maji-de

blogavatar

Öt éve Japánban. Történnek dolgok. Elmesélek párat.

Like!

Legfrissebb bejegyzések

Utolsó kommentek

Student-radar (2)


“The fun is in the teacher.” Egyik itteni kollégám mondása, amit minden egyes nap beigazolódni látok. Az én helyzetem nagyon más, mint az állami iskolában dolgozó nyelvtanáré. Ott muszájból ülnek a gyerekek, nem dönthetnek úgy, hogy holnaptól nem jönnek többet, az iskola léte, sikere nem függ közvetlenül a diákok elégedettségétől. Ahol én dolgozom, az egy üzleti vállalkozás. Önszántukból vannak ott a tanítványaim, bármikor úgy érezhetik, a többi különóra fontosabb, és ha sokan kilépnek (vagy beiratkoznak), az a cég anyagi helyzetét azonnal érezhető módon megnehezíti (vagy megkönnyíti). 

Hivatalosan évente kétszer van tanár-értékelés, kérdőíves alapon, amikor a tanítványoknak alkalmuk nyílik visszajelzést adni (a cégem főnökének), mennyire elégedettek. Én úgy érzem, igazából minden hónap első napja egy nemhivatalos tanár-értékelés, ilyenkor kell ugyanis befizetni a következő négy óra árát. Minden egyes ilyen nap a tanár megmérettetése, és minden olyan alkalom, amikor átutalják az összeget, sikernek könyvelhető el. 

Néha tartunk ingyenes próbaórát egy-egy érdeklődő kisgyereknek, és a szüleik ilyenkor az óra után mindig rögtön kikérdezik őket. Jól használta fel a tanár a tankönyvet és a táblát? Világosan lett elmagyarázva az új nyelvtan? Kijavította lelkiismeretesen minden kiejtési hibádat? Ezek azok a kérdések, amiket sosem tesznek fel. Lehet a gyerek akárhány éves, 3-tól 13-g, lehet teljesen kezdő, vagy külföldről hazaköltözött, folyékony angoltudású, fiú vagy lány, vagány vagy félénk, a próbaóra végeztével az anyuka minden esetben ugyanazt az egy kérdést teszi fel: “jól érezted magad?” Ezen áll vagy bukik, hogy beiratkozik-e, ahogy később is majd mindig ezen áll vagy bukik, hogy marad-e. 

Jogosan merülhet fel a kérdés: “akkor itt a tanár dolga csak annyi, hogy játékokkal elszórakoztasson gyerekeket?” Ezt lehet hinni, egészen addig, amíg először meg nem hallja az ember a csalódottságot a gyerek hangjában: “már megint csak játszunk?” A tévhit, ami számtalan rossz óra okozója, és amitől minél előbb meg kell szabadulni, az a játékokat a szórakozással, a tanulást az unatkozással automatikusan összekapcsoló előfeltételezés. Én, a saját élményeim fényében, a következőt látom inkább igaznak: A félvállról, kedvetlenül levezényelt játékos feladat ugyanúgy nem lesz szórakoztató, ahogy a lelkesen és lendületesen előadott tanulós feladat sem lesz unalmas. Igen, a legfontosabb, hogy a tanítvány jól érezze magát, de ez nem az óraterven, vagy a leadott anyagon fog múlni, hanem a tanáron. The fun is in the teacher. Nyelvtan, helyesírás, szókincs, és társaik, minderre szükség van, de mindháromnak csak akkor lesz bármi esélye arra, hogy működjön, ha a tanítványt pozitív, befogadásra kész lelkiállapotban találja. 

Én ezt próbálom követni az angolóráimon, ami egyébként nem jelenti sem azt, hogy ez mindig sikerül, sem azt, hogy ez mindig lehetséges. Közhely, hogy általánosítani nem jó, de ritkán van szó arról, ahogy az általánosítástól való félelem megbénítja az ember gondolkozását és véleménynélküliségre kárhoztat. Adott két tény. Egyrészt, hogy az ismereteim korlátozottak, másrészt, hogy kivételek mindig vannak. Mindkettő annyira alapvető és magától értetődő igazság, hogy fölösleges is külön szóvá tenni őket. Mindenkinek minden kijelentése mellé oda lehet őket képzelni, állandó lábjegyzetként. De nem hiszem, hogy ez bárkit meg kéne, hogy akadályozzon a véleményformálásban. Ha csak 100%-os bizonyosság esetén lennék hajlandó arról nyilatkozni, hogyan kell japán gyerekeknek angolt tanítani, akkor sosem mondanék erről semmit. Az egyetlen módja, hogy a japánokkal kapcsolatos ítéleteimben soha ne tévedjek, ha soha nem nyitom ki a számat. 

Ha valaki (kolléga, tanítvány, olvasó) kijavít, és igaza van, ha kiderül, hogy félreértettem valamit és rosszul emlékeztem, ám legyen. Ez, úgymond, benne van a pakliban. Ha be kell látnom, hogy tévedtem, az egyrészt nem jó, de másrészt közben jó is. Nem jó az ego szempontjából, de jó az ész szempontjából, mert akkor legalább most ennyivel is kevésbé vagyok hülye. Sokat gondolok arra, amit az egyik legjobb itteni barátom, G szokott mondani: "Nem akarok a véleményeim rabja lenni." Hozzá hasonlóan én is túlságosan jól ismerem az érzést, amikor tíz körömmel, csakazértis kapaszkodok egy véleménybe, amiről már kezdem érezni, hogy faszság, de vereségnek érezném feladni. Emlékeztetni kell magam: ez nem vereség, hanem nyereség. Meggondolni magad - ez lehet felszabadító élmény, mert bebizonyítja, hogy nem vagy a véleményed rabja, el mered engedni, amit eddig gondoltál. Talán minél idősebb valaki, annál inkább nehezére esik ez. A megérzések az évek során észrevétlenül meggyőződésekké szilárdulnak. 

      
Időről időre lesznek menthetetlen helyzetek, lesznek reménytelen tanítványok. Szerintem, az ilyesmivel szembesülve a szépítés többet árt, mint használ. Vannak ötletes játékok, izgalmas feladatok és jól átgondolt tanítási módszerek, de egyik sem fog hatni arra a gyerekre, aki még az óra előtt eltökélte, hogy őt ez nem fogja érdekelni. Semmit nem lehet erőszakkal megtanítani, ahhoz hasonlóan, ahogy senkit nem lehet rákényszeríteni, hogy érezze jól magát, és senkit nem lehet rábeszélni, hogy szeressen valamit, amit nem szeret. Nekem tanárként nem csak azt a kérdést kell feltennem, mit tudok tenni a helyzet jobbításáért, hanem azt is, mi az, amivel szemben tehetetlen vagyok? Senki nem fogja megmenteni azt, aki eldöntötte, hogy ő nem akar megmenekülni. Bár, ha az elvégzett házifeladatért cserébe adok nekik matricát, az sokat segít.

Korábban is előfordult már, hogy gondoltam valamit a tanításról. Itt van róla a bizonyíték:
http://maji-de.reblog.hu/student-radar
 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

Ajándékok

Este 8:30 körül végzek a munkahelyemen, 9-10 között érek haza. A vonatomon mindig sok elbóbiskoló iskolás, junior high vagy high school. Eddig a délutáni/esti korrepetációs iskolákban magoltak, most fognak majd teljesen kimerülve hazaesni. Leszállnak velem együtt a vonatról, az állomás előtti utcán pedig egymást érik a kiskerekű, családi kockaautók, mindkét index villog, csupa anyuka parkol itt, várják, hogy megérkezzen a tizenéves lányuk és hazavigyék. 

A műszerfal tetején lévő kis tévén megy a brazil szappanoperák itteni megfelelője, a koreai tévésorozat, ezt nézi az anyuka, amíg a lány be nem száll a kocsi hátsó ülésére. Egyikük se szól semmit, egymásra nem néznek, a lány vagy a telefonját kezdi böngészni, vagy elalszik, az anyuka csendben indítja a motort. A jelenet (más-más szereplőkkel) estéről estére újra lejátszódik a szemem láttára, és a találkozás nem sokkal élénkebb akkor sem, ha az anyuka (aki aznap kicsit odébb parkolt) a sarkon vár. A lány, jön, jön, közeledik, odaér, anyuka megfordul, és mennek ketten egymás mellett, csendben, az autó felé. Visszafogottság, józan kimértség, az érzelmek szerény elrejtése - ha a szép verziót akarom benne látni. Kölcsönös hidegség és természetellenes távolságtartás - ha a dolog csúnya oldalát kívánom kihangsúlyozni. 

A felnőtteknek szóló tankönyvek legtöbbjében a leckék egy-egy úgynevezett “culture file” vagy “culture corner” nevű oldallal záródnak, ami a nyugati szokások, értékrend bemutatásáról szól. Elvégre, a nyelv ismerete mellett ez is elengedhetetlen lesz ahhoz, hogy külföldön talpraesetten tudjanak létezni. Mikor érkezz a vacsorára, ahova az ismerősöd hívott? Mindig ugyanannyi borravalót kell-e adni a taxisnak? Tegezheted-e a főnöködet egy amerikai cégnél? A különböző országokban találkozáskor elfogadott mozdulatok, érintések leírása mindig megdöbbenést és kételkedést vált ki a tanítványaimból. Az még hagyján, hogy a kézfogásnak erősnek kell lennie - sokat kell gyakorolnunk ezt is - vagy haverok közt pacsizás, de azt már a legtöbben furcsállják, hogy felnőtt emberek nyilvánosan megölelik egymást, pláne, ha nem is rokonok, pláne, ha két férfiról van szó. És akkor ott még nem is tartunk, hogy arcon puszilni a másikat, amire aztán végleg heves tiltakozás (valamint elpirulás és zavart nevetgélés) a reakció, nem olyan értelemben, hogy ők ezt nem akarnák csinálni - egyszerűen nem akarják elhinni, hogy ez nem vicc, és nyilván rögtön faggatni kezdenek, én csináltam-e ilyet valaha. 

Azt persze hamar megtanultam, hogy az érzelmek általam ismert kifejezésének a hiánya nem jelenti az érzelmek hiányát. Az anyukák, akiket tanítok, szeretik a gyereküket, de elborzadva rázzák a fejüket, amikor megkérdezem, előfordul-e, hogy nyilvánosan megölelik egymást. Az elmúlt hat évben talán két vagy három olyan párt láttam összesen, akik a vonaton egymást átölelve ültek. (Habár egyoldalú, bizonytalan és viszonzatlan kezdeményezést többet is.) A bátrabbak fogják egymás kezét miközben beszélgetnek, de csók nyilván szóba sem jöhet, mások szeme láttára. A szeretet vagy szerelem lehet valódi és erős, érintés nélkül is, de nem vagyok benne biztos, hogy vágynak-e rá, és csak a betanult tiltás nem engedi, vagy tényleg nem érzik a szükségét? Ugyanolyan jól esik a dícséret, vállveregetés nélkül is? Hatásosabb-e egy “nem lesz semmi baj”, ha közben a kezemre rakja a kezét? Elég-e tudni, a parkban együtt sétálva, hogy a feleségem/férjem hozzám tartozik, akkor is, ha sosem símogatja meg a hátam? 

A tizenegy éves kislány tanítványom a szemem láttára kapta kézhez a hibátlanra teljesített nyelvvizsgája eredményét. Arcizma se rándult, alig látható biccentéssel átvette, gyorsan elrakta a mappájába, és ült tovább a helyén, egyenes háttal, kifejezéstelen tekintettel. Késöbb mondtam a japán kollégámnak “she isn’t really happy about it, is she?”, mire ő: “yes, she is, inside she is very happy.” Ez elképzelhető, és megnyugtatóan hangzik, ugyanakkor én egyáltalán nem vagyok ebben ennyire biztos, de remélem, hogy tévedek. Mindenesetre, ennek az esetnek a hatására, végiggondoltam: ha se nem szóban, és se nem érintésben, akkor egy tanár-tanítvány helyzetben (ha szeretik az óráimat és a tanítási stílusomat, és azt akarják, hogy ezt tudjam) mi marad? Az ajándékok. Körbenéztem a lakásomban, és úgy döntöttem végigveszek pár ajándékot, amit az közelmúltban kaptam.

 

Egy kiló rizs. Általános iskolai osztálytól, a suli mögötti saját kis kertjükből, a gyerekek maguk ültették, öntözték, gondozták, csomagolták.

Egy üveg whisky. Velem egyidős fickótól, gimnáziumi angoltanár, fantasztikus szintű nyelvtudással. A Japánban letehető legmagasabb szintű nyelvvizsgára készítettem fel, hat hónapon át járt az óráimra, amik alatt - ezek szerint - valamikor szóba kerülhetett, mennyire szeretem a scotch-ot. Amikor végre átment a vizsgán, hálája jeléül otthagyta ezt az iskolai szekrényemben. (Mellette a nevem két lehetséges kanji-val. Az ehhez kapcsolódó tanítvány egy kedves nagymama, hivatását tekintve kalligráfia tanár, az óránkra rengetegféle tintát, papírt, ecsetet hoz be és angolul magyarázza nekem a legfontosabb technikákat, a nevemet újra és újra megpróbálja lefesteni, egyre szebb és bonyolultabb írásjelekkel.)

Búcsúajándékok. Baloldalt: Festmény, művelt, idős hölgytanítvány alkotta, négy évig járt az óráimra, ahol legfőképp Agatha Christie volt a téma, mivel hozzám hasonlóan ő is nagy rajongó. Hobbija a tenisz és a festés-rajzolás, minél aprólékosabb, annál jobban élvezi. Középen egy palack jégbor, olyan, amire magamtól sosem szántam volna rá a pénzt. Négyfős felnőtt csoportom - a borok terén való ízlésemet előzőleg finoman kipuhatolva - kuponokat adott a közeli, elegáns borbolthoz. Végül egy csokor virág, egy kertészként dolgozó tanítványomtól, ő maga ültette, vágta és rendezte el őket, az átadáskor pedig (a bejegyzés elején kifejtett szabályokra fittyet hányva) még át is ölelt, ami az összes jelenlévő japán kollégát szörnyen zavarba hozta. 

Nyolc és kilenc évesekből álló kreatív kis csoport alkotása, minimalista téli táj. Az aránytalanságban rejlő egyensúly japán esztikáját megtestesítő kopár téli fa ágán egy kézzel részletesen kifestett (makkból készült) bagoly gubbaszt. Makk-Totoro is ült mellette, de letört. 

Hétéves kislány önarcképpel, origami nyúllal ellátott üdvözlőkártyája, mert azt hitte, csak most érkeztem az országba.

 

Tízéves, magának való, minden képzeletet felülmúlóan félénk kisfiú által gyártott miniatűr napernyő. 

2010 és 2014 között - szerdánként - tanítottam az eddigi legidősebb, 75 éves tanítványomat. Mióta elkerültem abból a nyelviskolából, nem láttam őt egyszer sem. A múlt héten felhívtak, megbetegedett a csütörtöki tanár, nem ugornék-e be a helyére, elvállaltam. A néni azóta is ott tanul, és megkérte a japán személyzetet, hadd jöhessen most egyszer szerda helyett csütörtökön, úgyhogy újra találkoztam vele. Hamar kiderült, miért volt neki ez a lehetőség különösen fontos. Az elmúlt két évben új hobbija lett, bőrből készít dísztárgyakat, és amikor a tanárjától lilára festett bőrt kapott alapanyagnak, eszébe jutott, hogy nekem ez volt a kedvenc színem. Abban a reményben, hátha még újra látjuk egymást valamikor, készített nekem egy fésűtartót, és most át is adta. 

Hanko - aláírás helyett használt névpecsét, a szülinapomra. Nem nyelviskolai, hanem céges csoporttól. Ez azt jelenti, hogy életkorban és tudásban nagyon vegyes a társaság, illetve az egész angolórával szemben lazább, megengedőbb, trécselősebb a hozzáállásuk, mert nem ők fizetnek érte, hanem a cégük. Kikerestek három megfelelő kanji-t (nem egyszerű, kiejtésük szerint "ma", "a", "ton"), valamint készíttettek hozzá egy tokot is.

(A hanko jelentőségéről bővebben itt.)

Azt hittem, ennyi, végeztem, de csak azért, mert nem látom azt, ami rögtön az orrom előtt van: a tea, amit blogírás közben kortyolgatok, szintén ajándék. Negyvenes, nagyhangú, rátermett, vagány, vörösre festett hajú (extremitás!) nőtől, nem csak ő, hanem mindhárom lánya is az én nyelviskolámba jár. Kifigyelték, és felírták maguknak, milyen márkájú tea az, amit minden szünetemben iszogatok. 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

A hibák mögötti rend

A tanítványaim 99%-a japán. Elvétve akad köztük külföldi, leginkább kínai és koreai, ritkábban maláj vagy indonéz, és most legutóbb éppen csatlakozott egy orosz és egy afgán lány. Én mindig nagyon örülök, amikor a csoportjaim ilyen módon kicsit színesebbé válnak, a nem-japán tanítványok felfrissülést jelentenek. Nem azért, mert szorgalmasabbak, vagy tehetségesebbek lennének angolból. A jóleső újdonság érzése nem a hibák számából, hanem a hibák típusából ered. A kínai, maláj gyerekek teljesen más dolgokat rontanak el, mint a japán csoporttársaik, a kiejtésük és a nyelvtanjuk egész másképpen rossz. A kínairól és a malájról semmit nem tudok, ezért fogalmam sincs, milyen anyanyelvi ráhatás következménye lehet például egy elrontott mondatszerkezet. Ami a japán gyerekeket illeti, az évek során pontosan megtanultam, mi az, ami különösen nehéz nekik. Előre tudom, a tankönyv melyik oldalait lesz a legnagyobb küzdelem végigvenni. A rendszeresen ugyanúgy elrontott szerkezetek mögött sejteni vélek bizonyos speciálisan rájuk jellemző, a japán nyelv okozta szabályszerűségeket.
(Az idézőjelben lévő részek azt mutatják, a szóban forgó hangsort magyarul, fonetikusan hogyan írnánk le, az IPA átírások pedig dőlt zárójelek közt vannak.)     

A gyerekek hangképző szervei egy bizonyos kor alatt még nincsenek visszafordíthatatlanul hozzászokva a japán fonémákhoz. Ez azt jelenti, hogy sokkal rugalmasabban tudnak különböző hangokat produkálni, leutánozni. A 4-5 éves tanítványaim zéró akcentussal, tökéletes kiejtéssel beszélik azt a kis angolt, amit beszélnek. De egy bizonyos pont után a kiejtés megszokott, bejáratott módja válik dominánssá, és az anyanyelvükben használt hangok - és nyitott szótagok - rögzülnek. Az ábécé eleje ilyenkor már csak “ee-bí-sí”-nek hangzik, és ezen nagyon nehéz változtatni. 

A “sz” /s/ és “s” /ʃ/ hangok keverése például az egyik legelterjedtebb probléma, de csak olyankor, amikor bizonyos magánhangzó követi őket. Nincsen gond, ha a következő hang “ú” /uː/, a japán nyelv ugyanis gond nélkül használja mind a “szú”, mind a “sú” hangsort. Így aztán világosan meg vannak különböztetve az olyan szavak, mint “suits” (=szúcü) és “shoot” (=súto). Gondot jelent ellenben, ha a magánhangzó “í” /iː/, ez az egyetlen eset ugyanis, ahol a “sz-” kezdetű ötféle alapszótag kivételes verziója található. “Sza, si, szu, sze, szo” - így hangzik az öt lehetőség, amiből választani lehet, és ez nem mutat olyan szép szabályos elrendeződést, mint például a “ka, ki, kü, ke, ko” sorozat. Mindennek végső soron az lesz a következménye, hogy a japán beszélő sokkal szívesebben használja (mert a szájának megszokottabb, a fülének természetesebb) a “sí” hangsort, mint a “szí” hangsort. Igaz, ezutóbbit is ki lehet kényszeríteni a tanítványokból, már csak annak köszönhetően is, hogy le lehet írni hiraganával (“szú” plusz kis “í”), de nem szeretik. Képesek felolvasni, de erőltetettnek érzik. 

Az angolban persze számtalan “sz-s” különbségen alapuló “minimal pair” van, vagyis két olyan szó, melyek ebben az egyetlen hangban térnek csak el. See, she, sin, shin, sign, shine, sue, shoe, sit, shit. A leggyakoribb példa (a szóbanforgó helyszín népszerűsége miatt) a Tokyo Disney Sea, melynek a katakana szerinti hivatalos átírása “tókió didzüní sí”. Az már csak külön finomság, hogy a vidámpark valójában nem Tokióban, hanem a szomszédos Chiba prefektúra területén található, csakhát az a név sokkal kevésbé menőbben cseng.   

Az általában “ra, ri, ru, re, ro” módon átírt hiraganák kezdőhangja valójában félúton van “l” és “r” között, nekem személy szerint egyszer így hangzik, másszor úgy. A latinbetűs átírásokon megfigyelhető következetlenség azt sugallja, hogy ezzel a bizonytalansággal nem vagyok egyedül. Hagyományosan úgy írjuk, “Godzilla” és “ramen”, pedig az elsőnek a végén ugyanaz az írásjel áll, mint a másodiknak az elején. 

Különösen problémás eset, amikor angol szavakban a “r” hang vagy a szó végén áll (car, star), vagy mássalhangzó előtt (card, start). Az ösztönös nyelvérzék tiltása miatt a japán beszélő ilyenkor nem szereti kimondani a “r” hangot - pedig oda lehetne erőltetni - inkább elhagyja, és csak az előtte lévő magánhangzó meghosszabbításával jelzi. Így a végeredmény “kaa, szutaa”, illetve “kaado, szutaato” lesz. Ennyiben az átlag japán követi az RP (a sztenderd brit angol) hangzását, ahol - például az amerikai angollal ellentétben - a fenti szavak esetében szintén úgynevezett “r-dropping” történik. Vagyis a BBC-n azt fogjuk hallani /kɑː/ és /kɑ:d/, a CNN-en pedig azt /kɑr/ és /kɑrd/. 

A tanítványaim egytől-egyig bizarr, kényszeredett megoldásnak találják az ilyen angol szavak “r”-es japán verzióit, olyanokat mint “karüdo” vagy “szutarüto”, és igazából én is így vagyok ezzel, aminek a fő oka az, hogy ez a japán “l/r” hang a valóságban nagyon nem hasonlít az angolból ismert, alig pörgetett “r”-re. 

Az egyetlen példa, amivel kapcsolatban mindig elbizonytalanodom, az egyetlen idegen szó, amit a tanítványaim minden nap használnak, és történetesen nem-amerikai “r”-el is kiválóan működne, a nevem. A “Márton”-t az amerikai kollégáim körében, hivatalos helyzetekben, szerződéseken ékezet nélkül írom és - mivel az adott élethelyzetben angolul beszélek éppen - angolosan ejtem. (De sosem fordítom le a “-tin” végződésű angol megfelelőjére.) Az anyanyelvi beszélőknek így engem megszólítani természetesen semmiféle nehézséget nem okoz, létezik például a “carton” szó, ami majdnem ugyanaz a hangsor. Ami a japánokat illeti, ahogyan a “Peter”-ből lesz “pítaa”, a “Mark”-ból pedig “maakü”, ugyanúgy leszek én a számukra “maaton”, amivel alapvetően ki vagyok békülve. Párszor fordult csak elő, hogy bosszantani kezdett ennek a hangzása, és olyankor katakanákkal leírva gyorsan betanítottam a gyerekeknek egy “marüton”-szerű verziót, amin minden alkalommal halálosan jót szórakoztak. Nem győzték nevetgélve ismételni és ízlelgetni, hogy ez milyen furcsán hangzik, és azóta is minden létező alkalmat megragadnak, hogy megszólítsanak.

A “W” hibáztatható az egyik legelterjedtebb, félrehalláson alapuló hibáért. A betű angol neve “double u”, de a legtöbb tanítvány figyelmét - izgatott állapotban, az elhadart ábécé vége felé közeledve - elkerüli az a kis “jú” hangocska, és a betűt ezért csak úgy ejtik: “double”, vagyis “dabürü”. Nem alakul ki a felismerés, hogy itt egy másik betű megkettőzéséről van szó, talán azért sem, mert a “W” ránézésre nem annyira két “U”-ra, hanem két “V”-re hasonlít. (A különböző formájú, de eredetileg azonos hangzású “u” és “v” betűk régi felcserélhetősége még ma is felfedezhető olyan párok esetében, mint flower/flour, suede/Swede.) Következő lépés: ha a betű neve “daburu”, akkor adja magát az ötlet, hogy ezt a szót, ahol kedvünk tartja, ezzel a betűvel helyettesítsük. Ha egy játék megnyerésére kétszeres esélyed van, ha egy kétszer akkora sajtburgert lehet most kapni, olyankor látni azt, hogy “W-chance” és “W-size”.  

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

Népszerűség miatt beszüntetve

Vannak, akik úgy gondolják, jó védekezés az, ha a gyengeségünket a kirakatba tesszük. Az elképzelés a következő. Ha azonnal, önként, nyíltan beismerjük, hogy miben vagyunk rosszak, mitől rettegünk, mit szégyellünk, akkor senki nem vádol majd azzal, hogy rejtegetünk valamit, senki nem fog faggatózni, és - remélhetőleg - nem lesz olyan fájó, amikor valaki rámutat ezekre a dolgokra. Az ilyen viselkedés alapja a félelem. Az ember fél, hogy kiderül majd róla ez vagy az, ha X téma szóba kerül - ezért inkább szóba hozza ő maga. Van egy új kollégám, 26 éves amerikai srác. Ha új emberrel ismerkedik meg, a bemutatkozást követő tíz percben valahogy mindig sikerül közölnie, hogy még szűz. Csak azt nem lehet leleplezni, ami már eleve ismert tény.

 

Ennek a stratégiának sajátos verziója az, amikor egy hibát tudatosnak, szándékosnak, sőt egyenesen erénynek állítanak be. A könyv, ami megoldatlanul hagyja a történet végét, az író vallomása szerint a nyitottság esztétikai hatása miatt, miközben csak nem tudta kitalálni, hogyan varrja el a cselekmény szálait. A humorista, akinek nem ülnek a poénjai, és utólag erősködik, ez egy irónikus póz volt a részéről, a “gyenge stand-up” karikatúrája. Vagy az élelmiszergyártó cég, aki a szégyellnivaló tényt, hogy a termékeikben lévő hús se alakra, se ízre, se színre, se állagra nem hasonlít semmilyen húsféleségre, reklámfogásnak használja fel... és be is jön neki!

Tudom, hogy otthon is kapható egy-két Nissin instant leves, de a cég fő terméke a 45 éve piacra dobott Cup Noodle. Papírcsészés por-ramen és szárított tészta, rá a forró (vagy csak megmikrózott) víz, kész a 150 yenes vacsi. Nem ritkaság, hogy valaki minden nap ráfanyalodjon a Cup Noodle-re. A rossz anyagi helyzetben (vagy alacsony gasztronómiai igénnyel) élő szomszédaim ajtaja előtt tucatnyi összenyomott Nissin papírdoboz lapul az átlátszó szemeteszsákokban. (Szemét témáról bővebben itt.) A Nissin kreatív csapata az évek során sokféle ínycsiklandozó ízvilággal kísérletezett, de ezekben a legfőbb közös elem: a picike, világosbarna, gumiszerű kockák, amit a Cup Noodle hívei, ki nem érdemelt nagyvonalúsággal, csak “hús” néven emlegetnek. A gyanús, izgalmas darabkák pontos eredete ismeretlen, és valószínűleg mindenki (cég és fogyasztók) érdeke, hogy ez így is maradjon. 

Beceneve “nazo niku”. A “nazonazo” nagyjából “feladvány, rejtvény, találós kérdés”, a külföldiek körében a bevett szakkifejezés tehát “mystery meat”. El lehet képzelni vonzóbb reklámszöveget is, mint a “titkos eredetű hús”. Mégis, a 45. születésnapját ünneplő Nissin - egyfajta önironikus, paradox, perverz logikával - ezt választotta. A limitált példányszámban megjelenő speciális (feketeborsos-szójaszószos) kiadás hivatalos fantázianeve “mystery meat festival”, és a normál csomagolásban megszokott húsmennyiség tízszerese található benne.

Nekem már eddig is sok fejtörést és bosszankodást okozott az a sajátos japán üzleti modell, ami arról szó, hogy bizonyos termékekből szigorúan csak egy fix adagot készítenek, és ha azt a boltokban mind felvásárolták, akkor nekiállnak az újabb terméket kitalálni. Ha nagyon népszerű, és pár nap alatt elfogy? Ez van, túl hamar elkapkodták. Nem szabad megengedni, hogy az igény bármilyen befolyással legyen a kínálatra! Joghurtszerű üdítőital kampány: minden hónapban új kiadás, egy-egy ország ízvilágára fókuszálva. Hiába vették volna sokan még utána is, ha egyszer letelt az adott hónap, az aktuális kiadás mindenhonnan eltűnt. (Volt magyar verzió is, a tanítványaim hoztak az órámra, nem pálinkás, nem is pirospaprikás, hanem: hideg meggyleves ízű. A címkén Hollókő-gyanús házak és nénik.) Nem volt tehát nagy meglepetés, hogy amikor az eredetileg 3 hónapra elegendőnek gondolt “mystery meat” levesek 5 nap alatt mindenhonnan elfogytak, a cégnek egyetlen reakciója volt - a bocsánatkérés.  

Aberrált ízlésvilág? Eltorzult étrend? Nem tudom, mi lehet a közös jellemzője az emberek azon csoportjának, akik önszántukból újra és újra Nissin leveseket vacsoráznak, és közben őszintén azt merik állítani, hogy a pszeudo-sertés darabkák finomak. Csak annyit tudok biztosan kijelenteni, hogy ennek a csoportnak én is a tagja vagyok. 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

Best of japán tanítványok (5. rész)

Öt emlékezetes jelenet az óráimról.


1)    Tizenhét éves lány, most érettségizne majd le, ha lenne itt érettségi. A gimnázium embertelen terhei alatt megtört, fásult, estére már végleg kimerült kortársaival ellentétben ő csupa lelkesedés és optimista vidámság. Minden héten csak úgy árad belőle a pozitív életerő, és nem ritka az, hogy az óránk után kevésbé érzem magam fáradtnak, mint előtte. Viszont kreatívnak már nehezen lehetne őt nevezni, sőt egyenesen fantáziátlannak is mondhatnám, vagy - ez talán a legobjektívabb - egyszerűnek. Az is lehetséges, hogy ez a tulajdonság egy szükséges alapfeltétele az előbb leírt személyiségnek. De azért vannak elvétve jó pillanatai, amikor felcsillan a remény:

Erős jelzőket tanítok neki, hogy a szóbeli nyelvvizgán majd választékosabban fejezhesse ki magát. “Big” helyett “enormous”, “scary” helyett “frightening”, “tiring” helyett “exhausting”, “good” helyett “amazing”, ilyesmi, és mindegyikre kell is egy-egy példát mondania. A bálna hatalmas, a Sadako rémísztő, a tenisz-klub kimerítő, és... Mi elképesztő? Semmi nem jut eszébe. Várok 1-2 percet. Esetleg valamilyen film, vagy előadó? Nem, nem, sóhajtozik, ő annyira nem rajong semmiért, hogy azt “amazing”-nek nevezze. Nagyon kínlódik, próbálok segíteni:

"Amikor tavaly a barátnőid a szülinapodra elvittek Disney Landbe, az például elképesztő volt, nem?"
Ő (japánul): "Erre meg honnan emlékszik?" Angolul: "Igen, a Disney Land elképesztő!!" Jön a sok yaaay, fülig érő mosoly, diadalmasan rázza az öklét a levegőben, nagyon örül, hogy végre megoldotta a feladatot. Sajnos rossz hírt kell vele közölnöm:
Én: "De ezt én mondtam, nem te. Saját választ, légyszíves."
Ő: "..." (Fél perc csönd, töprengés.)
Én: "Na, gyerünk! Amikor elvesztetted az iphone-od a vonaton, de valaki visszaküldte? Az például elképesztő! Amikor még elsős voltál és Ausztráliába mentetek osztálykirándulásra, az elképesztő volt! Amikor...”
Ő: “Ah! OK! I know: Marton’s memory is amazing.”

2)     Talán a legviccesebb tanítványom valaha, rövidhajú, fiús, vagány kislány. 7 éves és 10 éves kora közt tanítottam, minden héten, és ezalatt a három év alatt egy olyan óránk se volt, hogy valamivel meg ne nevettetett volna. Két összetolt íróasztalt ülünk körbe az ő óráján (négyfős csoport), és ő ül a legtávolabb tőlem. Néha hirtelen felteszek váratlan kérdéseket, és aki először válaszol (helyesen), nyer egy matricát. (Így garantáltan mindig odafigyelnek rám.) Lévén a legokosabb gyerek a csoportban, valószínűleg mindig ő nyerne, de ezzel nem elégszik meg, biztosra akar menni: A kérdés hallatán rendszerint felugrik, és a levegőben vízszintesen előreveti magát, rá hassal az íróasztalra, amin így az én irányomba csúszik tovább, miközben a helyes választ üvölti, és ugyanakkor a széttárt karjaival próbálja a többiek száját befogni. Ugyanígy jár el, amikor a hirtelen felmutatott kártyákon lévő állatok nevét kell bekiáltani, vagy bármilyen más játék során: a szavainak úgy próbál nyomatékot adni, hogy ráveti magát az asztalra.

Évente kétszer tart a cégem úgynevezett “parents week”-et, amikor a gyerekek szülei beülhetnek az órámra. (Miután végignézték, írásos értékelést kell készíteniük, mennyire végeztem jól a munkámat, ezt az iskoláim továbbküldik a cégvezetőnek, aki ezek alapján közzétesz egy listát, az összes itt dolgozó tanárt rangsorolva.) Az anyukák ott ülnek a sarokban, és jegyzetelgetnek, teljes a csend, mert a gyerekeknek épp a munkafüzetben kell kitölteniük egy oldalt. Fel vagyok rá készülve, hogy szokás szerint az “asztalonfetrengő” kislány mindenkinél sokkal gyorsabb lesz, de most mégsem ő az első, nem is a második, sőt még a harmadik sem. Mindenki más befejezte, ő még mindig a munkafüzete fölé görnyedve ül. Próbálnék súgni neki, de nem látom, hol tart, eltakarja a karjával a lapot is, az arcát is. Végül megfogom a kezét, odébb húzom, hogy lássam, miket írt, és akkor észreveszem, hogy a pulcsija ujja csurom víz. Végig abba törölgette a könnyeit. Már valószínűleg 4-5 perce sírhat titokban. Az anyuka előtti megfelelni akarás, a stressz, a helyes válasz, ami mindig rögtön eszébe jutna, de persze pont ma nem, a szégyen, ami miatt nem mert nyilvánosan megkérni, hogy segítsek... Még alig volt időm felfogni, mi történt, amikor hirtelen egy zseb-törölköző vágódik a kislány arcába, a terem sarkából lett odahajítva, egy dühös hang kíséretében: “ezt azonnal abbahagyod és megtörlöd az orrod!”

3)     Tíz éves kislány, az előbb említett "asztalonfetrengő" csoporttársa és legjobb barátnője. Japán gyerekben még az is ritka, ha valaki nem NAGYON sovány, ha épp csak vaskosabb egy picit, de az a szintű duciság, amit ez a kislány megvalósít, egy extrém kivétel. Telt arc, vastag nyak, masszív végtagok, gömbölyded még a kézfeje és az ujjai is, és megfigyelhető rajta két vonás, ami szerintem a nagyobb darab emberek, férfiak és nők, jellemzője: a kisímult szép arc és a jókedv. Nemrég a (hasonló testalkatú) anyukájával közös fogyókúrába kezdtek - igaz, egy hónap erejéig mindössze - és megfogadták, ha be tudják tartani a diétát, a hónap leteltével a helyi cukrászdában fogják ezt megünnepelni, ahol befizetnek a 60 perces “all-you-can-eat” tortaevésre.

Az angolórámon a négyfős csoport tartalmaz egy igazi agresszív kisfiút is, aki időnként megpróbálja kicsúfolni ezt a lányt, a tízévesek sajátos kegyetlenségével, de pár másodperc múlva már csöndben és megszeppenve ül a helyén, mert az “asztalonfetrengő” kislány habozás nélkül és remek angolsággal ordítja le a fejét: “SHUT UP!!”

  
Az duci kislány háziját javítom ki először, és megengedem neki, hogy amíg a többiekével elkészülök, addig a táblára rajzolgasson. 1-2 perc elteltével minden házi kijavítva, és kérem, hogy tegye le a filctollat. "No", mondja és rajzol tovább. Mindig nagyon higgadtan, szelíden és udvariasan beszélek a gyerekekkel, aminek az az előnye, hogy az akár csak egy árnyalatnyit is szigorúbb hang - ha ehhez kell folyamodnom - a szokatlansága miatt rémísztően hat rájuk. "Elég volt, ülj vissza a helyedre." A kislány válasza ismét tömör és világos: "No". Átnyúlok előtte, és kiveszem a kezéből a tollat, illetve hát ez volt a szándékom, de ebből végül semmi se lett. Egy szempillantás alatt szembefordul velem, és a hatalmas pocakját minden erejéből nekem lódítja, én pedig ettől az - erő és technika szempontjából teljesen váratlan - támadástól megtántorodok és hirtelen egy méterrel odébb találom magam. Ránézek, őszinte döbbenettel, minden erőmmel szigorúságot erőltetve az arcvonásaimra, és elnyomva a feltörni akaró röhögést. Két hüvelykujjával saját magára mutat, és annyit mond: “I’m a dangerous girl!”

4)     Negyvenkörüli nő, kétgyerekes anyuka, művelt, tájékozott. A saját életéről nem szeret sokat nyilatkozni, de az ismerőseit előszeretettel tárgyalja ki az óráinkon. 

"A barátnőmnek nagyon nehéz mostanában, annyi ételt megkíván hirtelen, de vigyáznia kell a kilókkal."
"Fogyókúrázik?"
"Hát az orvos mondta neki. Meg van szabva, mennyit szabad híznia."
"Tényleg? Ez furcsa. Miért szól bele az orvos? Magas vérnyomás vagy ilyesmi?"
"Ja, nem, semmi baja, csak terhes."
"...terhes?"
"Igen. És nagyon gyorsan hízik."
"Várj. Az orvos megszabta a terhes barátnődnek, hogy mennyit hízhat?"
"Persze. Minden orvos megszabja minden terhes nőnek."
"Hát talán itt igen, de én otthon ilyenről még nem hallottam. Én úgy gondolnám, egyen, amit jól esik. Ha fagyit akar reggelizni, reggelizzen fagyit."
"Úúúristen, na fagyit azt semmiképp nem szabad, az nagyon hízlaló."
"Aha. És mégis, hány kilót szabad felszedni a terhesség alatt?" 
"Hát az a nő eredeti testalkatától függ, természetesen nem mindenkinek kell szigorúan visszafognia magát. Egy soványabb nőnek általában öt kilót szabad hízni, de aki kicsit kövérebb, az felszedhet akár tízet is."
"Ne haragudj, de... Miért? Miért kell ezt korlátozni?"
"Két oka is van. Egyrészt így könnyebb lesz a szülés után visszafogyni, és hamar újra csinos lehet a kismama. De leginkább azért, hogy ne legyen túl megterhelő a szülés. Ha sokat eszik az anyuka, a gyerek is nagyobb lesz, akár 3000-3500 gramm is, és az ilyen nagy gyereket nehezebb megszülni."

(Megjegyzés: A fenti beszélgetést követő pár napban minden felnőtt női tanítványomnál rákérdeztem erre, és mindegyiktől pontosan ugyanezt hallottam.)


5)     Harmincöt-negyven közötti sikeres üzletember, nős, friss apuka. Folyékony angoltudás, nyitott-közlékeny személyiség, sajátos látásmód. Ennek a három tényezőnek köszönhetően mindig gyorsan elszáll a félórás conversation lesson. Nem tetszett neki az új Godzilla film.

"Moziban nézted?"
"Persze. Még nem lehet kikölcsönözni."
"Ja, igen, csak gondoltam talán letöltötted."
"Természetesen nem. Mi japánok nem töltünk le soha semmit. Az mp3 zenéket is megvesszük." (Tényleg így van.)
"Értem. Valószínűleg, mert mindenki nagyon tiszteletben tartja a szabályokat."
"He? Nem, nem, csak senki nem tudja, hogyan kell letölteni. Ha valaki megtanítana, én letöltenék bizonyos filmeket."
"A kedvenc mozifilmjeidet?"
"Nem, nem, olyasmi nem annyira érdekel, szerintem nem érdemes megtartani őket. Egyetlen dolog van, ami jó lenne, ha meglenne letöltve, a pornóvideók."
"Komolyan?"
"Igen, igen, az fontos."
"Bocs, de szerintem, ha van egyvalami, amit tényleg nem érdemes letölteni, az a pornó. Tele van az internet videókkal, miért nem nézed meg csak ott, akár egy másik klippet minden alkalommal?"
"Nekem ez fontos lenne. Jó érzés lenne tudni, hogy megvan. De hát, úgyis mindegy, nincsen otthon egy privát szobám, ahol élvezhetném."
"A feleséged nem nézné jó szemmel?"
"Nem tehetem meg. Megesküdtem neki."
"Mire?"
"Megesküdtem a feleségemnek, hogy az összes libidómat megőrzöm neki, nem pazarolhatom másra a szexuális energiát."


Végül egy fotó, pár évvel ezelőttről. Akkor, a kollégáimmal együtt, éppen vidéki általános iskolákba mentünk tanítani, angolnyelvű játékokat játszani a gyerekekkel. 1 tanár - 1 évfolyam. (Minden évfolyamban csak egy osztály volt, átlag 6-7 diákkal.) Mindegyikük feladatul kapta, hogy üdvözlőkártyát készítsen a tanárjának, és azt köszönéskor átadja. A kártyának tartalmaznia kell: 1) A nevedet angolul és japánul. 2) Egy rövid bemutatkozó szöveget. 3) A jövőbeli terveidet. 4) Japán-vonatkozású rajzokat. 

Az előző gyűjtemények megtalálhatóak itt: best of 1 , best of 2 , best of 3 , best of 4 .

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább