maji-de

blogavatar

Öt éve Japánban. Történnek dolgok. Elmesélek párat.

Like!

Legfrissebb bejegyzések

2017.08.07.
2017.07.16.

Utolsó kommentek

A játék komoly dolog

Az ember olyan állat, ami szeret játszani. Mindenféle életkorban, szerintem, bár a játékok típusa kétségtelenül megváltozik. Gyerekként elfogadott formája a babázás, nem elfogadott formája a kaszinó, felnőttként pedig fordítva. Bár, hozzá kell tennem, a tokiói parkokban többször láttam már japán egyetemistákat, akik vasárnap délutáni programként kijöttek egy jót fogócskázni. 

A japán gyerekekben lévő játékösztön az egyik olyan mozgatórugó, amit én az angolóráimon a leggyakrabban próbálok tanítás céljából (vagy a tanulás-vágy felébresztésének a céljából) kiaknázni. Mindig másképp segít. Néha elmagyarázni könnyebb valamit így, néha fegyelmezni, néha a gyerekek személyiségét jobban megismerni.

1. Az első esetre példa a plüssállat, amit az igazán kicsi tanítványaimmal (3-6 évesek) rongyosra használunk. Senki ne felejtse el: úgy kell őket - az abszolút nulláról - angolul tanítanom, hogy a saját nyelvüket nem beszélem (legalábbis abban a helyzetben, abban a pozícióban nem). A nyelvtanulásuk 99%-a így a vizualitásra épül. 

Mivel tele vannak energiával, és imádnak mozogni, az óra első tíz percében mindig fizikailag aktív dolgokat tanulunk: run, walk, jump, skip, turn around, come here, stb. Hogy ezek közül a számukra új, érthetetlen szavak közül melyik mit jelent, azt valahogyan be kell mutatnom. A hároméves japán agyban össze kell, hogy kapcsolódjon egy bizonyos hangsor egy bizonyos látvánnyal. Ezt elérhetem úgy, hogy eljátszom, amit mondok, de ez nem a leghatásosabb módszer. Az ember nem szokta hangosan kimondani, amit éppen csinál. Viszont rá szokott szólni másokra, hogy csinálják. Sokkal jobb, ha megmondom a plüssállatnak, “sit down”, és eljátszom vele, ahogy leül. A gyerekek le sem tudják venni a szemüket a medvéről, és pár másodperc alatt megértik, mi történik. Innen indulunk, késöbb lehet majd bonyolultabb. A következő szint az, hogy odaadom nekik a medvét, és ők játszák el, ahogy leül vagy szalad, vagy amit éppen mondok. A következő szint (a medvére, mint az állványokra egy építkezésnél, a kezdeti időszak után nincs szükség, eltűnhet) az, hogy ők maguk végzik el az általam megnevezett mozdulatot. A következő szint (újabb játék-elem, hogy ne unják meg), ha csak akkor szabad csinálniuk, ha hozzáteszem “please”. Aki “please” nélkül is csinálja, kiesik. A legutolsó, legaktívabb szint pedig, amikor az utasításokat is nekik kell produkálniuk. Mindenki angolul irányítja a haverját, vagy akár engem. (“Sensei, please jump 100 times!”)

2. Ami fegyelmezést illeti, nekem semmi nem vált be olyan jól, mint a “magic word”. Olyan csoportok esetében (ezek már általános- vagy középiskolások), akik hajlamosak elbambulni, álmodozni, nem rám figyelni, az óra elején kiválasztunk egy tetszőleges szót, pl. “because”, és ezt kinevezzük “magic word”-nek. Minden egyes alkalommal, amikor az óra alatt elhagyja a számat az adott szó, aki először észreveszi, és rámkiabál, hogy “MAGIC WORD!”, az kap egy pontot. Akinek az óra végén a legtöbb pontja van, az nyer. Nyeremény, mint olyan, nincsen, a győzelem tényét kapja jutalomként az illető. A legtöbb esetben ez elegendő motivációnak bizonyul, ügyesebbnek lenni, mint a többiek, játszani a játszás kedvéért. Az eredmény: minden szavamat lesik, és állandó készenlétben állnak. (Arra emlékeznek ugyan, hogy mi volt a varázs-szó, de arra már nem mindig, hogy mit kell ilyenkor bekiabálni. Ha belefűzöm a mondatomba, hogy “because” - minden nyomaték nélkül, hogy nehezebb legyen észrevenni - gyakran csak felugranak a székről, ujjal mutogatnak rám, és az arcomba kiabálnak: “Ez volt az!! Ez, amit most mondtál!”)

3. Az, hogy a gyerekek hogyan viselkednek játék-szituációkban vagy versenyszerű helyzetekben mindig sokat elmond a személyiségükről. Új szókincset én mindig kis szócsoportokban tanítok meg, 8 elemet egyszerre. 8 új iskolai tárgy, 8 új családtag, 8 új foglalkozás, és egy idő után pontosan emlékeznek egy-egy szócsoport összes tagjára. A nyolc kártyából hetet képpel felfele lerakok az asztalra, egyet képpel lefele. A feladat: felidézni fejben az összes szót, és így megmondani, mi hiányzik, mi van lefordítva. Az érdekes rész ezután következik, amikor egy kivétellel az összes kártyát kiosztom a gyerekeknek, csak ők látják mit kaptak, a nyolcadik, utolsó kártyát megtartom magamnak. A kérdés: melyik kártya van nálam? Különböző reakciók léteznek. Van az a japán gyerektípus, aki meg sem próbál gondolkozni, csak találomra bekiabál szavakat, többnyire angolul, de néha japánul is, akár olyanokat is, amiket két hónappal korábban tanultunk, hátha véletlenül eltalálja. Tíz másodperc után ebbe elfárad, feladja, közli, hogy ez az egész unalmas, gagyi, és különben is, ő ki akar lépni a nyelviskolából, mert inkább nintendózna. Van az, aki felfogja, hogy nem látja a többiek kártyáit, és ebből arra a következtetésre jut, hogy ez a feladat egyszerűen megoldhatatlan. Ő is feladja, esetleg még meg is haragszik rám. Van az (amelyik típusban mindig reménykedem), aki elmagyarázza a többieknek, hogy a tanár kérdése csak akkor lesz megválaszolható, ha mindenki tudja, milyen kártyák lettek kiosztva, tehát közös érdekük, hogy megmutassák egymásnak. Ha ez megtörténik, mindig ügyelek rá, hogy mindannyiukat megdícsérjem, egyenlő mértékben. Végül pedig van az okos, de sunyi, vagy inteligens, de rosszindulatú típus, aki mindenkit megkér, hogy mutassák meg a kártyáikat, ő viszont a sajátjait titokban tartja, így egyedül ő tudja majd bemondani nekem a helyes választ. Aztán pedig nagyon meglepődik, amikor dícséret helyett lebaszom.    

A játék-helyzeteket kísérő izgalom- és örömérzések egyértelműek, világosan lehet látni is, tapasztalni is őket, de a tény, ami a számomra igazán érdekes, az az, hogy ezek az érzések felerősödnek, ha a képlethez hozzáadunk egy kulcsfontosságú elemet: a véletlenszerűséget. Egy kísérlet során majmokat egy irányítópult elé ültettek, amin a sok gomb közül a legtöbb nem csinált semmit, viszont az egyik megnyomására ételt kaptak. Nem meglepő módon, az állatok nagyon élvezték ezt a játékhelyzetet. A mérések alapján, összehasonlítva azzal, mintha szimplán csak megkapnák az ebédjüket, élénkebben szabadultak fel bennük a boldogsághormonok, miközben a gombokkal kísérleteztek. Viszont még ennél is sokkal, de sokkal intenzívebb lett az örömérzetük akkor, amikor a jutalmat a kísérlet szervezői véletlenszerűvé tették: a gomb megnyomása után néha érkezett banán, néha nem. Ez a verzió - mondják a tudósok, akik megfigyelték az állatok agyát, dopamin-szintjét - sokkal hosszabb ideig lekötötte a majmok figyelmét, fáradhatatan kíváncsisággal próbálkoztak a gomb nyomogatásával, mert sosem lehettek benne biztosak, hogy működni fog, vagy nem. 

Vannak iskolák, ahol hasonló módszerrel próbálják a diákokat rávenni a tanulásra. A tanár feltesz egy kérdést, páran jelentkeznek, bemondják a helyes választ. Az első, hagyományos helyzet az, hogy a tanár elismerő bólintásán kívül semmilyen jutalom nem jár ezért. A második, kevésbé hagyományos módszer egyfajta pontrendszer, amiben a jó válaszokért 1, 2, 3 pontot lehet nyerni, és ezeket egész tanévben gyűjtögetni. (Az én gimnáziumi kémiatanárom rajzolt zöld egereket adott az okos hozzászólásokért, és ha összegyűlt három zöld egér, azt be lehetett váltani egy fekete macskára.) A majomkísérleten alapuló iskolai rendszerben a jó választ adó diákok választhatnak, meg akarják-e duplázni a pontjukat. Ha igen, benyomhatnak egy gombot egy számítógépen (amit a legtöbb szülő éppen a tanulás legnagyobb ellenségének tart), és ezután egy véletlenszerűségen alapuló, teljesen kiszámíthatatlan program kidobja az eredményt: dupla pont, vagy nem dupla pont. Vannak, akik azt állítják a 3. módszer sokkal hatásosabban motiválja a diákokat, mint a 2. módszer, mert az öröm és a kíváncsiság kulcsa: a bizonytalan jutalom. Van min izgulni. 

A módszer ellenzői azzal érvelnek, hogy ez fajta jutalmon (kiszámíthatatlan jutalmon) alapuló játékos módszer az igazi, mély tanulás rovására megy. A nyerni akaró diákok motivációját fel lehet használni arra, hogy száraz, elszigetelt adatokat bemagoljanak, de arra már nem, hogy egy tantárgyat megszeressenek, hogy a tudásvágyuk és a megérteni-akarásuk kifejlődjön. A módszer védelmezői felhívják a figyelmet arra, hogy a “garantált jutalom” nem tükrözi hűen a minket körülvevő valóságot, hiszen az életben is az a helyzet (egyszerűen a világ igazságtalansága miatt), hogy a megérdemelt elismerésben sosem lehetünk biztosak. Van, aki keményen edz és gyakorol, mégsem lesz belőle soha sikeres sportoló, van, aki jó férjként-feleségként él, mégis megcsalják, van, aki kreatív angolos játékokat talál ki a tanítványainak, mégsem kap fizetésemelést a kibaszott zsugori japán főnökétől. 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

Előre látott körülményeknek köszönhetően...

A pici japán lakásomban nem tudok korlátlan számú könyvet tárolni. Amit meguntam és nem akarom befejezni, vagy elolvastam, de még egyszer már nem fogom, azt megpróbálom elajándékozni. Így jártam most pár krimivel és egy novelláskötettel. Nem igazán népszerű szerzőkről lévén szó, az angoltanár kollégáimat hidegen hagyta az ajánlat.

A következő kézenfekvő megoldás, hogy eladom őket, de ebben a nem-angolul-beszélő országban (vagy mondjam inkább azt, hogy angolul-nem-beszélő országban?) a legritkább esetben fordul elő, hogy egy könyvesbolt japán nyelvű műveken kívül mással is foglalkozzon. Nem könnyen, de találtam egy külföldieket ellátó antikváriumot, írtam az amerikai tulajnak, megbeszéltük, hogy beviszem megmutatni a könyveket. Az emailt így írtam alá: “Márton”, ékezettel. 

“Te magyar vagy ugye?” ezzel fogadott az eladó. Kérdeztem, hogy az ékezetes “á” miatt tudta-e, de ő csak elhessegette az egészet, mindegy, mindegy, it doesn’t matter, hol vannak a könyvek. Tovább erőszakoskodtam, vannak talán magyar ismerősei? (tudat alatt azzal a titkos reménnyel, hogy a magyar nyelvű könyveim is érdekelhetik...) Ez a hórihorgas, cigiszagú, rosszkedvű amerikai forma viszont nagyon makacsnak bizonyult, és csak azt ismételgette, hogy “nincs jelentősége”. Ha nincs jelentősége, gondoltam, akkor miért kellett rákérdezni? A legtöbb pénz, amit egy könyvemért felajánlott, 100 yen (250 ft) volt, a legkevesebb pedig 10 yen (25 ft). Ezen jót nevettem, és pár másodperc múlva már a liftben mentem lefele a könyveimmel. Ingyen szívesen odaadnám valakinek, de 10 yenért nem.  

A legnagyobb tokiói könyvesbolt a sindzsukui Kinokuniya, legalábbis pár hónappal ezelőttig az volt. Nyolc emelet, mindegyiken más-más műfaj, tematika, a legtetején az idegennyelvű részleg, angol, francia, német szépirodalom, nemzetközi újságok, tankönyvek. Érdeklődés hiányában, a drámaian megcsappant bevételek miatt a 8 emeletből az alsó 7 nemrég csődbe ment, és bezárt. Így most egy lakberendezési bolton kell átlifteznem, hogy felmenjek a szerencsére életben maradt nem-japán részlegre.

Odamegyek a pulthoz, és a pénztárost megkérem, hogy hívja ki az üzletvezetőt. A férfi, aki előjön a hátsó irodából, oldalról sandítva, alulról felfele néz rám, óvatosan közeledik, félig előregörnyedve, hezitál, meg-megáll. Elmondom neki, hogy itt akarom hagyni a könyveimet a bolt egyik asztalán, egy cetlivel: ingyen bárki elviheti, akit épp ez érdekel. A japán üzletvezető kétszer-háromszor hangosan beszívja a levegőt a fogai között, majd a két karjával egy X-et formál az arca előtt. Ez a mozdulat azt jelenti “nem szabad”, mintha áthúzta volna azt, amit mondtam. Egész úton idefele, a liftben felfele, egy pillanatra se gondoltam, hogy nem ezt a választ fogom majd kapni, de nem bírtam volna ki, hogy ne próbáljam meg. Japánul válaszolok neki, és megnyugtatom, hogy értem, rendben, nem fogom őket itthagyni, de nagyon jó lenne, ha annyit még meg tudna tenni a kedvemért, hogy megválaszolja ezt a kérdést: “miért?” Mert tiltja a szabály, mondja. De miért tiltja a szabály, kérdezem. Mert ilyet nem szabad csinálni, válaszolja. Így már világos, mondom, és hazaindulok.

Értem én egyébként, hogy ez egyrészt rontaná az ő bizniszét (“minek vegyek itt könyvet pénzért, ha itt vannak ezek ingyen?”), másrészt akkor minden külföldi csinálhatná ezt, és nagyon hamar egy hegyomlásnyi elvihető, használt könyv gyűlne össze a sarokban.

Lassan közben hazaérek már, és próbálom kitalálni, mi lenne a legokosabb megoldás. Az otthonomtól 10 percre lévő ír kocsmában zajlik az élet, St. Patrick’s Day van, féláron adják a Jameson-t, beülök, hátha megjön az ihlet. Ott van persze az a 75-80 japán, akikkel minden héten beszélgetek, de angol szépirodalomra egyikük sem vállalkozna. Minden tíz tanítványból talán kettő olvas regényeket. A többiek vagy képregényeket, vagy magazinokat, vagy semmit. Ami a személyes ízlést illeti, a könyv-olvasás terén nem tapasztalok olyan uniformitást, mint mondjuk a filmek, videójátékok vagy popbandák esetében. Utóbbiakból mindenkinek ugyanaz a kedvence, két hónapig X, utána két hónapig Y, és így tovább. Ez szezonálisan változik, éppen mit nyomnak le az emberek torkán a tévén keresztül, miről mondják meg neked, hogy te ezt szereted. A regényekkel kapcsolatban viszont mintha önállóbbak lennének, mindig más-más szerzők nevét hallom. Elfogyott a whisky-m, kimegyek a mosdóba, és a novelláskötetet (Bukowski) otthagyom a piszoár fölötti polcon, egy kis levéllel: “Ha már úgyis piálsz, olvass el hozzá pár piálós sztorit.” Remélem tetszett valakinek.  

Otthon vár egy tömör üzenet az izraeli kolléganőmtől: “Mottainai maybe?” Ez a tel-avivi lány - velem ellentétben - azért költözött ide, mert ízig-vérig nagy rajongója ennek az országnak. (Nekem csak az volt a lényeg, hogy a Távol-Keleten legyek, lehetőleg minél messzebb az Örs Vezér Terétől.) Minden egyes nap kielemzi a blogján az új J-Pop slágereket, sok évre visszamenő anime cos-play karrierrel büszkélkedhet, a saját youtube-csatornáján fáradhatatlanul beszámol a legfrissebb japán celeb-hírekről, és nálam sokkal komolyabb szinten tanulja a nyelvet (pedig az nekem is az itteni életem egyik legizgalmasabb eleme). Egyszóval: a japán szórakoztatóipart, tizenéves-kultúrát, és egyáltalán a japán hétköznapok praktikus oldalát tekintve nagyon képben van, sok hasznos website-ot ismer, ilyen például ez a “Mottainai”. 

Maga a kifejezés használatos olyan esetekben, amikor egy remek alkalom kihasználatlanul marad, egy értékes lehetőséget elpocsékol valaki, ez vagy az kárba megy. Nagyjából talán “de kár érte”, vagy “micsoda pazarlás”. Én személy szerint legtöbbször a nyelviskolai japán kollégáim szájából hallom, olyankor, amikor egy tehetséges gyerek kiiratkozik a suliból. A japán website lényege, hogy semmilyen bútor, konyhai eszköz, használati tárgy ne menjen kárba, ne kelljen kidobni, mert lehet, hogy valakinek épp ez kell. Megosztod a képet róla, és vársz, hogy írjon valaki, akit érdekel. 

Rámegyek, de csak a nyitóoldalt látom, semmire nem enged kattintani. Zárt csoport, jelentkezni kell, az admin eldönti majd, hogy befogadnak-e. Jelentkezek, pár óra múlva már tag vagyok, de először végig kell olvasnom az angol szabályzatot, ami igazából egyetlen kőkemény tilalomra épül: pénzt nem kérhetsz semmiért. Ez egy ajándékozó oldal, a fogadó fél kizárólag a szállításért fizet. Lefotózom a krimijeimet, kirakom a képeket, és - mivel a “shipping” árának a megtérítését sokféle módon el lehet a japán postán intézni - hozzáfűzöm: “we can discuss payment method in private message.” Nem telik el két perc, és máris ott van alatta az első komment, de nem érdeklődőtől, hanem az egyik vérszemet kapott admintól, aki csupa nagy betűvel kiabál rám, hogy ha nem törlöm ki azonnal ezt a posztot, le fognak tiltani, ez tudniillik nem egy “shopping site”. Visszaírok neki, elmagyarázom, hogy a “payment” természetesen a szállításra vonatkozik, nem magukra a könyvekre. Visszaír, bocsánatot kér, félreértette. Fél perc múlva már le is vagyok tiltva az oldalról, kizárva a csoportból. Megpróbálok újra csatlakozni, de mostmár a nyitóoldalt se látom, még a “jelentkezés” gombra se tudok kattintani. A helyzet rosszabb, mint 10 perccel korábban volt, amikor még nem is jelentkeztem. Gyakorlatilag most messzebb vagyok attól, hogy “Mottainai” tag legyek, mint előző nap voltam. 

Ugyanakkor, az 5 vagy 6 perces “Mottainai” pályafutásom elég hosszúnak bizonyult ahhoz, hogy egy (Filippinó? Thai? Maláj? Túl pici a profilképe, nem tudom.) lány észrevegye a John Grisham krimit, amit kiraktam, és amit - írja nekem már privát üzenetben - nagyon régóta el akar olvasni. Épp a környék legnagyobb vasúti csomópontjánál járok, az állomáshoz tartozó szupermarketben vásárolok, amikor előugrik az üzenete. A “Mottainai” csoportnak majdnem húszezer tagja van, Japán különböző pontjain élő emberek, és mivel a szállításért neki kell majd fizetnie, kézbesítéskor, érthető módon szeretné tudni, honnan küldöm. Megmondom neki pontosan, kiderül, hogy nem csak ugyanabban a megyében lakik, mint én, de ráadásul ugyanabban a városrészben is. Feldobja a lehetőséget, hogy talán postára se kell adnom a könyvet, valamikor összefuthatunk. Részemről oké, meg is írom neki, melyik állomáson szoktam mindig átszállni, ugyanott ahol egyébként éppen most is vagyok. Erre is azonnal válaszol: 20 perc múlva ő is pont ott lesz ugyanazon az állomáson! Találkozzunk a keleti kijáratnál. Így is lett. 

“Nagyon köszi, a John Grisham a kedvenc íróm!” mondja, amikor elveszi a könyvet.
“Komolyan? És még nem olvastad a ‘The Firm’-t?!”
“Nem, ezt még pont nem.”
“Furcsa. A legtöbben csak ezt olvassák el tőle, ez a leghíresebb.”
“Már láttalak korábban.”
“Itt az állomáson?”
“Igen. Igazából már többször is.”
“Minden nap itt szállok át.”
“Akkor azért.”
“A film is elég jó.”
“Film?”
“Ami a könyvből készült.”

Nincs más, amit mondani tudnánk egymásnak, elköszönök. Nem lehetek benne biztos, de szerintem két rekordot is sikerült ma beállítanom, a “Mottainai” oldallal kapcsolatban. A legrövidebb tagsági idő, és a leggyorsabb kézbesítés egyaránt az én nevemhez kötődik. 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

Tokiói délután

Befordulok az anime lányokkal telefestett sportautó után jobbra, és felszállok a buszra. A csuklós verzió ismeretlen, minden városi busz picike, és ha nincs ülőhely, megfájdul a hátam. Ennek a busz belmagassága az oka: felegyenesedni nem tudok benne, előregörnyedve állok, és a hosszú hajammal még csak a plafon közelébe se merek kerülni, mert ott zakatol, zörögve-köhögve, egy régi ventillátor. A végállomást mutató kijelzőn megjelenik az egyértelmű, nyelveken áthidaló szimbólum: egy Godzilla-figura. Innen lehet tudni, hogy a busz Kabukicsóba megy, ott tornyosul ugyanis (a mozi épülete mellett) a gigantikus szörny, és óránként füstöt is fúj a szájából.   

A felszálló utasok úgy töltik fel a buszt, ahogy az ember egy poharat vízzel. Szép sorban, fokozatosan, először az első sorban lévő üléseket, aztán a mögötte lévőket, és így tovább. Nem mindig csinálják így, de ma délután igen, és ha ez az egyetlen alkalom ebben az évtizedben, hogy ez történik, a jelenség akkor sem lesz a számomra kevésbé érthetetlen. A busz bemondja nem csak a következő megállót, és nem csak azt, hogy mire lehet átszállni, hanem a környéken lévő intézményeket, boltokat is. "Aki bankba vagy a szupermarketbe akar menni, itt szálljon le. Aki a szépségszalonba megy, várjon a következô megállóig." Pár utas felszáll, köszönetet mond a buszvezetőnek, bocsánatot kér a illetőtől, aki mellé leül, elalszik, felriad, kicsit beszél magában, bólogat, felkel, közben ismét bocsánatot kér a szomszédjától a zavarásért, és mielőtt leszállna mégegyszer megköszöni a buszvezetőnek. Közben azért szakít időt arra (főleg, ha idősebb), hogy összeszedegesse a busz padlójáról a mások által eldobott (jó, lehet, hogy elejtett) szemetet. 

Leszállok én is, és megkívánom az otthoni ízeket, az igazi magyar ételt, amin mindannyian felnőttünk: a gyrost. A sarki gyros-os, amíg vágja a húst, megkérdezi tôlem - japánul, mert mindez Japánban történik - melyik országból jöttem. Megmondom neki, megáll a kés a kezében, bárgyún pislog, nem tud mit kezdeni a válasszal. Az idősebb társa, ránézésre a főnök, kikiabál a konyha hátuljából, elég jó angolsággal: "Uram nem tudja ez mi az, hogy Magyarország, egy hegyen nőtt fel, kecskéken kívül nem ismer semmit." Én válaszként megpróbálom eltalálni a mosolygásnak azt a fajtáját, ami a főnök vicceskedése felé kellőképp barátságos, a húst szeletelő kolléga felé viszont még nem lenéző. Elkészül az étel, a főnök odajön, hogy sajátkezűleg nyújthassa át. "Én ismerem ám Magyarországot, mi törökök vagyunk. Valamikor régen elfoglaltuk!" "Ühüm" mondom neki válaszként, és elveszem a gyrost. A bárgyú kecskepásztor szimpatikusabb volt. 

Kezdődik a délutáni csúcs, az irodákból ömlenek ki az egyenöltönyös férfiak és az egyenkosztümös nők, mindenki mindig megy valahova, de soha senki nincs, aki épp megérkezne, és minél nagyobb csoportban vonulnak, minél hangosabban nevetnek, annál magányosabbnak tűnnek. Kicsit nézem, ahogy sűrűsödik a tömeg, egyre zsúfoltabbak az utcák, a vonatok, a mangakávézók, a ramen-es gyorskajáldák, a “maid cafe”-k, ahol szexi cselédruhában tipegnek a pincérnők a tükörpadlón, és egyre zsúfoltabb a “pacsinkó”, a félig-meddig legális koreai szerencsejáték-szalon, ami Japánban az általam ismert legzajosabb és legbüdösebb intézmény. 

Az utca egyik oldalán kiragasztják az új filmek plakátjait a mozi bejáratához, például azt, ami a fiatal fiúról szól, aki cseresznyevirágos háttér előtt nyalja tisztára mások cipőit. Kicsit hezitálok: meg akarom-e én ezt most érteni? Nem, majd talán máskor, most lendüljünk túl rajta. A bagoly formájúra épített rendőrség előtt ott áll vigyázban a japán biztos úr, felfegyverkezve azzal, amivel itt szokás ártalmatlanná tenni a problémás elemeket: Nem pisztoly, nem sokkoló, nem gumibot. Jó két méteres farúd. Ez elsőre talán viccesen hangzik, de ez senkit ne tévesszen meg: tényleg vicces. Ugyanakkor (híradói felvételeken láttam) félelmetesen ügyesen és hatékonyan tudnak vele bánni.   

Egyre jobban felerősödő gyerekhangok közelednek a hátam mögött. “De magas! Külföldi! De durva!” (="Szetaka! Gájdzsin! Mádzside!") Elbiciklizik mellettem egy csapat általános iskolás, hátrafordulva kiabálnak vissza. "Hello, I'm fine thank you!" Vagy "My name is Yuki, yes I do!" 8-9 évesek, vagyis még épp egy kicsit fiatalabbak, mint az a korosztály, amelyikkel - az elmúlt hét év alapján - tanár-diák viszonylatban a legjobban kijövök: a hatodikosok. Bennük, amiatt, hogy az iskolájukban ők a legidősebbek, már van egy egészséges adag önbizalom és bátorság, viszont még nem vesztették el azt az előítéletmentes nyitottságot, amitől olyan jó gyerekeket tanítani.  Tökéletes kombináció. A még nem szabályozott, nem rögzült sémák alapján működő gondolkodásukat egyrészt nehéz megunni, másrészt nehéz meglepni. A 12 éves Mizu (=”víz”, érdekes, ritka név, és ennyiben pontosan passzolt ehhez a kislányhoz) leült velem szembe az első óránkon, én pedig hirtelen megkérdeztem: "Mire gondoltál ma sokat?" Amire ő szemrebbenés nélkül rávágta: "Az epres fánkra." Utána még 3 évig volt a tanítványom, az egyik kedvencem, és ezalatt egyetlen alkalommal se hiányzott. Amikor gimnazista lett, és ki kellett lépnie a nyelviskolából, az utolsó óránk végén adtam neki egy epres fánkot. Pontosan tudta, hogy miért.

A gyros elfogyott, én pedig eldöntöm, hogy ezeket az epizódokat, részleteket, jeleneteket érdemes lenne megírni a blogon, ehhez viszont kéne egy kávé. Három hely közül választhatok. A “no-name”, pénztárcakímélő sarki kávézó előtt, a végtelenül minimalista táblán, a lehető legtömörebb reklámszöveg próbálja becsalogatni a vevőket: "Te. Kávé.” Már voltam itt korábban, a szennyvíz illatú kávék kedvelőinek tudom ajánlani. A másik véglet a világhírű francia szuperséf reggelizős helye, a “La Boutique de Joel Robuchon”. Igaz, hogy itt 2000 ft egy kávé és 5000 egy omlett, viszont cserébe önkiszolgáló, és annyira utálnak mosogatni, hogy az ételhez-italhoz tálcát csak többszöri kérésre adnak, csészét pedig (a papírpohár helyett) még úgy se. Végül beülök az olasz “Segafredo” nevű helyre, finom és megfizethető, és külön élmény, hogy a japán személyzet tagjainak olaszul kell egymáshoz beszélniük. Néha azért bele-belecsúszik az anyanyelvük is. “Piccolo saizu capuccino prego, onegaishimasu!” 

Ami rossz: sokan aludni jönnek ide. 30-40 percet szunyókálnak a félcsésze kihűlt kávéjuk mellett. Az újonnan érkezőknek így várni kell, hogy legyen üres asztal, a személyzet pedig (elkerülni a konfliktust, minden áron) nem szól rá senkire. Ami jó: a táskáját, laptop-ját mindenki nyugodtan ott hagyhatja, és ott is hagyja, az asztalánál, amíg elmegy a pulthoz rendelni, vagy ki a mosdóba. Mindenki, csak én nem. Bizonyos ösztönökön hét év sem változtat.  

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

Szilveszter Las Vegas-ban

EIKAIWA. Mozaikszó, aminek a szószerinti fordítása “angol társalgási nyelviskola”. Ez nem azt jelenti, hogy a 7-8 éves tanítványaimmal is a hobbijaikról, az életük alakulásáról beszélgetek. (Bár olyan is van.) Inkább csak arra figyelmezteti az érdeklődőket, hogy az itteni órák tartalmát nem elsősorban nyelvtani magyarázatok teszik majd ki, viszonylag keveset fogunk írni és olvasni, szinte semmi szókincs-magolás nem lesz, és abszolút semmennyi japán kommunikáció, zéró katakana. A hangsúly itt azon van, ami az iskolai angolórákon fájdalmasan érezteti a hiányát: a beszéden. Az angol nyelv gyakorlati használatán. 

Ugyanakkor, az is igaz, hogy tíz órámból kilencen mindig használok tankönyvet, magyarázok igeidőkről, rendhagyó alakokról, a szokásos. A 100%-osan színtiszta dumálásra épülő óra ritka, de létezik. Ez adminisztratív értelemben egy külön kategória, a tanítvány külön jelzi beiratkozáskoz, ha erre vágyik, úgynevezett tankönyv-nélküli “conversation lesson”, ami jóval többe is kerül. Ebben az a vicces, hogy bár a magasabb ár oka az, hogy a tanárnak ez nagyobb erőfeszítésébe kerül, sokkal nehezebb (30, 40 vagy néha 50 percen át) a tanítvány szintjének megfelelő folyékony társalgást fenntartani, én ebből a plusz pénzből semmit nem kapok meg. Egy felnőttekkel átbeszélgetett napom után ugyanannyi a fizetésem, mint egy olyan nap után, amin végig 3 évesekkel dobáltam a lufikat, és énekeltem az ábécét.      

Van két, időnként fel-felbukkanó, nem kellemes típus: Az, aki tankönyves órára fizet be, mert az olcsóbb, de aztán mégis csak magáról akar mesélni. (Ezek 40-50 perccel az órájuk előtt odajönnek már a nyelviskolába, és addig az ott dolgozó titkárnőknek boncolgatják a rejtelmes japán időjárás változásait, hosszan ecsetelik a családjukkal kapcsolatos aggodalmaikat. A titkárnők minden erejükkel igyekeznek elfoglaltnak látszani, különböző laptop-okba gépelnek ezt-azt, mappákat rakosgatnak ide-oda, és néha azt válaszolják “ühüm”, vagy “óh”.) A másik típus lelkesen befizeti az 50 perces Conversation Lesson díját, de mondanivalójuk az már kúrvára nincsen. “Hi. How was your weekend?” “It was OK.” “Did you do something fun?” “No.” “What are your hobbies?” “Sleeping.” Egy ilyen angolóra mind fizikailag, mind érzelmileg, mind intellektuálisan többet kivesz belőlem, mint 6 másik olyan óra, ahol lelkes a tanítvány.

A két fenti típustól eltekintve, ezek a beszélgetős 30-40 percek rendkívül izgalmasak tudnak lenni, sok érdekes történetet hallok, magánéletekről is, a japán népről is, és amikor igazán tanulságosnak találok egy-egy mozzanatot, azokat megosztom itt a blogon. Természetesen, amit itt közzéteszek, az csupán a jéghegy csúcsa, és aki az egész jéghegyet maradéktalanul megkapja, az a barátnőm, akinek vacsora közben rendszeresen elmesélem miféle bizarr, megható, ostoba, felemelő, abszurd történeteket hallottam aznap. Más megyében, más cégnél, más rendszerben, de ő is EIKAIWA-ban tanít, neki is vannak beszélgetős órái, és sztorijai. A múltkor, ahelyett, hogy este szóban elmesélné, megírta nekem az egyiket emailben. Én meg úgy döntöttem, fogom, és jól bemásolom ide a blog-közönségnek:      

”A tanítványom 47. A férje cégénél dolgozik titkárnőként, van egy 20 éves lánya, az anyósa házában lakik, és felfújható melltartót hord. Minden héten elmeséli a legújabb pletykákat a japán és koreai popsztárok életéről, és lenéz, amikor néha lebukom, hogy fogalmam nincs róla, ki kicsoda. (Vagy épp nem vagyok eléggé kiborulva, hogy X híresség barátnőjét, vagy Y híresség lányát lelesifotózták úgy, hogy még idén télen is a múlt tavaszi kollekció darabjait hordja!)
 

Egy vagyont költ olyan márkás kiegészítőkre és ruhákra, amik csak Japánban népszerűek. Francia étterembe jár, vagyis hát annak egy japánosított, idealizált verziójába... Megkérdeztem, hogy evett-e csigát vagy békacombot. "Nem kínai étterem, francia!" mondta.

Mindezekkel együtt, szeretek vele beszélgetni, nem gondolom úgy, hogy buta, csak tudatlan és naív. Nem tehet róla. És nem könnyű neki. Felnőtt, dolgozó nő létére a férje anyja diktál a családnak mindenben. A lánya rengeteg csalódást okoz neki (az ő elmaradott elvárásai miatt), és a férje a főnöke. Ehhez képest eddig csak kétszer fakadt sírva az órán, és általában nagy lelkesedéssel mesél a szabadidejéről.

Szilveszterre Las Vegas-ba ment a családjával. Nem, nem a kaszinók miatt, azokról nem is hallott. A Cirque du Soleil miatt. Természetesen utazási irodában vette meg a jegyeket: az iroda intézett mindent. Kényelmes. Legalább 3x, de inkább 5x annyiba kerül így minden, mintha ő csinálná, de hát megmondta: “az internetben nem lehet bízni”. Ráadásul “csak a japán légitársaságoknak vannak jó filmjeik”, valamint más cégek repülőin nincs finom japán étel. Meg persze így nem kell időt egyeztetni, kiszámolni dolgokat, stb.

Amikor azonban kiderült, hogy csak 50 perc van az átszállásra, akkor annyira mégsem volt kényelmes, amit az ügynök talált nekik, majdnem egymillió yenért (turista osztály). A tanítványom, hívjuk Keiko-nak, mert nem ez a neve, megkérdezte a légiutaskísérőt, hogy ez az 50 perc így rendben lesz-e, és azt a választ kapta, hogy persze, simán átsétálnak minden probléma nélkül. Ez viszont sajnos a személyzetre vonatkozott, de ez csak akkor derült ki, mikor az egész japán csoportnak át kellett rohannia sprintben három terminálon, ultra-pánik-módban, minden leadott bőrönddel együtt (amiket valamiért visszakaptak az átszállásnál).

Keiko és a családja végre megnyugodhatott, mikor szerencsésen megérkeztek reggel 5-kor Las Vegas-ba, bár ő esküszik, hogy úgy emlékszik, az útitervben délután 5 volt, mert a szállodába délután 4-től lehet bejelentkezni. Csomagostul elindultak reggelit keresni: szusit. Az otthoni jobb, mint az amerikai, szerinte. A férje steak-et szeretett volna, de Keiko szerint az nem reggeli. Arról nem is beszélve, hogy az amerikai steak messze nem olyan jó, mint a japán. 

Mikor végre megérkeztek a szállodába, azonnal elaludtak, délután fel ötkor. Keiko hirtelen felriadt, olyan este 7 körül, így maradt még fél órájuk, hogy odaérjenek a műsorra, amiért Amerikába repültek. Elmesélése szerint éhesen és büdösen érkeztek meg, de a show lenyűgöző volt, és utána egész jó hamburgereket ettek a szálloda büféjében. 

Másnap délután felkeltek, és elindultak, hogy megnézzenek pár látványosságot. Az eltervezett három állomásból egyet nem találtak meg, egyet lekéstek, és a harmadik unalmas volt.

Estére jegyeket vettek egy Michael Jackson táncelőadásra, mert hallották, hogy 4-5 japán is táncol benne. Ők itt nagyon híresek, mert másodikak lettek valami japán nemzeti gimnasztikai versenyen, mikor még középiskolások voltak. A Michael Jackson számokat Keiko-ék nem nagyon ismerik, de azért jó volt.

Az utolsó nap, december 31-én, reggel négykor (!) helikopteres sétarepülésre indultak a Grand Canyon-hoz. A pilóta figyelmeztette őket, hogy szeles, felhős idő lesz: nem ideális a repülésre, visszakaphatjak a pénzüket, ha így nem szeretnének nekiindulni. Mivel máskor már nem tudtak volna menni, úgy döntöttek, hogy jó lesz így is. (Gondoltam magamban, ahogy ezt mesélte, hogy ez igen, ez tökös!) Végül ő és a lánya végighányták az egészet, a férje pedig aludt, úgyhogy képeket vagy videót senki nem készített: vettek pár képeslapot, és visszamentek a szusi étterembe.
 

Este a többi japánnál együtt kimentek a nagy szökőkúthoz: azt olvasták az utazási iroda katalógusában, hogy éjfélkor elképesztő víz-fény-zene show lesz itt. Már 8-ra lementek, hogy a legjobb helyről nézhessék majd. Azonban éjfélkor semmi sem történt. Keiko mutatta a videót, a telefonján: sok japán a visszaszámlálás végén tanácstalanul, meglepődve nézelődik, a háttérben ropogás, durranás hallatszik. A tér másik feléről hatalmas tömeg nézi a fantasztikus tűzijátékot, aminek a teteje épphogy látszott onnan, ahol álltak. A kísérőzene pedig egyáltalán nem hallatszott. 

Keiko azt mondta, ez az út sokkal jobban sikerült, mint mikor nyáron Hawaii-ra mentek.”

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

Harajuku Fashion Street

Az éteri, női hang elnyújtott, álmodozó lejtéssel mondja be a következő állomás nevét: “Haradzsükűű, Haradzsükűű.”

Hol máshol találnám Tokió legapróbb, régies-vidékies hangulatú, fából épült, majdnem száz éve változatlan szerkezetű állomását, mint itt, a város legzsúfoltabb bevásárlóutcájának a kezdeténél? Míg más állomásokon akár húsz-huszonöt jegykapu is sorakozik egymás mellett, itt összesen kettő darab van belőlük. Ezeken áramlik kifele-befele (minden nap, de vasárnapokon tényleg hajmeresztő mennyiségben) a tömeg. Ezt a tömeget - most, hogy kicsit megálltam itt, hogy alaposabban szemügyre vegyem őket - három fő csoportra lehet osztani.

divatsprint

1. A sokféle haradzsukui stílusirányzat valamelyikének megfelelően kiöltözött (beöltözött) fiatalok, akik nem vásárolni vagy nézelődni jöttek. Ittlétük célja színtiszta, l’art our l’art exhibicionizmus. Bepózolva megállnak egy-egy utcasarkon, hagyják, hogy lefényképezzék őket, aztán hazamennek.
2. Az előző csoportot fotózgató japán tinédzserek. Gimnazista barátnők bevásárolgató csoportjai, majszolják a környék leghíresebb édességét, a haradzsukui epres-tejszínhabos palacsintát, és a kötelező egyenruha ellenére őket is különböző image-dzsel rendelkező klikkekre lehet osztani. A “konza” (=konzervatív) vonalon egyenes fekete haj, semmi smink, hosszú szoknya. A “lazább” vonalon hullámosított haj, rúzs, és (a suliból kiszabadulva, derékban gyorsan feltekert) rövid szoknya. Ami közös: a Minnie egér füles fejpánt, az iskolatáskára lógatott plüssállatok.
3. Az előző két csoport (és általában a híres környék) iránt érdeklődő turisták ezrei.

Mellesleg, van itt más is. Ez a tömeg, ahogy most kijövök az állomásról, csak a bal oldalam felé áramlik, jobbra, a vasút mögött, sűrű erdő. Ez jól érzékelteti a hely eklektikusságát. A Haradzsuku nevű kerület sokminden más miatt is izgalmas lehet (hatalmas park közepén régi szentély, koncert-aréna, olimpiai sportlétesítmények), de kétség nem fér hozzá: ami miatt a legtöbben idejönnek, az az ikonikus Takeshita Dori, a színes-kaotikus-zsúfolt központi bevásárlóutca.

divatsprint

Nehéz úgy elindulnom lefele ezen az utcán, hogy ne ütközzek neki senkinek, legfőképp azért, mert az öblös szoknyák félméteres sugárban, dróttal kifeszítve állnak el a lányok derekától. Az elmúlt hónapokban talán egy irányzat sem képviselteti itt magát olyan erőteljesen (mind a járókelőket, mind a boltokat illetően) mint a Lolita Kei. A nyugati világban nem feltétlenül ártatlan csengése van ennek a névnek, de itt inkább csak valami kislányos-mesebeli-ábrándos hangulatot sugall. Fodros-csipkés blúz a Viktória-korabeli, sűrűn díszített, harang-formájú szoknyába tűrve. Magasra pakolt, hullámos paróka tetején félrebilletve pici, cuki kalap. Vastag fehér harisnya, extrém-magastalpú cipő, műanyag anime-karakteres kézitáska. A Lolita Kei-hez társuló mozgáskultúra célja a kecses-kifinomult-előkelő-nőies hangulat megjelenítése. 

divatsprint

Az utca éjszakaibb, rock/punk beütésű része felé közeledve, a “jókislány” Lolita lassan átvált “Gothic” Lolita-ba. A szívecskék helyét átveszik a halálfejek, a kismackók helyett már denevérek lógnak a kézitáskákról. Nem igazán komoly, pláne nem ijesztő, hanem leginkább olyan Tim Burton-ös módon horrormeseszerű összhatás. Borús idő lévén ezt most nem látom, de egyébként elmaradhatatlan kellék a finoman, merev karral kitartott feketecsipkés napernyő. 

divatsprint

divatsprint

Erre csak pár év után jöttem rá, de az utcán pózoló, tetőtől-talpig egy-egy divathullámnak megfelelően beöltözött japánok (vagy időnként “drag queen”-ek, nőimitátorok, cosplay-rajongók) azért is kapóra jönnek, mert egyik bolt sem veszi jó néven, ha a termékeit lefotózza a turista. Van, ahol ezt konkrétan meg is tiltják, de talán egyetlen üzlet sem ment olyan messzire, mint a Takeshita Dori közepén található punk/metal/industrial fashion store, ahol a falat “Fuck Off Foreigner”, “No Photo Tourist”, “Foreigner No Fuckin Camera” feliratok díszítik. Nagyjából itt csúszunk át a sötétebb, bizarrabb formavilágokba.

A sok különböző (általam nem behatóan ismert) szubkultúrát is magába foglaló, főleg zenészek és az ő rajongóik által művelt “visual kei” megjelenés két alappillére szerintem a haj és a smink. Szándékosan eltúlzott méretű, szokatlan színű, aszimmetrikus elrendezésű frizurák és sokkoló (vagy legalábbis sokkolni kívánó) sminkek. Emellett: szakadt és tépett bőr és műbőr elemek, láncok, szegecsek, extrém ékszerek, megbolondítva (számomra talán ez benne a legérdekesebb) ilyen-olyan “cyber” vagy “steampunk” elemekkel. Ennek a stílusnak megfelelően, a Takeshita Dori-nak ezen a környékén koncentrálódnak a piercing-boltok, persze jól eldugva, hiszen az ilyesminek Japánban még ma is riasztó, visszatetsző, enyhén alvilági légköre van. 

divatsprint

divatsprint

divatsprint

Az utca végéhez közeledve hirtelen megnő a fekete emberek száma, minden irányból egyszerre kínálgatják (afrikai akcentusú angollal) a baseball-sapkákat, kosárcipőket, bitang méretű ékszereket, és egyéb szolgáltatásokat. Egyszóval: elértem a hiphop-os mikrokozmoszba. Ahogy elhaladok mellette, az egyikük titokzatos ajánlatot motyog a fülembe: “Something special for 3000 yen?” A hip-hop vonulatban az az érdekes a számomra, ahogy a helyiek megpróbálják átvenni, és beilleszteni a saját, nagyon karakteres stílusukba. A japánosított ízlésű hip-hop-ot ennek a társaságnak a japán barátnőin lehet megfigyelni. A magát “gjarü”-nek (=girl) definiáló stílus ismertetőjegyei a hatalmas, hidrogénezett haj (vagy ezüst paróka), a brutálisan szétszolizott bőr, fekete-fehérre kihúzott szem, vastag ajkak, csicsás műkörmök, harsány színvilágú szupermini szoknyák.   

divatsprint

divatsprint

Ez eddig sosem tűnt fel, csak most veszem észre: az iskoláslányok idáig már nem jönnek el. Megállnak két sarokkal korábban, és a japánok egyik legkedveltebb időtöltésének hódolnak: sorban állnak. (Nem vicc, nagyon szeretik, a tanítványaim szerint enélkül nem is lehetne igazán örülni annak, amit megveszel.) A 15-20 perces várakozás végén a jutalom a híres helyi vattacukor, amiről mindig úgy érzem, mintha az egyik kisebb (bár talán mostanában jobban elterjedő) szubkultúra ihlette volna, a “fairy kei”. Mindkettőre elmondható: könnyed, habos, kislányos, tündérmesébe illő, fehérben és lágy pasztell színekben.  

divatsprint

divatsprint

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább