maji-de

blogavatar

Öt éve Japánban. Történnek dolgok. Elmesélek párat.

Like!

Legfrissebb bejegyzések

Utolsó kommentek

Student-radar 3

Aminek a mágikus hatását a legtöbb tanár nem fogja fel, és ezért nem aknázza ki eléggé, az a dícséret. Alábecsülik a jelentőségét, és mellőzhető jószívűségnek tartják, ami azért is furcsa, mert ha épp nem adják, hanem kapják, akkor mindenki rögtön megérzi a fontosságát. Jó hallani, hogy jól csináltál valamit, és kész, ezen az életkor semmit nem változtat.

A cégemhez kerülő új embereket ki szokták küldeni gyakorlatra, veterán tanárokhoz. Kevesen dolgoznak itt olyan régóta, mint én, úgyhogy ezek közül sokan nálam landolnak, ahol egyrészt megfigyelik, hogyan zajlik egy munkanap, másrészt 10-15 perces blokkokat meg is tartanak az óráimból. A kiértékelés, amit ezután tőlem kapnak, lelki szempontból nagyon hasonló módon működik, mint amikor a japán gyerekek munkáját értékelem. Sokszor nem azért dícsérek meg valakit, mert jól csinálta, hanem azért, mert szeretném, hogy a jövőben majd jól csinálja. Akinek megmondom, hogy ügyes, az megnyugszik, aki megnyugszik az jobban oda tud figyelni, aki jobban odafigyel, az ügyesebb lesz. Angolban is, tanításban is.

Hétköznapi körülmények között az történik, hogy a tanítvány jó munkát végzett, én pedig kedves akarok lenni, ezért megdícsérem, az apróbb hibái fölött pedig szemet hunyok. Ez a meglepetésektől mentes papírforma, ami - mint a papírforma általában - a legritkább esetben fordul elő. A valóságban sokkal inkább így fest a dolog:

Nem végzett jó munkát, de megdícsérem. Mindenkit önmagához igyekszem mérni, és a saját korábbi teljesítményéhez viszonyított javulást jutalmazom - akkor is, ha ez épp azt jelenti, hogy a katasztrófális szintről felküzdötte magát a símán nagyon bénára. Aki a konditeremben 40 kilóval nyom fekve, annak lehet, hogy ez sokkal nagyobb küzdelem, erőfeszítés és eredmény, mint annak, aki a szomszédos padon 140 kilóval. Néha, bevallom, még szándékosan el is túlzom a bíztató szavakat, abban a titkos reményben, hogy ez majd afféle önbeteljesítő jóslatként fog működni, és az elismerő szavak hatására a gyerekből olyan jó tanuló lesz, amilyen tényleg megérdemelné (és így kvázi visszamenőleg majd meg is érdemli) ezt a mostani dícséretet.

A dícséretemnek gyakran több köze van a büntetéshez és a fegyelmezéshez, mint a hétköznapi kedvességhez. Nem akartam én sem elhinni, amíg csak hallottam erről, és nem a saját bőrömön tapasztaltam, de tényleg majdnem minden gázos csoport és borzalmas hangulatú óra visszavezethető és leszűkíthető egyetlen káros elemre. Egy, a légkört meghatározó tanítványra, akinek a viselkedését a társai figyelik és lekövetik. A feladat, hogy őt izoláljam és a többieket az én oldalamra állítsam, amit a büntetésnél sokkal rafináltabban és gyorsabban is lehet érni: Ahelyett, hogy az egy gyereket, aki sosem írja meg a háziját, leszidnám, inkább agyondícsérem a másik hármat, akik mindig megírják. Sorba végigmegyek az összesen, szívből gratulálva mindegyiknek, a rossz tanítványt nem lecseszve, csak szó nélkül átugorva. És bízom benne, hogy az irigysége, illetve a kirekesztettség érzése, hogy ő most kimarad valami nagy, közös, jó hangulatból, elég motiváció lesz neki ahhoz, hogy megváltozzon. Vagy legalább ahhoz, hogy akarjon megváltozni.

A kisebb hibák fölött csak akkor hunyok szemet, ha nem látok sok lehetőséget a tanítványban. Megbocsátható-e ez, vagy nem, nem tudom, de így működöm. A gyengébbeket hajlamosabb vagyok békén hagyni. Örülök, hogy legalább végre próbálkoznak, és nem akarom elvenni a kedvüket azzal, hogy rámutatok, hány és hány szinten volt helytelen a mondatuk. Ezzel párhuzamosan, minél tehetségesebb és szorgalmasabb valaki, annál szőrszálhasogatóbban javítom ki a legkisebb hibáit is. Optimális esetben elég intelligens hozzá az illető, hogy meglássa, miért csinálom ezt, és felismerje, hogy ez egy rejtett dícséret. Minél magasabb szinten van a tanítvány, annál nagyobb bennem (és őbenne) a lelkesedés, hogy ezt a szintet megpróbáljuk még egy kicsit feljebb tolni. Ha már egyszer kiváló alapanyaggal van szerencsém dolgozni, szeretném a lehető legtöbbet kihozni belőle.

A dícséret két, rendkívüli örömöt kiváltó típusa: 1. Amikor egy versenyszerű játékból (ki tudja elsőnek bekiabálni a kártyán felmutatott állat nevét) kizárok valakit. Ennek az oka a tehetségbeli aránytalanság, magyarán, hogy sokkal ügyesebb, mint a többiek. Amikor az első 4 állatot ugyanaz a kislány ismeri fel a leggyorsabban, jóval mindenki más előtt, és megmondom neki, hogy akkor ő mostantól pár körön át nem válaszolhat, olyankor fantasztikusan büszke és elégedett arckifejezéseket szoktam látni. 2. A házifeladatért cserébe kapott matrica. Ebben a szintkülönbségek semmilyen módon nem tükröződnek, aki megírta - még ha tele is van hibával - az ugyanúgy kap, mint akié hibátlan lett. Valójában inkább azon van itt a hangsúly, hogy a házifeladat nem-megírása így nem marad következmények nélkül. Hatalmas fejtörést okoz egyébként ez a procedúra mindenkinek: először is ugye a legaranyosabb/legviccesebb/legmenőbb matrica kiválasztása, aztán pedig, és legfőképp: hova ragasszák? A már eleve a könyv borítóján lévő képeket szeretik kiegészítgetni, hétről-hétre bővíteni. Egy ideje elkezdtem ezeket a trendeket figyelni és fényképezni, íme néhány kedvenc a gyűjteményemből itt.

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

Egy nap második fele

... “Mennyi idő múlva fogja megenni?” Kérdezi a pénztáros, a sonkás-avokádós szendvicsemre mutatva. A választól függően fogja körberakni 1, 2, vagy 3 darab jégakkuval az ételt, hogy garantáltan friss maradjon. (Ugyanez az eljárás, ha húst veszel a - jobb fajta - szupermarketben.) Még egy szezámmagos banánlé, aztán be a nyelviskolába, ahol átkapcsolom az agyam “munka” üzemmódba, és leülök óraterveket írni.  

A tizenöt éves lány, aki tizenkét éve tanul zongorázni. Mindig ragyogóan tiszta, élérevasalt ruha, minden egyes hajszál gondosan eligazgatva egy hibátlan kontyba. Egyenes háttal, méltóságteljesen ül, a falon látható előírást centiről-centire betartva. Tavasztól Kanadában fog élni, és egy ottani nemzetközi gimnáziumba járni, miközben a családja itthon marad Japánban. Alig várja, elege van itt mindenből, de - ma épp ezt magyarázza - talán semmit nem utál annyira, mint a japán gimis szerelmespárokról szóló romantikus rajzfilmeket és a szusit. 

Két 9 éves kislány, akik legjobb barátnők ugyan, de a barátságuk minden héten próbára van téve: majdnem összevesznek azon, ma kinek jusson a tábla-letörlés és a CD-lejátszó-irányítás fontos, örömteli feladata. Végül megegyeznek, egyikük a tábla jobb, másikuk a bal oldalát törli le az óra végén, a hallgatásos feladatok alatt pedig felváltva nyomogatják a play és stop gombokat. Egyikük injekciós tűt használ ceruzának, a másik pedig állatokat rajzolgat a tábla sarkába, de mindegyiket úgy, hogy azok épp felfele néznek, talán azért, mert ő mindig csak így látja őket. Ő néz le rájuk, ők néznek fel rá.  

A 40 éves üzletember, szürkészöld árnyalatú arccal, homlokát dörzsölgetve, szörnyen másnaposan. Meséli, hogy a felesége egész nap nem szólt hozzá, mert olyan részegen ért haza hajnali négykor, hogy köszönés nélkül bedőlt a közös ágyba, amit nem sokkal később összehúgyozott. Ráadásul elfelejtette, hogy a céges ivászat ezalkalommal nem az otthona környékén volt, hanem egy másik városban, sőt másik megyében (60 km-re). Ő ösztönből beült egy taxiba, hogy hazavitesse magát, utána pedig már késő volt bármit tenni, ki kellett fizetni a húszezer yenes (ötvenezer forintos) fuvart. 

“I just can’t do it. I can’t do LIFE!” Ez H, a kanadai lány, akivel ma együtt dolgozom. A szomszéd teremben tanít angolt, és az ő tanítványai legtöbbször az enyémek kisebb vagy nagyobb testvérei, egyszerre hozzák őket ide az anyukák. Ha 10 percnél hosszabb szünetünk van ugyanakkor, mindig átjön a termembe, és a fenti kifakadás kétségbeesett őszintesége nem számít ritkaságnak. Régebb óta bírja, mint a legtöbb tanár - több, mint egy éve dolgozik itt, ami nagy eredmény, de az ő idegein is kezd elhatalmasodni a kimerültség. Végighallgatni mindig végighallgatom, de nagyon vigyázok, hogy ne adjak semmilyen tanácsot. Ez azért van, mert szeretnék jóban maradni vele. Vannak emberek, akik sosem tudnak megbocsátani azoknak, akik segítettek nekik. Talán részben azért haragszanak, mert az adósuknak érzik magukat, részben pedig azért, mert aki segített, az később mindig emlékeztetni fogja őket egy olyan állapotra, egy olyan időszakra, amit el szeretnének felejteni. Néha egyébként még az sem elég biztosíték, ha csak szótlanul végighallgatod az illetőt. Az ideköltözésem után egyetlen jó haverom lett, D, egy zaklatott, labilis arizonai srác, akinek japán barátnője volt. Egy összeveszés-utáni éjszakán, szakításközeli állapotban, elmesélte nekem a kapcsolatuk összes árnyoldalát és nehézségét. Pár napra rá kibékültek, engem viszont azóta is hidegen elkerül, és a neheztelése okát csak abban tudom látni, hogy én vagyok az egyetlen ember, aki ismeri az akkori (idilli Facebook-fotók mögötti) csúnya valóságot.

Az órám után kis közös lazítás a tanítványokkal, amíg az anyukáik meg nem érkeznek. Miközben én a szokásos munkanap-végi egy darab matricámat szertartásosan elhelyezem a mappámon, az egyik kislány illusztrációkat készít a ma gyakorolt érzésekhez a táblán. Hot, cold, tired, stb., helyesírás gyakorolat volt, mostmár pedig mindegyik mellé el van helyezve egy kis kiegészítő rajz.

Az iskola, ahol holnap fogok tanítani a mai nap végén küldi el nekem az órarendemet, fax-on, mivel számítógépet nem használnak. (Az utazásaimmal kapcsolatos költségeimről szóló papírjaimat nekem is minden hónap végén fax-on kell a főnökeimnek elküldenem.) Az órarend kézzel és ceruzával van írva, és két darab A3-as lapon küldik el, a közepén ketté vágva.    

Zárásképpen, három pillanat, ami a hazafele utamat végiggondolva élesen bevillan és talán nem teljesen jelentéktelen: 1. A városképhez szervesen hozzátartoznak az utcasarkokon, sikátorokban elrejtett kis templomok és szentélyek. A jól ismert formájú kapuk és oltárok pár percenként itt-ott feltűnnek, és ezek oldalában sorakoznak az “o-jizo-sama” szobrocskák. Jófej, segítőkész, megvilágosodott szent embereknek állítanak ezek emléket, egyik-másik fején pici, piros, kötött, csecsemőkre való sapi. Olyan családok helyezik ezt rájuk, akiknél meghalt egy kisgyerek. 2. Nem messze innen egy hajléktalan, aki azért emlékezetes a számomra, mert angolul is felírta az üzenetét egy kartonlapra: beszélgetést kér az emberektől. 3. Végül, a fürdőköpenyes, gumipapucsos járókelők a kihalt utcákon, akik (kezükben vödörrel, szivaccsal, szappannal) battyognak fürödni. Régebbi lakásokban nincs se kád, se zuhanyzó, a környéken lakók esténként lejárnak az utca végén található közös, nyilvános fürdőkbe.

Visszaérek a saját állomásomra. Hazafele nagyobb a tömeg, mint munkába menet volt, de hirtelen szívet melengető látványra leszek figyelmes. Hiába nincs most ott senki, aki rájuk szóljon, hiába nincs semmi büntetés, ha valaki nem követi a szabályokat, mégis mindenki fegyelmezetten betartja a “balra tarts” előírást a zsúfolt lépcsőn. Követik a nyilakat, nézik a választóvonalat középen, és azt át nem lépnék semmi pénzért. Készítek róluk egy képet, és nagy-nagy meghitt nyugalommal tölt el, hogy ilyen rendszerető, fegyelmezett néppel élek együtt. A fotó elég szemcsés lett - úgy döntök, legközelebb magammal hozom a jó fényképezőgépemet, hogy ezt a szép jelenséget minőségi módon oszthassam meg a blogon. Ez pár héttel ezelőtt volt, és azóta nem volt alkalmam elkészíteni a fotót: minden alkalommal akadt öt-hat sunyi japán, akik a nem megfelelő oldalon osonva előzték be a többieket. És ez mindennel ugyanígy van: ha normális (=türelmetlen, szabályszegő, gyarló) emberi módon viselkednek, az sosem tűnik fel, nem jegyzem meg, nem lesz elmesélve se itt, se máshol. Kicsit lehangoló, kicsit unalmas, semmi különös. Amikor viszont mindenki betartotta, azt rögtön észrevettem, és rögtön kivetítettem az egész népre. Nem arra gondoltam (amire kellett volna), hogy a mai napon épp egy udvarias banda verődött itt össze a lépcsőn, hanem arra, hogy itt a japán lakosság udvariassága mutatkozik meg.  

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

Egy nap első fele

A Kanto-területen (Tokió és környéke) nincsen se központi, se padlófűtés a lakásokban. Mindenki maga kell, hogy gondoskodjon ilyen-olyan megoldásról, nagyjából decembertől márciusig - igaz, nulla fok alá nem nagyon megy soha. Fűtésre állított légkondi a leggyakoribb eszköz, azon kívül van fűthető szőnyeg, fűthető takaró, és különböző fűthető bútorok. Divatos a forróvizes palack is, amit különféle mintájú és színű, szép horgolt tokokba lehet bújtatni. Én a magam részéről jó hideg szobában, de jó meleg paplan alatt tudok a legjobban aludni. Az időzítőnek hála, a tervezett ébredésem előtt egy órával bekapcsol az elektromos hősugárzóm. Persze, egyrészt ez csak a hálószobát melegíti fel (laktam itt már olyan helyen is, ahol a konyhában a reggeli kávé készítése közben rendszeresen látszott a lehelletem). Másrészt mindez csak akkor működik, ha a sültkrumplis ember nem ébreszt fel. A délután kezdődő munkám miatt csak 9-10 körül szoktam felkelni, ő pedig 8-9 magasságában már javában járja körbe az utcákat, mini-teherautójával, annak a platóján egy ósdi kis kemencével, abban süti a friss burgonyát. Füstöl a bádogkémény, a jóember pedig operaszerű stílusban, fejhangon énekelve hirdeti a portékáját. 

Kotyogós kávé, blogírás, saját összeállítású, nevetségesen időigényes műzli reggeli, ingek mosodából haza, a készülődés banális részletei, és a cégem dress code-jához való változó érzelmi viszonyom. Férfitanároknak minden nap kötelező a borotválkozás és a nyakkendő, és a hozzáállásom az évek során így alakult: Betartom, bosszankodás nélkül. Betartom, de bosszankodva. Nem tartom be, és emiatt bűntudatom van. Nem tartom be, és még bűntudatom sincs. Nem csak én érzem úgy, hogy ennyi idő után a szabályok lazábban vonatkoznak rám, hanem a főnökeim is. Még a hajamat is visszanöveszthettem - amikor felvettek a céghez, le kellett vágnom. Extrém esetben (értsd: olyan tanítványok előtt, akiket 3-4 éve tanítok, töretlen kölcsönös szimpátiával) még rövidujjú inget is megengedek magamnak: láthatják a tetoválásaimat.

Délután 1 körül szállok metróra. A bejáratnál végtelenül hasznos poszter, minden egyes nap jelentősen megkönnyíti az életemet. A vonal összes megállóját felsorolja, mindegyik mellett az adott állomás kicsinyített, leegyszerűsített tervrajzával, és a tízkocsis szerelvény ábrájával. Így pontosan lehet látni, hogy amikor majd odaérkezünk, a metró mely kocsijához lesz legközelebb ez vagy az a kijárat, mozgólépcső, lift, átszállási lehetőség más vonalra, ATM, mely kocsikban vannak elsőbbségi ülések, melyikben erősebb és gyengébb a légkondi, hol van hely babakocsinak. Egy ideális világban minden utas előre megnézi ezt a posztert, tudja, hogy hova akar menni, a megfelelő kocsiba száll fel, leszálláskor pontosan ott van, ahol neki a legpraktikusabb, így kóválygás és ténfergés nélkül halad azonnal tovább. A tudatosan közlekedő tömeg szépen elosztva, egy óramű pontosságával áramlik. Egy ideális világban, talán majd egyszer.   

A Tokió állomás tőszomszédságában lévő metrócsomóponton hetente többször is át kell verekednem magam. A hely neve Otemachi, Nagykézváros. Vagy azért, mert ahogy az ujjak a kézfejbe, úgy futnak itt egybe a különböző metróvonalak, vagy azért, mert mint egy nagy kéz, úgy fogja egybe és tartja egyensúlyban ez az állomáskomplexum a tokiói metróhálózatot, vagy azért, mert egyik sem. A különböző irányokba induló vonatok peronjai egymás alatt helyezkednek el, egyre mélyebben és mélyebben, és mindig az az érzésem: a folyosók labirintusának kiépítéséhez szükséges pénz 99%-a állt csak a rendelkezésükre: már mindennel elkészültek, végül csak a plafon volt hátra, és akkor elfogyott a keret. Az átmeneti megoldásnak tűnő csúf kék háló évek óta lóg itt. 

Szelektív hulladékgyűjtő dobozok, frissen facsart gyümölcslevek, és ingyen wifi az viszont mindenhol van. Ahogy egyenruhás, hangosbemondós állomás-alkalmazottak is. Ha konzisztens lenne, szinte bármilyen szabályt el tudnék fogadni. Nem baj, ha Magyarországhoz képest szokatlan, de legyen mindig mindenhol ugyanúgy szokatlan. Ami bosszantó, az az, ahogy a szabályok lépten-nyomon változnak. “A baloldalon tessék menni.” Hallom végig az első folyosón, de a következő folyosón már azt kiabálják a fülembe: “A jobboldalon tessék menni.” A mozgólépcsőknél: “A Chiyoda metró felfele van, nem lefele. A Tozai metró lefele van, nem felfele.” Aztán, amikor már majdnem odaérek a peronomhoz: “A hely mindjárt szűkebb lesz, ezért tessék vigyázni!” Hirtelen összesűrűsödik és lelassul a tömeg, építkezés miatt a folyosó egyik fele le van zárva. Araszolgatok, manőverezve a sok ugyanolyan öltöny közt, van időm végignézni az metró-etikett plakátokat. Áthúzott ököl: ne verekedjél a vonaton. Áthúzott telefon és lábnyomok: ne okostelefonozz, miközben gyalogolsz. (Ezutóbbi fajta a PokémonGo megjelenése óta terjedt el.) Ne üsd az esernyőddel a biztonsági embereket. Ne lég-golfozzál a peronon. Ne nyomjátok össze a másik utast a hátizsákkal. És még tucatnyi különféle utasítás, de most ennyi elég.    

Az állomás területére semmilyen talajvíz nem tud beszivárogni, kivéve olyankor, amikor igen, vagyis igazán nagy esőzések alkalmával. Az itteni technológia azonban fényévekre van minden más országtól, csak csodálni lehet, és nem lennének japánok, ha nem találtak volna ki ennek a megoldására is egy okos kis szerkezetet. A becsöpögő vizet tölcsérrel egybegyűjtik, onnan műanyag cső vezeti el, fekete szigszalaggal diszkréten az oszlopokhoz ragasztva, majd végül a földre helyezett műanyagpalackba gyűlik. 

A metrók - ha épp olyan napot fogok ki, hogy se földrengés, se öngyilkos nincsen - nem csak percre pontosak, hanem másodpercre. Nem csak a következő állomást mondják be, hanem a következő utánit is (van ennek értelme, gyorsvonaton kifejezetten hasznos), sőt azt is, ha rázósabb szakasz jön, ahol kapaszkodni kell. Nem csak légkondícionáltak, de nyáron - amellett, hogy a levegőt hűtik - egyes kocsikban ezzel párhuzamosan az üléseket fűtik, hogy csak felfrissüljön a kedves utas, de ne fázzon a sok japán popsi. A kijelzőre tekintve értesülhetek róla, hogy két vonat fog érkezni egymás után, az első Toyo-Katsutadai-ba megy, a második Toyocho-ba. Én személy szerint azt mondanám, ha van még hely azon a kijelzőn, ahol plusz információt lehet közölni, írjuk már oda, melyik mikor érkezik ide, hisz joggal feltételezhetjük, hogy ez lesz a legtöbb utast érdeklő részlet. Ehelyett a vonatok sorrendje az, amit igazán fontosnak ítéltek kihangsúlyozni. Ebből megtudhatjuk, hogy az első vonat fog megérkezni először, a második pedig utána.

Felszáll két egyetemista lány, fogják a tankönyveiket, csacsognak, nézik, hova tudnának leülni. Az újságába elmerülő szararimentől jobbra és balra eső két hely üres, de szemmel láthatóan nem akarnak a két oldalára leülni. A fickó észreveszi a helyzetet és odébb csúszik eggyel. Hajlongás a két lány részéről, biccentés a férfi részéről. Nem nagyon tudok visszaemlékezni olyan alkalomra az elmúlt évekből, amikor hasonló esetben ne ugyanez történt volna. 

Fontosnak tartják a teljes csendet a tömegközlekedési eszközökön, főleg reggel és este, amikor minden utas alszik. Az évek során láttam már itt utast köpdösni, hányni, az orruk tartalmát az ülésre kenni és egy alkalommal még maszturbálni is. Az ilyen nyilvános viselkedést akár kellemetlennek is lehetne nevezni, mégis, mindenki más rezzenéstelen pókerarccal tűrte. Semmilyen deviáns magatartás nem vált ki olyan felháborodott tekinteteket, mint ha valakinek megszólal a mobilja. Ha még fel is veszi és fennhangon beszélgetni kezd az illető, a közelben ülők gyilkos pillantásokat lövellnek felé, és extrém esetben talán rá is szólnak. Ül mellettem két középkorú üzletember, tableten nézik a focimeccset kihangosítva. Odafordulok és megkérem őket, hogy használjanak fülhallgatót, mert mindenkit zavar. Ültükben meghajolnak párszor, bocsánatkérések, “nagyon zajosak voltunk, hibát követtünk el” (ezt összeráncolt, fájdalmas arckifejezéssel közlik), veszik elő a fülhallgatót. Szakmai ártalom: a tantermemben én mondom meg, hogy mi legyen, egész nap gyerekeket csitítok, irányítok, dícsérek, utasítok, és aztán azt hiszem, mindenhol máshol is én irányíthatom az eseményeket.  

Uzsonnáért a nyelviskola melletti kávézóba. Hosszú sor. Én ezt a magam részéről még nem fedeztem fel, de a tanítványaim állítása szerint a japán ember imád sorban állni. Egyrészt - mondják ők - a többiek jelenléte megerősíti őket abban a hitükben, hogy az adott termék/szolgáltatás kimagaslóan értékes, hisz máskülönben nem érdekelne ennyi embert. Ráadásul, a sorra kerülés élménye annál eksztatikusabb örömöt fog okozni, minél hosszabb volt előtte a várakozás. Volt, aki már hirtelen döntéssel olyan (általa ismeretlen étteremhez vezető) sorba is beállt, amiről nem is tudta, mi lesz pontosan a végén. Egyszerűen meggyőzte őt a sor látványa, ennyien nem tévedhetnek, ez csak valami finom dolog lehet. Én pont fordítva: hiába imádom az itteni szendvicseket, a sor látványa kishíján elveszi a kedvem az egésztől, vagyis pontosabban a sorban előttem álló férfi, aki palástként viseli a hátán a japán lánybandás takarót. 

“Mennyi idő múlva fogja megenni?” Kérdezi a pénztáros, a sonkás-avokádós szendvicsemre mutatva. A választól függően fogja körberakni 1, 2, vagy 3 darab jégakkuval az ételt, hogy garantáltan friss maradjon. (Ugyanez az eljárás, ha húst veszel a - jobb fajta - szupermarketben.) Még egy szezámmagos banánlé, aztán be a nyelviskolába, ahol átkapcsolom az agyam “munka” üzemmódba, és leülök óraterveket írni.  

(folytköv nemsoká)

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

Paravasárnap


Minden nap más-más helyszínen dolgozom, és október végén mind az öt nyelviskolám szervez Halloween Party-t az ott tanuló gyerekeknek (és azok testvéreinek, barátainak – ők is jöhetnek), amik közül az egyiken - a szerződésem szerint - részt kell vennem. Ez a vasárnapi party a megkoronázása és lezárása a “Halloween Week”-nek, egy olyan hétnek, melynek minden napján jelmezben kell megtartani az óráinkat, a vonatkozó szókincset és szokásokat tanítani, és ilyen módon hozzájárulni a hagyomány (külsőségeinek) elterjesztéséhez Japánban. Amerikai iskoláról lévén szó, a nyelvükön kívül a saját kultúrájukat is át kívánják adni, nekem pedig ugyan ez az egész nem jelent semmit, de nem leszek az elrontója: minden évben más, egyre ijesztőbb (és drágább) jelmezbe bújok.

Jelmezválasztás szempontjából az amerikai kollégáimat két fő csoportra lehet osztani: aki meg akarja úszni, és aki alig várja. Az első csoport tagjai tehetnek arról az apróbetűs kiegészítő bekezdésről a munkaszerződésünkben, ami külön kitér a tanár halloween-i kötelezettségeire, és világosan kijelenti, a „csöves” nem elfogadható jelmez erre az alkalomra. Így is marad persze a kosaras (egy mez és egy labda), a kamionsofőr (kockásing, baseball-sapka), vagy a testőr (öltöny és napszemüveg). A második csoportban lévő tanároknak kapóra jön, hogy az alkalomra hivatkozva nyugodt szívvel tehetik meg, amit máskor is szeretnének: felölthetik a kedvenc szuperhősük, rajzfilmfigurájuk, Star Wars vagy Game of Thrones szereplőjük viseletét. Ide sorolhatók a kolléganőim is, akik először végigtanítják az egész hetet szexirendőrnőnek, szexinővérnek, szexiiskoláslánynak öltözve, majd a következő céges tanár-találkozón hivatalosan panaszt tesznek, mondván, a férfitanítványok gátlástalanul megbámulják a lábukat óra közben. Végül, ide kell, hogy soroljam magamat is, mert nem szeretném letagadni azt a szívbéli örömet, amivel zombinak sminkelem az arcom, és a besötétített osztályteremben várom a kis tanítványaimat.

Beleadok minden évben apait-anyait, de a 8-9 éves japán kislányokat nem sikerül megijesztenem. Előugrom az ajtó mögül, ők vetnek rám egy pillantást, lenézően elmosolyodnak, esetleg halkan nevetnek is egyet, „nem félünk” közlik, és visszafordulnak beszélgetni. Van, aki megveregeti a vállam, és bátorítóan súgja, „azért nagyon félelmetes ám.” Egy másik alkalommal hallom, ahogy japánul újságolják a többieknek, akik most érkeznek: „Minden rendben: ez a boszorkány nem ijesztő, mert a Marton-sensei az. Kilóg a haja a maszk alól, onnan lehet tudni.” Ha beszélek hozzájuk, a hangom ismerőssége segít megőrizni azt az ideális állapotot, amikor a borzongás még megmarad az „izgalmas/élvezhető” kategóriában, és nem kellemetlen. 

A Halloween party előtti másfél órában a nyelviskola manager-ei összeülnek egy brainstormingozós kerekasztal beszélgetésre, és megtervezik a játékokat, feladatokat, amit majd nekem kell a 30-40 fős gyereksereggel lebonyolítani. Különböző ötletek felmerülnek: Gumicukorból készült kocsányos szemgolyót kiskanálon egyensúlyozva körbeszaladni a sulit. Hatvan másodperc alatt 2 tekercs vécépapírral múmiának öltöztetni annyi haverjukat, ahányat csak tudnak. Kórusban előadni a PenPineapple dalt, táncmozdulatokkal. Körbejárni a környékbeli boltokat, éttermeket, trick or treating keretében. A felsorolt ötletek - udvariasságból 2-3 perc dicséret, és látszat-fontolgatás után - mind el lesznek vetve, végül felmerül a győztes javaslat: kő-papír-ollózni fogok a gyerekekkel. Rögtön közlik is velem az instrukciókat.  Benn leszek egy szobában, a gyerekek bejönnek ebbe a szobába, elém állnak, és lejátszunk egy meccs kő-papír-ollót. Ha nyernek, merek nekik egy adagot az édességes hordóból, nagy kanállal. Ha vesztenek, merek nekik ugyanazt ugyanonnan, egy kicsit kevésbé nagy kanállal. 

Tíz perccel a party kezdete előtt (a szülők már odakinn a parkolóban húzzák rá a kislányokra a Minnie Mouse és Hófehérke jelmezeket, a fiúk rakják be a vámpír-fogsorokat, veszik fel a kalózkalapokat) az iskolám japán manager-e úgy érzi, a biztonság kedvéért még szükség van egy utolsó utáni megbeszélésre: rendkívüli meetingre hívja össze az embereket. Ez alatt engem kell érteni. Más nincs ott, csak ő és én, ketten vagyunk a teremben. A szoba jobb oldalában állunk egymás mellett, amikor felszólít, hogy kezdjük meg a megbeszélést, de ezt csak úgy, akkor és ott nem lehet: átmegyünk a szoba bal oldalába, és egymással szembe fordulunk. Megkérdezi, hogy kezdhetjük-e. Mondom, hogy igen. Meghajol, átrendezi a papírjait egyik kezéből a másikba, és azt mondja: megkezdem a megbeszélést. A rendkívüli meeting – úgy, hogy én is párszor közbeszólok és teszek fel kérdéseket – nagyjából huszonöt másodpercig tart. Ennek a során megtudom, hogy, ha a kő-papír-olló esetleg nem elégítette volna ki őket, a további izgalmakra vágyó gyerekek tombolán is részt vehetnek. Mindenki kap egy-egy sorsjegyet. A sírást és csalódást elkerülendő, minden sorsjegy nyer. A manager várakozóan néz rám, én olyan hangokat adok ki, amik mutatják, hogy megértettem, és átveszem a kezembe nyomott műanyagmikrofont. „Te vagy az MC. Mutatkozz majd be és mondj valami ijesztő szöveget.” Utasít a manager és elszalad, hogy beengedje a gyerekeket.

Azzal már csak élőben, a tombola eredményhirdetése közben szembesülök, miféle nyeremény üti a szerencsés mindenki markát: fából készült Európa-alakú puzzle, amiben a különböző országokat kell megfelelő helyre berakni. Suzuna, a 8 éves kislány, saját tanítványom, jön oda hozzám, zavarodottan mutatja ezt a játékot, majd teljes őszinteséggel közli: „De hát… nekem ez nem kell!” A party záróeseménye a titokzatos „Hamburger Time” névre hallgat. A szervezők előveszik az íróasztal mögé rejtett McDonald’s-os papírzacskókat, és a gyerekeknek (három évestől tizenhárom évesig) kiosztják a 4-5 órával ezelőtt vásárolt hamburgereket, miközben mindenkinek megköszönik a kemény munkát.


Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

Van-e erőszak Japánban? (a gyilkosságok megdöbbentő hiánya, és megdöbbentő kegyetlensége)

Lehetne beszélni a hétköznapi, utcai bűnözés teljes hiányáról. Hogy éjjel akármelyik kerület akármelyik elhagyatott részén nyugodtan sétálgathatok. Lehetne beszélni a civil lakosság körében szinte nulla százalékos fegyverbirtoklásról, a drogoktól való teljes idegenkedésükről (könnyű vagy kemény, különbséget nem tesznek), vagy arról, a lakosság milyen aprócska töredéke van börtönökben. (100,000 lakosból 47, másszóval egyharmada a magyarországi mutatónak - 186 - és nyilván fényévekre a világelső Egyesült Államoktól - 693). De, azt hiszem, talán semmilyen bűnözéssel kapcsolatos japán statisztika nem olyan megdöbbentő, olyan híres, és olyan elgondolkodtató, mint az erőszakos bűncselekményekről - főleg a gyilkosságokról - szóló adatok.

Egy 130 milliós, sűrűn lakott, fejlett ország zsúfolt metropoliszaiban papírforma szerint magas kéne, hogy legyen a mutató, vagy szerencsés esetben is legalább átlagos, az viszont valósággal elképzelhetetlennek tűnik, hogy egyáltalán ne legyenek gyilkosságok. Mielőtt ennek a - feltételezett - okaiba belemennék, vannak itt még más sajátosságok is. Hírhedten szigorú és kegyetlen mind az itteni igazságszolgáltatás (a vádlottak 1%-a lesz felmentve, 99%-a elítélve), az itteni börtönrendszer (nem csupán a büntetést, hanem a bűnhődést és a személyes megbánást is szükségesnek tartják), és az itteni halálbüntetés is (a mai napig akasztással történik). 

Ami tény, és biztosan ki lehet jelenteni, az az, hogy Japánban, a rendőrségi adatok szerint, éves szinten nagyon alacsony a szándékos emberölések száma. 100,000 emberre jut Amerikában 5 eset, Magyarországon 2, Japánban pedig kevesebb, mint 1. (A lista élén Kolumbia és Venezuela állnak.) Az olyan kijelentések, mint “Japán biztonságos” vagy “Japánban békésen élnek együtt az emberek” már vélemények, vitathatóak, az igazuk sokszor nézőpont kérdése. Az első kijelentés például helytálló lehet, ha férfi szájából hangzik el. Az ő számára tényleg biztonságos, ahogy én se írhattam volna le ilyen nyugodt szívvel a bejegyzés elején, hogy “éjjel akármerre sétálgathatok”, ha nő lennék. A megdöbbentően kis számú gyilkosság mellé oda kell képzelni az ugyanannyira megdöbbentően nagy számú szexuális zaklatást, utcait is, munkahelyit is. Abban pedig mindenki biztos lehet, hogy a valós esetek száma ennek a szokszorosa, hiszen nagyjából minden tíz áldozatból egy tesz feljelentést a rendőrségen. 

De mivel magyarázható a gyilkosságok hiánya? Én nagyon hirtelen három kulcsfogalomban foglalnám össze: lélektan, fegyverek, csúsztatás. Egyrészt, itt van a nép világszerte híres engedelmessége és szabálykövetése, ami vitathatatlan. Ehhez társul a passzivitásra való hajlam konfrontációs helyzetekben: szótlanul, fogösszeszorítva kibírni és elviselni, nem pedig visszatámadni. Ha konfliktus van, sokkal inkább a “hogyan vonulhatok ki ebből a helyzetből?” kérdés merül fel bennük, nem pedig a “hogyan hallgattassam el a másikat?”. Másrészt, sokkal könnyebben lesz bármilyen piti összeszólalkozás végzetes kimenetelű, ha mindkét félnél van fegyver - amihez itt nagyon nehéz hozzájutni, és senki nem is érzi szükségét. 2008-ban összesen 11 fegyver általi halál volt Japánban, az USA-ban ugyanebben az évben 12,000. Harmadrészt, a rendőrségnek is megvannak a maga trükkjei a statisztikák kozmetikázására. Egyértelmű gyanúsított hiányában, Japánban minden olyan halálesetet, ami nem természetes okok vagy baleset következménye, hivatalosan automatikusan öngyilkosságnak minősítenek. Így aztán öngyilkosságok szempontjából ugyanolyan kivételesen rosszul néz ki az ország, ahogy gyilkosságok szempontjából kivételesen jól. 

Van azonban a gyilkosságoknak egy speciális alfaja, ami - a szenzáció-érték és sokk-hatás miatt - újra és újra felbukkan a médiában. Ez pedig a “bara-bara” (magyarul, kicsit hasonló hangzással: “darabolós”) gyilkosságok, méghozzá azok közt is a gyerekek által elkövetett fajta.    


Az életkor, ami fölött büntethetővé válik valaki, 16-ról indult, de az évek során - az egyre fiatalabb és fiatalabb gyilkosok felbukkanásával - lépésről lépésre lejjebb kényszerültek vinni. Kobe, 1997. A magát Seito Sakakibara néven emlegető 14 éves tettes első áldozata egy 10 éves kisfiú volt, Jun. “Indul a játszma, próbáljatok elkapni, ha tudtok.” Így kezdődött az üzenet, amit Sakakibara a diáktársainak hagyott az iskolában. Az üzenet egy papírcetlin volt, amit Jun levágott fejének a szájában találtak. A fejet - pár órával iskolakezdés előtt - a bejárati kapura helyezte valaki. Sakakibara-nak fontos volt a hírnév, a szenzáció, még angol fantázianevet is kitalált magának, “az iskolai gyilkos”. Így írta alá egyes üzeneteit: “SHOOL KILL”(sic). Amikor a róla szóló cikkben az egyik helyi lap tévedésből rossz kanji-kat használt a nevére, fenyegető levélben figyelmeztette őket, mostantól minden elgépelés után három zöldséget (az emberekre utalt így) meg fog ölni. A 14 éves gyilkost (sőt, sorozatgyilkost, mivel igen hamar egy korábbi esetet, egy 10 éves lány megölését is beismerte), hamar elfogták és letartóztatták. Három évvel késöbb pedig 16-ról 14-re csökkentették a büntethetőség alsó korhatárát. Sakakibara valódi neve (az itteni törvényeknek megfelelően) máig titok, ahogyan a lakcíme is az (2004 óta él szabadlábon). Igaz, a személyes weboldala (saját készítésű fotói, maszkjai, a gyilkosságokról szóló naplószerű írásai) bárki számára hozzáférhető.   
 
Az 2004-es eset, ami miatt még az újabb, 14 éves korhatárt is sokan túl magasnak kezdték érezni, nem sokkal azután történt, hogy Sakakibara-t kiengedték a javítóintézetből. Sasebo-ban (Nagasaki) egy általános iskolában, ebédszünetben öltek meg egy hatodikos kislányt. A tizenkét éves Satomi torkát egy technika órán használt sniccerrel vágta el az egy évvel fiatalabb diáktársa. Az osztályfőnök beszámolója szerint a 11 éves osztálytárs (a már említett törvények miatt a nevét azóta se tették közzé) a szomszédos, üres teremben elkövetett gyilkosság után véres ruhában jött vissza, és csendben ült a saját padjánál, amíg a rendőrök meg nem érkeztek. A rendőrségen töltött éjszaka során - a bocsánatkérések ismételgetését leszámítva - szótlan maradt, de többeknek feltűnt, hogy minden felajánlott ételt és édességet hevesen visszautasított. Végül bevallotta, a gyilkossághoz vezető düh és gyűlölet fő oka az volt, hogy Satomi megalázó, gúnyolódó szövegeket írt őróla (a testalkatát kicsúfolva) egy internetes chatszobában.

    

Ugorjunk pontosan tíz évet: 2014. Kísérteties módon, a soron következő elhíresült, sokkoló eset nem csak ugyanebben a prefektúrában, de pontosan ugyebben a Sasebo nevű kis városban történt. Sikeres, tehetős férfi, Japán egyik legmenőbb ügyvédje. Az ország legpatinásabb egyetemén (Todai) végzett, rászorulóknak önkéntes segítőcsoportokat szervező, emberbarát nő. Ők házasodtak össze, és ennek a mesébe illően hibátlan párnak a gyerekei is kivételesen ragyogó iskolai karriert futottak be. Az idősebbik (fiú) osztályelső volt majdnem minden tantárgyban, a húga pedig országos szintű jégkorcsolyázó versenyeken indult, és emellett hobbiként még klasszikus zenét is játszott, zongorán. 

A “ko” (magyar jelentése: gyermek) karakter nagyon sok női név utolsó tagja, így a rendőrség által a kislányra használt “A-ko” fedőnév (“A” gyerek) hangzásra olyan, mint egy igazi név. Minden általam olvasott cikkben ezt használták, úgyhogy én is ezt követem. A-ko először az általános iskola 6. osztályában vonta magára a figyelmet, amikor sikerült egy szín- és szagmentes egyveleget kikevernie hipóból és tisztítószerekből, amit egy fecskendő segítségével feltűnésmentesen - legalábbis úgy hitte - ebéd alatt belefecskendezett az osztálytársai ételébe. Amikor már a harmadik napon lett egyre több gyereknek ételmérgezéses tünete, az egyik kisfiú - aki minden nap megleste a huncut kis A-ko csínytevéseit - úgy döntött, ideje szólni a tanároknak. A téma napirendre is került a következő tanár-szülő konferencián, de - talán nem függetlenül a jogi ügyekben jártas apuka hatalmától - rögtön el is intézték annyival, hogy gyerekek egymás közti civakodásáról van csak szó. 

A-ko anyukája pár évvel később meghalt rákban, és nem telt bele egy-két hónapba, hogy az apuka újranősüljön. Egy tévéreklámokból jól ismert fiatal modellt vett feleségül, amit a lánya nem nézett jó szemmel. Egyik éjjel alumínium baseball-ütővel támadt az alvó apjára, aki megrepedt koponyával ébredt fel, és kitiltotta a lányt a családi házból. Inkább bérelt neki egy külön, egyszobás kis lakást, csak ne kelljen találkozniuk. Későbbi beszámolói alapján ezidőtájt ébredt fel a lányban az ellenállhatatlan vágy, hogy felboncoljon valakit. Az akkor 16 éves A-ko már szinte soha nem járt be az iskolába, aznap is csak azért, hogy áthívja a lakására a barátnőjét, akit először egy pórázzal próbált megfojtani, majd, amikor ez nem sikerült, kalapáccsal kezdte ütni, végül pedig módszeresen fel is darabolta egy fűrésszel.  

Végezetül még egy megjegyzés. A fantasztikusan alacsony gyilkossági (és egyéb, szokásos módon agresszív bűncselekményhez kötődő) mutatók mellett könnyű megfeledkezni arról, hogy az erőszaknak rengeteg bizarr és váratlan formája lehet, Japánban néha olyanok is, ami senkinek eszébe sem jutna. Idén februárban tartóztatták le - végre - azt a házaspárt, akik a lányukat, ha rossz jegyeket hozott az iskolából, büntetésből rendszeresen a hányásig etették. Néha csak nyers tojásokkal, néha pedig a családi akváriumból kiszedett aranyhalakkal. 


(Tanítványok és egyéb japán ismerősök - köztük volt rendőrök - elmeséléseiből származik a legtöbb információ ebben a bejegyzésben. Akit további részletek is érdekelnek, azoknak ajánlom a figyelmébe a következő weboldalakat - a pontos adatokat én ezeken ellenőriztem le:  

www.japantimes.co.jp
www.latimes.com
www.japantoday.com
www.businessinsider.com
www.prisonstudies.org
www.data.worldbank.org
www.nationmaster.com)

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább