maji-de

blogavatar

Öt éve Japánban. Történnek dolgok. Elmesélek párat.

Like!

Legfrissebb bejegyzések

Utolsó kommentek

Harajuku Fashion Street

Az éteri, női hang elnyújtott, álmodozó lejtéssel mondja be a következő állomás nevét: “Haradzsükűű, Haradzsükűű.”

Hol máshol találnám Tokió legapróbb, régies-vidékies hangulatú, fából épült, majdnem száz éve változatlan szerkezetű állomását, mint itt, a város legzsúfoltabb bevásárlóutcájának a kezdeténél? Míg más állomásokon akár húsz-huszonöt jegykapu is sorakozik egymás mellett, itt összesen kettő darab van belőlük. Ezeken áramlik kifele-befele (minden nap, de vasárnapokon tényleg hajmeresztő mennyiségben) a tömeg. Ezt a tömeget - most, hogy kicsit megálltam itt, hogy alaposabban szemügyre vegyem őket - három fő csoportra lehet osztani.

divatsprint

1. A sokféle haradzsukui stílusirányzat valamelyikének megfelelően kiöltözött (beöltözött) fiatalok, akik nem vásárolni vagy nézelődni jöttek. Ittlétük célja színtiszta, l’art our l’art exhibicionizmus. Bepózolva megállnak egy-egy utcasarkon, hagyják, hogy lefényképezzék őket, aztán hazamennek.
2. Az előző csoportot fotózgató japán tinédzserek. Gimnazista barátnők bevásárolgató csoportjai, majszolják a környék leghíresebb édességét, a haradzsukui epres-tejszínhabos palacsintát, és a kötelező egyenruha ellenére őket is különböző image-dzsel rendelkező klikkekre lehet osztani. A “konza” (=konzervatív) vonalon egyenes fekete haj, semmi smink, hosszú szoknya. A “lazább” vonalon hullámosított haj, rúzs, és (a suliból kiszabadulva, derékban gyorsan feltekert) rövid szoknya. Ami közös: a Minnie egér füles fejpánt, az iskolatáskára lógatott plüssállatok.
3. Az előző két csoport (és általában a híres környék) iránt érdeklődő turisták ezrei.

Mellesleg, van itt más is. Ez a tömeg, ahogy most kijövök az állomásról, csak a bal oldalam felé áramlik, jobbra, a vasút mögött, sűrű erdő. Ez jól érzékelteti a hely eklektikusságát. A Haradzsuku nevű kerület sokminden más miatt is izgalmas lehet (hatalmas park közepén régi szentély, koncert-aréna, olimpiai sportlétesítmények), de kétség nem fér hozzá: ami miatt a legtöbben idejönnek, az az ikonikus Takeshita Dori, a színes-kaotikus-zsúfolt központi bevásárlóutca.

divatsprint

Nehéz úgy elindulnom lefele ezen az utcán, hogy ne ütközzek neki senkinek, legfőképp azért, mert az öblös szoknyák félméteres sugárban, dróttal kifeszítve állnak el a lányok derekától. Az elmúlt hónapokban talán egy irányzat sem képviselteti itt magát olyan erőteljesen (mind a járókelőket, mind a boltokat illetően) mint a Lolita Kei. A nyugati világban nem feltétlenül ártatlan csengése van ennek a névnek, de itt inkább csak valami kislányos-mesebeli-ábrándos hangulatot sugall. Fodros-csipkés blúz a Viktória-korabeli, sűrűn díszített, harang-formájú szoknyába tűrve. Magasra pakolt, hullámos paróka tetején félrebilletve pici, cuki kalap. Vastag fehér harisnya, extrém-magastalpú cipő, műanyag anime-karakteres kézitáska. A Lolita Kei-hez társuló mozgáskultúra célja a kecses-kifinomult-előkelő-nőies hangulat megjelenítése. 

divatsprint

Az utca éjszakaibb, rock/punk beütésű része felé közeledve, a “jókislány” Lolita lassan átvált “Gothic” Lolita-ba. A szívecskék helyét átveszik a halálfejek, a kismackók helyett már denevérek lógnak a kézitáskákról. Nem igazán komoly, pláne nem ijesztő, hanem leginkább olyan Tim Burton-ös módon horrormeseszerű összhatás. Borús idő lévén ezt most nem látom, de egyébként elmaradhatatlan kellék a finoman, merev karral kitartott feketecsipkés napernyő. 

divatsprint

divatsprint

Erre csak pár év után jöttem rá, de az utcán pózoló, tetőtől-talpig egy-egy divathullámnak megfelelően beöltözött japánok (vagy időnként “drag queen”-ek, nőimitátorok, cosplay-rajongók) azért is kapóra jönnek, mert egyik bolt sem veszi jó néven, ha a termékeit lefotózza a turista. Van, ahol ezt konkrétan meg is tiltják, de talán egyetlen üzlet sem ment olyan messzire, mint a Takeshita Dori közepén található punk/metal/industrial fashion store, ahol a falat “Fuck Off Foreigner”, “No Photo Tourist”, “Foreigner No Fuckin Camera” feliratok díszítik. Nagyjából itt csúszunk át a sötétebb, bizarrabb formavilágokba.

A sok különböző (általam nem behatóan ismert) szubkultúrát is magába foglaló, főleg zenészek és az ő rajongóik által művelt “visual kei” megjelenés két alappillére szerintem a haj és a smink. Szándékosan eltúlzott méretű, szokatlan színű, aszimmetrikus elrendezésű frizurák és sokkoló (vagy legalábbis sokkolni kívánó) sminkek. Emellett: szakadt és tépett bőr és műbőr elemek, láncok, szegecsek, extrém ékszerek, megbolondítva (számomra talán ez benne a legérdekesebb) ilyen-olyan “cyber” vagy “steampunk” elemekkel. Ennek a stílusnak megfelelően, a Takeshita Dori-nak ezen a környékén koncentrálódnak a piercing-boltok, persze jól eldugva, hiszen az ilyesminek Japánban még ma is riasztó, visszatetsző, enyhén alvilági légköre van. 

divatsprint

divatsprint

divatsprint

Az utca végéhez közeledve hirtelen megnő a fekete emberek száma, minden irányból egyszerre kínálgatják (afrikai akcentusú angollal) a baseball-sapkákat, kosárcipőket, bitang méretű ékszereket, és egyéb szolgáltatásokat. Egyszóval: elértem a hiphop-os mikrokozmoszba. Ahogy elhaladok mellette, az egyikük titokzatos ajánlatot motyog a fülembe: “Something special for 3000 yen?” A hip-hop vonulatban az az érdekes a számomra, ahogy a helyiek megpróbálják átvenni, és beilleszteni a saját, nagyon karakteres stílusukba. A japánosított ízlésű hip-hop-ot ennek a társaságnak a japán barátnőin lehet megfigyelni. A magát “gjarü”-nek (=girl) definiáló stílus ismertetőjegyei a hatalmas, hidrogénezett haj (vagy ezüst paróka), a brutálisan szétszolizott bőr, fekete-fehérre kihúzott szem, vastag ajkak, csicsás műkörmök, harsány színvilágú szupermini szoknyák.   

divatsprint

divatsprint

Ez eddig sosem tűnt fel, csak most veszem észre: az iskoláslányok idáig már nem jönnek el. Megállnak két sarokkal korábban, és a japánok egyik legkedveltebb időtöltésének hódolnak: sorban állnak. (Nem vicc, nagyon szeretik, a tanítványaim szerint enélkül nem is lehetne igazán örülni annak, amit megveszel.) A 15-20 perces várakozás végén a jutalom a híres helyi vattacukor, amiről mindig úgy érzem, mintha az egyik kisebb (bár talán mostanában jobban elterjedő) szubkultúra ihlette volna, a “fairy kei”. Mindkettőre elmondható: könnyed, habos, kislányos, tündérmesébe illő, fehérben és lágy pasztell színekben.  

divatsprint

divatsprint

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

Tisztelet (és köszönet) a kivételnek 2.

Mineo-t csak egy éve tanítom, de kicsit régebb óta ismerem. Fél évvel azelőtt, hogy elkezdtem dolgozni abban a nyelviskolában, ahol ő tanul, be kellett ugranom ott egy napot helyettesíteni. Akkor volt vele egy 30 perces (lendületes, tartalmas, emlékezetes) órám. Fél évvel késöbb, amikor odakerültem állandó tanárnak, örömmel láttam a nevét a leendő tanítványaim között. Természetesen nem gondoltam, hogy emlékezni fog rám.

Mineo bejött a terembe, ledobta az elmaradhatatlan szürke, kötött télisapkáját, annyit mondott “hi Marton, long time no see”, és felhajtotta a papírpoharas, százyenes feketekávéját. (Talán a harmadik lehetett abból a hatból, amit naponta megiszik.)

Abban, ahogy a tokiói és chiba-i felnőtt tanítványaim leülnek az asztalhoz, mindig van valami önkéntelen szertartásosság, darabosság. A modoruk - még ha szívesen és nyitottan mesélnek is az életükről - sosem mentes a távolságtartástól. Óvatosan és tartózkodóan vesznek részt a párbeszédekben. Nem így Mineo. A feje mögött összekulcsolt kézzel hátradől, nagyokat nevet a saját nyelvtani hibáin, sztoriról sztorira ugrál, hevesen gesztikulál, nagy átéléssel mesél a cégéről vagy a kisfiáról vagy a másnaposságáról, és rá-rácsap az asztalra a nyomaték kedvéért. Más szóval, Sachiko-hoz hasonlóan, egy teljesen egyéni karakter. Ezért választottam őt második beszélgetőpartneremnek. 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

A japán comme-il-faut

Az elvárt vagy elfogadható viselkedést nem csak különböző helyzetekben, hanem különböző országokban is eltérő szabályok befolyásolják. Japán talán kivételesen híres a sajátos és komplex etikett-rendszeréről. Vajon elegendő lesz-e az én itteni beilleszkedésemhez az, ha megjegyzem és betartom ezeket a szabályokat? Szerintem ez nem csak, hogy nem elegendő, hanem ráadásul ez a terv még fordítva is sül el. A japán viselkedésre vonatkozó szabályokat tűzön-vizen át betartó külföldi éppen ezért fog mindig szemet szúrni: mert sosem szegi meg a szabályokat, ugyanis nem tudja, melyik szabályt mikor és hogyan illik megszegni. 

A hivatalosan létező előírások a dolog könnyebbik része, pusztán a felszín. Megtanulni is, és megváltoztatni is egyszerűbb őket. Az állandóságuk nem garantált, bármikor lecserélhetők, és a helyükre kerülő új szabályt ugyanúgy gond nélkül követik majd. Olyan ez, mint a nyelv esetében a helyesírás. Megjegyezhető és megjegyzendő, de nincsen igazi jelentősége abban az értelemben, hogy egy nyelv természetéről, működéséről nem mond el semmit. Az Akadémia bármikor úgy dönthet, hogy ami eddig “i”-vel volt helyes, az holnaptól “í”-vel legyen helyes, olyan módon, ahogyan viszont nem változtathat meg lényegi dolgokat. Mondjuk, hogy mi legyen a magyarban a múltidő jele. 

A legtöbb japán szabályhoz (de ez máshol is így van) szerintem hozzátartozik egy láthatatlan meta-szabály, ami arra vonatkozik, hogy az elsőt mikor muszáj, vagy nem muszáj követni. Hogy csak a saját házam tájánál maradjak: A cégem előírja, hogy félévente értékelnem kell a diákjaimat, A-tól (legjobb) F-ig (legrosszabb) terjedő osztályzatokkal, és külön írásos megjegyzésekben kitérni arra, hogy miben kéne fejlődniük. Az íratlan, ki nem mondott szabály úgy hangzik, hogy csupán A-tól B-ig terjedő skálán értékelhetem őket, a megjegyzésekben pedig nem lehetek őszinte, a tanítvány leggyengébb pontjait el kell hallgatni, mert ha megbántódik, még a végén kilép a nyelviskolából. Ugyanígy, minden tanítványom tudja, hogy az én órámon tilos japánul beszélniük. Amit soha nem mondok nekik, és az erre érzékenyek mégis pontosan tudják, az az, hogy amíg éppen nem velük foglalkozom (más házifeladatát javítom), addig suttogva válthatnak pár japán szót, és ebből soha nem lesz gond. 

A közismert szabályokat felülíró rejtett szabályokat elsajátítani és megváltoztatni is sokkal nehezebb. Azoknak, akik az adott közösségben élnek, ezeknek a követése zsigeri, sokszor ösztönös, szavakkal le sem írható, mégis elvárjuk egymástól. Kézfogáskor mennyi idő után engedjem el a másik ember kezét? Kell-e mosolyogni (és mennyire?), ha összefutok egy kollégával a metrón? Ha egyetlen süti maradt a tányéron, hány percig kell várnom, hogy elveszi-e más, amíg érte nyúlhatok? Banális élethelyzetek, de mégis megkívánnak egyfajta készséget. És Japánban ezeknek a dinamikája is teljesen más, mint Európában. Az ehhez szükséges belső érzék segítene - elvileg - abban, hogy váratlan helyzeteken, párbeszédeken a lehető legkisebb ügyetlenséggel menőverezzünk keresztül. Kínos esetlenség pedig akkor lesz az egészből, ha például ketten más-más módon értelmezünk egy szituációt, vagy ha valaki megszegi a hallgatólagos egyezményt. 

Az irodai dolgozó munkaideje lejár 5-kor. Ezt felülírja a háttér-szabály: ha te mész haza elsőnek, nem fognak elég jó csapatjátékosnak tartani. Ezt megintcsak felülírja a következő háttér-szabály: ha idegesíti a főnököt, hogy még este sem lehet egyedül, mert még mindig ott vagy, akkor mégis jó döntés 5-kor hazamenni. Ugyanígy áll a helyzet ennek a fordítottjával, vagyis olyan lehetőségekkel, engedményekkel, amiket felajánlanak ugyan, de nem ildomos őket elfogadni. “Szabadon választhatsz A és B között - feltéve, hogy B-t választod!” Két hét nyári szabadság például mindenkinek jár. Ugyanakkor, rossz fényben tűnik fel az, aki ezt ki is veszi. Miért? Mert így nem tesz meg mindent, amit csak tud, a cég sikerének az érdekében. Viszont ha fáradtan is, betegen is, kialvatlanul is bevonszolja magát az irodába, a dekoncentrált, hibás félmunkájával több kárt okoz, mint amennyit segít.    


A külföldi, aki tisztában van az ismerhető szabályokkal, és azokat rendre be is tartja, éppen ezért fog szerintem mindig kilógni: egy japán ember érezné, hogy melyik szabályt mikor illik megszegni. Nagyjából úgy, ahogy az amerikai kollégáim is néha onnan tudják, ha valaki nem anyanyelvi beszélője az angolnak, hogy az illető sosem vét egyetlen hibát sem, minden mondatában betartja a nyelvtani szabályokat. 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

Európa a Fuji lábánál (2/2)

“Music Forest”, vagyis magyarul “Little Europe”, más néven “Géporgona- és zenedoboz múzeum”, haladóknak pedig “orügorü hakübücükan”, ami ugyanakkor egy Fuji hegy tematikájú C-kategóriás csecsebecse bolt. De haladjunk szépen sorban.

A park közepén üvegből és átlátszó műanyagból összerakott kis fa, (bár lehet, hogy igazi, csak befestették ezüstszínűre...?) karácsonyi díszek, égők, koszorúk borítják. Ezt most nem is értelmezném, csak megemlítettem. 

Pár perccel késöbb, az első épületben: Félig pihenőhelyiség, félig kiállítóterem. Gépzongorák, kis és nagyméretű zenedobozok, elektromos orgonák, önműködő hegedűk. Az európai hangulatot árasztó formavilágra való törekvés itt az épület belsejében éppolyan evidens, mint odakint volt. Egy versaille-i kastély termeibe illő rekamiék és ottomán díványok másolataira lehet lepihenni, ha az ember elfáradt az automatikus hangszerek böngészésében. Ezek itt mind eladásra szánt darabok, katalógust is lehet kérni, mely tartalmazza az összes felkínált masina technikai leírását és árát. Üldögélek itt egy kicsit, és egyre erősebb lesz bennem valami megfoghatatlan meggyőződés. Már a bejárat felé közeledve elkapott ez az érzés, mintha lenne valami a látványban, ami nem teljesen stimmel, nincs a helyén, egy homályos, alig észrevehető hiba, az elemek diszharmóniája. Szeretnék, a blog kedvéért, de képtelen vagyok pontosan rámutatni, mitől tűnik olyan hamisnak az egész. Be kell látnom, nagyon meggyőző az illúzió, de azért mégiscsak illúzió. Minden, ami Európában kőből lenne, itt gipszstukkó-gyanús. Ami kopott lenne, az itt vadonatúj. Különböző korszakok bútorai kerültek itt egymás mellé, az összhatás pedig egy leheletnyit zsúfolt, elkapkodott és - bár a szememnek, az európait és a klasszikust kedvelő ízlésemnek határozottan jóleső - végső soron egy pillanatra sem autentikus. Nagy gonddal lett megtervezve és megvalósítva, ehhez kétség nem férhet, viszont az is tény, hogy a berendezés sosem volt használva. A tárgyaknak nincs múltjuk, és emiatt nincs lelkük. 

Elindulunk felfele a (szerény méretű) operaházba illő (szerény méretű) márványlépcsőn, mert a koncertterem az emeleten van, és a barátnőm észrevette a programfüzetben, hogy most kezdődik az “orgórü” bemutatóval egybekötött koncert. Az angol ismertető szöveg egészen pontosan így hangzik: “Egy koncert-csoda, világszerte értékes mechanikus hangszerek és operaénekes együttműködésével.” És - bármit is jelentsen ez - pontosan ez történik. 

A színpad szélén ormótlan, csicsás, titokzatos szekrény-csoport, a belsejében hat vagy hét függőlegesen felállított hegedű, egy hengerre erősítve. Ez forog körbe-körbe a mechanikus hegedűvonók között. A fiatal énekesnő eközben válogatott operarészleteket ad elő. Az aktuális jelenet eseményeinek megértését angol és japán kivetített szöveg segíti. Ebből megtudhatjuk az előzményeket, a librettó odavágó részleteit, az ária pontos szövegét, és a szereplő pillanatnyi érzelmeit. Az előadás végeztével az történik, ami minden normális opera után szokott: a közönség lefényképezkedhet az énekesnővel. A fényképeket készítő joviális ceremóniamester - külön köszönet illeti meg a barátnőmet, hogy erre a gyönyörű kis részletre felhívta a figyelmemet - a megszokott “csíízü” helyett, az alkalomhoz illően “or-góóó-RÜ!” felkiáltással süti el az okostelefonok kameráit. 
 

Már sietünk is kifele, mert a park pázsitján, több mint hat néző szeme láttára, most kezdi meg várva-várt fellépését Take. Take alapvetően egy szerethető, jó kiállású fiatalember, cowboy-kalapot visel és szűk, neonzöld mellényt, amin átütnek a mellbimbói. Három dolgot tartanék fontosnak ővele kapcsolatban megemlíteni (a felejthetetlen bicepszein kívül). 1. Vagy nem ismeri a “juggler” szót, vagy csak túl lealacsonyítónak tartja ezt a kifejezést, arra, amit ő művel (a zsonglőrködésre), mert saját magát mint “balance acrobat” mutatja be. 2. Szereti, ha becézik, ezért a szórólapokon is, plakátokon is a Take-chan név szerepel, ami magyarul mondjuk olyan kategória, mint Zsolt helyett a Zsoltika. Ő is így utal saját magára, egyes szám harmadik személyben, amikor egy-egy (igazából tényleg elég ügyes) mutatványt követő taps után belekiált a mikrofonba: “Take-chan nagyon boldooooog!”   

Utolsó állomásunk a kettős tematika alapján kialakított szuvenírbolt: zenedoboz vagy Fuji-hegy, ezek közül lehet válogatni. Esztétikum, színvonal, ár szempontjából az első messze a második fölött. Sokféle stílus, sokféle méret, sokféle hang, de mind elegáns. A japán eladók természetesen európai asszonynak öltözve sertepertélnek. Fuji-fejű nyuszi, Fuji-alakú törölköző, szesz Fuji-palackban, Fuji-ra faragott talpú üvegpohár. A szomszédos terem, a teljesség igénye nélkül, efféle kincseket rejt. Azt pedig mindenki kitalálhatja, hogy odakint az utcán, az útlezárásnál, mi tartja a kordont.

 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

Európa a Fuji lábánál (1/2)

Az ember megérkezik Ferihegy/Liszt Ferenc reptérre. Ahhoz, hogy a vasútállomásra kerüljön el se kell hagynia a reptér épületét, csak a liftben (vagy az expressz-liftben, ami semmilyen köztes emeleten nem fog megállni) benyomni a B4 gombot. A föld alatti negyedik szinten máris ott találja magát a peronok közelében. Innen indulnak a vonatok, összesen háromféle. A személyvonat, ami csak Kőbánya-Kispestig megy. A gyorsvonat, ami félóránként jár csak, és hat-hét helyen áll meg, míg el nem éri a Deák téri végállomását. Illetve a Reptér Expressz, a leggyorsabb és legkényelmesebb megoldás, a közvetlen összeköttetés a reptér és Budapest csomópontjai között. Miután megállt az Örsön, az Astoria-n, a Körtéren és Kelenföldön, az expressz - a turistákra való tekintettel - tovább halad a legkedveltebb kirándulóhelyek irányába. A különböző járatok végállomásai Hollókő, Hévíz, Sopron, vagy akár a Kékes.

Így nézne ki nagyjából a Narita Express magyar megfelelője (egy útra a jegy ára átszámítva kb. tizenötezer forint), amiről mindig úgy tudtam, hogy csak a belvárost (Tokyo, Shinjuku, Shinagawa) köti össze a reptérrel, és amikor pár hete terveztem egy kirándulást a Fuji közelébe, Kawaguchiko-ba, meglepődve láttam, hogy a vonat egészen idáig elhozza a reptérről a turistákat.      

A reptéri járat helyett mi inkább a Shinjuku-ból induló, funkciója alapján félreérthetetlenül elkeresztelt “Fujisan Holiday Express”-t használtuk. A híres hegy körüli mánia és kultusz már az állomáson észrevehető: A lifteket, amikkel ezt a vonatot lehet megközelíteni, nagy, rajzolt Fuji-hegyes matricák díszítik. A szerelvény maga a hetvenes évek óta nem sok változáson esett át, a kifakult függöny, a nyikorgó ajtók, a linoleumpadló ugyanaz, talán csak a mozdony orrán elhelyezett képernyő az újdonság. Ugyanakkor, még ma is gyors, csendes, és - mivel picit már vintage - olcsó is. 

Nem sok japán száll fel velünk együtt. Kínai, thai, filippínó közönség tölti fel a legtöbb kocsit, akik között mindössze két kisgyerek akad. Ők egyrészt úgy döntenek, kiszámolókkal és mondókákkal fogják eltölteni a kilencven perces órás utat, másrészt közvetlenül mögénk ülnek le, amitől rögtön olyan érzés lesz rajtam úrrá, mintha dolgoznék. Miután én gyakorlatilag az elmúlt hét minden munkanapját 6-7-8-9-10 évesekkel töltöttem egy szobában, nem tudom nem ezt érezni: Köszönöm, de nekem erre a hétre már bőven megvolt az elegendő adag ázsiai kisgyerekből! (Akkor nyugszom meg, amikor az anyjuk kezdi kicsomagolni a szendvicseket: evés közben csöndben vannak, utána pedig azonnal elalszanak.) 

10:30 van, amikor - elgurulva a Fujikyu Highlands vidámpark embertelen hullámvasútai mellett - megérkezünk Kawaguchiko-ba. Az állomás büféjében egy tábla szerint az “uín kóhí” az, amit leginkább érdemes itt kipróbálni. A japánok szeretik a külföldi helyek nevét úgy mondani, ahogy az ott élő emberek mondanák. Párizsra tehát azt mondják “pári”, Németországra azt, hogy “dojcü” (=Deutsch), Bécsre pedig ezt, hogy “uín”. (De valamiért: “bü-da-pe-szü-to”, nem pedig “bü-da-pe-sü-to”!) Ez a saját nyelvük, a saját kreációjuk, semmi közöm hozzá, és japán mondatokon belül nem is zavar. Az egyik probléma az, amikor azt hiszik, ezt angolul is ugyanígy kell csinálni. Meglepődnek, amikor kijavítom őket az órámon, és kételkedéssel fogadják az olyasmit, mint “Paris”, “Germany”, “Vienna”. A másik probléma - az első korty után derül ez ki - hogy a fent említett “bécsi kávé” itt annyit jelent: tölts meg egy papírpoharat cukorral, majd dobj rá egy eszpresszót.

     

Csak a felét bírom magamba erőltetni, aztán irány a helyiség, ami nemvárt módon gazdagnak bizonyul blog-alapanyagban, a férfi mosdó. Rögtön a vécékagyló mellett, a kezdő vagy elbizonytalanodott látogatóknak szóló, bátorító felirat: “It pushes strongly.” De mi, és kit? Vagy fordítva? Természetesen a titokzatos utasítás a vécé lehúzását hivatott könnyebbé tenni, és csak úgy lehetett volna még ennél is praktikusabb, ha konkrétan a lehúzó gomb mellé írják ki, amire vonatkozik, nem pedig a fülke ellentétes oldalára. Sebaj, a gomb közelében is maradt hely információközlésre: “do not flash anything”, ne villants ki semmit! Ezen a ponton már úgy érzem, összegyűlt a kellő önbizalmam a vécézéshez, birtokában vagyok a feladathoz szükséges háttértudásnak, de a nyuszikát csak most pillantom meg. “How to use the toilet” szól a felirat, szivárványszínű betűkkel, hiszen kakilásról csak a felhőtlen vidámság hangján szabad szólni. A nyuszika először (talán Thaiföldön tanulta ezt, nekem legalábbis ott kötötték mindig a lelkemre, hogy ezt így csináljam) egy szemetesbe dobja a használt vécépapírt. A második képen már észnél van, a papír a klotyóban landol. “Wrong - Right”, azaz helyes és helytelen - akár ezt is írhatta volna az illusztráció mellé a szerző, de nem, ő helyénvalóbbnak érezte a “True - False”, azaz igaz és hamis szembeállítást. 

“Orgórü” múzeum, ide megyünk. Hetek óta sikertelenül próbálom megfejteni ennek a katakanával írt szónak a pontos jelentését, minden tippet előre is köszönök. Pontosabban, nem is a jelentését, hanem az eredetét. Az kiderült, hogy géporgonákra és általában véve önműködő hangszerekre használják ezt a szót, de a legközelebbi német “die orgel”-en kívül elképzelésem sincs, honnan vehették. Az erre specializálódott intézmény angol neve tehát joggal lehetne “Fairground Organ Museum”, ehelyett a szórólapokon a jóval misztikusabb és romantikusabb csengésű “Musical Forest” felirat szerepel. A múzeum lényegében kicsinyített, enyhén fals európai jelleget árasztó épületek együttese, egy kicsinyített, enyhén fals európai jelleget árasztó park körül. A “Little Europe” becenévvel ellátott komplexum nem kevesebbet ígér, mint ezt: “találkozás a Fuji-heggyel”. (Melyet, mint tudjuk, 100-120 kilométeres körzetben mindenhonnan látni lehet.)

A klasszikus európai hangulatban való megmártózásomat mostmár csak egyetlen dolog akadályozza meg, a ruháim. Így, szimpla nyugati cuccokban valahogy nem az igazi, nem tudom 100%-osan átélni az öreg kontinens mesebelien arisztokratikus légkörét. Bárcsak lenne rá mód, hogy az ember a múzeum-látogatás idejére alkalomhoz illőbb ruházatot öltsön. Nos, a hasonló gondokkal küzdő női látogatóknak hihetetlen szerencséje van: “The Princess Experience”. Ruhakölcsönző, rögtön a múzeum bejáratánál. A hölgyek 1000 yenért másfél órán át hercegnőnek öltözve mászkálhatnak a múzeum területén. (Igen, többen is voltak, akik igénybe vették a szolgáltatást.)

A megvásárolt jegy mellé egy szerencsetallért is a kezembe nyomnak, ezt a sarokban álló játékgépbe kell dobnom, majd begyűjteni az onnan véletlenszerűen kiválasztott, jobbnál jobb ajándékok egyikét. Végrehajtom a műveletet, a nyereményem egy bugyirózsaszín műanyag gömb. Már ennek is nagyon örülök, de aztán kiderül, hogy még a belsejében is van valami. Szétcsavarom, kinyitom, és az a helyzet, hogy semmi másra nem vágytam volna jobban, mint arra, ami itt lapul. Kupon: ingyen extra 30 perc Princess Experience!
 

(folytatása hamarosan következik)

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább