maji-de

blogavatar

Öt éve Japánban. Történnek dolgok. Elmesélek párat.

Like!

Legfrissebb bejegyzések

2017.08.07.
2017.07.16.

Utolsó kommentek

Újjászületés a hegyekben

A lány, aki a picike vidéki vonatot fogja vezetni nagyjából 16 évesnek néz ki. Japán nőről lévén szó, ez azt jelenti, hogy valahol 20 és 35 között lehet. Egyik keze az ajtózáró gombon (ami a peronon van, az egyik oszlop oldalán), a másik az arca elé emelve: a karóráját nézi figyelmesen, türelmesen. Ez elengedhetetlen ahhoz, hogy tényleg másodpercre pontosan induljon a vonat. Szinte biztos vagyok benne, hogy erre kell felszállnom, de itt vidéken nem akarok kockáztatni: Ha elnézem a vonatot, másfél óra, mire jön a következő. Őszinte, vidám, fogszabályzós mosoly: “Igen, ez a vonat megy Tateyama-ba!” Örült neki, hogy segíthetett valakinek. 

A faluba megérkezve rögtön nekilátunk, hogy letudjuk a napirend első pontját: bort szerezni. Ez igazából a második feladat, a “bort szerezni a kétórás vonatútra” volt az első, amit sikeresen elvégeztünk és elfogyasztottunk. A környék egyetlen boltja 15 perc sétára van, már megyünk is. Teljes a délutáni csönd, csak a japán tyúkok kapirgálását hallani az egyik udvarból, tűz jóízű ropogását egy másikból. A fáskamra oldalára fellógatott vödrök, lavórók, és bádog dézsák házilag telefestve különböző anime-figurák képeivel. A japán nyár állandó háttérzaja, a kabócák fülsüketítő kórusa, még kezdődött el, majd júniusban. Körülöttünk lakatlan, erdőlepte hegyek mindenhol, az egyiken hatalmas, álló Buddha-szobor. Fenségesen, unottan, méltóságteljesen, közömbösen nézi, mi történik. Ott állt már akkor, amikor Japánba költöztem, sőt már akkor, amikor megszülettem, már akkor, amikor a szüleim megszülettek, és ott még sokáig ott fog állni miután elköltözöm innen egy másik országba. 

A bolthoz vezető út az egyik legveszélyesebb, amin valaha gyalogolnom kellett. Járda sehol nincs (ezzel Tokióban is gyakran szembesülök), ráadásul az út szélén végig terebélyes bokrok, gyakorlatilag az úttest közepén kell mennünk. A hűtőládákkal telis-tele pakolt “kei-car” (mini kockaautó) épphogy kikerül minket. A benne ülő 50-60 körüli, napbarnított japán hippi formák integetnek és mosolyognak: tudják, hogy ugyanarra a fesztiválra megyünk, mint ők. 

A bolt bejáratánál lerakjuk a földre a sátrat, a hálózsákokat, amit a két méterrel odébb cigizgető, meghatározhatatlan származású langaléta srác egy ideig együttérzően néz, majd végül megszólal: “Hosszú lesz az a séta fel a bejáratig, felvigyelek titeket?” Még (kötelességszerűen) motyogok valamit arról, hogy áh, ugyan, legfeljebb taxizunk, közben erősen remélem, hogy még egyszer felajánlja majd, így is tesz, megköszönjük, veszünk italt neki is, beszállunk. A szélvédőbe ragasztva egy aranyszínű VIP-belépő. Nem teljesen értem, mi történik, de 5-10 percig még nem indulunk el. A visszapillantóban látom, ahogy a minket megszólító “Dee” nevű, félig brit, félig nepáli fickó olyan emberfeletti koncentrációval és egyre fokozódó dühvel sakkozik az okostelefonján, amit kokain nélkül nem nagyon lehetséges elérni. Elveszti a sakkjátszmát, a két ülés közé hajítja a mobilt, indítja a motort. 

Kiszáguldunk a parkolóból, aztán felfele a hegyre, benyomja a zenét, feltekeri, bömböl a Björk, én pedig egyre kevésbé vagyok benne biztos, hogy ez jó ötlet volt, és rájövök, hogy igazából egyikünk sem mondta meg konkrétan, hogy merre, milyen fesztiválra akar menni, se ők, se mi. Előreadom a bort Dee-nek, és az anyósülésen lazuló haverjával kezdek beszélgetni, eddig valahogy észre se vettem, hogy van itt valaki más. Fekete srác, Réunion Island-ről, nagyon bájos, sajátos akcentusa van, és igencsak kócos fogsora. Gyerekes módon, mintha előttünk akarna ezzel vagánykodni, pedig idősebb szerintem, mint én, megpróbálja egybeönteni a bort a sörrel, felborul a palack, az egész az ölében landol, döbbenten pislogva szemléli az eredményt, úgy fest, mint egy tizenéves srác, akinek most először volt korai magömlése. Közben felérünk a hegyre, a fesztivál bejáratához, lassan halad a kocsisor nagyon, a sofőrünk, Dee, kifejezetten ismert és közkedvelt alaknak tűnik itt. A szervezők, törzslátogatók, fesztiválon dolgozók, amint megpillantják, odaszaladnak hozzánk, integetve, kínosan eltúlzott “yeeaah” kiáltásokkal, és a legügyetlenebb pacsikkal köszöntik, amiket életemben láttam. Dee hátrafordul hozzánk, és szégyenlősen, suttogva magyarázza: “Mindig én hozom ezekre a bulikra a legjobb kokaint, ezért...” “Ó” mondom udvariasan, és elismerően bólogatok. 

Beérünk a fesztiválra, kiszállunk, elköszönünk, és elindulunk sátorhelyet keresni. Lemegyünk egészen a tó partjára, a legelhagyatottabb zugba, messze a többi látogatótól, aminek az az oka, hogy egyes individuális személyeket szeretek ugyan, de az emberi faj egészét általánosságban undorítónak és visszataszítónak találom. A friss levegőn való sétától megéhezem, és amikor elővenném a konbíniből zsákmányolt mézes-szójaszószos csirkémet, akkor esik le, hogy az egész elemózsiás táskámat Dee kocsijában hagytam. Őt a bejáratnál hagytuk, ki tudja, azóta hol van, viszont ennem kell. Challenge accepted.

Meg kell találnom a bejáratot (sikerül), aztán a parkolót a hegy tetején (sikerül), a kocsit (valami fura oknál fogva megjegyeztem a rendszámát, úgyhogy ez is sikerül), de mindhiába: Dee már nincs ott. Elindulok, végig a fesztiválon, hogy megkeressem, ami nem várt módon könnyűnek bizonyul. Egyrészt mert maximum kétszáz látogató lézenghet itt összesen az ösvényeken, másrészt mert a srác legalább 2 méter magas. Dee éppen a sátrához verné be a cöveket a földbe, megáll félúton a kezében a kalapács, ahogy döbbenten hallgatja, hogy miért kerestem őt meg. Nem azon van megdöbbenve, hogy ottfelejtettem a táskámat, hanem azon, hogy miért kérek ezért - többször is - bocsánatot. Ő nem látja, hogy itt bármivel bármi gond lenne. “No, mate, don’t worry, it’s funny, it’s fuckin funny!” Közben kiderül, hogy nem is az ővé a kocsi, hanem a lángvörös hajú japán barátnőjéé, aki épp a sátrat hajtogatja szét, közben fél füllel figyel rám, érzelmeknek a nyomát se látom az arcán, hirtelen odadobja nekem a kocsikulcsokat: menjek, vegyem ki, ami kell. 

Ez elintéződött tehát, és mire visszaérek a tópartra, a barátnőm nem csak, hogy végzett a sátrunk felállításával, de közben még össze is barátkozott az új szomszédunkkal. Röhögcsélős, mocskosszájúan káromkodó, aranyos, amerikai lány, ragaszkodik hozzá, hogy Momo-nak hívjuk. Pilótaként dolgozik, Hawaii-on lakik, korábban pedig abból élt, hogy tetovált, de kizárólag csak idős embereket. 

A tóparton különös figura. Mozdulatlanul áll, a távolba néz, hosszú fekete haját fújja a szél, ránézésre mintha egy észak-amerikai indián törzs őrszeme lenne. Kiderül, ő Matt, a szomszéd amerikai lány pasija. Momo végre végez az elcsomagolással, sminkeléssel, és ennek valahogy teljesen oda nem illő, aránytalan módon örül, de annyira, hogy jókedvében felajánlja: bármilyen italra meghív minket, amit a fesztiválon találni lehet.

Amíg felsétálunk a hegy tetejére (a magasban egy-két sas, perceken át szárnycsapások nélkül köröznek, megkeresik a meleg légáramlatokat, és azokon vitetik magukat) teszek pár bizonytalan kísérletet arra, hogy Matt-el beszélgessek. Nem egyszerű feladat, mert mindenre lelkiismeretesen válaszol ugyan, de sosem dobja vissza a labdát, úgy érzem csak egyikünk akarja ezt igazán, de a növekvő szótlanságában - ha nem tévedek - nincsen semmi hidegség, csak kisfiús félénkség. Kiderül, hogy Szaud-Arábiában született, Filipinó szülők gyerekeként, és Hawaii-on dolgozik egy kórháznak, két pozícióban is, nővérként és a medicopter pilótájaként. Ő és Momo a fesztivál hivatalos buszával jöttek idáig, egyenesen a belvárosból, Sibujából, és ez a háromórás út bőven elég volt arra, hogy összebarátkozzanak a mellettük ülő Mimi-vel. Mimi egy tetőtől-talpig feketébe öltözött, picike, aranyos japán lány, a fesztivál nemhivatalos acid-ellátója. Kapucnival a fején, fekete orvosi maszkkal az arca előtt, modernkori nindzsaként közelíti meg a vevőit, így például ezt a lányt is, talán a mai napon eddig már háromszor. Észrevétlenül oson, felbukkan a semmiből, eladja az anyagot, és eltűnik.   

Mindeközben Momo megtalálta a rendezvényen kapható legdrágább felest, és most kapkodva, mohón keresgél egy koszos, szakadt papírborítékban, ami vastagon ki van tömve friss, ropogós 10,000 yenes bankókkal. A pultos, egy tarkabarka indiai ruhás, kitágított fülcimpájú, egészségtelenül sovány, koponyaarcú japán nő lassan-hosszan rám mosolyog, és tájékoztat, hogy ez a rövidital négy hozzávalóból készül: gyógyfűvek, vodka, cukor, és kokalevél. Engem leginkább egy túl édes ice-tea ízére emlékeztetett, de 20 perc leforgása alatt egyértelműen ellazít. Megy le a nap, kezdődnek a koncertek. A környező sziklaszirtek csúcsaira mennek fel emberek nagy reflektrokat cipelve, onnan jön majd, különböző irányokból, a hangulatvilágítás. A színpad előtt a földbe szúrt füstölők illata, a hippi-virágos furgonokban főzik a rament és az udont. Valahonnan megcsap az intenzív forróság, hátranézek: Egy japán lány égő hullahop karikát pörget a dereka, nyaka, csuklója, bokája körül. Egy társaság tábortüzet rak, és nekiállnak körülötte jógázni. A sasok már bátrabbak, egyre lejjebb és lejjebb ereszkednek, szinte hozzáérnek a sátrak tetejéhez. Ez így jó.

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

Pillanatkép 3. 

Vége a munkanapomnak, ez azt jelenti, hogy este 8-9 van. Óráim már nincsenek, de még vár rám pár percnyi monoton, aprólékos papírmunka, a sajátosan japán bürokrácia gyöngéd bája. Semmi nincs, ami digitális formában történne, a kézzel írott órarendemet faxon kapom meg, az óráimon megtanított anyagról, oldalakról én is minden este papírra írt formában számolok be. Nekem személy szerint ez inkább élvezet, mint bosszankodás forrása, a blogot is mindig kézzel írom először, a naplóimat is, néha még a leveleimet is, de a legtöbb amerikai kollégám megbotránkozva - és gyakorlatlan mozdulatokkal - kapirgálja a (lerövidített) szavakat a “lesson information” rubrikába. Még így is jobban járunk, mint egy másik (nem híres, nem gazdag, nem sikeres) tokiói nyelviskola tanárjai, akik között akadnak ismerőseim, és nemrég meséltek a cég rendíthetetlen, kőbe vésett alapszabályáról: minden egyes beérkező emailt ki kell nyomtatni, és kartotékozni. Elég ha csak rájuk ír egy tanítvány, “elnézést, a mai órára nem tudok bejönni”, ezt már nyomtatják is ki, és a dokumentum mehet a 28. dossziéba a 12. polcon.

Visszarakom a dobozomba a stoppert és a plüss ábécé betűket. Az elsőre azért volt szükség ma, hogy mérjem, melyik csapat gyerek hány másodperc alatt tudja szavakba rendezni az utóbbit. A két legerősebb diák végül egy döntőben mérkőzött meg egymással. 30 másodpercet adtam nekik, hogy kirakják a szavakat. “Mádzside!!” mondták. 

Van egy új japán asszisztens itt az irodában, akinek a kedvességére semmi panasz nem lehet, hacsak az nem, hogy túlzásba viszi. Minden alkalommal, ha a lépcsőházban vagy a liftben összefutunk, biztosít róla: nagyon örül, hogy lát. Ha megválaszolom egy feltett kérdését, sosem mulasztja el ezt meghajlással fogadni, és hozzáfűzni: “nagyon köszönöm, hogy annyira kedves vagy, hogy rászántad az időt, hogy azzal fáradj, hogy segíted az én munkámat!” Ha épp az íróasztalomnál ülök, amikor behozza egy új tanítvány adatlapját, ahelyett, hogy megvárná, hogy én felkeljek, letérdel a székem mellé a földre, ráül a sarkaira, hogy egyenlő szemmagasságban legyünk, és úgy magyaráz. Még a nap elején kértem, hogy fénymásoljon le nekem egy tesztet, 20 példányban. A fénymásoló nem kapcsolt be. Felhívta a szerelőket. Mielőtt azok kiértek volna, egy kollégám, másik angoltanár, odajött, és bedugta a fénymásolót a konnektorba. Ezután már működött. Az asszisztens elkészített egy másolatot, az eredeti példányt félrerakta, a másolatot a tálcára tette, és így készítette el a harmadikat. A másodikat félrerakta, a harmadikat a tálcára, és így tovább. Mondtam, hogy ez így nem lesz jó, inkább az eredetiből kérnék 20-at, ha lehet. Megértette, bocsánatkérésképp pedig adott egy kis kimonó-alakú csomagot tele szójababbal. Közben, mert senki nem szólt nekik, hogy megoldódott a probléma, megérkeztek a szerelők. Az asszisztens majdnem a földig meghajolt, úgy kért tőlük bocsánatot, “hogy lehetek ilyen ostoba” stb, csak be kellett volna dugni a kábelt. A szerelők megnyugtatták: semmi baj, az esetek egyharmadában, amikor kihívják őket, ugyanez az ok áll a nemműködő tv, hűtő, mosógép hátterében.  


Ahelyett, hogy hazamennék a szokásos vonatommal, a mai nyelviskolámtól nem messze fekvő, csendes, elégtelenül megvilágított, családi házas lakóövezet irányába indulok. Öltönyös üzletemberek tekernek el mellettem a rozoga nagymama-bringájukon, a sarkon várakozó rendőrök sorra állítják meg őket, mert egyik biciklin sincs lámpa. Lehet, meg is szondáztatják őket, hiszen biciklivel (és kerekesszékkel is!) tilos ittasan közlekedni. Megállok az utcai térképnél, nem akarok eltévedni, nézem a sok horogkeresztet. A turistáknak eladott zsebtérképekről tavaly óta leszedik őket, de a fali változatokról nem. Hiába sokkal régebbi (és egyébként más, fordított formájú), mint a Hitler által lenyúlt és kisajátított szimbólum, 2016 óta ehelyett “pagoda ikonokkal” jelzik a buddhista templomokat.

Elsétálok az elhagyatott park bejáratánál hangosan síró lány mellett. Nem is csak sírás, hanem bömbölés. Hiába tűnik huszonévesnek a lány (a kétségbeesetten eltorzult arcvonások alapján nehéz megítélni), a zokogásában van valami, ami egyáltalán nem illik egy felnőtt emberhez. Fék, korlát, gát - ez az, ami egyáltalán nincs benne. Két kézzel kapaszkodik a barátnője ölelésre kinyújtott karjaiba, valahol a könyék és a csukló között, és az érzelmeinek szabad utat engedve, az éjjeli ég felé fordított arccal, legörbülő szájjal zokog. 

Még bemegyek a konbínibe (convenience store) pár sörért. Van három dolog, amit japán éjjelnappaliban én még nem láttam: koszos padló, gyűrött pénz és mogorva eladó. A pult, a polcok, a hűtőláda, még a pénztárgép is mindig ragyogóan tiszta. A papírpénzzel, mint egy finom keleti selyemkendővel, tisztelettel és tapintattal bánnak, élére hajtva, vagy takaros kis kupacokba elrendezve. Egy magát - alaptalanul - menőnek gondoló japán üzletember a híresen szabályozott sorbanállásra fittyet hányva bevág elém, amikor mennék fizetni. A pénztáros is (diákmunkaként itt dolgozó, megszeppent iskoláslány) mutatná neki félszegen, hogy ez nem így megy, de erre végül nincs szükség, mert a mögöttem álló japán, ránézésre talán valamiféle farmer lehet, rárivall az öltönyösre: “A külföldi volt itt előbb, a sor végére álljon.” Szívmelengető.

Húsz perc séta után becsöngetek az egyik házba. Itt lakik B, new york-i srác, egyik legjobb barátom, aki különböző tokiói esküvő-szervező cégeknek dolgozik, ál-papként.


A japánok szeretik ilyen-olyan vallásokból összeválogatni a nekik tetsző elemeket, szertartásokat. A gyerek születését sintó módon ünneplik, a temetések buddhista szokások szerint zajlanak, az esküvők terén viszont a keresztény külsőségek tetszenek nekik nagyon. A templom, az oltár, az orgona, a fehér ruha, virágok. Amennyire a spirituális vagy hitbeli tartalomra fittyet hánynak, annyira ragaszkodnak a nyugati hangulatú felszínhez, és ehhez a nyugati fizimiskájú pap is hozzátartozik. Itt jön a képbe B (aki egyébként zenész), és kollégái. A szükséges jelmezt felöltve, az előírt szöveget japánul betanulva, évek óta adja össze a fiatal japán párokat a felhőkarcolók aljában kialakított (főleg fehér gipszstukkóból összeeszkábált) kápolnákban. Az ifjú szerelmesek körében a legnépszerűbb helyszín természetesen a DisneyLand melleti, mesebeli kastélyra hasonlító ál-templom, ahol óránként 30,000 yenért a rajzfilmfigurákat is ki lehet bérelni. Van, hogy egy életnagyságú Minnie Mouse nyújtja át a gyűrűket, vagy éppen a Donald Duck integet a szertartás közben az egybegyűlteknek. 

B-vel alig lehet egyébként beszélgetni ma este, még mindig dühös amiatt, ami pár órával korábban, az étteremben történt, ahol a családjával vacsorázott. A japán felesége beleültette a 2 éves kisfiukat a gyerekülésbe, elvették az étlapokat, és már épp rendeltek volna, amikor egy szomszéd asztaltól (direkt jó hangosan és látványosan) felpattant egy idős japán nő. Odavonult hozzájuk, felkapta a gyereket, kiemelte a székből, majd visszatette, kicsit másképpen, és kijelentette: “Így kell ideültetni, ez a rendes módja. Milyen anya az, aki ezt nem tudja?” A helyzet az, hogy van az idősebb generációnak itt egy ilyen szuperkonzervatív, militáns alcsoportja, akiket - és ezt más, japán nőt elvett, itt gyereket nevelő, amerikai kollégám is megerősíti - nagyon zavarnak ezek a nemzeteket összekeverő házasságok. Pedig jobb lesz, ha megszokják őket. 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

Pillanatkép 2.

A nyelviskolám közelében kávézó. Elveszem a csáj lattémat, és fizetni az egyik japán főnökömtől évvégi bónuszként kapott Starbucks ajándékkártyával fizetek. Ez is egy olyan dolog, amit sosem fogok megérteni: 3000 yen van a kártyán, neki ezt 3000 yenbe került megvenni, tehát pontosan annyiba, mintha 3000 yent hozzácsapott volna a decemberi fizetésemhez. Azt, pénz formájában, bárhol bármire elkölthettem volna, de nem! Ő úgy döntött, jobb lesz, ha eldönti helyettem, mire szeretném fordítani ezt az összeget, és drasztikusan lekorlátozza annak a lehetőségeit, ahogyan a bónuszomat felhasználhatom a világban. 

Előttem az asztalon a Haruka nevű 12 éves lány bizonyítványa, annak is a “cooperation” (együttműködés) rubrikája. Suzuki Haruka-ról tudni kell, hogy rendszeresen félrelöki a többi gyereket, hogy elsőnek jöhessen be a terembe (ebből semmilyen praktikus nyeresége nem származik egyébként). Kérdezés nélkül elveszi a ceruzáikat, a nyelvtani magyarázat közepén a szavamba vág, csak azért, hogy bejelentse, mennyire unatkozik. Ezután megpróbál a padján elaludni, felébred, körbenéz, közli, hogy a poszterek ebben a nyelviskolában mind gusztustalanok, végül elkezd japánul dicsekedni a többi kislány előtt, hogy neki már van pasija. Haruka... Cooperation... Nagy nehezen odaírom azt a “C” betűt (az “F” helyett, amit igazából megérdemelne, dehát a biznisz az biznisz), és közben erősen kívánom, hogy a jeges csáj latte hirtelen ágyas szilvává változzon. A szomszéd asztalnál ülő japán pár érdeklődve fülel, hallgatják az asztalom felől érkező, félhangos, érthetetlen, magyar káromkodásokat. Remélem ez feldobta azt a fájdalmasan romantikátlan randit, amit eddig produkáltak: 15-20 perce ülnek csöndben, egymással szemben, az okostelefont bámulva. Bár lehet, hogy egymással csetelnek, és akkor minden rendben.  

Átsétálok a munkahelyemre, pár részlet, az odavezető útról: Tokiót reklámozó plakát Tokióban. Közérdekű közlemény: melyik nap, melyik karakterrel lehet majd itt élőben találkozni, kezet fogni, fotózkodni. Az éttermek előtt (egy asztalra kirakva) az ott kapható ételek hajszálpontos, élethű, műanyag verziói. 

Ízelítő a mai tanítványokból. 

A 65 éves néni, aki tenger fölött repülni csak nappal hajlandó, éjjel nem, hisz olyankor “ha lezuhan a gép, nagyon hideg lenne a víz”.

A 13 éves kisfiú, aki az iskolájában minden egyes tantárgyból az évfolyam legmagasabb pontszámú dolgozatait írja. Az óránkat ma úgy kezdi: “Márton-sensei! Te vagy a kedvenc férfi-modellem!” És úgy fejezi be: “Találkozunk a jövő héten... Vagy a következő életünkben!”

Az orr-, arc- és nyelv-piercing-es, tetovált nyakú, rekedtre dohányzott hangú, 22 éves lány, aki arról panaszkodik, milyen stresszes, ha túl sok vendég van az étteremben, ahol dolgozik. “Ideges leszek, teljesen befeszülök, és olyankor mindig nagyon-nagyon puha lesz a kakim.” Felötlik bennem a gondolat, esetleg megtaníthatnám neki, mire használjuk angolul a “TMI” rövidítést.

A három darab buzgó, viháncoló, hiperaktív kilencéves csoportja. Kifogy a tinta a táblafilcből, átmegyek a szomszéd terembe lopni egyet, visszajövök, mindez nem telhetett 15 másodpercnél többe, a gyerekek már sehol. Üres terem, az asztal alól, a szekrényből, a tábla mögül elfojtott kuncogás hallatszik. “Hát, akkor mára végeztem is a munkával”, mondom magamnak, hangosan, lekapcsolom a villanyt, és zárom be az ajtót. Sikítva rohannak elő a búvóhelyeikről.

A 40 éves nő, aki azt hiszi, a “something” és az “anything” között az a különbség, hogy az elsőt akkor használjuk, ha vidámak vagyunk, a másodikat pedig, ha rosszkedvűek.

És ott van még a srác, akire majdnem minden héten rá kell szólnom: “Figyelj, légyszi ne fetrengj így a széken, ez nem a kanapéd.” Vagy: “Ne húzd fel a nyakadig a pólót, hogy megvakard a pucér mellkasodat, nem otthon vagy!” Persze nem érezném annyira hülyének magam, vagy annyira kínosnak ezeket a rászólásokat, ha a srác nem 26 éves lenne. 

Végül: egyre hangosabb zajok, egyre hevesebb kiabálás a szomszéd teremből, átmegyek rendet tenni. Momo és Riri legjobb barátnők. Én még kiskorukban tanítottam őket, amikor 10 évesek voltak, és mindenben segítettek egymásnak az órán. Tapintatos odafigyeléssel mindig úgy tartották a munkafüzetet, hogy a másik - ha bajban van - gond nélkül leleshesse a választ. A kompetitív játékok rendszerint kudarcba fulladtak, tekintve, hogy mindkét fél próbálta a másikat nyerni hagyni. (Néha játszunk ilyet, a teremben található tárgyak neveit sorolom angolul, aki elsőnek megérti és hozzáér az adott tárgyhoz, kap egy pontot. “Window” - mondom, és bár ezt mindketten értik, és bár mindketten ott állnak az ablak előtt, egyikük se mozdul, csak suttogva ismételgetik: “dozo, dozo” = “parancsolj”.) És természetesen soha egyikük se tudta igazán leplezni az örömét, amikor a másik elfelejtett ceruzát, radírt hozni magával, mert ez azt jelentette, hogy adhat neki egyet a sajátjai közül. Ezek mind régi emlékek, 3 évvel ezelőtt Momo és Riri átkerültek egy másik tanár órájára, de maradtak ugyanezen a napon, itt vannak minden kedden a szomszéd teremben, köszönünk egymásnak, néha kérdezgetem őket kicsit az életükről. A mai napon hamarabb ideértek, mint a tanárjuk. Az üres teremben várnak rá, és (bár már 13 évesek, időnként még mindig, szerencsére, előjön belőlük a kisgyerek) lufikat passzolgatnak egymásnak. A játékba belefeledkezve egyre hangosabban kiabálnak és ugrálnak, amíg én be nem nyitok és emlékeztetem őket, hogy itt egyszerre 3-4 tanár is próbál tanítani éppen a szomszéd termekben. Abbahagyják. Ugorjunk pár órát előre, a napom végére. A tanári szobában veszem le a polcról a dossziémat, hogy elrakjam az óraterveimet. A lapok közül kiesik valami, felszedem a földről, pici sárga levelezőlap, rajta szép, gondozott kézírással üzenet: “Dear Marton. We are so sorry to be noisy. Momo, Riri.” 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

Pillanatkép - munka előtt

Kora délután, az irodákba már odaért mindenki, az iskolákból még nem indultak haza a diákok, nincsen sok ember az állomáson, de a kevés ember is soknak érződik, ha úgy viselkednek. Felszállok a mozgólépcsőre, mögöttem jön a szararimen, nem hagy egyetlen lépcsőfokot sem kettőnk között, rögtön mögöttem áll. Jó, legyen, ezt még nem látom problémának. Kellemetlennek kellemetlen, úgyhogy feljebb lépek három fokot, hogy ne lihegjen a nyakamba. Anélkül, hogy tudná, mit csinál, tökéletesen automatikus reakció, ő is feljebb lép három fokot. Mostmár viszont van probléma. Hátranézek rá. Fél lábon áll, a felemelt térdén nyitott aktatáskát egyensúlyoz, az iratai között keresgél. Meglepődve fordítja felém a tekintetét, látom, hogy fogalma sincs, miért néztem hátra. Az ő ösztöne azt diktálja: kevés a hely, ezért olyan szorosan egymás mellett állva kell feltölteni, ahogy csak lehetséges.   

Magyarországon élve nem volt különösebb bajom a tömeggel, a zsúfolt helyeket nem viseltem rosszabbul, mint amilyen rosszul mindenki viseli őket, de hat év Tokióban mindent megváltoztatott. A tömegtől való irtózásom csak kisebb részben köszönhető annak, hogy olyan szürreálisan sok ember él itt kis helyen, és nagyobb részben annak, hogy a privát, személyes tér láthatatlan határait máshol húzzák meg, mint az Európában szokásos. Közel állnak hozzám néha az üres vonaton is, közvetlenül mellém ülnek le, hiába szabad az összes többi ülés, és ilyenkor az első gondolatom (mert otthon ezt jelentené) mindig az, hogy emögött ismerkedni- vagy kötekedni akarás áll. 

Az egyetlen helyszín, ahol a zsigeri tömeg-elkerülő ösztönömet felfüggesztem, és épp az ellenkezőjét keresem, az éttermek. Hezitálok olyan helyre beülni (bármennyire csábít is a csend), ahol nincsenek vendégek. Vajon miért nem ült be ide senki? Persze, talán épp azért, amiért én sem akarok. Az étterem számára ez nyilván egy ördögi kör, amit viszont én most megtörök nekik: annyira szusis kedvemben vagyok, hogy így egyedüli kuncsaftként is beülök ebédelni. A pincérek egyszerre nekem és egymásnak ordítják: “Vendég érkezett, üdvözöljük!”, és leültetnek a konyha szélénél lévő pulthoz, ráadásul épp arra a részére, amire a séf rálát, annak is a legközepére, vagyis egy az egyben a “sokünin”-nel (a mesterrel) szembe. 

A tapasztalataim alapján, az ilyen elrendezésben lezajló szusiélmény lehet elsőosztályú kulináris szempontból, de ritkán elsőosztályú hangulat szempontjából. A séf nem társalog, nem mosolyog, ellazulni nem egyszerű, és ez annál igazabb, minél menőbb a hely. Az oldott, beszélgetős étkezés nem megvalósíthatatlan, de inkább elképzelhető az asztaloknál, az elválasztófalak mögött. Az apró termetű, hatvankörüli séf jól begyakorolt, minimális, céltudatos és halványan táncmozdulatokra emlékeztető kézmozdulatokkal elkészíti, amit kértem, lerakja elém, megtörli a kezét, rátámaszkodik a köztünk lévő pultra, és érzelemmentesnek szánt (de közben azért szigorú kíváncsiságról árulkodó) arccal figyeli, mit kezdek a szusival. Meg tudom-e jól fogni? Be tudom-e egyben kapni? Ha félbeharapom, tudom-e ezt úgy tenni, hogy ne essen szét? (Ha nem, az lehet az ő hibája is, nem csak az enyém, nívósabb helyeken sokkal tartósabb az ecetes rizs textúrája.) Hang csak egyszer jön ki a száján, amikor látja, hogy a pácolt halat is készülök a szójaszószba mártani. “Szonomama!”, vagyis “úgy, ahogy van!”, vagyis az úgy tökéletes, nem kell hozzá semmilyen extra íz. Nem tudom, hogyan vizsgáztam le, de az elköszönéskor a séf ráncos arcán megjelenő, váratlanul kedves mosoly és lassú bólogatás némi reményre ad okot.

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

Dzéj Pí

Minden reggel elindulok itthonról, és minden reggel azt mondom magamnak, talán az állomásig el tudok jutni (10 perc séta) anélkül, hogy BÁRMI furcsát látnék, és minden reggel rá kell jönnöm, hogy ez lehetetlen. Van, hogy másodpercekbe telik csak. Van, hogy vicces a látvány és van, hogy elszomorító. Van, hogy a nap végéig jókedvű leszek tőle, és van, hogy legszívesebben sarkon fordulnék, és azzal a lendülettel mennék haza a lakásomba, egyenesen be vissza a paplan alá. Néha pedig annyira arcon csap a felismerés, hogy “Japánban élek”, hogy a szó szoros értelmében meg kell állnom egy pillanatra, hogy rendesen feldolgozzam ezt a tényt, elfogadjam, hogy az úgynevezett “felnőtt életem” felét (14-ből 7 évet) itt töltöttem. Próbálom megérteni ezt az országot, és az, hogy tisztában vagyok vele, hogy ez sosem fog teljesen sikerülni, egy pillanatra sem veszi el a kedvem attól, hogy továbbra is gondolkozzak rajta, és ezt azzal a módszerrel tegyem, ami nekem személy szerint a legjobban beválik, az íráson keresztül. Az első 5 évben csak magamnak, jegyzetfüzetekben, az utóbbi 2-ben pedig itt ezen a felületen. 

Még az az üzenet sem tántorít el, amivel az új óriásplakátokon szembesülök ma reggel. “No think” és alatta katakanával: “happy”. Ne gondolkozz, légy boldog! (?) Most nem is az állomásra megyek, hanem csak ide a postára, az még közelebb van, néhány sarok, lássuk, mit rejteget ez az öt perc a számomra? (és rajtam keresztül a blog számára) Fiatal lány, az aktuális divatnak megfelelően csak elöl tűri be a farmerjába a blúzt, de ott aztán jó szorosan, hátul pedig hagyja, hogy lelógjon. A tanítványaim magyarázata szerint az elsőre azért van szükség, hogy pontosan látszódjon, milyen karcsúak, a másodikra azért, mert a legtöbben szégyellik a fenekük formáját. A lány szemmel láthatóan nem akart iPhone képernyőre való védőfóliára pénzt költeni, az okostelefon konyhai celofánnal van körbetekerve. A telefonba dugott fülhallgató nem a fülében van, korábban valószínűleg a zsebébe lehetett belenyomva, de onnan kiesett, le a földre, nem tudom hogyan, mindenestre most hosszú, vékony, fehér farokként húzza maga után a járdán. A háromkerekű robogójával megáll a pirosnál az üzletember, megsímogatja a kutyát az ölében. Ő így sétáltatja. A másik öltönyös az utcasarkon épp végez a cipője kifényesítésével (nem tudtam, hogy ilyen van még), én pedig megérkezem a postára. 

Sokszor voltam már itt, a postamestert jól ismerem, és nem tudom másképp elképzelni, mint a makulátlan tisztaságú, élére vasalt, háromrészes öltönyben, amiben mindig látom. Szorosra húzott, ízléses színvilágú nyakkendő, minden hajszál a megfelelő irányba fésülve. Az az érzésem, már reggel így kel ki az ágyból. Vagy eleve így született. Egyenes háttal ül a pult mögött, tölti ki nekem a papírokat, ami ahhoz kell, hogy vámmentesen hazaküldhessek egy csomagot a családomnak. Akár a tollat veszi fel az asztalról, akár a bélyeget lapítja le, akár a dobozt helyezi éppen a mérlegre, a mozdulatait ugyanaz jellemzi: céltudatosság és elegancia. 

“Légipostán vagy hajóval szeretné, Márton-san?” Enyhén felvont szemöldökkel, összecsücsörített szájjal várja a választ. Megkérem, hogy magyarázza el az árkategóriákat. Pár másodperc alatt már ki is nyomtatja nekem az angolnyelvű táblázatot, és könnyen követhető logikával megy végig az opciókon: legolcsóbb, leggyorsabb, csomagként vagy levélként, biztosítással vagy anélkül. Két dolog rögtön szemet szúr. Egyrészt, hogy feltűnően lelassította a beszédét, szándékosan egyszerűen fogalmaz, alap japán szavakat és igemódokat használ csak, és odafigyel, hogy minden szótagot tisztán artikuláljon. (Az üzenet bonyolultságát a hallgató szintjéhez igazítani. Ezt nagyon kevés japán képes megcsinálni, külföldihez beszélve, és nagyon kevés amerikai kollégám képes megcsinálni, a japán tanítványokhoz beszélve.) Másrészt, mindig figyeli az arcomat, és a magyarázatával csak akkor megy tovább, ha meggyőződött róla, hogy az eddigieket megértettem. Kedvem lenne megmondani neki, hogy jó tanár lenne belőle. 

Dióhéjban a tények: ahány kiló a csomagom, annyiszor 1000 yenbe fog kerülni. 2-től 3-ig kétezer yen, 3-tól 4-ig háromezer, stb. Ránézünk mindketten a mérlegre. 5018 gramm. Sóhaj. (részemről) “Miért nem mértem le otthon?” Ha eggyel kevesebbszer tekerem át ragasztószalaggal, nem lenne 5000 fölött... A postamester gondterhelten, várakozóan néz rám - nekem közben átsuhan a fejemen minden, ami a helyzet reménytelenségét garantálhatja, a japánok vak, tekintélytisztelő szabálykövetése, a kritikátlan engedelmesség, az önállóskodástól való rettegésük, és már veszem is elő az ötezrest - végül elmosolyodik, és megszólal: “Ha jól látom, akkor ez egy 4 kilós csomag, ugye? Az 4000 yen lesz.” Elhessegető mozdulatokat csinál a kezével, amikor kezdeném neki mondani, hogy arigató. 

Nem kevésbé segítőkészek akkor sem, amikor csomagom érkezik. Este 10-ig bármelyik nap felhívhatom őket, és - angolul! - megmondhatom, pontosan hány órara kérem a kézbesítést, akár rögtön másnap kora reggelre is. Ha esetleg mégsem vagyok itthon, akkor sincs gond. A lakásokhoz tartozó postaládákba ugyan nem fér bele nagyobb csomag, de minden újabb lakóház aljában található nyolc-tíz különböző méretű széf. A postás a csomagot elhelyezi az egyikben, egy általa kiválasztott számkóddal lezárja, a kódot és a széf számát felírja egy papírra, a papírt bedobja a lakó postaládájába. A világhírű japán hatékonyság (ami valaha igaz lehetett, de a valódi hétköznapokban én ma már semmi nyomát nem látom) ezen a speciális területen maradandónak bizonyult. A Japán Posta működik úgy, ahogyan a legtöbben az egész országról hiszik, hogy működik. 


 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább