maji-de

日本

Vége a munkanapomnak, ez azt jelenti, hogy este 8-9 van. Óráim már nincsenek, de még vár rám pár percnyi monoton, aprólékos papírmunka, a sajátosan japán bürokrácia gyöngéd bája. Semmi nincs, ami digitális formában történne, a kézzel írott órarendemet faxon kapom meg, az óráimon megtanított anyagról, oldalakról én is minden este papírra írt formában számolok be. Nekem személy szerint ez inkább élvezet, mint bosszankodás forrása, a blogot is mindig kézzel írom először, a naplóimat is, néha még a leveleimet is, de a legtöbb amerikai kollégám megbotránkozva - és gyakorlatlan mozdulatokkal - kapirgálja a (lerövidített) szavakat a “lesson information” rubrikába. Még így is jobban járunk, mint egy másik (nem híres, nem gazdag, nem sikeres) tokiói nyelviskola tanárjai, akik között akadnak ismerőseim, és nemrég meséltek a cég rendíthetetlen, kőbe vésett alapszabályáról: minden egyes beérkező emailt ki kell nyomtatni, és kartotékozni. Elég ha csak rájuk ír egy tanítvány, “elnézést, a mai órára nem tudok bejönni”, ezt már nyomtatják is ki, és a dokumentum mehet a 28. dossziéba a 12. polcon.

Visszarakom a dobozomba a stoppert és a plüss ábécé betűket. Az elsőre azért volt szükség ma, hogy mérjem, melyik csapat gyerek hány másodperc alatt tudja szavakba rendezni az utóbbit. A két legerősebb diák végül egy döntőben mérkőzött meg egymással. 30 másodpercet adtam nekik, hogy kirakják a szavakat. “Mádzside!!” mondták. 

Van egy új japán asszisztens itt az irodában, akinek a kedvességére semmi panasz nem lehet, hacsak az nem, hogy túlzásba viszi. Minden alkalommal, ha a lépcsőházban vagy a liftben összefutunk, biztosít róla: nagyon örül, hogy lát. Ha megválaszolom egy feltett kérdését, sosem mulasztja el ezt meghajlással fogadni, és hozzáfűzni: “nagyon köszönöm, hogy annyira kedves vagy, hogy rászántad az időt, hogy azzal fáradj, hogy segíted az én munkámat!” Ha épp az íróasztalomnál ülök, amikor behozza egy új tanítvány adatlapját, ahelyett, hogy megvárná, hogy én felkeljek, letérdel a székem mellé a földre, ráül a sarkaira, hogy egyenlő szemmagasságban legyünk, és úgy magyaráz. Még a nap elején kértem, hogy fénymásoljon le nekem egy tesztet, 20 példányban. A fénymásoló nem kapcsolt be. Felhívta a szerelőket. Mielőtt azok kiértek volna, egy kollégám, másik angoltanár, odajött, és bedugta a fénymásolót a konnektorba. Ezután már működött. Az asszisztens elkészített egy másolatot, az eredeti példányt félrerakta, a másolatot a tálcára tette, és így készítette el a harmadikat. A másodikat félrerakta, a harmadikat a tálcára, és így tovább. Mondtam, hogy ez így nem lesz jó, inkább az eredetiből kérnék 20-at, ha lehet. Megértette, bocsánatkérésképp pedig adott egy kis kimonó-alakú csomagot tele szójababbal. Közben, mert senki nem szólt nekik, hogy megoldódott a probléma, megérkeztek a szerelők. Az asszisztens majdnem a földig meghajolt, úgy kért tőlük bocsánatot, “hogy lehetek ilyen ostoba” stb, csak be kellett volna dugni a kábelt. A szerelők megnyugtatták: semmi baj, az esetek egyharmadában, amikor kihívják őket, ugyanez az ok áll a nemműködő tv, hűtő, mosógép hátterében.  

Ahelyett, hogy hazamennék a szokásos vonatommal, a mai nyelviskolámtól nem messze fekvő, csendes, elégtelenül megvilágított, családi házas lakóövezet irányába indulok. Öltönyös üzletemberek tekernek el mellettem a rozoga nagymama-bringájukon, a sarkon várakozó rendőrök sorra állítják meg őket, mert egyik biciklin sincs lámpa. Lehet, meg is szondáztatják őket, hiszen biciklivel (és kerekesszékkel is!) tilos ittasan közlekedni. Megállok az utcai térképnél, nem akarok eltévedni, nézem a sok horogkeresztet. A turistáknak eladott zsebtérképekről tavaly óta leszedik őket, de a fali változatokról nem. Hiába sokkal régebbi (és egyébként más, fordított formájú), mint a Hitler által lenyúlt és kisajátított szimbólum, 2016 óta ehelyett “pagoda ikonokkal” jelzik a buddhista templomokat.

Elsétálok az elhagyatott park bejáratánál hangosan síró lány mellett. Nem is csak sírás, hanem bömbölés. Hiába tűnik huszonévesnek a lány (a kétségbeesetten eltorzult arcvonások alapján nehéz megítélni), a zokogásában van valami, ami egyáltalán nem illik egy felnőtt emberhez. Fék, korlát, gát - ez az, ami egyáltalán nincs benne. Két kézzel kapaszkodik a barátnője ölelésre kinyújtott karjaiba, valahol a könyék és a csukló között, és az érzelmeinek szabad utat engedve, az éjjeli ég felé fordított arccal, legörbülő szájjal zokog. 

Még bemegyek a konbínibe (convenience store) pár sörért. Van három dolog, amit japán éjjelnappaliban én még nem láttam: koszos padló, gyűrött pénz és mogorva eladó. A pult, a polcok, a hűtőláda, még a pénztárgép is mindig ragyogóan tiszta. A papírpénzzel, mint egy finom keleti selyemkendővel, tisztelettel és tapintattal bánnak, élére hajtva, vagy takaros kis kupacokba elrendezve. Egy magát - alaptalanul - menőnek gondoló japán üzletember a híresen szabályozott sorbanállásra fittyet hányva bevág elém, amikor mennék fizetni. A pénztáros is (diákmunkaként itt dolgozó, megszeppent iskoláslány) mutatná neki félszegen, hogy ez nem így megy, de erre végül nincs szükség, mert a mögöttem álló japán, ránézésre talán valamiféle farmer lehet, rárivall az öltönyösre: “A külföldi volt itt előbb, a sor végére álljon.” Szívmelengető.

Húsz perc séta után becsöngetek az egyik házba. Itt lakik B, new york-i srác, egyik legjobb barátom, aki különböző tokiói esküvő-szervező cégeknek dolgozik, ál-papként.

A japánok szeretik ilyen-olyan vallásokból összeválogatni a nekik tetsző elemeket, szertartásokat. A gyerek születését sintó módon ünneplik, a temetések buddhista szokások szerint zajlanak, az esküvők terén viszont a keresztény külsőségek tetszenek nekik nagyon. A templom, az oltár, az orgona, a fehér ruha, virágok. Amennyire a spirituális vagy hitbeli tartalomra fittyet hánynak, annyira ragaszkodnak a nyugati hangulatú felszínhez, és ehhez a nyugati fizimiskájú pap is hozzátartozik. Itt jön a képbe B (aki egyébként zenész), és kollégái. A szükséges jelmezt felöltve, az előírt szöveget japánul betanulva, évek óta adja össze a fiatal japán párokat a felhőkarcolók aljában kialakított (főleg fehér gipszstukkóból összeeszkábált) kápolnákban. Az ifjú szerelmesek körében a legnépszerűbb helyszín természetesen a DisneyLand melleti, mesebeli kastélyra hasonlító ál-templom, ahol óránként 30,000 yenért a rajzfilmfigurákat is ki lehet bérelni. Van, hogy egy életnagyságú Minnie Mouse nyújtja át a gyűrűket, vagy éppen a Donald Duck integet a szertartás közben az egybegyűlteknek. 

B-vel alig lehet egyébként beszélgetni ma este, még mindig dühös amiatt, ami pár órával korábban, az étteremben történt, ahol a családjával vacsorázott. A japán felesége beleültette a 2 éves kisfiukat a gyerekülésbe, elvették az étlapokat, és már épp rendeltek volna, amikor egy szomszéd asztaltól (direkt jó hangosan és látványosan) felpattant egy idős japán nő. Odavonult hozzájuk, felkapta a gyereket, kiemelte a székből, majd visszatette, kicsit másképpen, és kijelentette: “Így kell ideültetni, ez a rendes módja. Milyen anya az, aki ezt nem tudja?” A helyzet az, hogy van az idősebb generációnak itt egy ilyen szuperkonzervatív, militáns alcsoportja, akiket - és ezt más, japán nőt elvett, itt gyereket nevelő, amerikai kollégám is megerősíti - nagyon zavarnak ezek a nemzeteket összekeverő házasságok. Pedig jobb lesz, ha megszokják őket. 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

A nyelviskolám közelében kávézó. Elveszem a csáj lattémat, és fizetni az egyik japán főnökömtől évvégi bónuszként kapott Starbucks ajándékkártyával fizetek. Ez is egy olyan dolog, amit sosem fogok megérteni: 3000 yen van a kártyán, neki ezt 3000 yenbe került megvenni, tehát pontosan annyiba, mintha 3000 yent hozzácsapott volna a decemberi fizetésemhez. Azt, pénz formájában, bárhol bármire elkölthettem volna, de nem! Ő úgy döntött, jobb lesz, ha eldönti helyettem, mire szeretném fordítani ezt az összeget, és drasztikusan lekorlátozza annak a lehetőségeit, ahogyan a bónuszomat felhasználhatom a világban. 

Előttem az asztalon a Haruka nevű 12 éves lány bizonyítványa, annak is a “cooperation” (együttműködés) rubrikája. Suzuki Haruka-ról tudni kell, hogy rendszeresen félrelöki a többi gyereket, hogy elsőnek jöhessen be a terembe (ebből semmilyen praktikus nyeresége nem származik egyébként). Kérdezés nélkül elveszi a ceruzáikat, a nyelvtani magyarázat közepén a szavamba vág, csak azért, hogy bejelentse, mennyire unatkozik. Ezután megpróbál a padján elaludni, felébred, körbenéz, közli, hogy a poszterek ebben a nyelviskolában mind gusztustalanok, végül elkezd japánul dicsekedni a többi kislány előtt, hogy neki már van pasija. Haruka... Cooperation... Nagy nehezen odaírom azt a “C” betűt (az “F” helyett, amit igazából megérdemelne, dehát a biznisz az biznisz), és közben erősen kívánom, hogy a jeges csáj latte hirtelen ágyas szilvává változzon. A szomszéd asztalnál ülő japán pár érdeklődve fülel, hallgatják az asztalom felől érkező, félhangos, érthetetlen, magyar káromkodásokat. Remélem ez feldobta azt a fájdalmasan romantikátlan randit, amit eddig produkáltak: 15-20 perce ülnek csöndben, egymással szemben, az okostelefont bámulva. Bár lehet, hogy egymással csetelnek, és akkor minden rendben.  

Átsétálok a munkahelyemre, pár részlet, az odavezető útról: Tokiót reklámozó plakát Tokióban. Közérdekű közlemény: melyik nap, melyik karakterrel lehet majd itt élőben találkozni, kezet fogni, fotózkodni. Az éttermek előtt (egy asztalra kirakva) az ott kapható ételek hajszálpontos, élethű, műanyag verziói. 

Ízelítő a mai tanítványokból. 

A 65 éves néni, aki tenger fölött repülni csak nappal hajlandó, éjjel nem, hisz olyankor “ha lezuhan a gép, nagyon hideg lenne a víz”.

A 13 éves kisfiú, aki az iskolájában minden egyes tantárgyból az évfolyam legmagasabb pontszámú dolgozatait írja. Az óránkat ma úgy kezdi: “Márton-sensei! Te vagy a kedvenc férfi-modellem!” És úgy fejezi be: “Találkozunk a jövő héten... Vagy a következő életünkben!”

Az orr-, arc- és nyelv-piercing-es, tetovált nyakú, rekedtre dohányzott hangú, 22 éves lány, aki arról panaszkodik, milyen stresszes, ha túl sok vendég van az étteremben, ahol dolgozik. “Ideges leszek, teljesen befeszülök, és olyankor mindig nagyon-nagyon puha lesz a kakim.” Felötlik bennem a gondolat, esetleg megtaníthatnám neki, mire használjuk angolul a “TMI” rövidítést.

A három darab buzgó, viháncoló, hiperaktív kilencéves csoportja. Kifogy a tinta a táblafilcből, átmegyek a szomszéd terembe lopni egyet, visszajövök, mindez nem telhetett 15 másodpercnél többe, a gyerekek már sehol. Üres terem, az asztal alól, a szekrényből, a tábla mögül elfojtott kuncogás hallatszik. “Hát, akkor mára végeztem is a munkával”, mondom magamnak, hangosan, lekapcsolom a villanyt, és zárom be az ajtót. Sikítva rohannak elő a búvóhelyeikről.

A 40 éves nő, aki azt hiszi, a “something” és az “anything” között az a különbség, hogy az elsőt akkor használjuk, ha vidámak vagyunk, a másodikat pedig, ha rosszkedvűek.

És ott van még a srác, akire majdnem minden héten rá kell szólnom: “Figyelj, légyszi ne fetrengj így a széken, ez nem a kanapéd.” Vagy: “Ne húzd fel a nyakadig a pólót, hogy megvakard a pucér mellkasodat, nem otthon vagy!” Persze nem érezném annyira hülyének magam, vagy annyira kínosnak ezeket a rászólásokat, ha a srác nem 26 éves lenne. 

Végül: egyre hangosabb zajok, egyre hevesebb kiabálás a szomszéd teremből, átmegyek rendet tenni. Momo és Riri legjobb barátnők. Én még kiskorukban tanítottam őket, amikor 10 évesek voltak, és mindenben segítettek egymásnak az órán. Tapintatos odafigyeléssel mindig úgy tartották a munkafüzetet, hogy a másik - ha bajban van - gond nélkül leleshesse a választ. A kompetitív játékok rendszerint kudarcba fulladtak, tekintve, hogy mindkét fél próbálta a másikat nyerni hagyni. (Néha játszunk ilyet, a teremben található tárgyak neveit sorolom angolul, aki elsőnek megérti és hozzáér az adott tárgyhoz, kap egy pontot. “Window” - mondom, és bár ezt mindketten értik, és bár mindketten ott állnak az ablak előtt, egyikük se mozdul, csak suttogva ismételgetik: “dozo, dozo” = “parancsolj”.) És természetesen soha egyikük se tudta igazán leplezni az örömét, amikor a másik elfelejtett ceruzát, radírt hozni magával, mert ez azt jelentette, hogy adhat neki egyet a sajátjai közül. Ezek mind régi emlékek, 3 évvel ezelőtt Momo és Riri átkerültek egy másik tanár órájára, de maradtak ugyanezen a napon, itt vannak minden kedden a szomszéd teremben, köszönünk egymásnak, néha kérdezgetem őket kicsit az életükről. A mai napon hamarabb ideértek, mint a tanárjuk. Az üres teremben várnak rá, és (bár már 13 évesek, időnként még mindig, szerencsére, előjön belőlük a kisgyerek) lufikat passzolgatnak egymásnak. A játékba belefeledkezve egyre hangosabban kiabálnak és ugrálnak, amíg én be nem nyitok és emlékeztetem őket, hogy itt egyszerre 3-4 tanár is próbál tanítani éppen a szomszéd termekben. Abbahagyják. Ugorjunk pár órát előre, a napom végére. A tanári szobában veszem le a polcról a dossziémat, hogy elrakjam az óraterveimet. A lapok közül kiesik valami, felszedem a földről, pici sárga levelezőlap, rajta szép, gondozott kézírással üzenet: “Dear Marton. We are so sorry to be noisy. Momo, Riri.” 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Az ember olyan állat, ami szeret játszani. Mindenféle életkorban, szerintem, bár a játékok típusa kétségtelenül megváltozik. Gyerekként elfogadott formája a babázás, nem elfogadott formája a kaszinó, felnőttként pedig fordítva. Bár, hozzá kell tennem, a tokiói parkokban többször láttam már japán egyetemistákat, akik vasárnap délutáni programként kijöttek egy jót fogócskázni. 

A japán gyerekekben lévő játékösztön az egyik olyan mozgatórugó, amit én az angolóráimon a leggyakrabban próbálok tanítás céljából (vagy a tanulás-vágy felébresztésének a céljából) kiaknázni. Mindig másképp segít. Néha elmagyarázni könnyebb valamit így, néha fegyelmezni, néha a gyerekek személyiségét jobban megismerni.

1. Az első esetre példa a plüssállat, amit az igazán kicsi tanítványaimmal (3-6 évesek) rongyosra használunk. Senki ne felejtse el: úgy kell őket - az abszolút nulláról - angolul tanítanom, hogy a saját nyelvüket nem beszélem (legalábbis abban a helyzetben, abban a pozícióban nem). A nyelvtanulásuk 99%-a így a vizualitásra épül. 

Mivel tele vannak energiával, és imádnak mozogni, az óra első tíz percében mindig fizikailag aktív dolgokat tanulunk: run, walk, jump, skip, turn around, come here, stb. Hogy ezek közül a számukra új, érthetetlen szavak közül melyik mit jelent, azt valahogyan be kell mutatnom. A hároméves japán agyban össze kell, hogy kapcsolódjon egy bizonyos hangsor egy bizonyos látvánnyal. Ezt elérhetem úgy, hogy eljátszom, amit mondok, de ez nem a leghatásosabb módszer. Az ember nem szokta hangosan kimondani, amit éppen csinál. Viszont rá szokott szólni másokra, hogy csinálják. Sokkal jobb, ha megmondom a plüssállatnak, “sit down”, és eljátszom vele, ahogy leül. A gyerekek le sem tudják venni a szemüket a medvéről, és pár másodperc alatt megértik, mi történik. Innen indulunk, késöbb lehet majd bonyolultabb. A következő szint az, hogy odaadom nekik a medvét, és ők játszák el, ahogy leül vagy szalad, vagy amit éppen mondok. A következő szint (a medvére, mint az állványokra egy építkezésnél, a kezdeti időszak után nincs szükség, eltűnhet) az, hogy ők maguk végzik el az általam megnevezett mozdulatot. A következő szint (újabb játék-elem, hogy ne unják meg), ha csak akkor szabad csinálniuk, ha hozzáteszem “please”. Aki “please” nélkül is csinálja, kiesik. A legutolsó, legaktívabb szint pedig, amikor az utasításokat is nekik kell produkálniuk. Mindenki angolul irányítja a haverját, vagy akár engem. (“Sensei, please jump 100 times!”)

2. Ami fegyelmezést illeti, nekem semmi nem vált be olyan jól, mint a “magic word”. Olyan csoportok esetében (ezek már általános- vagy középiskolások), akik hajlamosak elbambulni, álmodozni, nem rám figyelni, az óra elején kiválasztunk egy tetszőleges szót, pl. “because”, és ezt kinevezzük “magic word”-nek. Minden egyes alkalommal, amikor az óra alatt elhagyja a számat az adott szó, aki először észreveszi, és rámkiabál, hogy “MAGIC WORD!”, az kap egy pontot. Akinek az óra végén a legtöbb pontja van, az nyer. Nyeremény, mint olyan, nincsen, a győzelem tényét kapja jutalomként az illető. A legtöbb esetben ez elegendő motivációnak bizonyul, ügyesebbnek lenni, mint a többiek, játszani a játszás kedvéért. Az eredmény: minden szavamat lesik, és állandó készenlétben állnak. (Arra emlékeznek ugyan, hogy mi volt a varázs-szó, de arra már nem mindig, hogy mit kell ilyenkor bekiabálni. Ha belefűzöm a mondatomba, hogy “because” - minden nyomaték nélkül, hogy nehezebb legyen észrevenni - gyakran csak felugranak a székről, ujjal mutogatnak rám, és az arcomba kiabálnak: “Ez volt az!! Ez, amit most mondtál!”)

3. Az, hogy a gyerekek hogyan viselkednek játék-szituációkban vagy versenyszerű helyzetekben mindig sokat elmond a személyiségükről. Új szókincset én mindig kis szócsoportokban tanítok meg, 8 elemet egyszerre. 8 új iskolai tárgy, 8 új családtag, 8 új foglalkozás, és egy idő után pontosan emlékeznek egy-egy szócsoport összes tagjára. A nyolc kártyából hetet képpel felfele lerakok az asztalra, egyet képpel lefele. A feladat: felidézni fejben az összes szót, és így megmondani, mi hiányzik, mi van lefordítva. Az érdekes rész ezután következik, amikor egy kivétellel az összes kártyát kiosztom a gyerekeknek, csak ők látják mit kaptak, a nyolcadik, utolsó kártyát megtartom magamnak. A kérdés: melyik kártya van nálam? Különböző reakciók léteznek. Van az a japán gyerektípus, aki meg sem próbál gondolkozni, csak találomra bekiabál szavakat, többnyire angolul, de néha japánul is, akár olyanokat is, amiket két hónappal korábban tanultunk, hátha véletlenül eltalálja. Tíz másodperc után ebbe elfárad, feladja, közli, hogy ez az egész unalmas, gagyi, és különben is, ő ki akar lépni a nyelviskolából, mert inkább nintendózna. Van az, aki felfogja, hogy nem látja a többiek kártyáit, és ebből arra a következtetésre jut, hogy ez a feladat egyszerűen megoldhatatlan. Ő is feladja, esetleg még meg is haragszik rám. Van az (amelyik típusban mindig reménykedem), aki elmagyarázza a többieknek, hogy a tanár kérdése csak akkor lesz megválaszolható, ha mindenki tudja, milyen kártyák lettek kiosztva, tehát közös érdekük, hogy megmutassák egymásnak. Ha ez megtörténik, mindig ügyelek rá, hogy mindannyiukat megdícsérjem, egyenlő mértékben. Végül pedig van az okos, de sunyi, vagy inteligens, de rosszindulatú típus, aki mindenkit megkér, hogy mutassák meg a kártyáikat, ő viszont a sajátjait titokban tartja, így egyedül ő tudja majd bemondani nekem a helyes választ. Aztán pedig nagyon meglepődik, amikor dícséret helyett lebaszom.    

A játék-helyzeteket kísérő izgalom- és örömérzések egyértelműek, világosan lehet látni is, tapasztalni is őket, de a tény, ami a számomra igazán érdekes, az az, hogy ezek az érzések felerősödnek, ha a képlethez hozzáadunk egy kulcsfontosságú elemet: a véletlenszerűséget. Egy kísérlet során majmokat egy irányítópult elé ültettek, amin a sok gomb közül a legtöbb nem csinált semmit, viszont az egyik megnyomására ételt kaptak. Nem meglepő módon, az állatok nagyon élvezték ezt a játékhelyzetet. A mérések alapján, összehasonlítva azzal, mintha szimplán csak megkapnák az ebédjüket, élénkebben szabadultak fel bennük a boldogsághormonok, miközben a gombokkal kísérleteztek. Viszont még ennél is sokkal, de sokkal intenzívebb lett az örömérzetük akkor, amikor a jutalmat a kísérlet szervezői véletlenszerűvé tették: a gomb megnyomása után néha érkezett banán, néha nem. Ez a verzió - mondják a tudósok, akik megfigyelték az állatok agyát, dopamin-szintjét - sokkal hosszabb ideig lekötötte a majmok figyelmét, fáradhatatan kíváncsisággal próbálkoztak a gomb nyomogatásával, mert sosem lehettek benne biztosak, hogy működni fog, vagy nem. 

Vannak iskolák, ahol hasonló módszerrel próbálják a diákokat rávenni a tanulásra. A tanár feltesz egy kérdést, páran jelentkeznek, bemondják a helyes választ. Az első, hagyományos helyzet az, hogy a tanár elismerő bólintásán kívül semmilyen jutalom nem jár ezért. A második, kevésbé hagyományos módszer egyfajta pontrendszer, amiben a jó válaszokért 1, 2, 3 pontot lehet nyerni, és ezeket egész tanévben gyűjtögetni. (Az én gimnáziumi kémiatanárom rajzolt zöld egereket adott az okos hozzászólásokért, és ha összegyűlt három zöld egér, azt be lehetett váltani egy fekete macskára.) A majomkísérleten alapuló iskolai rendszerben a jó választ adó diákok választhatnak, meg akarják-e duplázni a pontjukat. Ha igen, benyomhatnak egy gombot egy számítógépen (amit a legtöbb szülő éppen a tanulás legnagyobb ellenségének tart), és ezután egy véletlenszerűségen alapuló, teljesen kiszámíthatatlan program kidobja az eredményt: dupla pont, vagy nem dupla pont. Vannak, akik azt állítják a 3. módszer sokkal hatásosabban motiválja a diákokat, mint a 2. módszer, mert az öröm és a kíváncsiság kulcsa: a bizonytalan jutalom. Van min izgulni. 

A módszer ellenzői azzal érvelnek, hogy ez fajta jutalmon (kiszámíthatatlan jutalmon) alapuló játékos módszer az igazi, mély tanulás rovására megy. A nyerni akaró diákok motivációját fel lehet használni arra, hogy száraz, elszigetelt adatokat bemagoljanak, de arra már nem, hogy egy tantárgyat megszeressenek, hogy a tudásvágyuk és a megérteni-akarásuk kifejlődjön. A módszer védelmezői felhívják a figyelmet arra, hogy a “garantált jutalom” nem tükrözi hűen a minket körülvevő valóságot, hiszen az életben is az a helyzet (egyszerűen a világ igazságtalansága miatt), hogy a megérdemelt elismerésben sosem lehetünk biztosak. Van, aki keményen edz és gyakorol, mégsem lesz belőle soha sikeres sportoló, van, aki jó férjként-feleségként él, mégis megcsalják, van, aki kreatív angolos játékokat talál ki a tanítványainak, mégsem kap fizetésemelést a kibaszott zsugori japán főnökétől. 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

A pici japán lakásomban nem tudok korlátlan számú könyvet tárolni. Amit meguntam és nem akarom befejezni, vagy elolvastam, de még egyszer már nem fogom, azt megpróbálom elajándékozni. Így jártam most pár krimivel és egy novelláskötettel. Nem igazán népszerű szerzőkről lévén szó, az angoltanár kollégáimat hidegen hagyta az ajánlat.

A következő kézenfekvő megoldás, hogy eladom őket, de ebben a nem-angolul-beszélő országban (vagy mondjam inkább azt, hogy angolul-nem-beszélő országban?) a legritkább esetben fordul elő, hogy egy könyvesbolt japán nyelvű műveken kívül mással is foglalkozzon. Nem könnyen, de találtam egy külföldieket ellátó antikváriumot, írtam az amerikai tulajnak, megbeszéltük, hogy beviszem megmutatni a könyveket. Az emailt így írtam alá: “Márton”, ékezettel. 

“Te magyar vagy ugye?” ezzel fogadott az eladó. Kérdeztem, hogy az ékezetes “á” miatt tudta-e, de ő csak elhessegette az egészet, mindegy, mindegy, it doesn’t matter, hol vannak a könyvek. Tovább erőszakoskodtam, vannak talán magyar ismerősei? (tudat alatt azzal a titkos reménnyel, hogy a magyar nyelvű könyveim is érdekelhetik...) Ez a hórihorgas, cigiszagú, rosszkedvű amerikai forma viszont nagyon makacsnak bizonyult, és csak azt ismételgette, hogy “nincs jelentősége”. Ha nincs jelentősége, gondoltam, akkor miért kellett rákérdezni? A legtöbb pénz, amit egy könyvemért felajánlott, 100 yen (250 ft) volt, a legkevesebb pedig 10 yen (25 ft). Ezen jót nevettem, és pár másodperc múlva már a liftben mentem lefele a könyveimmel. Ingyen szívesen odaadnám valakinek, de 10 yenért nem.  

A legnagyobb tokiói könyvesbolt a sindzsukui Kinokuniya, legalábbis pár hónappal ezelőttig az volt. Nyolc emelet, mindegyiken más-más műfaj, tematika, a legtetején az idegennyelvű részleg, angol, francia, német szépirodalom, nemzetközi újságok, tankönyvek. Érdeklődés hiányában, a drámaian megcsappant bevételek miatt a 8 emeletből az alsó 7 nemrég csődbe ment, és bezárt. Így most egy lakberendezési bolton kell átlifteznem, hogy felmenjek a szerencsére életben maradt nem-japán részlegre.

Odamegyek a pulthoz, és a pénztárost megkérem, hogy hívja ki az üzletvezetőt. A férfi, aki előjön a hátsó irodából, oldalról sandítva, alulról felfele néz rám, óvatosan közeledik, félig előregörnyedve, hezitál, meg-megáll. Elmondom neki, hogy itt akarom hagyni a könyveimet a bolt egyik asztalán, egy cetlivel: ingyen bárki elviheti, akit épp ez érdekel. A japán üzletvezető kétszer-háromszor hangosan beszívja a levegőt a fogai között, majd a két karjával egy X-et formál az arca előtt. Ez a mozdulat azt jelenti “nem szabad”, mintha áthúzta volna azt, amit mondtam. Egész úton idefele, a liftben felfele, egy pillanatra se gondoltam, hogy nem ezt a választ fogom majd kapni, de nem bírtam volna ki, hogy ne próbáljam meg. Japánul válaszolok neki, és megnyugtatom, hogy értem, rendben, nem fogom őket itthagyni, de nagyon jó lenne, ha annyit még meg tudna tenni a kedvemért, hogy megválaszolja ezt a kérdést: “miért?” Mert tiltja a szabály, mondja. De miért tiltja a szabály, kérdezem. Mert ilyet nem szabad csinálni, válaszolja. Így már világos, mondom, és hazaindulok.

Értem én egyébként, hogy ez egyrészt rontaná az ő bizniszét (“minek vegyek itt könyvet pénzért, ha itt vannak ezek ingyen?”), másrészt akkor minden külföldi csinálhatná ezt, és nagyon hamar egy hegyomlásnyi elvihető, használt könyv gyűlne össze a sarokban.

Lassan közben hazaérek már, és próbálom kitalálni, mi lenne a legokosabb megoldás. Az otthonomtól 10 percre lévő ír kocsmában zajlik az élet, St. Patrick’s Day van, féláron adják a Jameson-t, beülök, hátha megjön az ihlet. Ott van persze az a 75-80 japán, akikkel minden héten beszélgetek, de angol szépirodalomra egyikük sem vállalkozna. Minden tíz tanítványból talán kettő olvas regényeket. A többiek vagy képregényeket, vagy magazinokat, vagy semmit. Ami a személyes ízlést illeti, a könyv-olvasás terén nem tapasztalok olyan uniformitást, mint mondjuk a filmek, videójátékok vagy popbandák esetében. Utóbbiakból mindenkinek ugyanaz a kedvence, két hónapig X, utána két hónapig Y, és így tovább. Ez szezonálisan változik, éppen mit nyomnak le az emberek torkán a tévén keresztül, miről mondják meg neked, hogy te ezt szereted. A regényekkel kapcsolatban viszont mintha önállóbbak lennének, mindig más-más szerzők nevét hallom. Elfogyott a whisky-m, kimegyek a mosdóba, és a novelláskötetet (Bukowski) otthagyom a piszoár fölötti polcon, egy kis levéllel: “Ha már úgyis piálsz, olvass el hozzá pár piálós sztorit.” Remélem tetszett valakinek.  

Otthon vár egy tömör üzenet az izraeli kolléganőmtől: “Mottainai maybe?” Ez a tel-avivi lány - velem ellentétben - azért költözött ide, mert ízig-vérig nagy rajongója ennek az országnak. (Nekem csak az volt a lényeg, hogy a Távol-Keleten legyek, lehetőleg minél messzebb az Örs Vezér Terétől.) Minden egyes nap kielemzi a blogján az új J-Pop slágereket, sok évre visszamenő anime cos-play karrierrel büszkélkedhet, a saját youtube-csatornáján fáradhatatlanul beszámol a legfrissebb japán celeb-hírekről, és nálam sokkal komolyabb szinten tanulja a nyelvet (pedig az nekem is az itteni életem egyik legizgalmasabb eleme). Egyszóval: a japán szórakoztatóipart, tizenéves-kultúrát, és egyáltalán a japán hétköznapok praktikus oldalát tekintve nagyon képben van, sok hasznos website-ot ismer, ilyen például ez a “Mottainai”. 

Maga a kifejezés használatos olyan esetekben, amikor egy remek alkalom kihasználatlanul marad, egy értékes lehetőséget elpocsékol valaki, ez vagy az kárba megy. Nagyjából talán “de kár érte”, vagy “micsoda pazarlás”. Én személy szerint legtöbbször a nyelviskolai japán kollégáim szájából hallom, olyankor, amikor egy tehetséges gyerek kiiratkozik a suliból. A japán website lényege, hogy semmilyen bútor, konyhai eszköz, használati tárgy ne menjen kárba, ne kelljen kidobni, mert lehet, hogy valakinek épp ez kell. Megosztod a képet róla, és vársz, hogy írjon valaki, akit érdekel. 

Rámegyek, de csak a nyitóoldalt látom, semmire nem enged kattintani. Zárt csoport, jelentkezni kell, az admin eldönti majd, hogy befogadnak-e. Jelentkezek, pár óra múlva már tag vagyok, de először végig kell olvasnom az angol szabályzatot, ami igazából egyetlen kőkemény tilalomra épül: pénzt nem kérhetsz semmiért. Ez egy ajándékozó oldal, a fogadó fél kizárólag a szállításért fizet. Lefotózom a krimijeimet, kirakom a képeket, és - mivel a “shipping” árának a megtérítését sokféle módon el lehet a japán postán intézni - hozzáfűzöm: “we can discuss payment method in private message.” Nem telik el két perc, és máris ott van alatta az első komment, de nem érdeklődőtől, hanem az egyik vérszemet kapott admintól, aki csupa nagy betűvel kiabál rám, hogy ha nem törlöm ki azonnal ezt a posztot, le fognak tiltani, ez tudniillik nem egy “shopping site”. Visszaírok neki, elmagyarázom, hogy a “payment” természetesen a szállításra vonatkozik, nem magukra a könyvekre. Visszaír, bocsánatot kér, félreértette. Fél perc múlva már le is vagyok tiltva az oldalról, kizárva a csoportból. Megpróbálok újra csatlakozni, de mostmár a nyitóoldalt se látom, még a “jelentkezés” gombra se tudok kattintani. A helyzet rosszabb, mint 10 perccel korábban volt, amikor még nem is jelentkeztem. Gyakorlatilag most messzebb vagyok attól, hogy “Mottainai” tag legyek, mint előző nap voltam. 

Ugyanakkor, az 5 vagy 6 perces “Mottainai” pályafutásom elég hosszúnak bizonyult ahhoz, hogy egy (Filippinó? Thai? Maláj? Túl pici a profilképe, nem tudom.) lány észrevegye a John Grisham krimit, amit kiraktam, és amit - írja nekem már privát üzenetben - nagyon régóta el akar olvasni. Épp a környék legnagyobb vasúti csomópontjánál járok, az állomáshoz tartozó szupermarketben vásárolok, amikor előugrik az üzenete. A “Mottainai” csoportnak majdnem húszezer tagja van, Japán különböző pontjain élő emberek, és mivel a szállításért neki kell majd fizetnie, kézbesítéskor, érthető módon szeretné tudni, honnan küldöm. Megmondom neki pontosan, kiderül, hogy nem csak ugyanabban a megyében lakik, mint én, de ráadásul ugyanabban a városrészben is. Feldobja a lehetőséget, hogy talán postára se kell adnom a könyvet, valamikor összefuthatunk. Részemről oké, meg is írom neki, melyik állomáson szoktam mindig átszállni, ugyanott ahol egyébként éppen most is vagyok. Erre is azonnal válaszol: 20 perc múlva ő is pont ott lesz ugyanazon az állomáson! Találkozzunk a keleti kijáratnál. Így is lett. 

“Nagyon köszi, a John Grisham a kedvenc íróm!” mondja, amikor elveszi a könyvet.
“Komolyan? És még nem olvastad a ‘The Firm’-t?!”
“Nem, ezt még pont nem.”
“Furcsa. A legtöbben csak ezt olvassák el tőle, ez a leghíresebb.”
“Már láttalak korábban.”
“Itt az állomáson?”
“Igen. Igazából már többször is.”
“Minden nap itt szállok át.”
“Akkor azért.”
“A film is elég jó.”
“Film?”
“Ami a könyvből készült.”

Nincs más, amit mondani tudnánk egymásnak, elköszönök. Nem lehetek benne biztos, de szerintem két rekordot is sikerült ma beállítanom, a “Mottainai” oldallal kapcsolatban. A legrövidebb tagsági idő, és a leggyorsabb kézbesítés egyaránt az én nevemhez kötődik. 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Befordulok az anime lányokkal telefestett sportautó után jobbra, és felszállok a buszra. A csuklós verzió ismeretlen, minden városi busz picike, és ha nincs ülőhely, megfájdul a hátam. Ennek a busz belmagassága az oka: felegyenesedni nem tudok benne, előregörnyedve állok, és a hosszú hajammal még csak a plafon közelébe se merek kerülni, mert ott zakatol, zörögve-köhögve, egy régi ventillátor. A végállomást mutató kijelzőn megjelenik az egyértelmű, nyelveken áthidaló szimbólum: egy Godzilla-figura. Innen lehet tudni, hogy a busz Kabukicsóba megy, ott tornyosul ugyanis (a mozi épülete mellett) a gigantikus szörny, és óránként füstöt is fúj a szájából.   

A felszálló utasok úgy töltik fel a buszt, ahogy az ember egy poharat vízzel. Szép sorban, fokozatosan, először az első sorban lévő üléseket, aztán a mögötte lévőket, és így tovább. Nem mindig csinálják így, de ma délután igen, és ha ez az egyetlen alkalom ebben az évtizedben, hogy ez történik, a jelenség akkor sem lesz a számomra kevésbé érthetetlen. A busz bemondja nem csak a következő megállót, és nem csak azt, hogy mire lehet átszállni, hanem a környéken lévő intézményeket, boltokat is. "Aki bankba vagy a szupermarketbe akar menni, itt szálljon le. Aki a szépségszalonba megy, várjon a következô megállóig." Pár utas felszáll, köszönetet mond a buszvezetőnek, bocsánatot kér a illetőtől, aki mellé leül, elalszik, felriad, kicsit beszél magában, bólogat, felkel, közben ismét bocsánatot kér a szomszédjától a zavarásért, és mielőtt leszállna mégegyszer megköszöni a buszvezetőnek. Közben azért szakít időt arra (főleg, ha idősebb), hogy összeszedegesse a busz padlójáról a mások által eldobott (jó, lehet, hogy elejtett) szemetet. 

Leszállok én is, és megkívánom az otthoni ízeket, az igazi magyar ételt, amin mindannyian felnőttünk: a gyrost. A sarki gyros-os, amíg vágja a húst, megkérdezi tôlem - japánul, mert mindez Japánban történik - melyik országból jöttem. Megmondom neki, megáll a kés a kezében, bárgyún pislog, nem tud mit kezdeni a válasszal. Az idősebb társa, ránézésre a főnök, kikiabál a konyha hátuljából, elég jó angolsággal: "Uram nem tudja ez mi az, hogy Magyarország, egy hegyen nőtt fel, kecskéken kívül nem ismer semmit." Én válaszként megpróbálom eltalálni a mosolygásnak azt a fajtáját, ami a főnök vicceskedése felé kellőképp barátságos, a húst szeletelő kolléga felé viszont még nem lenéző. Elkészül az étel, a főnök odajön, hogy sajátkezűleg nyújthassa át. "Én ismerem ám Magyarországot, mi törökök vagyunk. Valamikor régen elfoglaltuk!" "Ühüm" mondom neki válaszként, és elveszem a gyrost. A bárgyú kecskepásztor szimpatikusabb volt. 

Kezdődik a délutáni csúcs, az irodákból ömlenek ki az egyenöltönyös férfiak és az egyenkosztümös nők, mindenki mindig megy valahova, de soha senki nincs, aki épp megérkezne, és minél nagyobb csoportban vonulnak, minél hangosabban nevetnek, annál magányosabbnak tűnnek. Kicsit nézem, ahogy sűrűsödik a tömeg, egyre zsúfoltabbak az utcák, a vonatok, a mangakávézók, a ramen-es gyorskajáldák, a “maid cafe”-k, ahol szexi cselédruhában tipegnek a pincérnők a tükörpadlón, és egyre zsúfoltabb a “pacsinkó”, a félig-meddig legális koreai szerencsejáték-szalon, ami Japánban az általam ismert legzajosabb és legbüdösebb intézmény. 

Az utca egyik oldalán kiragasztják az új filmek plakátjait a mozi bejáratához, például azt, ami a fiatal fiúról szól, aki cseresznyevirágos háttér előtt nyalja tisztára mások cipőit. Kicsit hezitálok: meg akarom-e én ezt most érteni? Nem, majd talán máskor, most lendüljünk túl rajta. A bagoly formájúra épített rendőrség előtt ott áll vigyázban a japán biztos úr, felfegyverkezve azzal, amivel itt szokás ártalmatlanná tenni a problémás elemeket: Nem pisztoly, nem sokkoló, nem gumibot. Jó két méteres farúd. Ez elsőre talán viccesen hangzik, de ez senkit ne tévesszen meg: tényleg vicces. Ugyanakkor (híradói felvételeken láttam) félelmetesen ügyesen és hatékonyan tudnak vele bánni.   

Egyre jobban felerősödő gyerekhangok közelednek a hátam mögött. “De magas! Külföldi! De durva!” (="Szetaka! Gájdzsin! Mádzside!") Elbiciklizik mellettem egy csapat általános iskolás, hátrafordulva kiabálnak vissza. "Hello, I'm fine thank you!" Vagy "My name is Yuki, yes I do!" 8-9 évesek, vagyis még épp egy kicsit fiatalabbak, mint az a korosztály, amelyikkel - az elmúlt hét év alapján - tanár-diák viszonylatban a legjobban kijövök: a hatodikosok. Bennük, amiatt, hogy az iskolájukban ők a legidősebbek, már van egy egészséges adag önbizalom és bátorság, viszont még nem vesztették el azt az előítéletmentes nyitottságot, amitől olyan jó gyerekeket tanítani.  Tökéletes kombináció. A még nem szabályozott, nem rögzült sémák alapján működő gondolkodásukat egyrészt nehéz megunni, másrészt nehéz meglepni. A 12 éves Mizu (=”víz”, érdekes, ritka név, és ennyiben pontosan passzolt ehhez a kislányhoz) leült velem szembe az első óránkon, én pedig hirtelen megkérdeztem: "Mire gondoltál ma sokat?" Amire ő szemrebbenés nélkül rávágta: "Az epres fánkra." Utána még 3 évig volt a tanítványom, az egyik kedvencem, és ezalatt egyetlen alkalommal se hiányzott. Amikor gimnazista lett, és ki kellett lépnie a nyelviskolából, az utolsó óránk végén adtam neki egy epres fánkot. Pontosan tudta, hogy miért.

A gyros elfogyott, én pedig eldöntöm, hogy ezeket az epizódokat, részleteket, jeleneteket érdemes lenne megírni a blogon, ehhez viszont kéne egy kávé. Három hely közül választhatok. A “no-name”, pénztárcakímélő sarki kávézó előtt, a végtelenül minimalista táblán, a lehető legtömörebb reklámszöveg próbálja becsalogatni a vevőket: "Te. Kávé.” Már voltam itt korábban, a szennyvíz illatú kávék kedvelőinek tudom ajánlani. A másik véglet a világhírű francia szuperséf reggelizős helye, a “La Boutique de Joel Robuchon”. Igaz, hogy itt 2000 ft egy kávé és 5000 egy omlett, viszont cserébe önkiszolgáló, és annyira utálnak mosogatni, hogy az ételhez-italhoz tálcát csak többszöri kérésre adnak, csészét pedig (a papírpohár helyett) még úgy se. Végül beülök az olasz “Segafredo” nevű helyre, finom és megfizethető, és külön élmény, hogy a japán személyzet tagjainak olaszul kell egymáshoz beszélniük. Néha azért bele-belecsúszik az anyanyelvük is. “Piccolo saizu capuccino prego, onegaishimasu!” 

Ami rossz: sokan aludni jönnek ide. 30-40 percet szunyókálnak a félcsésze kihűlt kávéjuk mellett. Az újonnan érkezőknek így várni kell, hogy legyen üres asztal, a személyzet pedig (elkerülni a konfliktust, minden áron) nem szól rá senkire. Ami jó: a táskáját, laptop-ját mindenki nyugodtan ott hagyhatja, és ott is hagyja, az asztalánál, amíg elmegy a pulthoz rendelni, vagy ki a mosdóba. Mindenki, csak én nem. Bizonyos ösztönökön hét év sem változtat.  

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!