maji-de

blogavatar

Öt éve Japánban. Történnek dolgok. Elmesélek párat.

Like!

Legfrissebb bejegyzések

2017.08.07.
2017.07.16.

Utolsó kommentek

Tisztelet (és köszönet) a kivételnek

Ha magyarként megkritizálok valamit, ami Japánban elfogadott, az egyik lehetséges reakció erre (akár magyarok, akár japánok részéről) az, hogy ez egy, az európaitól teljesen különböző, másik kultúra. Miközben ennek az igazsága nem vitatható, ez a kijelentés természetesen semmit nem mond el arról, hogy a kritika jogos volt-e vagy sem. Szerintem minden azon múlik, hogy miért zavar valami: pusztán azért, mert másképp kell csinálni, mint amit otthon megszoktam (“minek kell levennem a cipőmet mielőtt bemegyek az osztályterembe?”), vagy mert kultúráktól függetlenül fölösleges értelmetlenségnek találom (“miért nem mehetnek be a diákok egy élelmiszerboltba addig, amíg az iskolai egyenruhát viselik?”).

Ha a blogon próbálok csak a második fajta bosszankodásaimnak hangot adni, arra még mindig lehet azt mondani, hogy istenem, egyszerűen itt így szokás. Az, hogy Japánban valamit úgy szokás csinálni, önmagában nem garancia arra, hogy magukat a japánokat ez nem zavarja. Ami engem a legjobban érdekel, az éppen azok a kialakult minták, módszerek, szabályok, amit maga a japán ember is kényelmetlennek, túlzónak, hülyeségnek talál. Hogy 10-ből 8 tanítványom utálja a hagyományos újévi ételeket, az o-sechi-t, nem bírja megenni, és sopánkodva mondják a december végi óráimon: nincs mit tenni, this is Japanese custom.

A reménysugár akkor csillan fel, amikor időnként a sors egy-egy olyan tanítványt sodor az órámra, aki képes és hajlandó szembemenni az árral. 

a) Felmerül benne a kérdés, hogy lehetne-e jobb.

b) Látja, hogy mivel van baj.

c) Van elég töke, hogy ezt szóba is hozza.

Minden fiútanítványom “álma”, hogy irodában dolgozzon szararimenként. Minden lánytanítványom retteg, hogy mi van, ha 24 éves kora előtt nem tud megházasodni. (A lány, mondják, olyan mint a karácsonyi süti: 24.-én (24 évesen) még épphogy friss, 25.-én még elfogadható, 26.-án már nem nagyon kell senkinek, azután pedig el lehet felejteni) Minden tizenéves kizárólag japán popzenét hallgat, japán romantikus filmeket szeret, és kikapcsolódásként csak Disney Land-be jár. Ez a bekezdés eddig tele volt túlzással, de azért nem túl vészes túlzással. Azt írtam “minden”, de ha ez így lenne, nem lenne bennem remény. Úgyhogy: majdnem minden.

Ott volt R, a 16 éves lány, aki elkésett a gimis tornaóráról egyik reggel. A tanár nagyon lebaszta, mindenki szeme láttára. R felállt a helyéről, és megmondta a tanárnak, hogy a helyes lányokat sohasem szidja le, akármennyire elkésnek, mert náluk jófiú akar lenni, és egyébként a szekrényugrásnál sem kell mindenki derekát átfognia, nincs szükségük “segítségre”. Ott volt T, a középiskolai tanár. Éveken át próbálta megreformálni a munkahelyén az óraterveket (interaktívabb, nyitottabb, kritikai gondolkodásra nevelő órák), és beszüntetni azt, hogy tanárok, diákok minden reggel az udvaron felsorakozva együtt énekeljék el az iskola himnuszát. Mindhiába. Ott volt Y, a 14 éves fiú, aki megmondta a haverjainak, hogy elege van a Disney-ből, mert belefáradt, hogy senki nem szeret semmi mást. És ott volt M, a 17 éves lány, aki az egész osztályát kiborította azzal, hogy kijelentette: utálja a rózsaszín cuccokat, utálja a romantikus mangát, a masnikat, és még a szusit is. Őket mind évekkel ezelőtt tanítottam. Ma már egyikük sem él Japánban, mind a négyen külföldön járnak gimnáziumba, egyetemre, vagy dolgoznak. 

Amikor nyomasztani kezd a mindent uraló uniformitás, a megkérdőjelezéstől való rettegés, a túlzott tekintélytisztelet miatti boldogtalanság, reményt ad az, hogy ismertem olyan japánokat, mint R, T, Y, és M. Amikor őket tanítottam, még nem volt ez a blog, de Sachiko-t most tanítom. Középkorú, talpraesett, barátságos nő. Gyógyszergyártó cégnél dolgozik vezetőként, két gyereke van. Sachiko világnézetét (őszinte, kritikus, büszke, független, megértő) nagyon sajátosnak látom. Ahelyett, hogy mesélnék róla, és leírnám, miért ad nekem reményt mostanában éppen ő, inkább felvettem az egyik beszélgetésünket. A “CC”-re kattintva előjön a magyar felirat. 

remény

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

Best of japán tanítványok (6. rész)

Öt emlékezetes jelenet az óráimról.

1)

Mindig érdekes és bonyolult az a mód, ahogyan a tanítványok egymás közti viszonya meghatározza az angolórám dinamikáját. A suli két legjobbb focistája, akik a megszokott állandó versengésüket az osztályteremben sem függesztik fel. Legjobb barátnők, akiket lehetetlen kompetitív játékokra rábeszélni, mert kedvességből mindketten próbálják a másikat nyerni hagyni. Különös odafigyelést igényelnek a testvérpárok is: ki követ kit, ki erősebb személyiség, egyik héten ki nem állhatják egymást, a következő héten legjobb barátok, de mindig nagyon fejlett bennük a sportszerű(tlen)ség, az egyenlő(tlen) bánásmód iránti érzék. 

Yuka egy 10 éves, talpraesett, nagyszájú, magabiztos kislány. Haruto az ő 7 éves öccse, lassú, szelíd, duci, álmodozó kisfiú. Épp csak megtanulták a betűk legegyszerűbb, alap-kiejtését, most hárombetűs szavakat gyakorlunk, amikben a hangokat össze tudják kapcsolni. Sun, mop, red, fat. Az utolsónál lefagynak, új szó, nem ismerik a jelentését, kérdő tekintettel, oldalra billentett fejjel néznek rám. A kezemmel, gesztikulálva mutatom, hogy “nagy has”, jót nevetnek.

Yuka: “Teacher! What’s this?” (kézmozdulatokkal eljátsza az ellenkezőjét)
Én: “That’s ‘slim’.” 
Yuka (rámutat a mellette ülő kisöccsére): “Fat! Faaaaat! Hahaha.”
Haruto (éktelen haragra gerjed, és elvörösödő fejjel, a húgára mutatva kiabálja): “Slim. Sliiiim!!”
Én: “Haha, okay guys, what about me?”
Yuka (jó alaposan végignéz, átgondolja): “Marton-teacher slimfat!”
Én: “...Huh?!”
Yuka: “Arms slim, neck fat.”

Fogalmam sincs, hogy ezt az ítéletet hallva milyen arcot vághattam, de a hatása rendkívüli volt. 

Yuka (azonnal abbahagyja a kuncogást, átnyúl az asztalon, megfogja a kezemet, és a legkomolyabb hangon): “No, no! Joke. Joke!”


2)

Van egy jól felismerhető, speciális, gyakran visszatérő tanítvány-típus, akit két sziklaszilárd, minden változtatásnak ellenálló, mélyen a lényében gyökerező tulajdonság jellemez. 
1.Az angol nyelv iránti készség teljes hiánya. 
2.A lankadatlan, optimista jókedv. 

Évek óta minden héten ugyanazokat a hibákat ejti, és ez évek óta a legkevésbé sem zavarja. Az élvezetben nem akadályozza meg a tehetségtelenség, a teljesen sikertelen angolóráról is feldobva távozik, és semmi nem szórakoztatja el olyan jól, mint a saját hibái. A nagyon pici tanítványok közt sok akad, akinek elég, hogy egy szobában lehet a barátaival, a lényeg, hogy közösen csinálnak valamit, játékként tekint az egészre, és eszébe sem jut, hogy itt azért elvileg hétről-hétre jobbnak kéne lenni. 

Én: “Which pencil do you want? Green?”
Tanítvány (3 éves): “Green.”
Én: “Or maybe pink?”
Tanítvány: “Pink.”
Én (lerakom elé a ceruzás dobozt): “Just take the one you like.”
Tanítvány (a jól elvégzett feladat miatti büszkeséggel, visszarakja a dobozt elém): “Oneyoulike!”
Én (miközben elgondolkozva megvakarom az állam): “You know, I think you just repeat what I say...”
Tanítvány (az állát vakargatva): “WhatIsay...”


3)

Az egyik saját fejlesztésű szupertitkos módszerem, amivel a nyelvtudás mellett indirekt módon a japán gyerekek gondolkodására is próbálok hatni, abban jelenik meg, hogy szeretek felajánlani nekik különböző választási lehetőségeket az órai gyakorlatokat illetően. A japán iskolai légkörben nevelkedve, az előre-meghatározott, meg-nem-kérdőjelezhető, rugalmatlan tanmenethez hozzászokva, a legtöbbjüket sokként éri, hogy beleszólhatnak, mi legyen az órán. A magolási tehetség végletekig való leterhelése és ezzel párhuzamosan a kritikus-kreatív agymunka végletekig való elhalkítása: a tanítványaim elbeszélései alapján (mivel én japán állami iskolában sosem dolgoztam) ez a kialakult rendszer lényege. Kudarcba szokott fordulni például az olyan helyesírási gyakorlat, ahol az általam előzőleg a táblára írt, kisebb-nagyobb hibákkal teletűzdelt mondatokat kell nekik átírni - senki nem akarja kijavítani a tanárt. Ha az óra eleji bemelegítő “what’s your name? How old are you?” során közlöm, hogy érdekes módon én is pont 15 éves vagyok, mint mindenki más a teremben, ezt a tényt szó nélkül elfogadják. “Mondom: 15 éves vagyok! Ez stimmel?” Udvarias bólogatás, “igen, stimmel.” Sok energiám megy el az arra való bátorításra, hogy ne fogadják el szentírásként, amit egy tanár mond. Tegyük hozzá: ez a fajta tompaság csak kamaszkorra alakul ki, a 6-7-8-9 éveseimet nem kell félteni, azonnal leordítják a fejem: “Sensei, ez az oldal a múlt héten volt, most a következő jön!” “Márton, az a rossz CD, ne azt rakd be.” “Teacher, a teremben nem szabad enni!” 

Tehát vissza az órai feladat szabad kiválasztásának roppant terhéhez. Halloween-hét van, csontvázas-boszorkányos-tökös tematikájú játékok dominálják az órákat ilyenkor. Az 5 éves tanítványomnak felteszem a kérdést: boszorkányos kiszínező, vagy kísértet-origami? Az utóbbit választja. Hajtogatunk, közben megtanulja, hogy “right, left, top, bottom, fold in half”, ilyenek. Kész a kísértet, a kisfiú jól megnézi, és közli: “Ez aranyos”. Mondom, hogy rajzoljunk neki szájat, és így is teszünk, majd a végén ismét hallom: “ez aranyos”. Most még szemeket, olyan démonszerűeket is rajzol rá, és alaposan megszemléli a kész művet. Nem szól. Nézi. Elkomolyodik. Nézi. Végül halkan: “Ez nagyon ijesztő...” Bedobja az origamit az asztal alá és sírni kezd. 


4)

Általános iskolásokkal (13 évesnél fiatalabbakkal) nem igazán szoktam bonyolult kiejtési/mondattani/nyelvtani szabályok boncolgatásába belemenni, hiába a szívem csücske ez a terület. (Saját ELTE angolszakos fonetika-fonológia előadásaimat máig kedves emlékként őrzöm.) De a 12 éves Yumi egyrészt egy kivételes - helyenként már-már ijesztő - kis zseni, és egy igen ritka kombinációt valósít meg: olyan tanulógép, akinek emellett gyerekkora is van. A mechanikus magolás tonnányi terhe mellett valahogy ideje és ereje is marad a maga kis normális, vidám, kiegyensúlyozott gyerek-életét élni. Ennek a hátterében egyébként semmi rejtélyes titok nincs, pontosan tudom, miért annyira másmilyen ő. Mind a látványosan sikeres angolos karrier, mind a nyugodt lelkivilág ugyanazzal az egy, mindent meghatározó tényezővel magyarázható: a jóarc szülőkkel. Akik rendszeresen beszélnek velem az óránk után, tudni akarják, miben kell a gyereknek fejlődnie, garantáltan ki is kérdezik otthon, és végül: bőségesen meg is dícsérik. (Mind a négy jelenség ritka!)

Szóeleji dupla mássalhangzó torlódásokat gyakoroltunk a múlt héten. Ha a két mássalhangzó hangból az első nem “s”, akkor a második mindig “l” vagy “r” vagy “w”. Tr(ee), tw(in), dr(eam), dw(arf), fl(ower), fr(ee), bl(imp), br(ing), cl(ean), cr(eam), gl(ue), gr(eat), thr(ee), shr(imp). A mai órán viszont a “s” kezdetűekről van szó, ami sokkal izgalmasabb - mindkettőnknek, nem csak nekem! - mert csak “s”-el kezdődő torlódások állhatnak három hangból! Spr(ing), str(oll), spl(it). 

A szavak kikérdezéséhez képkártyákat használok, ennek épp csak a sarkát mutatom meg a tanítványnak, akinek 2 másodperce van, hogy rávágja a választ. A soron következő szó a madzag, “string”, de Yumi-nek ez sehogy sem akar eszébe jutni. Próbálok segíteni, hasonló hangzású szóval. A “strong” jónak tűnik. Befeszítem a bicepszemet, és kérdezem: “What’s this? What’s this?” Fogalma sincs. Felállok, különböző testépítő pózokba vágom magam, minden izmomat befeszítem. “What’s this? Come on Yumi! Str...? Str...?”
Yumi: “...Strange?”  


5)

Én: “Did you have a good day?”
Tanítvány (25 éves férfi): “Yes. I watched favourite animation, ‘Madoka Magika’.”
Én: “Uhum. I guess she is some kind of a witch?”
Tanítvány: “No! We Japanese otaku distinguish witch and magical girl.”
Én: “What's the difference?”
Tanítvány: “Witch is unexpected system but magical girl is new value.”
Én: “I see. What else did you do?”
Tanítvány: “I want to write a book for otaku society.”
Én: “About what?”
Tanítvány: “Girl-love.”
Én: “The love of girls?”
Tanítvány: “No. Certain characters. They are called lesbians. Love-girls.”
Én: “You are writing a book about lesbian characters?”
Tanítvány: “Yes. I define the otaku as someone who loves two-dimension girls.”
Én: “Right. Do you also like three-dimension girls?”
Tanítvány: “I'm not sure. Perhaps.”
Én: “How long will this book be?”
Tanítvány: “Twenty pages.”


Végül, levezetésnek, csak úgy, ‘au naturel’, ahogy elhangzott, túlmagyarázás és körítés nélkül, pár felejthetetlen gyöngyszem. (A tanítvány eredeti szándéka remélem minden esetben világos lesz.)


“I sometimes take a taxi-driver home.”

Én: “Where are the students?”
Tanítvány: “They are in the nurse.”
Én: “Hm. You mean, ‘in the nurse’s office’?”
Tanítvány: “Yes. In the nurse, in the nurse’s office.”

“I usually ride my icicle to school.”

Én: “Nice to meet you.”
Tanítvány: “Nice to be you, too.”

“I see cake. But I am on the diet. So, I resist the plantation.”

“Please, teacher! Are you from Polish or from Swedish?”

És az elmúlt hónapok legkatasztófálisabb helyesírási mutatványa: “TSOKRYT” Várom a megfejtéseket kommentben. 

Az előző gyűjteményeket megtalálod itt: best of 1 , best of 2 , best of 3 , best of 4 , best of 5 .

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

Fűrészhegyen zárás után


Az idősebb generáció a világon mindenhol, így Japánban is, gyakran hasonlítja össze magát a “mai fiatalokkal”, akikről szívesen beszél a megbocsájtó lenézés hangján. Az egyik nagy különbség, amit sokat hallok - érdekes módon mindkét oldalról - arra vonatkozik, hogy az idősebb korosztály tagjai még egészen más felfogás szerint szervezték meg az életüket. Másképp osztották be az előttük álló éveket. Az elképzelés pontosan ugyanaz, mint a “hét közben dolgozom, hétvégén lazítok” hozzáállás, csak nagyobb léptékben, kiterjesztve az élet egészére. Magyarán, a 30-as, 40-es, 50-es éveiket a munkának szentelték: szabadságot nem vettek ki, a tizenkét órás munkanap átlagosnak számított, pénzt pedig alig költöttek, a drága hobbiktól és tengerentúli utazásoktól távol tartották magukat. A nyugdíjas éveikre spóroltak. “Akkor érek majd rá, akkor lehet majd igazán kikapcsolódni.” Ennek köszönhetően rengeteg a - csak néhány példa! - hegymászásban örömét lelő, Új-Zéland, Dél-Amerika és a Himalája között utazgató idős japán férfi, vagy a parkról parkra járó, gigantikus és méregdrága fényképezőgéppel virágokat, faleveleket fotózgató néni. A minden egyes nap golfozó, a borkülönlegességeket gyűjtő, és így tovább. Egy átdolgozott élet után, a testileg-lelkileg 100%-osan a vállalatnak szentelt évtizedek után most végre ráérnek, és megengedhetik maguknak. És itt ülnek körülöttem a vonaton.

Ahogy lassítani kezdünk, mert mindjárt megérkezünk a dél-chiba-i Fűrészhegyhez (Nokogiriyama), a fent leírt kategóriába sorolható nénicsoport felpattan az ülésről, és kapkodva készülődik. Barátnők amatőr túracsoportja, tetőtől talpig az alkalomhoz megvásárolt felszerelésben, túrakabát, túrahajpánt, túrafülmelegítő, túranapszemüveg, túrazokni, túratermosz. Már a vonaton elkezdenek bemelegíteni: hajolnak, guggolnak, nyújtanak, “Yosha” (josá) sóhajtják hangosan és szégyentelenül, magyarul: “huh, ez is sikerült” vagy “fű, ez is megvolt”. Felsorakoznak a vonat ajtajánál, a növekvő izgatottsággal arányosan növekvő hangerővel csevegnek, és türelmetlenül topognak. Amint nyílik az ajtó indítják a stoppert, és irány a hegycsúcs, a sílift irányába (amerre én fordulok el) legfeljebb egy megvető pillantást vetnek.  

Négytagú, morcos család áll előttem a sorban. Fancsali pofával várnak, de valószínűleg mindegyikük, külön-külön, meg van róla győződve, hogy habár ő sokkal inkább maradt volna otthon, a másik háromnak tényleg volt kedve ehhez a közös kiránduláshoz. Már csak órák kérdése, hogy testileg-idegileg kellőképp kifáradjanak és jól összevesszenek amiatt, hogy ilyen fárasztó szombatra kényszerítették rá egymást. Félelmetes. Mármint az, hogy mennyi összeveszés alapja egy-egy kitalált, légbőlkapott, kizárólag a családtagok fejében létező történet. Ahogy a japán cégek sikeres működésének, úgy a japán családok és a párkapcsolatok sikeres működésének is a legfőbb akadálya a kommunikáció hiánya. Ezt nem a tudományos felmérések mondják, hanem én. Ha egyvalaki veszi a bátorságot, hogy szóvá tegye, mivel van baja, a többiek is őszintébben fognak panaszkodni, és hamar kiderül, hogy a legtöbb nézeteltérés mondvacsinált. A legtöbb. 

Megyünk fel a sílifttel, és innen még nem látszik, de a napsütötte falombok sűrűje mögött Japán egyik legnagyobb méretű buddha-szobra ül. Az odavezető hosszú, meredek és keskeny ösvények mellett mindenhol apró szobrokat lehet felfedezni: arhat-ok, hol a sziklák közt, hol a bokrok közt, megvilágosodott, de a földi életben megmaradt tanítómesterek. A módszer, ami állítólag elvezette őket az elme felszabadulásához, a meditációs gyakorlat. Ez nem jelenti azt, hogy az első a másodiknak egyenes és automatikus következménye lenne. Szerintük a felszabadult elmeállapot - mint lehetőség - ott van mindenkiben, nem a meditáció hozza létre, az csak segít meglátni. Ahogy az ösvény sem oka a hegynek, csak elvezet hozzá. Amit a buddhisták tudatlanságnak neveznek, az nem a szellemi képességek szegénységét jelenti, hanem inkább fel-nem-ismerést, nem-tisztán-látást, vakságot. A szenvedés (okainak) nemlátása miatt ragad benne az ember a szenvedésben. Nem tud a helyes és helytelen tudatállapotok közti különbségről. Így aztán a tudatlansága miatt nem képes felismerni a kárt, amit nap mint nap magában tesz. Nem tud kiszakadni a berögződött gondolkodásformák kereteiből, a szokásai és a vágyai öntudatlan rabszolgája lesz. 

Én: Te vallásos vagy?
Tanítvány: Nem, dehogy.
Én: De buddhistának buddhista vagy, ugye?
Tanítvány: Persze.

Én: Téged nagyon érdekelnek a vallások ugye?
Tanítvány: Igen, de főleg a buddhizmus. Arról sok könyvet elolvastam.
Én: Össze tudod foglalni a lényegét?
Tanítvány: Persze. “Add fel!”

Az átlag japánnak a buddhizmus se nem szigorú spirituális gyakorlat, se nem erkölcsi kód. 6 év alatt nem is ismertem meg sem olyan japánt, aki rendszeresen meditálna, sem olyat, aki ne enne húst. Magyar ismerőseim között mindkettőből akad jópár. A japánnak a buddhizmus életvitel, sőt még az sem, inkább csak életérzés. Egyes ünnepeket fontosnak találnak, másokat nem, egyes tantételekben hisznek, másokban nem, és ahol kedvük tartja, ott egy kis shinto-t is belekevernek. Ma már megfér egymás mellett a két vallás, de a tény, hogy sokáig egymás halálos ellenségei voltak már csak abból is jól látszik, hogy a sokszáz pici arhat-szobor legtöbbjének hiányzik a feje, vagy utólag lett visszaragasztva. A 19. század végén felerősödő anti-buddhista mozgalmak során rengeteg templomot és szobrot romboltak szanaszét, a szerzeteseket pedig erőszakkal kényszerítették, hogy áttérjenek a shinto vallásra. 

Ami rossz: ha egy félreeső helyen megállok kifújni magam, vagy fotókat készíteni, nem telik bele tíz percbe, hogy más kirándulók is megálljanak pontosan ugyanott, abban az őszinte hitben, hogy ez itt A Kijelölt Pihenőhely. Az érvelés megvilágítása érdekében rekonstruálom a belső monológot: “Ez az, ahol már van valaki, ellentétben a többi hellyel, ahol nincs senki, tehát nagy valószínűséggel ez az a hely, ahol lenni kell.” Töredezett, csálé lépcső vezet fel a sziklaszirthez, tábla figyelmeztet, hogy ez zsákutca, nem lehet majd sehova továbbmenni. Felmegyek a legtetejére, leülök a mohalepte lépcsőfokokra, a sziklafalon gubbasztó kis szobrok társaságában, és elkezdem ezt a blogbejegyzést írni a füzetembe. Közeledő léptek zaja, egy-két “awesome”, néhány “yeah, dude”, megérkezik egy amerikai társaság, és - ez annyira hajmeresztő, hogy még én is kételkedve írom most le, pedig személyesen átéltem - leülnek a közvetlenül mellettem lévő lépcsőfokokra szendvicsezni, dumcsizni. 

"Azon meditálok, hogyan oldjam meg ezt a helyzetet." Az ilyen köznyelvi szóhasználattal ellentétben a buddhista meditáció nem gondolkodás, hanem a gondolkodás menetének, a felötlő gondolatok áramlásának független, higgadt, nem-ítélkező megfigyelése. A meditációban nem az a cél, hogy semmi ne jusson eszembe, hanem, hogy egy pár lépéssel mentálisan hátrébb állva, világosan és tisztán lássam azt a folyamatot, ahogy a dolgok eszembe jutnak, és aztán elfelejtődnek. Nem az a baj, ha a semmiből egyszercsak jön egy gondolat, hanem az, ha "ráharapunk": ha elveszünk az automatikus "szeretem-nemszeretem" reakciókban, ha engedjük, hogy magával ragadjon, és öntudatlanul sodródunk tovább. A sikeres meditációs gyakorlat ezzel szemben önfegyelemre tanít, stabilizálja a tudatos szemlélődés állapotát. 

Ami jó: Anélkül, hogy nekem erről bármi fogalmam lett volna, a Nokogiriyama hegynek nemcsak sajátos, lélegzetelállító hangulata van, hanem - ami a számomra még misztikusabb - nyitvatartása is. Délután ötkor van a záróra, ami első hallásra a fölösleges japán pedantéria idegtépő példájának hangzik, de végül nagyon hálás lettem érte. Egyedül ez mentette meg a napomat, ennek köszönhető, hogy létrejött a blogbejegyzés, létrejöttek a videók, és nyugodt, elégedett kedélyállapotban, az emberiséggel kibékülve indultam haza este. Záráskor ugyanis minden japán szedte a sátorfáját, és sietősen elhagyta a templomot, valamint az összes azt övező kacskaringós ösvényt. A dolog lényege, hogy ez nem több egy önkényesen kikiáltott időbeli határvonalnál, aminek a fizikai valóságban semmilyen gyakorlati következménye nincs. A hegynek nincsen bejárata, amit elreteszelnének, a buddhaszoborhoz és a hozzá tartozó szentélyekhez nem vezet ajtó, amin 5 után már nem lehet kimenni. Jó, igen, a talizmános bódék és a füstölő-árusok standjai bezártak. De ez a “zárva” felirat nem több ez egy szelíd javaslatnál: “kezd lemenni a nap, ideje hazaindulni”. A záróra csak a fejekben létezik, de nem az enyémben, aminek hála 5 után (még épp elegendő fényben) volt egy mennyei egy órám, egyedül a hegyen - akár a kevéssé ismert, szép kilátást nyújtó mini-parkban, akár a sziklafalba vésett, világháborús áldozatok emlékére épített 30 méter magasan tornyosuló kegyelem-istennő lábainál, akár a “pillantás a pokolba” becenevű élesen kiugró sziklaszirtnél, akár fenn a csúcson (ahol nem tömegben még sosem jártam). Teljes csendben mászkáltam ide-oda, fel-le, olyan érzéssel, amire nincs jobb szó, mint: hála.  

Lehet, hogy tévedek, de szerintem a nyugati ember számára az egyik legszimpatikusabb buddhista ötlet a karma. Ez olyan... megnyugtató. Jutalom, büntetés, egyensúly, de nem vagyok benne biztos, hogy ez fedi-e az itteni elképzeléseket (pláne az eredeti tanítást), vagy csak egy egyszerűsített-nyugatiasított értelmezéssel van-e dolgunk. Hiába nagyon elterjedt ez az értelmezése, a karma nem egy erkölcsi ok-okozati sorozat, jutalmak és büntetések előre meghatározott gépies rendszere. Az (értékes vagy káros) cselekedeteknek nincsen előre meghatározott fix következménye, csak különböző következmények magjai vannak benne. Hogy azokból mi válik majd valóra, az az én jövőbeli viselkedésem (és ezer más tényező) függvénye. Egyszóval, szerintem, a karma végkimenetele állandó bizonytalanságban és változásban van, mert az, hogy a múltbeli negatív cselekedeteknek milyen következménye lesz, függ a jelenlegi tudatállapotaimtól.

Szándékos tervezés eredménye-e vagy sem, nem tudom, de ahogy az ösvény végénél a fák lombjai épphogy csak nem érnek teljesen össze, a levelek közt maradt szerencsés kis résen át pont meg lehet pillantani a hatalmas buddha (“Daibutsu”) fejét. Nem bonyolították túl az elnevezést: Nihon-ji. “Japán-templom”. A buddhizmus “soto zen” nevű ágához tartozó templom több, mint ezer éve, 725-ben épült ide, viszont a gránitból kifaragott Yakushi Nyorai nevű gyógyító buddha csak 1783 óta ül itt, és tart gyógyszeres tégelyt az egyik kezében. 

A zazen (ülve meditálás) gyakorlása alatt a légzés az a pont, amire a figyelmünket irányítjuk. Nincs szükség se a lelassítására, se a felélénkítésére, se a számolására. Nincsen a légzésben magában semmi különleges, csak annyiban hasznos, hogy mindig ott van, ezért jól használható horgonyként, amivel a figyelmünket a jelen pillanathoz, az itt és mosthoz kötjük. A zen meditatív gyakorlat egyébként nem merül ki magában a zazen-ben, hanem fenntartható, fenntartandó a banális hétköznapi tennivalók közben is. Sőt, az csak az igazi kihívás. Teljes passzivitásban ülve nem akkora kunszt az indulatok kikapcsolása, a rögeszmék elengedése, az egyensúlyból való kibillenés elkerülése. De máris komolyabb önfegyelemre és tudatosságra van szükség, ha valaki ezt mosogatás, banki ügyintézés, vagy, teszem azt, angoltanítás közben próbálja meg. 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

Sehol máshol! (3)


Összesöpörtem néhány szituáció-morzsát. Úgy érzem, annak ellenére, hogy töredékek, mindegyikből kibontható valami nagyon itteni. Egy meghatározhatatlan, keserédes, intenzív, bizarr és összetéveszthetetlenül japán pillanat.   


1)    Említhetném azt az esetet - és eredetileg ezt terveztem az első fő történetnek - amikor egy ismerősöm a vonaton felejtette az iPhone-ját. Az itteni állapotokról azt hiszem semmi nem fog többet elárulni, mint az ő haverjainak a reakciója: a teljes nyugalom, sőt enyhe értetlenség. Úgy, mint “jó, jó, kellemetlen, dehát úgyis visszakapod, nincs tragédia.” Szemmel láthatóan senkiben (aki elég ideje él itt) nem volt szemernyi kétség sem afelől, hogy bosszankodásra semmi ok. Egyértelmű, hogy az iPhone-nélküliség állapota csakis átmeneti lehet. És valóban, két nap múlva már vissza is került hozzá, egy takarítónő adta le a talált tárgyak osztályán. Ezt most tessék szó szerint érteni: minden egyes nap látok valakit, aki elalszik a vonaton, és a kezéből kiejtett okostelefon az ülése alatt landol. (Nem ugyanarról az egy szerencsétlenről van szó, minden nap más-más embert!) Még nem fordult elő, hogy utas vagy kalauz fel ne vette és vissza ne rakta volna a zsebébe, ölébe. 

Ennél talán egy fokkal hatásosabb a másik ismerősöm esete, aki egy szabadtéri zenei fesztiválon, egy söröző asztalán hagyta az iPad-jét, és gyanútlanul elindult a  koncertre. Csak a küzdőtéren pogózva jutott eszébe a dolog, onnan kijutnia nem lett volna egyszerű, meg aztán félig már le is mondott róla. Koncert után azért az első útja a sörözőbe vezetett. Bár a helyszínen azóta már a sokadik (japán) társaság fordult meg, az iPad diszkréten félretolva ott figyelt az asztal szélén. Az, hogy a nyílt színen való lopás, az elektronikai holmik pitiáner megfújása, vagy a klasszikus zsebtolvajlás egyáltalán nem kialakult része az itteni bűnözési szokásoknak, nem jelenti azt, hogy más módszerekkel ne próbálkoznának, lásd ore-ore. Ugyanakkor: én, mint külföldi, ezeket a szívderítő eseteket ösztönösen a japán néplélekkel magyarázom, országszerte jellemzőnek képzelem, és időnként kijózanítólag hat rám, amikor a tanítványaim erősködnek, hogy mind az iPhone-os, mind az iPad-es epizód színtiszta mázli volt. 

De nem muszáj a kollégáim történeteit kölcsönvennem, meríthetek a saját itteni hat évemből is, teszem azt, amikor a bankkártyámat sikerült az ATM-ben felejtenem, olyan módon, hogy az újabb pénzfelvételhez azon a ponton már nem kellett volna semmilyen kódot megadni. Az egyébként fülsüketítő figyelmeztető sípolást elnyomta a fejhallgatómból érkező Six Feet Under, és egy teljes héten át nem vettem észre, mi történt. Az adott ATM egy bankon belül volt (jó hír), de igencsak messze a lakhelyemtől (rossz hír), mindegy, visszavonatoztam oda, és elkeseredve hallgattam, ahogy japánangol-hajlongva-szomorkodó stílusban közölték velem, hogy nincsen náluk a kártyám. Még néhány bocsánatkérés, végül kinyögték: azért nincsen náluk, mert már egy hét eltelt, mióta megtalálták, úgyhogy kikeresték a címemet a rendszerből, és már elpostázták a lakásomhoz legközelebb lévő bankba, ott tudom átvenni. Mindezeknek a fényében senki nem csodálkozhat, hogy amikor az új, bitang, állítható erősségű biciklilámpámat két nap után ellopták, valami egészen sajátos módon voltam kurvadühös. 


2)   Sokféleképp lehet termékeket reklámozni, számtalan design és tematika lehetséges, de van egy elem, ami nem maradhat ki. Egy vizuális tartozék, ami garantáltan magára vonja a tekinteteket, és amit elhagyni épp ezért katasztrófális üzleti döntés lenne. Az iskoláslány. A tokiói metró saját reklámplakátja? Pillanatkép (alulról, térdmagasságból) az iskoláslányról, ahogy átlép a peronról a kocsiba. Ingatlaniroda reklámplakátja, amivel a frissen felhúzott lakóépületet népszerűsíti? Az épület előtti parkban egymást átölelő, levegőbe ugró iskoláslányok, fellibbenő szoknyával. Tévés időjárásjelentés, épp a pusztító erejű tájfúnról számolnak be. Az illusztráció: iskoláslány megy hazafele az utcán, a pocsolyák közt tocsogva, óvatosan lépked, felfogja a szoknyáját, hogy ne legyen vizes. 

A legtutibb biznisz persze az lenne, ha egy egész lánygimnáziumot, mindhárom évfolyam összes diákját (15-től 18 évesig) meg lehetne időnként lesni, ahogy, teszem azt, tesiórán szekrényugrást gyakorol, suli után vásárolgat a barátnőivel, otthon táncol és énekel a szobájában, vagy komoly, érett nőként a könyvtárban tanul. Sőt, legyen úgy, hogy egyes barátnő-klikkek időnként fellépnek, és aki látni akarja őket annak nem is lehetne egyszerűbb dolga: koncertek minden egyes nap vannak, mindig ugyanazon a helyszínen!  

Egy egész lánygimnázium diákseregét erre rávenni nehéz, de a megoldás kézenfekvő: alkalmazni egy valag lányt, akik erre hajlandóak, és kialakítani külön erre a célra egy speciális, virtuális High Schoolt. Az, hogy a tagok valójában mind 18 éves kor fölöttiek, mellékes. Rengeteg harminckörüli japán nő néz ki (arcvonásait, viselkedését, testalkatát tekintve) kamaszlánynak. Ennek az ötletnek a megvalósulása az AKB48 nevű lánybanda, a japán slágerlisták állandó első helyezettje, évek óta. Elsősök, másodikosok, harmadikosok, összesen 48 tag, ebből minden évben "lediplomázik" 16, felvételt nyer másik 16, végül minden évfolyam megválasztja a saját szépségkirálynőjét, és közben - a saját akihabarai klubjukban - bármikor meg lehet őket nézni. És nem csak nézni! A szerencsés rajongó, ha kifogja a minden tizedik CD-jükbe elrejtett “lucky ticket”-et, a koncert végeztével a színfalak mögött találkozhat a kedvenc tagjával, és... kezet foghat vele. Egyszer. Testőrökkel körbevéve. Akikre egyébként gyakran van szükség. (Azt talán mindenki el tudja képzelni, hogy egyes rajongók a túlfűtött pillanat hevében kézfogásnál többet is akarnának, de ezalatt nem kell feltétlenül tapizást érteni, hanem csak például a lányok megvagdosását, megszurkálását, ollóval, fűrésszel, ilyesmi.) Kell-e mondanom, hogy ennek a kínos, pszeudo-intim backstage jelenetnek visszatérő eleme a dúsgazdag fasz, aki akár ezer CD-t is felvásárol, hogy minél több AKB taghoz érhessen hozzá. 

A spektrum másik oldalán lévő típus a teljesen csóró rajongó, akit a kollégáim többször is láttak már a japán vonatokon, és aki sajátos módon feltalálta magát. Megkeresi az adott vonaton lévő AKB-plakátot (nem nehéz feladat), szembeáll vele, és teljesen ingyen végigpuszilja az összes tag fényképét.      

3)    Két részeg üzletember. Alszanak egymás mellett, az utolsó vonaton, éjjel, egymás vállára dőlve. Az egyik néha álmában énekel picit. Felriadnak, valamin összevesznek. Felkelnek, szembeállnak egymással, és egy lábon ugrálva táncolnak. Aztán rájövök, hogy ez nem tánc: valójában egymást próbálják tökön rúgni. Teljesen reménytelen, mindkét fél részéről. Ezt ők is felismerik. Átölelik egymást, és úgy maradnak. Az ölelés nagyjából egy percen át tart, közben semmi mozdulat, leszámítva azt, ahogy az egyik a másik hátát símogatja. Velem együtt szállnak le, és eszeveszett iramban elrohannak, hogy elérjék a csatlakozást. Ezen az állomáson másik vonal nem megy át, csatlakozás nincsen. Pár perc múlva utolérem őket, akkor már egy térkép előtt álldogálnak. Felváltva nézik a karórájukat, és vakarják a feneküket. Ahogy elsétálok mellettük, hallom, hogy halkan sírnak. 

Az előző morzsák megtalálhatóak itt: első adag , második adag .

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

Az egyedüllét nyomában 

Az arcokon döbbenet, teljes értetlenség tükröződik. Idős és fiatal, szegény és gazdag, otthonülős és bulizós - mindenféle ember akad a tanítványaim közt, és az összeset meg is kérdeztem, de mindannyian ugyanezzel a tanácstalan tekintettel és hallgatással válaszoltak. Aztán megismételték a kérdésemet: 
“Olyan kirándulóhely Japánban, ahol nem fogsz emberekkel találkozni...?” 
“Igen, szeretnék egy kicsit elmenekülni a tömegből, Tokióból.” 
Még egy kis fejvakarás, homlokráncolás, aztán végül - újra és újra - ugyanaz a válasz minden tanítványomtól: 
“Olyan hely nincsen.” 

Pedig nekem ezzel a hosszú hétvégével más szándékom nem volt, csak ennyi. Egy lélegzetvételnyi egyedülléthez jutni, találni egy helyet (egy ösvényt, egy kávézót, egy parkot) ahol akár egy, vagy talán még két óra is eltelhet anélkül, hogy emberi arcot lássak. 

Más egy adatot papíron leírva látni, és más a saját bőrömön érezni. De talán mégis vonható egy kellőképp érzékletes párhuzam: Japán lakossága majdnem az USA lakosságának a fele. A területe viszont nagyjából megegyezik egyetlen amerikai államéval, Kaliforniával. Minden héten, amikor Shinjuku-ban átszállok, eszembe jut: ezen az állomáson annyi ember megy keresztül egy nap alatt, ahány turista az Empire State Building-en egy év alatt, három és fél millió. A tényt, hogy mennyire sűrűn lakott ez az ország, egy pillanatra se lehet itt elfelejteni. Nem csak az autónyi szélességű utcák (a “járda” sokszor csak az úttest két szélére felfestett zöld sáv), az egymástól tíz centire felhúzott lakóházak, a 25 négyzetméteres lakások miatt. Hanem legfőképp azért, mert a lakásomon kívül sehol nem lehetek egyedül huzamosabb ideig. Mindenhol felbukkan valaki, akinek a jelenlétét nem lehet tudomásul nem venni - már csak azért se, mert valószínűleg neki cserébe én okozok bosszankodást azzal, hogy épp ott vagyok. 

Ezért próbáltam a tanítványaimból javaslatokat kicsikarni, a legmegfelelőbb úticélt illetően. A reggeltől estig tartó csúcsforgalom nagyon hamar elérhetetlen, paradicsomi álommá teszi az egyedüllétet. Végül egy Shimada nevű vidékies kisváros mellett döntöttem, Shizuoka prefektúrában. Onnan indul az egykocsis, pici helyi vonat befele a hegyekbe, egy átszállás, aztán tovább, még beljebb az erdőbe, egyre feljebb és feljebb a hegyoldalakon, az Oigawa vasúttársaság gőzmozdonyos szerelvényével. 

Volt egy optimista 20-30 percem. Már Shimada-ban, az érkezésem utáni reggelen. A remény lassan kezdett hitté erősödni, majd meggyőződéssé, hogy nekem ez tényleg sikerülni fog - egyedül fogok kirándulni. Az előbb említett legelső vonaton zötyögtem, üres kocsiban, reggeli napsütésben, egyre sűrűsödő erdőkön át. Kanaya, végállomás, átszállás. A második vonat indulásáig volt egy órám. Átsétáltam nézelődni oda, ahol a gőzmozdonyokat töltik fel szénnel. És csak ott, csak akkor esett le: “Tecü-ota” - ez az amiről teljesen elfeledkeztem! 

Az “otaku” nagyjából annyi, mint “megszállott”. Legyen bármi is az, amiért a japán otaku odavan (képregény/rajzfilm/fantasy/iskoláslány/robot/tankok/buszok/baseball), azzal kapcsolatban ő mindent gyűjt, mindent tudni akar, éjjelét és nappalát a rajongás tölti ki. A vasút japánul “tecüdó”, így az az otaku, aki a vasutakba van belehabarodva, a “tecü-ota”. “Toritecü” az, aki kevésbé mohó, megelégszik a fotózásukkal. A vadabbik fajtát “noritecü”-nek hívjuk, ő fel is akar rájuk szállni. Két-három tucat lehetett itt belőlük, csőretöltött fényképezőgépekkel várták, hogy a kocsiszínből előguruljon a mozdony. A hangszórókból megszólalt a speciális, helyi Kanaya-dallam (a legtöbb japán vasútállomáson egyedi zenét használnak a bemondások előtt), és közölték, hogy már fel lehet szállni a vonatra. 

“A kocsik között átmenni nagyon veszélyes. A mozdony közelébe állva fényképezni nagyon veszélyes. A füstöt belélegezni nagyon veszélyes.” Csak néhány a peronon és a vonaton található táblák közül. Elindulunk. Először rizsföldek, hátsó kertek és teaültetvények mellett, lassan, komótosan. Minden egyes japán farmer abbahagyja a munkát, hogy integessen a vonatnak. A régi pullmann kocsik szemmel láthatóan máig eredeti állapotukban: Kívül pattogzó festék, belül régi deszkapadló, és az ablakok - meglep, mennyire nehéz, amikor feltolom - tömör fa. Az elkerülhetetlen modernizálások közül van, ami tetszik (a plafonra szerelt körbe-körbe forgó szobai ventillátorok), van, ami nem tetszik (a búra nélküli, csupasz, hideg neonok) , és van az, amivel egyszerűen gátlástalanul visszaélnek: a hangosbemondó. 

Egy ideig még megmosolyogtat. “A vonat hamarosan jobbra fog kanyarodni, a jobb oldali utasok most tudnak jó képeket készíteni.” “A bal oldalon hamarosan kisállatok szobrai mellett haladunk el, a bokrok közt tessék keresni őket, nagyon aranyosak.” Hat éve élek Japánban, és azt szeretném gondolni, sok tekintetben megedződtem, például belenyugodtam, hogy az állandó zaj elől sehol nem fogok elmenekülni, de amikor ezeket a szükségesnek nem nevezhető bemondásokat még tíz perc múlva se hagyják abba, kezd összegyűrődni a térkép a kezemben. “Ezen a részen nagyon közel lógnak a faágak, ugye milyen izgalmas?” Vagy: “Vigyázat, alagút következik, kicsit ijesztő lesz, sok füst bejön az ablakokon, ne tessék megijedni!” Amíg megyünk végig az alagúton (igyekszem nem megijedni) megpróbálom ezt a jelenséget magamban pontosan leírni. 

Már sok helyen éreztem úgy, hogy a japán alapelv a következő: Ha be LEHET mondani valamit, akkor hülyeség lenne nem bemondani SEMMIT, hiszen akkor kihasználatlanul maradt egy príma lehetőség. Kicsit sarkítva: minden egyes perc, amíg a hangszórók csöndben vannak, annak a pénznek az elpazarolása, amiből megvettük őket. Illetve, ami talán még fontosabb: egy szolgáltalás annál jobb, minél több benne a tájékoztatás. Ha megszakítjuk a tájékoztatásokat, az utasok majd még a végén azt hiszik, hogy nincs mondanivalónk, és unatkozni kezdenek. Lehet, hogy emiatt aztán észre sem veszik, milyen gyönyörű a völgyben csordogáló patak! Úgyhogy: “Kedves utasaink, a völgyben csordogáló patak gyönyörű!” 

Az első állomáson - lehet csak idáig venni olcsóbb jegyet - a legtöbb ember leszáll, és ezt követően a bemondások is megszűnnek, ami nem azt jelenti, hogy én és tecü-ota utastársaim mostantól csöndben élvezhetjük a gömbölyded shizuoka-i hegyek nyújtotta páratlan látványt. Először: maga előtt nyikorgó zsúrkocsit toló büfés, aki piaci kofa módjára kínálgatja a gőzmozdony alakú, szójababpasztás süteményeket. Másodszor: családokat pénzért fényképező, masinisztának öltözött tizenéves srác, ajkai között ott fityeg a gőzmozdony alakú síp, ezt fújja minden fotó előtt, hogy a családok legfiatalabb, 1-2 éves tagjai is belenézzenek a lencsébe. Harmadszor: Kalauz. Kéri a jegyeket. Kilyukasztja őket. Ez annyira nem jár sok zajjal. Csakhogy a jegykezeléshez elég neki egy kéz. A másikkal így tarthatja a szájharmónikát, amit lelkesen és megállás nélkül fúj.

Az utunk utolsó 20-30 perce csendben telik. A vasúti pálya végig az Oi folyó mellett épült, követve annak minden kacskaringózását. Lomhán és fújtatva kúszunk egyre magasabbra és magasabbra. Települések, utak sehol nem látszanak, csak sűrű erdő, és ez Japán legnagyobb részéről ugyanígy elmondható - az ország háromnegyede hegyvidék, kevés a lakható terület. Az egyik hegy tetejétől hosszú kifeszített madzag le egészen a völgyig, ezen lengedeznek a hagyományos gyereknapi ponty-zászlók. Ezen mindig meglepődöm. A koi ponty a legenda szerint az árral szemben úszott végig a folyón, és így végül sárkánnyá változott. Figyelembe véve azt a hozzáállást, amivel évek óta találkozom a japánok részéről, ezt a történetet inkább rejtegetniük kéne a gyerekek elől. Kivéve, ha sárkánnyá változni büntetés.

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább