maji-de

blogavatar

Öt éve Japánban. Történnek dolgok. Elmesélek párat.

Like!

Legfrissebb bejegyzések

2017.09.25.
2017.09.14.
2017.08.07.

Utolsó kommentek

Pillanatkép - munka előtt

Kora délután, az irodákba már odaért mindenki, az iskolákból még nem indultak haza a diákok, nincsen sok ember az állomáson, de a kevés ember is soknak érződik, ha úgy viselkednek. Felszállok a mozgólépcsőre, mögöttem jön a szararimen, nem hagy egyetlen lépcsőfokot sem kettőnk között, rögtön mögöttem áll. Jó, legyen, ezt még nem látom problémának. Kellemetlennek kellemetlen, úgyhogy feljebb lépek három fokot, hogy ne lihegjen a nyakamba. Anélkül, hogy tudná, mit csinál, tökéletesen automatikus reakció, ő is feljebb lép három fokot. Mostmár viszont van probléma. Hátranézek rá. Fél lábon áll, a felemelt térdén nyitott aktatáskát egyensúlyoz, az iratai között keresgél. Meglepődve fordítja felém a tekintetét, látom, hogy fogalma sincs, miért néztem hátra. Az ő ösztöne azt diktálja: kevés a hely, ezért olyan szorosan egymás mellett állva kell feltölteni, ahogy csak lehetséges.   

Magyarországon élve nem volt különösebb bajom a tömeggel, a zsúfolt helyeket nem viseltem rosszabbul, mint amilyen rosszul mindenki viseli őket, de hat év Tokióban mindent megváltoztatott. A tömegtől való irtózásom csak kisebb részben köszönhető annak, hogy olyan szürreálisan sok ember él itt kis helyen, és nagyobb részben annak, hogy a privát, személyes tér láthatatlan határait máshol húzzák meg, mint az Európában szokásos. Közel állnak hozzám néha az üres vonaton is, közvetlenül mellém ülnek le, hiába szabad az összes többi ülés, és ilyenkor az első gondolatom (mert otthon ezt jelentené) mindig az, hogy emögött ismerkedni- vagy kötekedni akarás áll. 

Az egyetlen helyszín, ahol a zsigeri tömeg-elkerülő ösztönömet felfüggesztem, és épp az ellenkezőjét keresem, az éttermek. Hezitálok olyan helyre beülni (bármennyire csábít is a csend), ahol nincsenek vendégek. Vajon miért nem ült be ide senki? Persze, talán épp azért, amiért én sem akarok. Az étterem számára ez nyilván egy ördögi kör, amit viszont én most megtörök nekik: annyira szusis kedvemben vagyok, hogy így egyedüli kuncsaftként is beülök ebédelni. A pincérek egyszerre nekem és egymásnak ordítják: “Vendég érkezett, üdvözöljük!”, és leültetnek a konyha szélénél lévő pulthoz, ráadásul épp arra a részére, amire a séf rálát, annak is a legközepére, vagyis egy az egyben a “sokünin”-nel (a mesterrel) szembe. 

A tapasztalataim alapján, az ilyen elrendezésben lezajló szusiélmény lehet elsőosztályú kulináris szempontból, de ritkán elsőosztályú hangulat szempontjából. A séf nem társalog, nem mosolyog, ellazulni nem egyszerű, és ez annál igazabb, minél menőbb a hely. Az oldott, beszélgetős étkezés nem megvalósíthatatlan, de inkább elképzelhető az asztaloknál, az elválasztófalak mögött. Az apró termetű, hatvankörüli séf jól begyakorolt, minimális, céltudatos és halványan táncmozdulatokra emlékeztető kézmozdulatokkal elkészíti, amit kértem, lerakja elém, megtörli a kezét, rátámaszkodik a köztünk lévő pultra, és érzelemmentesnek szánt (de közben azért szigorú kíváncsiságról árulkodó) arccal figyeli, mit kezdek a szusival. Meg tudom-e jól fogni? Be tudom-e egyben kapni? Ha félbeharapom, tudom-e ezt úgy tenni, hogy ne essen szét? (Ha nem, az lehet az ő hibája is, nem csak az enyém, nívósabb helyeken sokkal tartósabb az ecetes rizs textúrája.) Hang csak egyszer jön ki a száján, amikor látja, hogy a pácolt halat is készülök a szójaszószba mártani. “Szonomama!”, vagyis “úgy, ahogy van!”, vagyis az úgy tökéletes, nem kell hozzá semmilyen extra íz. Nem tudom, hogyan vizsgáztam le, de az elköszönéskor a séf ráncos arcán megjelenő, váratlanul kedves mosoly és lassú bólogatás némi reményre ad okot.

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

Dzéj Pí

Minden reggel elindulok itthonról, és minden reggel azt mondom magamnak, talán az állomásig el tudok jutni (10 perc séta) anélkül, hogy BÁRMI furcsát látnék, és minden reggel rá kell jönnöm, hogy ez lehetetlen. Van, hogy másodpercekbe telik csak. Van, hogy vicces a látvány és van, hogy elszomorító. Van, hogy a nap végéig jókedvű leszek tőle, és van, hogy legszívesebben sarkon fordulnék, és azzal a lendülettel mennék haza a lakásomba, egyenesen be vissza a paplan alá. Néha pedig annyira arcon csap a felismerés, hogy “Japánban élek”, hogy a szó szoros értelmében meg kell állnom egy pillanatra, hogy rendesen feldolgozzam ezt a tényt, elfogadjam, hogy az úgynevezett “felnőtt életem” felét (14-ből 7 évet) itt töltöttem. Próbálom megérteni ezt az országot, és az, hogy tisztában vagyok vele, hogy ez sosem fog teljesen sikerülni, egy pillanatra sem veszi el a kedvem attól, hogy továbbra is gondolkozzak rajta, és ezt azzal a módszerrel tegyem, ami nekem személy szerint a legjobban beválik, az íráson keresztül. Az első 5 évben csak magamnak, jegyzetfüzetekben, az utóbbi 2-ben pedig itt ezen a felületen. 

Még az az üzenet sem tántorít el, amivel az új óriásplakátokon szembesülök ma reggel. “No think” és alatta katakanával: “happy”. Ne gondolkozz, légy boldog! (?) Most nem is az állomásra megyek, hanem csak ide a postára, az még közelebb van, néhány sarok, lássuk, mit rejteget ez az öt perc a számomra? (és rajtam keresztül a blog számára) Fiatal lány, az aktuális divatnak megfelelően csak elöl tűri be a farmerjába a blúzt, de ott aztán jó szorosan, hátul pedig hagyja, hogy lelógjon. A tanítványaim magyarázata szerint az elsőre azért van szükség, hogy pontosan látszódjon, milyen karcsúak, a másodikra azért, mert a legtöbben szégyellik a fenekük formáját. A lány szemmel láthatóan nem akart iPhone képernyőre való védőfóliára pénzt költeni, az okostelefon konyhai celofánnal van körbetekerve. A telefonba dugott fülhallgató nem a fülében van, korábban valószínűleg a zsebébe lehetett belenyomva, de onnan kiesett, le a földre, nem tudom hogyan, mindenestre most hosszú, vékony, fehér farokként húzza maga után a járdán. A háromkerekű robogójával megáll a pirosnál az üzletember, megsímogatja a kutyát az ölében. Ő így sétáltatja. A másik öltönyös az utcasarkon épp végez a cipője kifényesítésével (nem tudtam, hogy ilyen van még), én pedig megérkezem a postára. 

Sokszor voltam már itt, a postamestert jól ismerem, és nem tudom másképp elképzelni, mint a makulátlan tisztaságú, élére vasalt, háromrészes öltönyben, amiben mindig látom. Szorosra húzott, ízléses színvilágú nyakkendő, minden hajszál a megfelelő irányba fésülve. Az az érzésem, már reggel így kel ki az ágyból. Vagy eleve így született. Egyenes háttal ül a pult mögött, tölti ki nekem a papírokat, ami ahhoz kell, hogy vámmentesen hazaküldhessek egy csomagot a családomnak. Akár a tollat veszi fel az asztalról, akár a bélyeget lapítja le, akár a dobozt helyezi éppen a mérlegre, a mozdulatait ugyanaz jellemzi: céltudatosság és elegancia. 

“Légipostán vagy hajóval szeretné, Márton-san?” Enyhén felvont szemöldökkel, összecsücsörített szájjal várja a választ. Megkérem, hogy magyarázza el az árkategóriákat. Pár másodperc alatt már ki is nyomtatja nekem az angolnyelvű táblázatot, és könnyen követhető logikával megy végig az opciókon: legolcsóbb, leggyorsabb, csomagként vagy levélként, biztosítással vagy anélkül. Két dolog rögtön szemet szúr. Egyrészt, hogy feltűnően lelassította a beszédét, szándékosan egyszerűen fogalmaz, alap japán szavakat és igemódokat használ csak, és odafigyel, hogy minden szótagot tisztán artikuláljon. (Az üzenet bonyolultságát a hallgató szintjéhez igazítani. Ezt nagyon kevés japán képes megcsinálni, külföldihez beszélve, és nagyon kevés amerikai kollégám képes megcsinálni, a japán tanítványokhoz beszélve.) Másrészt, mindig figyeli az arcomat, és a magyarázatával csak akkor megy tovább, ha meggyőződött róla, hogy az eddigieket megértettem. Kedvem lenne megmondani neki, hogy jó tanár lenne belőle. 

Dióhéjban a tények: ahány kiló a csomagom, annyiszor 1000 yenbe fog kerülni. 2-től 3-ig kétezer yen, 3-tól 4-ig háromezer, stb. Ránézünk mindketten a mérlegre. 5018 gramm. Sóhaj. (részemről) “Miért nem mértem le otthon?” Ha eggyel kevesebbszer tekerem át ragasztószalaggal, nem lenne 5000 fölött... A postamester gondterhelten, várakozóan néz rám - nekem közben átsuhan a fejemen minden, ami a helyzet reménytelenségét garantálhatja, a japánok vak, tekintélytisztelő szabálykövetése, a kritikátlan engedelmesség, az önállóskodástól való rettegésük, és már veszem is elő az ötezrest - végül elmosolyodik, és megszólal: “Ha jól látom, akkor ez egy 4 kilós csomag, ugye? Az 4000 yen lesz.” Elhessegető mozdulatokat csinál a kezével, amikor kezdeném neki mondani, hogy arigató. 

Nem kevésbé segítőkészek akkor sem, amikor csomagom érkezik. Este 10-ig bármelyik nap felhívhatom őket, és - angolul! - megmondhatom, pontosan hány órara kérem a kézbesítést, akár rögtön másnap kora reggelre is. Ha esetleg mégsem vagyok itthon, akkor sincs gond. A lakásokhoz tartozó postaládákba ugyan nem fér bele nagyobb csomag, de minden újabb lakóház aljában található nyolc-tíz különböző méretű széf. A postás a csomagot elhelyezi az egyikben, egy általa kiválasztott számkóddal lezárja, a kódot és a széf számát felírja egy papírra, a papírt bedobja a lakó postaládájába. A világhírű japán hatékonyság (ami valaha igaz lehetett, de a valódi hétköznapokban én ma már semmi nyomát nem látom) ezen a speciális területen maradandónak bizonyult. A Japán Posta működik úgy, ahogyan a legtöbben az egész országról hiszik, hogy működik. 


 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

A játék komoly dolog

Az ember olyan állat, ami szeret játszani. Mindenféle életkorban, szerintem, bár a játékok típusa kétségtelenül megváltozik. Gyerekként elfogadott formája a babázás, nem elfogadott formája a kaszinó, felnőttként pedig fordítva. Bár, hozzá kell tennem, a tokiói parkokban többször láttam már japán egyetemistákat, akik vasárnap délutáni programként kijöttek egy jót fogócskázni. 

A japán gyerekekben lévő játékösztön az egyik olyan mozgatórugó, amit én az angolóráimon a leggyakrabban próbálok tanítás céljából (vagy a tanulás-vágy felébresztésének a céljából) kiaknázni. Mindig másképp segít. Néha elmagyarázni könnyebb valamit így, néha fegyelmezni, néha a gyerekek személyiségét jobban megismerni.

1. Az első esetre példa a plüssállat, amit az igazán kicsi tanítványaimmal (3-6 évesek) rongyosra használunk. Senki ne felejtse el: úgy kell őket - az abszolút nulláról - angolul tanítanom, hogy a saját nyelvüket nem beszélem (legalábbis abban a helyzetben, abban a pozícióban nem). A nyelvtanulásuk 99%-a így a vizualitásra épül. 

Mivel tele vannak energiával, és imádnak mozogni, az óra első tíz percében mindig fizikailag aktív dolgokat tanulunk: run, walk, jump, skip, turn around, come here, stb. Hogy ezek közül a számukra új, érthetetlen szavak közül melyik mit jelent, azt valahogyan be kell mutatnom. A hároméves japán agyban össze kell, hogy kapcsolódjon egy bizonyos hangsor egy bizonyos látvánnyal. Ezt elérhetem úgy, hogy eljátszom, amit mondok, de ez nem a leghatásosabb módszer. Az ember nem szokta hangosan kimondani, amit éppen csinál. Viszont rá szokott szólni másokra, hogy csinálják. Sokkal jobb, ha megmondom a plüssállatnak, “sit down”, és eljátszom vele, ahogy leül. A gyerekek le sem tudják venni a szemüket a medvéről, és pár másodperc alatt megértik, mi történik. Innen indulunk, késöbb lehet majd bonyolultabb. A következő szint az, hogy odaadom nekik a medvét, és ők játszák el, ahogy leül vagy szalad, vagy amit éppen mondok. A következő szint (a medvére, mint az állványokra egy építkezésnél, a kezdeti időszak után nincs szükség, eltűnhet) az, hogy ők maguk végzik el az általam megnevezett mozdulatot. A következő szint (újabb játék-elem, hogy ne unják meg), ha csak akkor szabad csinálniuk, ha hozzáteszem “please”. Aki “please” nélkül is csinálja, kiesik. A legutolsó, legaktívabb szint pedig, amikor az utasításokat is nekik kell produkálniuk. Mindenki angolul irányítja a haverját, vagy akár engem. (“Sensei, please jump 100 times!”)

2. Ami fegyelmezést illeti, nekem semmi nem vált be olyan jól, mint a “magic word”. Olyan csoportok esetében (ezek már általános- vagy középiskolások), akik hajlamosak elbambulni, álmodozni, nem rám figyelni, az óra elején kiválasztunk egy tetszőleges szót, pl. “because”, és ezt kinevezzük “magic word”-nek. Minden egyes alkalommal, amikor az óra alatt elhagyja a számat az adott szó, aki először észreveszi, és rámkiabál, hogy “MAGIC WORD!”, az kap egy pontot. Akinek az óra végén a legtöbb pontja van, az nyer. Nyeremény, mint olyan, nincsen, a győzelem tényét kapja jutalomként az illető. A legtöbb esetben ez elegendő motivációnak bizonyul, ügyesebbnek lenni, mint a többiek, játszani a játszás kedvéért. Az eredmény: minden szavamat lesik, és állandó készenlétben állnak. (Arra emlékeznek ugyan, hogy mi volt a varázs-szó, de arra már nem mindig, hogy mit kell ilyenkor bekiabálni. Ha belefűzöm a mondatomba, hogy “because” - minden nyomaték nélkül, hogy nehezebb legyen észrevenni - gyakran csak felugranak a székről, ujjal mutogatnak rám, és az arcomba kiabálnak: “Ez volt az!! Ez, amit most mondtál!”)

3. Az, hogy a gyerekek hogyan viselkednek játék-szituációkban vagy versenyszerű helyzetekben mindig sokat elmond a személyiségükről. Új szókincset én mindig kis szócsoportokban tanítok meg, 8 elemet egyszerre. 8 új iskolai tárgy, 8 új családtag, 8 új foglalkozás, és egy idő után pontosan emlékeznek egy-egy szócsoport összes tagjára. A nyolc kártyából hetet képpel felfele lerakok az asztalra, egyet képpel lefele. A feladat: felidézni fejben az összes szót, és így megmondani, mi hiányzik, mi van lefordítva. Az érdekes rész ezután következik, amikor egy kivétellel az összes kártyát kiosztom a gyerekeknek, csak ők látják mit kaptak, a nyolcadik, utolsó kártyát megtartom magamnak. A kérdés: melyik kártya van nálam? Különböző reakciók léteznek. Van az a japán gyerektípus, aki meg sem próbál gondolkozni, csak találomra bekiabál szavakat, többnyire angolul, de néha japánul is, akár olyanokat is, amiket két hónappal korábban tanultunk, hátha véletlenül eltalálja. Tíz másodperc után ebbe elfárad, feladja, közli, hogy ez az egész unalmas, gagyi, és különben is, ő ki akar lépni a nyelviskolából, mert inkább nintendózna. Van az, aki felfogja, hogy nem látja a többiek kártyáit, és ebből arra a következtetésre jut, hogy ez a feladat egyszerűen megoldhatatlan. Ő is feladja, esetleg még meg is haragszik rám. Van az (amelyik típusban mindig reménykedem), aki elmagyarázza a többieknek, hogy a tanár kérdése csak akkor lesz megválaszolható, ha mindenki tudja, milyen kártyák lettek kiosztva, tehát közös érdekük, hogy megmutassák egymásnak. Ha ez megtörténik, mindig ügyelek rá, hogy mindannyiukat megdícsérjem, egyenlő mértékben. Végül pedig van az okos, de sunyi, vagy inteligens, de rosszindulatú típus, aki mindenkit megkér, hogy mutassák meg a kártyáikat, ő viszont a sajátjait titokban tartja, így egyedül ő tudja majd bemondani nekem a helyes választ. Aztán pedig nagyon meglepődik, amikor dícséret helyett lebaszom.    

A játék-helyzeteket kísérő izgalom- és örömérzések egyértelműek, világosan lehet látni is, tapasztalni is őket, de a tény, ami a számomra igazán érdekes, az az, hogy ezek az érzések felerősödnek, ha a képlethez hozzáadunk egy kulcsfontosságú elemet: a véletlenszerűséget. Egy kísérlet során majmokat egy irányítópult elé ültettek, amin a sok gomb közül a legtöbb nem csinált semmit, viszont az egyik megnyomására ételt kaptak. Nem meglepő módon, az állatok nagyon élvezték ezt a játékhelyzetet. A mérések alapján, összehasonlítva azzal, mintha szimplán csak megkapnák az ebédjüket, élénkebben szabadultak fel bennük a boldogsághormonok, miközben a gombokkal kísérleteztek. Viszont még ennél is sokkal, de sokkal intenzívebb lett az örömérzetük akkor, amikor a jutalmat a kísérlet szervezői véletlenszerűvé tették: a gomb megnyomása után néha érkezett banán, néha nem. Ez a verzió - mondják a tudósok, akik megfigyelték az állatok agyát, dopamin-szintjét - sokkal hosszabb ideig lekötötte a majmok figyelmét, fáradhatatan kíváncsisággal próbálkoztak a gomb nyomogatásával, mert sosem lehettek benne biztosak, hogy működni fog, vagy nem. 

Vannak iskolák, ahol hasonló módszerrel próbálják a diákokat rávenni a tanulásra. A tanár feltesz egy kérdést, páran jelentkeznek, bemondják a helyes választ. Az első, hagyományos helyzet az, hogy a tanár elismerő bólintásán kívül semmilyen jutalom nem jár ezért. A második, kevésbé hagyományos módszer egyfajta pontrendszer, amiben a jó válaszokért 1, 2, 3 pontot lehet nyerni, és ezeket egész tanévben gyűjtögetni. (Az én gimnáziumi kémiatanárom rajzolt zöld egereket adott az okos hozzászólásokért, és ha összegyűlt három zöld egér, azt be lehetett váltani egy fekete macskára.) A majomkísérleten alapuló iskolai rendszerben a jó választ adó diákok választhatnak, meg akarják-e duplázni a pontjukat. Ha igen, benyomhatnak egy gombot egy számítógépen (amit a legtöbb szülő éppen a tanulás legnagyobb ellenségének tart), és ezután egy véletlenszerűségen alapuló, teljesen kiszámíthatatlan program kidobja az eredményt: dupla pont, vagy nem dupla pont. Vannak, akik azt állítják a 3. módszer sokkal hatásosabban motiválja a diákokat, mint a 2. módszer, mert az öröm és a kíváncsiság kulcsa: a bizonytalan jutalom. Van min izgulni. 

A módszer ellenzői azzal érvelnek, hogy ez fajta jutalmon (kiszámíthatatlan jutalmon) alapuló játékos módszer az igazi, mély tanulás rovására megy. A nyerni akaró diákok motivációját fel lehet használni arra, hogy száraz, elszigetelt adatokat bemagoljanak, de arra már nem, hogy egy tantárgyat megszeressenek, hogy a tudásvágyuk és a megérteni-akarásuk kifejlődjön. A módszer védelmezői felhívják a figyelmet arra, hogy a “garantált jutalom” nem tükrözi hűen a minket körülvevő valóságot, hiszen az életben is az a helyzet (egyszerűen a világ igazságtalansága miatt), hogy a megérdemelt elismerésben sosem lehetünk biztosak. Van, aki keményen edz és gyakorol, mégsem lesz belőle soha sikeres sportoló, van, aki jó férjként-feleségként él, mégis megcsalják, van, aki kreatív angolos játékokat talál ki a tanítványainak, mégsem kap fizetésemelést a kibaszott zsugori japán főnökétől. 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

Előre látott körülményeknek köszönhetően...

A pici japán lakásomban nem tudok korlátlan számú könyvet tárolni. Amit meguntam és nem akarom befejezni, vagy elolvastam, de még egyszer már nem fogom, azt megpróbálom elajándékozni. Így jártam most pár krimivel és egy novelláskötettel. Nem igazán népszerű szerzőkről lévén szó, az angoltanár kollégáimat hidegen hagyta az ajánlat.

A következő kézenfekvő megoldás, hogy eladom őket, de ebben a nem-angolul-beszélő országban (vagy mondjam inkább azt, hogy angolul-nem-beszélő országban?) a legritkább esetben fordul elő, hogy egy könyvesbolt japán nyelvű műveken kívül mással is foglalkozzon. Nem könnyen, de találtam egy külföldieket ellátó antikváriumot, írtam az amerikai tulajnak, megbeszéltük, hogy beviszem megmutatni a könyveket. Az emailt így írtam alá: “Márton”, ékezettel. 

“Te magyar vagy ugye?” ezzel fogadott az eladó. Kérdeztem, hogy az ékezetes “á” miatt tudta-e, de ő csak elhessegette az egészet, mindegy, mindegy, it doesn’t matter, hol vannak a könyvek. Tovább erőszakoskodtam, vannak talán magyar ismerősei? (tudat alatt azzal a titkos reménnyel, hogy a magyar nyelvű könyveim is érdekelhetik...) Ez a hórihorgas, cigiszagú, rosszkedvű amerikai forma viszont nagyon makacsnak bizonyult, és csak azt ismételgette, hogy “nincs jelentősége”. Ha nincs jelentősége, gondoltam, akkor miért kellett rákérdezni? A legtöbb pénz, amit egy könyvemért felajánlott, 100 yen (250 ft) volt, a legkevesebb pedig 10 yen (25 ft). Ezen jót nevettem, és pár másodperc múlva már a liftben mentem lefele a könyveimmel. Ingyen szívesen odaadnám valakinek, de 10 yenért nem.  

A legnagyobb tokiói könyvesbolt a sindzsukui Kinokuniya, legalábbis pár hónappal ezelőttig az volt. Nyolc emelet, mindegyiken más-más műfaj, tematika, a legtetején az idegennyelvű részleg, angol, francia, német szépirodalom, nemzetközi újságok, tankönyvek. Érdeklődés hiányában, a drámaian megcsappant bevételek miatt a 8 emeletből az alsó 7 nemrég csődbe ment, és bezárt. Így most egy lakberendezési bolton kell átlifteznem, hogy felmenjek a szerencsére életben maradt nem-japán részlegre.

Odamegyek a pulthoz, és a pénztárost megkérem, hogy hívja ki az üzletvezetőt. A férfi, aki előjön a hátsó irodából, oldalról sandítva, alulról felfele néz rám, óvatosan közeledik, félig előregörnyedve, hezitál, meg-megáll. Elmondom neki, hogy itt akarom hagyni a könyveimet a bolt egyik asztalán, egy cetlivel: ingyen bárki elviheti, akit épp ez érdekel. A japán üzletvezető kétszer-háromszor hangosan beszívja a levegőt a fogai között, majd a két karjával egy X-et formál az arca előtt. Ez a mozdulat azt jelenti “nem szabad”, mintha áthúzta volna azt, amit mondtam. Egész úton idefele, a liftben felfele, egy pillanatra se gondoltam, hogy nem ezt a választ fogom majd kapni, de nem bírtam volna ki, hogy ne próbáljam meg. Japánul válaszolok neki, és megnyugtatom, hogy értem, rendben, nem fogom őket itthagyni, de nagyon jó lenne, ha annyit még meg tudna tenni a kedvemért, hogy megválaszolja ezt a kérdést: “miért?” Mert tiltja a szabály, mondja. De miért tiltja a szabály, kérdezem. Mert ilyet nem szabad csinálni, válaszolja. Így már világos, mondom, és hazaindulok.

Értem én egyébként, hogy ez egyrészt rontaná az ő bizniszét (“minek vegyek itt könyvet pénzért, ha itt vannak ezek ingyen?”), másrészt akkor minden külföldi csinálhatná ezt, és nagyon hamar egy hegyomlásnyi elvihető, használt könyv gyűlne össze a sarokban.

Lassan közben hazaérek már, és próbálom kitalálni, mi lenne a legokosabb megoldás. Az otthonomtól 10 percre lévő ír kocsmában zajlik az élet, St. Patrick’s Day van, féláron adják a Jameson-t, beülök, hátha megjön az ihlet. Ott van persze az a 75-80 japán, akikkel minden héten beszélgetek, de angol szépirodalomra egyikük sem vállalkozna. Minden tíz tanítványból talán kettő olvas regényeket. A többiek vagy képregényeket, vagy magazinokat, vagy semmit. Ami a személyes ízlést illeti, a könyv-olvasás terén nem tapasztalok olyan uniformitást, mint mondjuk a filmek, videójátékok vagy popbandák esetében. Utóbbiakból mindenkinek ugyanaz a kedvence, két hónapig X, utána két hónapig Y, és így tovább. Ez szezonálisan változik, éppen mit nyomnak le az emberek torkán a tévén keresztül, miről mondják meg neked, hogy te ezt szereted. A regényekkel kapcsolatban viszont mintha önállóbbak lennének, mindig más-más szerzők nevét hallom. Elfogyott a whisky-m, kimegyek a mosdóba, és a novelláskötetet (Bukowski) otthagyom a piszoár fölötti polcon, egy kis levéllel: “Ha már úgyis piálsz, olvass el hozzá pár piálós sztorit.” Remélem tetszett valakinek.  

Otthon vár egy tömör üzenet az izraeli kolléganőmtől: “Mottainai maybe?” Ez a tel-avivi lány - velem ellentétben - azért költözött ide, mert ízig-vérig nagy rajongója ennek az országnak. (Nekem csak az volt a lényeg, hogy a Távol-Keleten legyek, lehetőleg minél messzebb az Örs Vezér Terétől.) Minden egyes nap kielemzi a blogján az új J-Pop slágereket, sok évre visszamenő anime cos-play karrierrel büszkélkedhet, a saját youtube-csatornáján fáradhatatlanul beszámol a legfrissebb japán celeb-hírekről, és nálam sokkal komolyabb szinten tanulja a nyelvet (pedig az nekem is az itteni életem egyik legizgalmasabb eleme). Egyszóval: a japán szórakoztatóipart, tizenéves-kultúrát, és egyáltalán a japán hétköznapok praktikus oldalát tekintve nagyon képben van, sok hasznos website-ot ismer, ilyen például ez a “Mottainai”. 

Maga a kifejezés használatos olyan esetekben, amikor egy remek alkalom kihasználatlanul marad, egy értékes lehetőséget elpocsékol valaki, ez vagy az kárba megy. Nagyjából talán “de kár érte”, vagy “micsoda pazarlás”. Én személy szerint legtöbbször a nyelviskolai japán kollégáim szájából hallom, olyankor, amikor egy tehetséges gyerek kiiratkozik a suliból. A japán website lényege, hogy semmilyen bútor, konyhai eszköz, használati tárgy ne menjen kárba, ne kelljen kidobni, mert lehet, hogy valakinek épp ez kell. Megosztod a képet róla, és vársz, hogy írjon valaki, akit érdekel. 

Rámegyek, de csak a nyitóoldalt látom, semmire nem enged kattintani. Zárt csoport, jelentkezni kell, az admin eldönti majd, hogy befogadnak-e. Jelentkezek, pár óra múlva már tag vagyok, de először végig kell olvasnom az angol szabályzatot, ami igazából egyetlen kőkemény tilalomra épül: pénzt nem kérhetsz semmiért. Ez egy ajándékozó oldal, a fogadó fél kizárólag a szállításért fizet. Lefotózom a krimijeimet, kirakom a képeket, és - mivel a “shipping” árának a megtérítését sokféle módon el lehet a japán postán intézni - hozzáfűzöm: “we can discuss payment method in private message.” Nem telik el két perc, és máris ott van alatta az első komment, de nem érdeklődőtől, hanem az egyik vérszemet kapott admintól, aki csupa nagy betűvel kiabál rám, hogy ha nem törlöm ki azonnal ezt a posztot, le fognak tiltani, ez tudniillik nem egy “shopping site”. Visszaírok neki, elmagyarázom, hogy a “payment” természetesen a szállításra vonatkozik, nem magukra a könyvekre. Visszaír, bocsánatot kér, félreértette. Fél perc múlva már le is vagyok tiltva az oldalról, kizárva a csoportból. Megpróbálok újra csatlakozni, de mostmár a nyitóoldalt se látom, még a “jelentkezés” gombra se tudok kattintani. A helyzet rosszabb, mint 10 perccel korábban volt, amikor még nem is jelentkeztem. Gyakorlatilag most messzebb vagyok attól, hogy “Mottainai” tag legyek, mint előző nap voltam. 

Ugyanakkor, az 5 vagy 6 perces “Mottainai” pályafutásom elég hosszúnak bizonyult ahhoz, hogy egy (Filippinó? Thai? Maláj? Túl pici a profilképe, nem tudom.) lány észrevegye a John Grisham krimit, amit kiraktam, és amit - írja nekem már privát üzenetben - nagyon régóta el akar olvasni. Épp a környék legnagyobb vasúti csomópontjánál járok, az állomáshoz tartozó szupermarketben vásárolok, amikor előugrik az üzenete. A “Mottainai” csoportnak majdnem húszezer tagja van, Japán különböző pontjain élő emberek, és mivel a szállításért neki kell majd fizetnie, kézbesítéskor, érthető módon szeretné tudni, honnan küldöm. Megmondom neki pontosan, kiderül, hogy nem csak ugyanabban a megyében lakik, mint én, de ráadásul ugyanabban a városrészben is. Feldobja a lehetőséget, hogy talán postára se kell adnom a könyvet, valamikor összefuthatunk. Részemről oké, meg is írom neki, melyik állomáson szoktam mindig átszállni, ugyanott ahol egyébként éppen most is vagyok. Erre is azonnal válaszol: 20 perc múlva ő is pont ott lesz ugyanazon az állomáson! Találkozzunk a keleti kijáratnál. Így is lett. 

“Nagyon köszi, a John Grisham a kedvenc íróm!” mondja, amikor elveszi a könyvet.
“Komolyan? És még nem olvastad a ‘The Firm’-t?!”
“Nem, ezt még pont nem.”
“Furcsa. A legtöbben csak ezt olvassák el tőle, ez a leghíresebb.”
“Már láttalak korábban.”
“Itt az állomáson?”
“Igen. Igazából már többször is.”
“Minden nap itt szállok át.”
“Akkor azért.”
“A film is elég jó.”
“Film?”
“Ami a könyvből készült.”

Nincs más, amit mondani tudnánk egymásnak, elköszönök. Nem lehetek benne biztos, de szerintem két rekordot is sikerült ma beállítanom, a “Mottainai” oldallal kapcsolatban. A legrövidebb tagsági idő, és a leggyorsabb kézbesítés egyaránt az én nevemhez kötődik. 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

Tokiói délután

Befordulok az anime lányokkal telefestett sportautó után jobbra, és felszállok a buszra. A csuklós verzió ismeretlen, minden városi busz picike, és ha nincs ülőhely, megfájdul a hátam. Ennek a busz belmagassága az oka: felegyenesedni nem tudok benne, előregörnyedve állok, és a hosszú hajammal még csak a plafon közelébe se merek kerülni, mert ott zakatol, zörögve-köhögve, egy régi ventillátor. A végállomást mutató kijelzőn megjelenik az egyértelmű, nyelveken áthidaló szimbólum: egy Godzilla-figura. Innen lehet tudni, hogy a busz Kabukicsóba megy, ott tornyosul ugyanis (a mozi épülete mellett) a gigantikus szörny, és óránként füstöt is fúj a szájából.   

A felszálló utasok úgy töltik fel a buszt, ahogy az ember egy poharat vízzel. Szép sorban, fokozatosan, először az első sorban lévő üléseket, aztán a mögötte lévőket, és így tovább. Nem mindig csinálják így, de ma délután igen, és ha ez az egyetlen alkalom ebben az évtizedben, hogy ez történik, a jelenség akkor sem lesz a számomra kevésbé érthetetlen. A busz bemondja nem csak a következő megállót, és nem csak azt, hogy mire lehet átszállni, hanem a környéken lévő intézményeket, boltokat is. "Aki bankba vagy a szupermarketbe akar menni, itt szálljon le. Aki a szépségszalonba megy, várjon a következô megállóig." Pár utas felszáll, köszönetet mond a buszvezetőnek, bocsánatot kér a illetőtől, aki mellé leül, elalszik, felriad, kicsit beszél magában, bólogat, felkel, közben ismét bocsánatot kér a szomszédjától a zavarásért, és mielőtt leszállna mégegyszer megköszöni a buszvezetőnek. Közben azért szakít időt arra (főleg, ha idősebb), hogy összeszedegesse a busz padlójáról a mások által eldobott (jó, lehet, hogy elejtett) szemetet. 

Leszállok én is, és megkívánom az otthoni ízeket, az igazi magyar ételt, amin mindannyian felnőttünk: a gyrost. A sarki gyros-os, amíg vágja a húst, megkérdezi tôlem - japánul, mert mindez Japánban történik - melyik országból jöttem. Megmondom neki, megáll a kés a kezében, bárgyún pislog, nem tud mit kezdeni a válasszal. Az idősebb társa, ránézésre a főnök, kikiabál a konyha hátuljából, elég jó angolsággal: "Uram nem tudja ez mi az, hogy Magyarország, egy hegyen nőtt fel, kecskéken kívül nem ismer semmit." Én válaszként megpróbálom eltalálni a mosolygásnak azt a fajtáját, ami a főnök vicceskedése felé kellőképp barátságos, a húst szeletelő kolléga felé viszont még nem lenéző. Elkészül az étel, a főnök odajön, hogy sajátkezűleg nyújthassa át. "Én ismerem ám Magyarországot, mi törökök vagyunk. Valamikor régen elfoglaltuk!" "Ühüm" mondom neki válaszként, és elveszem a gyrost. A bárgyú kecskepásztor szimpatikusabb volt. 

Kezdődik a délutáni csúcs, az irodákból ömlenek ki az egyenöltönyös férfiak és az egyenkosztümös nők, mindenki mindig megy valahova, de soha senki nincs, aki épp megérkezne, és minél nagyobb csoportban vonulnak, minél hangosabban nevetnek, annál magányosabbnak tűnnek. Kicsit nézem, ahogy sűrűsödik a tömeg, egyre zsúfoltabbak az utcák, a vonatok, a mangakávézók, a ramen-es gyorskajáldák, a “maid cafe”-k, ahol szexi cselédruhában tipegnek a pincérnők a tükörpadlón, és egyre zsúfoltabb a “pacsinkó”, a félig-meddig legális koreai szerencsejáték-szalon, ami Japánban az általam ismert legzajosabb és legbüdösebb intézmény. 

Az utca egyik oldalán kiragasztják az új filmek plakátjait a mozi bejáratához, például azt, ami a fiatal fiúról szól, aki cseresznyevirágos háttér előtt nyalja tisztára mások cipőit. Kicsit hezitálok: meg akarom-e én ezt most érteni? Nem, majd talán máskor, most lendüljünk túl rajta. A bagoly formájúra épített rendőrség előtt ott áll vigyázban a japán biztos úr, felfegyverkezve azzal, amivel itt szokás ártalmatlanná tenni a problémás elemeket: Nem pisztoly, nem sokkoló, nem gumibot. Jó két méteres farúd. Ez elsőre talán viccesen hangzik, de ez senkit ne tévesszen meg: tényleg vicces. Ugyanakkor (híradói felvételeken láttam) félelmetesen ügyesen és hatékonyan tudnak vele bánni.   

Egyre jobban felerősödő gyerekhangok közelednek a hátam mögött. “De magas! Külföldi! De durva!” (="Szetaka! Gájdzsin! Mádzside!") Elbiciklizik mellettem egy csapat általános iskolás, hátrafordulva kiabálnak vissza. "Hello, I'm fine thank you!" Vagy "My name is Yuki, yes I do!" 8-9 évesek, vagyis még épp egy kicsit fiatalabbak, mint az a korosztály, amelyikkel - az elmúlt hét év alapján - tanár-diák viszonylatban a legjobban kijövök: a hatodikosok. Bennük, amiatt, hogy az iskolájukban ők a legidősebbek, már van egy egészséges adag önbizalom és bátorság, viszont még nem vesztették el azt az előítéletmentes nyitottságot, amitől olyan jó gyerekeket tanítani.  Tökéletes kombináció. A még nem szabályozott, nem rögzült sémák alapján működő gondolkodásukat egyrészt nehéz megunni, másrészt nehéz meglepni. A 12 éves Mizu (=”víz”, érdekes, ritka név, és ennyiben pontosan passzolt ehhez a kislányhoz) leült velem szembe az első óránkon, én pedig hirtelen megkérdeztem: "Mire gondoltál ma sokat?" Amire ő szemrebbenés nélkül rávágta: "Az epres fánkra." Utána még 3 évig volt a tanítványom, az egyik kedvencem, és ezalatt egyetlen alkalommal se hiányzott. Amikor gimnazista lett, és ki kellett lépnie a nyelviskolából, az utolsó óránk végén adtam neki egy epres fánkot. Pontosan tudta, hogy miért.

A gyros elfogyott, én pedig eldöntöm, hogy ezeket az epizódokat, részleteket, jeleneteket érdemes lenne megírni a blogon, ehhez viszont kéne egy kávé. Három hely közül választhatok. A “no-name”, pénztárcakímélő sarki kávézó előtt, a végtelenül minimalista táblán, a lehető legtömörebb reklámszöveg próbálja becsalogatni a vevőket: "Te. Kávé.” Már voltam itt korábban, a szennyvíz illatú kávék kedvelőinek tudom ajánlani. A másik véglet a világhírű francia szuperséf reggelizős helye, a “La Boutique de Joel Robuchon”. Igaz, hogy itt 2000 ft egy kávé és 5000 egy omlett, viszont cserébe önkiszolgáló, és annyira utálnak mosogatni, hogy az ételhez-italhoz tálcát csak többszöri kérésre adnak, csészét pedig (a papírpohár helyett) még úgy se. Végül beülök az olasz “Segafredo” nevű helyre, finom és megfizethető, és külön élmény, hogy a japán személyzet tagjainak olaszul kell egymáshoz beszélniük. Néha azért bele-belecsúszik az anyanyelvük is. “Piccolo saizu capuccino prego, onegaishimasu!” 

Ami rossz: sokan aludni jönnek ide. 30-40 percet szunyókálnak a félcsésze kihűlt kávéjuk mellett. Az újonnan érkezőknek így várni kell, hogy legyen üres asztal, a személyzet pedig (elkerülni a konfliktust, minden áron) nem szól rá senkire. Ami jó: a táskáját, laptop-ját mindenki nyugodtan ott hagyhatja, és ott is hagyja, az asztalánál, amíg elmegy a pulthoz rendelni, vagy ki a mosdóba. Mindenki, csak én nem. Bizonyos ösztönökön hét év sem változtat.  

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább