az évek során, hogy ez a medve nem szívbajos. A legkülönbözőbb helyszíneken és testtartásokban tud heverészni, lazítani, csillezni. Törődik a maga dolgával, az arckifejezésén semmi nem változtat, napozgat, leszarja a világ problémáit. Nekem ez szimpatikus, úgyhogy eldöntöttem, magamra tetováltatom Rilakkumát. 

Szeretem a tetoválásokat, de nem úgy, mint életre szóló szimbólumokat, amik valamilyen privát, mély érzelemhez kötődnek. Egyszerűen csak, mint puszta látványt. A tartalom nem igazán számít. Nem sokat szoktam rajtuk gondolkozni, és nem állíthatom, hogy különösebben mély jelentésük lenne. Az asztrológiát és a horoszkópokat tudománytalan sületlenségnek tartom. Augusztusban születtem, de ha van valami, ami magammal kapcsolatban egyáltalán nem érdekel, az a csillagjegyem. Úgyhogy magamra tetováltattam az „oroszlán” szimbólumát. Mert jó ránézni. Még csak oroszlán se lennék egyébként, ha akkor születek meg, amikor kellett volna, nem pedig 8 hónap után. Különösen vonzanak a közhelyes-klasszikus tetoválások, koponyák, sárkányok, vagy éppen a kandzsi (kínai írásjel) például. 9 évvel ezelőtt, még Budapesten élve, szerettem volna valamilyen japán feliratot magamra. Adva van a nagy kérdés: mit jelentsen? Valamit, ami nekem tényleg fontos. BARÁTSÁG? Nem igazán. BÉKE? Ugyan már. ERŐ? Hahaha. Úgyhogy kiválasztottam az írásjelet, ami azt jelenti: TETOVÁLÁS. 

Most viszont a fő kérdés az volt, hova kerüljön a maci? Rilakkuma mindig lazít. Logikusan gondolkodva, jó lenne olyankor látni, amikor én lazítok, teszem azt, egy kanapén heverészve, a lábamat keresztbe téve. Egyértelmű: a lábfejemen kell, hogy legyen. 

Már volt szó róla, és talán sokan tudják is, hogy még ma is mekkora, társadalmilag ellehetetlenítő, stigma a tetoválás Japánban. Ezért vagyok kénytelen bűnözőkkel strandolni. Az uszodákba rajtam kívül (engem most úgy kell érteni, mint a divat-tetovált külföldi kategóriáját) a jakuzákat nem engedik be. Így aztán, ez az a fajta réteg, amivel nyaranta találkozom a Küdzsüküri tengerpart homokján. Oda vagyunk száműzve. Európában mindenki ismeri azt a bunkó típust, amelyik agresszívkodik és keménykedik, de mindeközben az összhatás inkább csak vicces, mint ijesztő. Ezek a kétes japán elemek itt a strandon épp ennek az ellenkezője: Úgy közvetlenek és barátságosak velem, hogy közben nem szűnnek meg félelmet kelteni. Az ő tetoválásaik „wabori” stílusban, (ez ugyanaz a „wa”, mint a „wagyu”-ben) régi japán módszerrel, kézzel, egyenként szúrkálva készülnek, ami nekem túl meredek vállalkozás, anyagilag is és fájdalmilag is, de sikerült találnom egy direkt a külföldiek igényeire szabott szalont Roppongiban. 

A szűk kis utcák egyikében (az itt lakók kedvéért: a „Roppongi Hills”-től nem messze), egy lelakott kis saroképületben indul felfele az ember-szélességű lépcső, elhalad egy-két homályos funkciójú masszázs-szalon mellett (bentről unott „helómádám, helószőr, juvanmászázs jeeeesz” szűrődik ki), és felér az egykori padlásra, ahol egy kifinomult, visszafogott eleganciával öltözött fiatal japán férfi fogad. Ő Dice. Jólfésült, nyugodt, természetes módon barátságos. Tökéletesen testreszabott, minőségi világosbarna ing, nemkevésbé csinos mustárszínű nadrágba tűrve. Egyáltalán nem az általam jól ismert, rég megszokott japán akcentussal beszél angolul, inkább a kínaiakra jellemző susogó-zsizsegő kiejtést hallom. A legerősebb első benyomás: Dice-t nem lehet kibillenteni az egyensúlyából. Lehalkított hangon, ráérősen, megingathatatlan magabiztossággal válaszolgat a kérdéseimre. Persze, pontosan olyan lesz, mint az eredeti rajzfilmfigura. Hogyne, a színeket is ki tudja keverni, nem fognak fakulni. Igen, szóljak nyugodtan, ha javítani kell majd rajta, vagy nem gyógyul rendesen. Nem, még soha senki nem kért magára Rilakkumát. 

Miután kiderül, hogy az ár és az időpont is megfelelő mindkettőnknek, én már 90%-ban biztos vagyok benne, hogy a megfelelő helyre jöttem. A maradék 10% kétely oka, hogy Dice tetoválásairól semmit nem tudok. Se a rajtalévőkről (nem látok egyet se), se a munkáiról. Ugyanakkor, a falon lógó fotók (filctollrajzszerű, elmosódott, bugyutaságok, késsel átszúrt szívek, gagyi szörnyek, és hasonlók) enyhén szólva elbátortalanítóak. A kérdésemre kiderül, hogy azokat nem ő csinálta (miért vannak kirakva??), majd elkérek tőle, és végignézek egy mappát a saját rajzaival, amik véglegesen meggyőznek. Amikor már úgy érzem, hogy vagyunk olyan viszonyban, csak rákérdezek: you are tattooed as well, right? Enyhe félmosoly, duruzsoló hang: Of course. Várom, hogy vagy mesél róluk, vagy megmutat párat, de nem. (Dice azóta már a Facebook-barátom, az ottani fényképekből tudom, hogy a bokájától a tarkójáig ki van varrva, klasszikus „wabori” stílusban.) 

Megtestesít a srác egy nagyon sajátosan japán lelki jelenséget, amit szerintem úgy lehetne leírni: a szerénység fölötti büszkeség. A japán ember minden helyzetben szereti magát kevesebbnek mutatni, a hibáit kihangsúlyozni, lekicsinyelni a saját teljesítményét, szűkszavúan nyilatkozni a tehetségéről, negatív (vagy legalábbis semleges) fényben láttatni a saját személyiségét. Ez az állandó, eltúlzott szerénykedés viszont épp olyan fajta jó érzésekhez, önmagával való elégedettséghez vezet, mint amit egy nyugati ember érezne dicsekvés közben. A japán ember büszke arra, hogy sosem dicséri magát. Azzal vág fel, hogy mennyire nem vág fel semmivel.  

Miután elkészült a tetoválás, eldöntöm, hogy utánanézek az interneten, mennyire javasolják egyáltalán a lábfej-tetoválást. Egy felelősségteljes felnőtt ember gondolom ezt még előtte tette volna, de én egyelőre nem vagyok ezen a szinten. Kiderül, hogy négy különböző okból is ez a legproblémásabb terület, amit valaki választhat. Egyrészt ezt a legbonyodalmasabb hagyni szellőzni, két hétig se zokni, se cipő. (Papucsban mászkálok, és mezítláb tanítok.) Másrészt itt gyógyul a leglassabban a bőr, messze van a szívtől, a vérkeringés nagyon gyengus. Harmadrészt, ha nem minőségi a munka, hamar (1-2 év) fakulni kezd, az állandó dörzsölődéstől. Negyedrészt, ez az egyik legfájdalmasabb hely (semmi izom, semmi zsírpárna, közvetlenül a csonton vibrál a masina). 

Minden tetoválás után boldogabb vagyok. Sőt: nyugodtabb. Jobban érzem magam a bőrömben, hiszen kevesebb felülete van így már üresen, és ez nekem fellélegzés. A cégem munkaszabályzata tiltja, hogy a gyerekek tetoválást lássanak a tanáron. Alábecsülik a gyerekek intelligenciáját és tudását. Minden japán általános iskolás tudja, mi az, hogy tetoválás, valamint tisztában vannak vele, hogy nincs benne semmi borzasztó, de legfőképp: nagyon nem érdekli őket. Ez valami, amit a felnőttek csinálnak, az ő világukhoz semmi köze, más szóval unalmas. A gyerekek sokkal több mindent észrevesznek, és sokkal több mindent meg is értenek, mint ahogy azt a legtöbb tanár hiszi. A túl-féltő, túl-gondoskodó, túl-óvatoskodó (és ennyiben, nekem mindig az az érzésem, lenéző és lekezelő) attitűd egyébként Japánban nem csak a gyerekek felé jellemző, hanem a felnőttek felé is, akiket szintén sokszor gyerekként kezelnek. A 10-11 éves tanítványaim meglátták a lábamon a Rilakkumát. Megkérdezték: szenszei, ez igazi tetoválás? Mondtam, hogy igen. Azt mondták „hm”, és folytatták a feladatot a munkafüzetben. Nem tudta volna őket ez kevésbé érdekelni. Az óra végén az egyik kissrác direkt lassan rakta el a könyveit, hogy ő legyen az utolsó. Amikor már csak ketten maradtunk a teremben, odasomfordált hozzám, és feltartott hüvelykujjal annyit mondott: „Very cool”. Jó lenne, ha egyszer felnőttkorában majd eszébe jutna ez, és valamilyen módon megértené és átérezné, hogy ebben az élethelyzetben egyáltalán nem én voltam a „very cool”, hanem ő. 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

Taka

(Fiktív sztori. A tanítványaimtól hallott történetfoszlányok ihlették.) 

Taka nem akart közös képviselő lenni. Hallomásból, ismerősöktől már tudta, hogy ez nem egy hálás feladat. Különösen bosszantotta az, hogy a problémák kétharmada az ő közbenjárása nélkül is megoldódna, ha az emberek hajlandóak lennének beszélni egymással. Ha valakit zavart, hogy a Rainbow Flower Mansion nevű lakóház 104-es számú lakásában éjjelente porszívóznak, akkor - ahelyett, hogy becsöngetett volna oda - írt egy emailt Taka-nak. “Legyen szíves rászólni, stb. stb.” Taka-nak ilyen esetben fel kellett vennie a kapcsolatot a lakótelepért felelős ingatlanos céggel, azon belül az ő tömbjükhöz tartozó ügyintézőkkel. Ők ezután emailben megkeresték a 104-es lakost, és elhívták egy probléma-megoldó beszélgetésre, amire a ház földszintjén, egy külön erre a célra kialakított szobában került sor.  


Már, ha sor került rá. A 104-es lakos persze tisztában volt vele, hogy hibát követett el - legalábbis miután az email-es postafiókjában a beérkezett levelek között megpillantotta az ingatlanos cég nevét. Viszont azzal is tisztában volt, hogy ez a hiba (és a következményei) egyelőre nem teljes értékű részei a valóságnak. Nem lesz belőlük igazi, létező probléma, nem lesz szükség se gondolatokra, se tettekre, HA: sosem nyitja meg ezt az emailt. 

Taka az a fajta ember volt - mert nem sok, de tényleg van ilyen - akinek lassan jár az agya, de nem ostoba. Jó időbe telt, mire egy gondolat megformálódott a fejében. De az a gondolat megállta a helyét. Amikor kibontotta a borítékot, és elolvasta az értesítőt, amiből megtudta, hogy ő lesz az új közös képviselő, leült és megpróbálta elképzelni, hogyan is kell majd ezt okosan csinálni. Beismerni, hogy nem alkalmas a pozícióra - ez az, ami minden áron elkerülendő. Most is erre gondolt, a 104-es incidens kapcsán. Egyszerűen csak feladni, és az éjjeli porszívózást elkönyvelni megoldhatatlan problémának, ez szégyellnivaló kudarc lenne. Taka előtt nem volt ismeretlen a korábbi közös képviselők megoldása. A következő a teendő: annyi időigényes extra vizsgálatot indítani, amennyit csak lehet. A mellékes körülmények, lehetőségek, apró-cseprő részletek kibogozása szerencsés esetben olyan sok időt vesz majd igénybe, hogy közben lejár az egy év, és új lakót neveznek ki (akarata ellenére, mint mindig) közös képviselőnek. Taka tehát tudta, hogy mi a jó hozzáállás, de abban már egyáltalán nem volt biztos, hogy mi a helyes hozzáállás. A figyelmét hamar elterelte a porszívózásról egy újabb, nagyobb probléma. 

A 3. emeleti fémes, kongó zaj egy későesti órában kezdődött. Ütemes és üreges, nem szörnyen zavaró, de nem is figyelmen kívül hagyható. Eredete, természete, oka és pontos helye bizonytalan volt. Az emeleten lakók mind más-más véleményen voltak, csak abban értettek egyet, hogy aludni így nem lehet, és titokban még abban is, hogy valószínűleg a 302-esben lakó Masato az. A szemkontaktust mindig elkerülő, huszonéves, sietve csoszogó, gyakran motyogó egyetemista az anyjával élt. Sosem köszönt a többi lakónak, és a postaládájából kiszedett szórólapokat mindig bedobálta a szomszédjaihoz. Őt már eleve nem szerették, könnyű volt még valamiért haragudni rá. 

Miután a 3. emeleti lakosok (Masato is) emailben egytől-egyig elpanaszolták neki, hogy minden este hallják a furcsa zajt, Taka megpróbálta logikusan végiggondolni a helyzetet. Bárki okozza is, az illető valószínűleg egyike volt azoknak, akik felhívták őt, és ezt azért tette, hogy megpróbálja elterelni magáról a gyanút. Talán ebben még fogódzót is lehetne találni? Aki a leghevesebben vádol, az a legvalószínűbb tettes? Könnyen elképzelhető volt, hogy ez így van, de az is, hogy nem. 

A Rainbow Flower Mansion-ben már pár hete állandó volt az izgatott találgatás, a suttogó célozgatás, a feszült lépcsőházi találkozások. Lehet, hogy Masato-t veri az anyja? Lehet, hogy Masato veri az anyját? Lehet, hogy valaki más az, valaki, akinek esténként dührohamai vannak, és részegen tör-zúz a lakásában? Lehet, hogy valaki titokban elzárva tart egy illegális háziállatot? Vagy egy embert? Taka eközben egyetlen dologban bízott: hogy bárki legyen is felelős a zajért, mostanra talán már megrémült, és abbahagyja. Biztos nem gondolta, hogy ekkora ügy lesz belőle. 
De az újdonsült közös képviselőnek nem volt ilyen szerencséje. A zaj nem szűnt meg, este 8 és 11 között minden egyes nap hallották. A 3. emeleti állapotok kezdtek egyre kevésbé civilizálttá válni. A 301-es, rücskös arcbőrű, ápolatlan fogsorú Tomokazu-san, akit télen-nyáron mindenki csak ugyanabban a mackónadrágban látott, és akiről pontosan lehetett tudni, ha ő ment le a lifttel, mert sosem bírt az első cigivel addig várni, amíg kiér az utcára, mindig is hirtelen haragú volt. De most ez a harag kezdett benne megkeményedni és állandósulni. Mivel szóban, szemtől-szembe nem lehetett neki szabad utat engedni (a jószomszédi látszat mindenek felett), kénytelen volt egyéb módokon megnyilvánulni. 

Masato igencsak meglepődött, amikor egyik reggel felült a ház mögötti parkolóban tárolt biciklijére. Az még hagyján, hogy az elülső abroncs teljesen le volt eresztve. De amikor a laposan, üresen puffogó gumival csakazértis megpróbált betekerni az egyetemi előadásra, ahonnan késésben volt, rögtön az első sarkon azt is észre kellett vennie, hogy a fék sem működik. Valaki elvágta a vezetéket. Masato furcsának találta ugyan mindkét jelenséget, de elkerülte a figyelmét az, hogy a kettő együtt sokkal furcsább, mint külön-külön. A praktikusabb és logikusabb gondolkodású Taka - miután végigolvasta Masato beszámolóját, és becsukta a laptop-ját - rögtön erre gondolt: a két terv kölcsönösen kioltja egymást. Nem lesz nagy probléma, hogy nincs fék, ha a lapos gumival úgysem tud igazán gyorsan menni. Bár az is lehet, hogy a tettes először elvágta a vezetéket, aztán megijedt, megbánta, de visszacsinálni már nem lehetett, ezért kiszúrta a gumit. 

A megoldás, vagy az első lépés a megoldás felé, a 303-asban lakó idős, életerős, lilahajú nénitől, Oba-szan-tól érkezett. Egyik este minden 3. emeleti lakó jöjjön ki az otthonából, egyszerre, és gyűljenek össze a lépcsőházban. Ezután valaki menjen be egyenként a lakásokba, és hallgassa meg, van-e zaj. Ha nincs, legalább tudni fogják, hogy a lépcsőházban várakozók valamelyike szokta okozni. Ez ésszerűnek tűnt, de egy közös képviselő erre nem kérhette meg a lakókat, ehhez a hatóságok közbenjárására volt szükség. A rendőrség hajlandónak mutatkozott segíteni a háznak, és nagyjából egy hónap múlva, egy vasárnapi délutánon mindenki ott toporgott a harmadikon a lépcsőházban. Biztonsági kamerák az összes emeleten voltak, Taka ezeken keresztül - a rendőrség felügyelete alatt - meggyőződhetett róla, hogy mindenki kijött. Végül egyik lakásba sem kellett bemenni, mert nem telt bele pár percbe, és a folyosón mindannyian meghallották a szokásos zajt. A falból. Ahol a vízvezeték megy. Amint hamar kiderült, pár perccel korábban az egyik legfelső emeleti lakó kihúzta a dugót a kádból. 

A közös képviselő megtett mindent, amit ilyen helyzetben elvárhatnak tőle: kapcsolatba lépett a céggel, amelyik tervezte és építette a házat, azok pedig némi mellébeszélés után bevallották, hogy nem tudnak semmilyen megoldást javasolni. Taka két héten át telefonálgatott és emailezett, próbálva megszerezni az épület tervrajzát, amit végül nem küldtek el neki. De szóban azért annyit elárultak, hogy a vízvezeték egyenesen jön le a falban az ötödikről, a harmadikon pedig derékszögben elfordul, ahol a lezúduló víz súlya, és valószínűleg egy törött csavar találkozása okozza a visszhangzó kopogást. Ez a magyarázat szerepelt azon a nemhivatalos értesítőn, amit mindenki megtalált a postaládájában. Az egyik lakó csak most nyugodott meg teljesen. Rettegett tőle, mi lesz, ha egy idegen (pláne, ha egy rendőr) bemegy a lakásába. Tudta, hogy amit ott találnak, azt nem lehet majd kimagyarázni. 
Miután az utolsó értesítőt is bedobta, Taka hazament a lakásába, és ledőlt a kanapéra. A repedéseket nézegette a plafonon, amikor hallotta, hogy megcsörren a telefon. Lehet, hogy mégis ki tudják cserélni azt a törött csavart? Lehet, hogy egy lakó az, egy újabb panasszal, mert ahhoz sem volt türelme, hogy emailt írjon? Lehet, hogy a felesége az, hogy leellenőrizze, tényleg otthon maradt-e ma este? Lehet, hogy a rendőrség, mert Masato-t holtan találták? Taka kihúzta a telefont a falból, és benézett a hűtőbe, ahol szerencséjére még talált egy sört. “A rejtély megoldódott, de a probléma nem.” Mondta magának hangosan. Még tíz hónapig kellett közös képviselőnek lennie. 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

Hangulatjelentés

Különbség van japán hangulat és Japán-hangulat között. Számomra az első bármilyen itteni tipikus élethelyzet vagy látvány. Nem szükségszerűen ismert az országon kívül, valami, amit itt sokat látok, de máshol nem, szubjektív, esetleges és érzelem-alapú, a saját élményeimen átszűrve. Ez a blog alapja. A második: Japánnak az az aspektusa, ami a világ köztudatában él, ahogy a nagykönyvben meg van írva, az átlagember legelső, ösztönös asszociációi. A japán hangulat nem mindig annyira szép és kifinomult, mint a Japán-hangulat (jóllehet, néha még szebb), de vannak átfedések. 

Néha járok itt olyan helyeken, amiket sokkal “japánosabbnak” érzek, mint más helyeket, és kétségek nélkül érzem: ez itt most tényleg éppen olyan, amilyennek az EGÉSZ országot szokták hinni azok, akik sosem éltek itt. Akadnak váratlan pillanatok, amikben a “japánság” kvintesszenciája valósul meg. Az a valami, ami a kultúrához a népszerű gondolkodásban kötődik. A mozdulatok tudatossága és gazdaságossága a teaszertartás közben. Az emberi anatómia tanulmányozása, a mozgás fejlesztése támadás és védekezés céljából, a harcművészetekben. Az “ikebana” sajátosan aszimmetrikus, törékeny virág-elrendezési stílusa. A “haiku” költészet töredék-jellege, a “nihonga” (japán festészet) visszafogottsága. Mik azok a fő hangulatok, amik ezeknek a különböző - de mind sajátosan japán ízű - területeknek az esztétikájában megtalálhatóak? Amennyire én átlátom, négy fő koncepció létezik. 

Sibüi 
Tapintatos, visszafogott, sosem túl erőteljes és karakteres megformálás. A brit “understatement” rokona. Az erős hangsúlyok helyett finom utalások, jelzések. Csípősen fanyar, a szájat összehúzó ízekre mondják a köznyelvben. Erőlködés és látványos mutatványok nélkül kiváltott megrázó és mély művészi élmények sajátossága. Önkontroll, szigor, szabályozottság, alázat. Minél kevésbé van jelen az alkotó, minél kevésbé lehet érezni, hogy mindezt valaki létrehozta, annál jobb. A látvány hatását a szemlélő egy lassú, belső, személyes, intim élmény során tapasztalja csak meg. Talál egy különös figyelemmel megmunkált részletet, amiből spontán módon kibomlik az egész.  

Szabi 
A régi, kopott, elnyűtt dolgokban rejlő szépség. A hosszú ideje használt (akár elhasznált) tárgyak vonzereje. Az élet múlandóságát, a dolgok átmenetiségét felidéző benyomás. Semmi nem tart örökké, de minden ciklikus, idővel megújul, és aztán újra romlásnak indul. A csendes egyedüllét és szemlélődés hangulata. Az idő, az évek előrehaladtával ez a fajta szépség csak egyre jobban elmélyül. A fogalom központjában áll például a megjavított, helyrehozott kopások, törések, repedések esztétikai értéke. A tökéletlenség, a hiányosság bája. 

Wabi

A (szándékos vagy nem szándékos) egyszerűség és dísztelenség ideálja. A szó jó értelmében véve “közönséges” jelenségek szépsége, nem úgy mint “vulgáris”, hanem mint “mindennapi”. Más szóval: pózok és hatásvadász trükkök nélkül. A legkevésbé mesterkélt mű pedig nyilvánvalóan az, amit a természet hozott létre. A nyugati ember szókincsében ehhez a benyomáshoz leggyakrabban az “érintetlen” párosul, egy táj amit a civilizáció még nem formált át a saját igényei szerint. Különösen kedvelt épp ezért a váratlan, a véletlenszerű, az el-nem-tervezett elem, ami frissé teszi a látványt.

Aware

 Intenzívebben szomorú, egyértelműbben nosztalgikus hangulat. Az ősszel, a hervadó virágokkal, lehulló levelekkel, a világ lassú elmúlásával kapcsolatos gondolatok. “Mono no aware” formában kifejezetten a dolgok végességét, a tárgyak pusztulásra ítéletségét jelenti, de ugyanígy egy személyre is vonatkozhat. Másra, vagy saját magamra, abban a pillanatban, amikor felismerem: valaki ma már nem ugyanaz az ember, aki valaha volt. Az a bánat, ami kicsit az örömérzésben is felfedezhető, az öröm, ami kicsit jelen van a bánat pillanataiban is. 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

Munkaerőprobléma

Az én cégemnél csak olyan ember tanít (túlnyomórészt amerikaiak, de néha nem angolnyelvű országból is jönnek), aki hajlandó volt legalább egy évre elhagyni a hazáját, hogy egy híresen furcsa és nehezen emészthető országban éljen, a világ másik felén. Ez már önmagában egy erős szelekció, ehhez a döntéshez kell egyfajta személyiségtípus. Vagy: valami elől nagyon kell menekülni. Aki a saját országában beilleszkedni, működni, barátokat szerezni, érvényesülni, normális életet összehozni valamiért nem tud, az sokszor választja ezt a kiutat. Japánba szökni, itt elölről kezdeni. Legalábbis én így próbálom magyarázni azt, hogy mennyi bizarr, labilis, fura, különc tanár-kollégám van itt. (A “tanár” itt csak annyit jelent, hogy “olyan ember, aki órákat tart”, a szakmai tudás vagy a képzettség nem követelmény.) A másik ok a skype-interjúk megmagyarázhatatlan hiánya, amitől a cégem határozottan elzárkózik. Csupán telefonon beszélgetnek a leendő alkalmazottal, ezért sincs mód kiszűrni azokat a delikvenseket, akik már az első héten katasztrófális tanárnak bizonyulnak. Fogtam magam, és felidéztem az 5 legrosszabbat, amire vissza tudok emlékezni az elmúlt 7 évből. 

H. Norvég férfi, aki negyven éves kora előtt sosem tanított. DJ-ként dolgozott kisebb shibuya-i klubokban, majd elvett egy japán lányt, aki az esküvő után (ahogy ez számtalan más kollégámmal is megesett már) ragaszkodott hozzá, hogy költözzenek be együtt a szülei házába. A japán após-anyós a chiba-i félsziget legdélibb csücskénél laktak, vidéken, a legközelebbi szomszéd gyalog 10 percre, a legközelebbi bolt autóval 15 perc. H. abbahagyta a DJ-zést, és farmer lett, de amikor megérkezett az első gyerek, kellett egy komolyabb állás, jelentkezett hozzánk tanárnak. Az iskolába saras edzőcipőben és farmerban érkezik, kócosan, a hasát vakargatva. Elszív egy spanglit a mosdóban, és leül a folyosóra az okostelefonján játszani. Az óráját már 5 perce el kellett volna kezdenie, a tanítvány, 24 éves egyetemista, azóta áll ott mellette türelmesen, vár, tanárra nem szólunk rá. Végül én figyelmeztetem H.-t, erre észbekap, felugrik, beinvitálja az egyetemista srácot a terembe, és előveszi a lufikat, amivel játszani fognak. January, February, a hónapokat mondják felváltva, és passzolgatják egymásnak a lufit. 

Sh. Indiai lány, aki az első napján épp abban a nyelviskolában kezdte meg a nyelvtanári karrierjét, ahol én is dolgoztam. A cégünk felhívott, szólt, hogy érkezik majd egy friss alkalmazott, csak pár napja szállt le a gépről, segítsek neki, amiben csak tudok. Másnap délután 2-re kellett volna érkeznie, hiába vártam, semmi. 2:20 körül hangos nyögésekre és szuszogásra lettem figyelmes a lépcsőház irányából. A kórosan elhízott Sh.-nek nem volt könnyű feljutni a 3. emeletre. Amikor végre megérkezett a nyelviskolába, én megpróbáltam bemutatkozni, de ő egy legyintéssel adta a tudtomra, hogy erre nincs szükség, és rámszólt: “Kérek egy pohár vizet.” Hoztam neki, odaadtam, felhajtotta, jó alaposan végignézett rajtam, és köszönetképpen annyit mondott: “Szóval te valami francia vagy, vagy ilyesmi?” Körbevezettem a suliban, elmagyaráztam mit hol talál, hogyan szokott kinézni egy itteni angolóra struktúrája. Amikor a CD-s polchoz értünk hirtelen félbeszakított, mondván ne pazaroljuk ezzel az időt, ő CD-ket nem fog használni az óráján. Pár másodpercbe telt, hogy a megdöbbenésből magamhoz térjek, és kezdtem volna valamit motyogni arról, hogy “listening skills” és “getting familiar with different accents” és “fun songs for the kids”, de Sh. tántoríthatatlan volt. A tanár széke a szobának ebben a felében van, mondta, a CD-lejátszó pedig a másik felében, csak nem képzelem, hogy ő minden egyes órán fel fog tápászkodni, hogy odamenjen, és berakja a következő CD-t? A tizenhárom éves japán kislány, Sh. első tanítványa, az órájuk felénél félénken-zavarodottan kisomfordált a teremből, és suttogva közölte a nyelviskolai recepcióssal: nem tudja, mit csináljon, a tanár elaludt.

N. Negyven és ötven közötti texasi férfi. Bár a mi cégünknél az angolórára akármilyen életkorban fel lehet iratkozni, a tanítványok 3 és 83 éves között vannak, N. a második héten kijelentette, ő csak gyerekeket hajlandó tanítani. Az órarendet összeállító titkárnők japánok, vagyis (hacsak valami csoda folytán nem különösen tökösek, ami néha előfordul, de nem ebben az esetben) a nem-kritizálás elvét követik, ennek megfelelően eleget tettek N. kérésének. Majdnem az összes felnőtt tanítványt átrakták más napokra, más tanárokhoz. Amit az N. által elfogadott és aláírt szerződés kimond és megkövetel, az egy dolog, de a konfliktuskerülő stratégia mindent felülír. N. délután megérkezik a nyelviskolába, ahol közlik vele, vannak-e aznap változások az órarendjében. Ha valaki lemondta az órát, N. ököllel a levegőbe boxol egyet, és azt üvölti “YEAH”, amitől a japán alkalmazottak halálra rémülnek. Ha, ellenkezőleg, a nap végére egy extra tanítvány került, vagyis N. fél órával késöbb mehet haza, dühében felrúg egy-két széket. Ha ebben a pillanatban már épp ott várakozik pár japán kisgyerek, azok ilyenkor általában a sarkukra állnak, és teljesen váratlan magabiztossággal és eltökéltséggel kijelentik: ők másik tanárt akarnak, N. órájára nem jönnek többet. Az iskola vezetői felhívják a cég japán elnökét, hogy utazzon le hozzájuk (ez egy pici, szegény, ütött-kopott vidéki nyelviskola), és figyelje meg N.-t munka közben. Ennek esetleg meglepetésszerűen lenne értelme, vagy titokban, egy tükör mögött ülve, N. tudta nélkül. Ehhez képest jó előre szólnak neki, hogy holnapután érkezik az elnök. N. felvesz egy nyakkendőt (most először, mióta itt dolgozik), igazi tehetséges pszichopata módjára végigtanítja a napot, leutánozva egy normális és kedves ember külső viselkedését, az elnök nyugtázza, hogy nincs itt semmi baj, és hazautazik. Másnap a dolgok visszatérnek a megszokott szintre. A 11 éves kislány tanítvány kifejezetten dühösen, fennhangon mondja N.-nek: “Megmondtam, hogy nem kell kikísérni a wc-re, tudok egyedül is pisilni, sensei, ne kérdezd meg többször!” 

I. Huszonkét-huszonhárom éves amerikai srác. Figyelembe véve a japánok emberfelettien magas tűréshatárát (ha valamiben világbajnokok, az a “szó nélkül tűrni és kibírni”), egészen megdöbbentő volt az, amikor már ők se tudták tovább elkerülni a kritika megfogalmazását, és kénytelenek voltak I.-t megkérni: zuhanyozzon gyakrabban. Amikor kedd reggel kinyitották az iskolát és a penetráns hónalj/száj/szesz/izzadtság/segg szag miatt nem tudtak belépni a terembe, a japán asszisztensek pontosan tudták, hogy ezek szerint az előző napon I. tanított itt. A probléma gyökere a leggyakoribb, legközhelyesebb magyarázat, az alkohol. I. le akar gurítani egy sört meló után, ebből lesz rendszerint reggelig ivás, reggel 7kor ágyba hazaesés, dél körül pánikszerű felriadás, és rohanás a nyelviskolába, az előző napi (időnként pizsamaként is funkcionáló) tanítós ingben, a japán nyárban, az előző napi csúhájokat visszaizzadva. A fent vázolt helyzetnek két konkrét következménye lett. Egyrészt a cégünk igazgatója meglátogatta I.-t a lakásában, hogy elbeszélgessen vele a kollégáktól és tanítványoktól naponta érkező higiéniai panaszokról. (ezen a ponton derült ki egyébként, hogy I. szeret a szemetével együtt aludni) Másrészt, a nyelviskolában még télen is nyitva kellett hagyni minden ablakot. A hab a tortán, hogy I. (barátok, sőt akár csak haverok híján) előszeretettel maradt benn a munkahelyén jóval zárás után, hogy a nyelviskola japán titkárnőinek kiöntse a lelkét. Ők, japánok lévén, soha nem rázták le, hiába jelentette ez azt, hogy 1 órával tovább benn kell maradniuk, pedig már mehetnének haza, türelmesen bólogatva hallgatták a “miért csak nekem nincsen baratnőm?” tematikájú monológokat. Nevezhetjük ezt a japán kollégák tapintatosságának (ha szebb fényben akarjuk látni), vagy akaratgyengeségének (ha nem). 

T. Jó 190 centi magas, stramm, masszív, ex-tengerészgyalogos, szupertűsarkúban és szupermini ruhában tanító amerikai lány. Hogy, hogy nem, történt egy éjjel, izakajában (japán korcsmában), hogy a rendőrök elkérték T. a személyi igazolványát. Ha nincsen valakinél azonosító okmány, az probléma: a japán rendőrök a törvény szerint ilyen esetben bevihetik az illetőt, és akár 20-25 napig tarthatják fogva, anélkül, hogy kötelesek lennének megmondani, mivel gyanúsítják, miközben a fogvatartott nem találkozhat ügyvéddel sem. T.-nél nem volt személyi, úgyhogy kénytelen volt azt tenni, amit ebben az esetben minden normális ember tenne: mindkét rendőrt kiütötte ott helyben ököllel. Az egyikük két héten belül felépült, a másiknak viszont eltört a szemüreg-csontja, ami T. helyzetét jelentősen bonyolította. Ha jól emlékszem, három hónapig volt börtönben Japánban, ami alatt az is kiderült, hogy Koreában már jó ideje keresi a rendőrség, hasonló sztorik miatt. 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább