maji-de

blogavatar

Öt éve Japánban. Történnek dolgok. Elmesélek párat.

Like!

Legfrissebb bejegyzések

2017.08.07.
2017.07.16.

Utolsó kommentek

Van-e erőszak Japánban? (a gyilkosságok megdöbbentő hiánya, és megdöbbentő kegyetlensége)

Lehetne beszélni a hétköznapi, utcai bűnözés teljes hiányáról. Hogy éjjel akármelyik kerület akármelyik elhagyatott részén nyugodtan sétálgathatok. Lehetne beszélni a civil lakosság körében szinte nulla százalékos fegyverbirtoklásról, a drogoktól való teljes idegenkedésükről (könnyű vagy kemény, különbséget nem tesznek), vagy arról, a lakosság milyen aprócska töredéke van börtönökben. (100,000 lakosból 47, másszóval egyharmada a magyarországi mutatónak - 186 - és nyilván fényévekre a világelső Egyesült Államoktól - 693). De, azt hiszem, talán semmilyen bűnözéssel kapcsolatos japán statisztika nem olyan megdöbbentő, olyan híres, és olyan elgondolkodtató, mint az erőszakos bűncselekményekről - főleg a gyilkosságokról - szóló adatok.

Egy 130 milliós, sűrűn lakott, fejlett ország zsúfolt metropoliszaiban papírforma szerint magas kéne, hogy legyen a mutató, vagy szerencsés esetben is legalább átlagos, az viszont valósággal elképzelhetetlennek tűnik, hogy egyáltalán ne legyenek gyilkosságok. Mielőtt ennek a - feltételezett - okaiba belemennék, vannak itt még más sajátosságok is. Hírhedten szigorú és kegyetlen mind az itteni igazságszolgáltatás (a vádlottak 1%-a lesz felmentve, 99%-a elítélve), az itteni börtönrendszer (nem csupán a büntetést, hanem a bűnhődést és a személyes megbánást is szükségesnek tartják), és az itteni halálbüntetés is (a mai napig akasztással történik). 

Ami tény, és biztosan ki lehet jelenteni, az az, hogy Japánban, a rendőrségi adatok szerint, éves szinten nagyon alacsony a szándékos emberölések száma. 100,000 emberre jut Amerikában 5 eset, Magyarországon 2, Japánban pedig kevesebb, mint 1. (A lista élén Kolumbia és Venezuela állnak.) Az olyan kijelentések, mint “Japán biztonságos” vagy “Japánban békésen élnek együtt az emberek” már vélemények, vitathatóak, az igazuk sokszor nézőpont kérdése. Az első kijelentés például helytálló lehet, ha férfi szájából hangzik el. Az ő számára tényleg biztonságos, ahogy én se írhattam volna le ilyen nyugodt szívvel a bejegyzés elején, hogy “éjjel akármerre sétálgathatok”, ha nő lennék. A megdöbbentően kis számú gyilkosság mellé oda kell képzelni az ugyanannyira megdöbbentően nagy számú szexuális zaklatást, utcait is, munkahelyit is. Abban pedig mindenki biztos lehet, hogy a valós esetek száma ennek a szokszorosa, hiszen nagyjából minden tíz áldozatból egy tesz feljelentést a rendőrségen. 

De mivel magyarázható a gyilkosságok hiánya? Én nagyon hirtelen három kulcsfogalomban foglalnám össze: lélektan, fegyverek, csúsztatás. Egyrészt, itt van a nép világszerte híres engedelmessége és szabálykövetése, ami vitathatatlan. Ehhez társul a passzivitásra való hajlam konfrontációs helyzetekben: szótlanul, fogösszeszorítva kibírni és elviselni, nem pedig visszatámadni. Ha konfliktus van, sokkal inkább a “hogyan vonulhatok ki ebből a helyzetből?” kérdés merül fel bennük, nem pedig a “hogyan hallgattassam el a másikat?”. Másrészt, sokkal könnyebben lesz bármilyen piti összeszólalkozás végzetes kimenetelű, ha mindkét félnél van fegyver - amihez itt nagyon nehéz hozzájutni, és senki nem is érzi szükségét. 2008-ban összesen 11 fegyver általi halál volt Japánban, az USA-ban ugyanebben az évben 12,000. Harmadrészt, a rendőrségnek is megvannak a maga trükkjei a statisztikák kozmetikázására. Egyértelmű gyanúsított hiányában, Japánban minden olyan halálesetet, ami nem természetes okok vagy baleset következménye, hivatalosan automatikusan öngyilkosságnak minősítenek. Így aztán öngyilkosságok szempontjából ugyanolyan kivételesen rosszul néz ki az ország, ahogy gyilkosságok szempontjából kivételesen jól. 

Van azonban a gyilkosságoknak egy speciális alfaja, ami - a szenzáció-érték és sokk-hatás miatt - újra és újra felbukkan a médiában. Ez pedig a “bara-bara” (magyarul, kicsit hasonló hangzással: “darabolós”) gyilkosságok, méghozzá azok közt is a gyerekek által elkövetett fajta.    


Az életkor, ami fölött büntethetővé válik valaki, 16-ról indult, de az évek során - az egyre fiatalabb és fiatalabb gyilkosok felbukkanásával - lépésről lépésre lejjebb kényszerültek vinni. Kobe, 1997. A magát Seito Sakakibara néven emlegető 14 éves tettes első áldozata egy 10 éves kisfiú volt, Jun. “Indul a játszma, próbáljatok elkapni, ha tudtok.” Így kezdődött az üzenet, amit Sakakibara a diáktársainak hagyott az iskolában. Az üzenet egy papírcetlin volt, amit Jun levágott fejének a szájában találtak. A fejet - pár órával iskolakezdés előtt - a bejárati kapura helyezte valaki. Sakakibara-nak fontos volt a hírnév, a szenzáció, még angol fantázianevet is kitalált magának, “az iskolai gyilkos”. Így írta alá egyes üzeneteit: “SHOOL KILL”(sic). Amikor a róla szóló cikkben az egyik helyi lap tévedésből rossz kanji-kat használt a nevére, fenyegető levélben figyelmeztette őket, mostantól minden elgépelés után három zöldséget (az emberekre utalt így) meg fog ölni. A 14 éves gyilkost (sőt, sorozatgyilkost, mivel igen hamar egy korábbi esetet, egy 10 éves lány megölését is beismerte), hamar elfogták és letartóztatták. Három évvel késöbb pedig 16-ról 14-re csökkentették a büntethetőség alsó korhatárát. Sakakibara valódi neve (az itteni törvényeknek megfelelően) máig titok, ahogyan a lakcíme is az (2004 óta él szabadlábon). Igaz, a személyes weboldala (saját készítésű fotói, maszkjai, a gyilkosságokról szóló naplószerű írásai) bárki számára hozzáférhető.   
 
Az 2004-es eset, ami miatt még az újabb, 14 éves korhatárt is sokan túl magasnak kezdték érezni, nem sokkal azután történt, hogy Sakakibara-t kiengedték a javítóintézetből. Sasebo-ban (Nagasaki) egy általános iskolában, ebédszünetben öltek meg egy hatodikos kislányt. A tizenkét éves Satomi torkát egy technika órán használt sniccerrel vágta el az egy évvel fiatalabb diáktársa. Az osztályfőnök beszámolója szerint a 11 éves osztálytárs (a már említett törvények miatt a nevét azóta se tették közzé) a szomszédos, üres teremben elkövetett gyilkosság után véres ruhában jött vissza, és csendben ült a saját padjánál, amíg a rendőrök meg nem érkeztek. A rendőrségen töltött éjszaka során - a bocsánatkérések ismételgetését leszámítva - szótlan maradt, de többeknek feltűnt, hogy minden felajánlott ételt és édességet hevesen visszautasított. Végül bevallotta, a gyilkossághoz vezető düh és gyűlölet fő oka az volt, hogy Satomi megalázó, gúnyolódó szövegeket írt őróla (a testalkatát kicsúfolva) egy internetes chatszobában.

    

Ugorjunk pontosan tíz évet: 2014. Kísérteties módon, a soron következő elhíresült, sokkoló eset nem csak ugyanebben a prefektúrában, de pontosan ugyebben a Sasebo nevű kis városban történt. Sikeres, tehetős férfi, Japán egyik legmenőbb ügyvédje. Az ország legpatinásabb egyetemén (Todai) végzett, rászorulóknak önkéntes segítőcsoportokat szervező, emberbarát nő. Ők házasodtak össze, és ennek a mesébe illően hibátlan párnak a gyerekei is kivételesen ragyogó iskolai karriert futottak be. Az idősebbik (fiú) osztályelső volt majdnem minden tantárgyban, a húga pedig országos szintű jégkorcsolyázó versenyeken indult, és emellett hobbiként még klasszikus zenét is játszott, zongorán. 

A “ko” (magyar jelentése: gyermek) karakter nagyon sok női név utolsó tagja, így a rendőrség által a kislányra használt “A-ko” fedőnév (“A” gyerek) hangzásra olyan, mint egy igazi név. Minden általam olvasott cikkben ezt használták, úgyhogy én is ezt követem. A-ko először az általános iskola 6. osztályában vonta magára a figyelmet, amikor sikerült egy szín- és szagmentes egyveleget kikevernie hipóból és tisztítószerekből, amit egy fecskendő segítségével feltűnésmentesen - legalábbis úgy hitte - ebéd alatt belefecskendezett az osztálytársai ételébe. Amikor már a harmadik napon lett egyre több gyereknek ételmérgezéses tünete, az egyik kisfiú - aki minden nap megleste a huncut kis A-ko csínytevéseit - úgy döntött, ideje szólni a tanároknak. A téma napirendre is került a következő tanár-szülő konferencián, de - talán nem függetlenül a jogi ügyekben jártas apuka hatalmától - rögtön el is intézték annyival, hogy gyerekek egymás közti civakodásáról van csak szó. 

A-ko anyukája pár évvel később meghalt rákban, és nem telt bele egy-két hónapba, hogy az apuka újranősüljön. Egy tévéreklámokból jól ismert fiatal modellt vett feleségül, amit a lánya nem nézett jó szemmel. Egyik éjjel alumínium baseball-ütővel támadt az alvó apjára, aki megrepedt koponyával ébredt fel, és kitiltotta a lányt a családi házból. Inkább bérelt neki egy külön, egyszobás kis lakást, csak ne kelljen találkozniuk. Későbbi beszámolói alapján ezidőtájt ébredt fel a lányban az ellenállhatatlan vágy, hogy felboncoljon valakit. Az akkor 16 éves A-ko már szinte soha nem járt be az iskolába, aznap is csak azért, hogy áthívja a lakására a barátnőjét, akit először egy pórázzal próbált megfojtani, majd, amikor ez nem sikerült, kalapáccsal kezdte ütni, végül pedig módszeresen fel is darabolta egy fűrésszel.  

Végezetül még egy megjegyzés. A fantasztikusan alacsony gyilkossági (és egyéb, szokásos módon agresszív bűncselekményhez kötődő) mutatók mellett könnyű megfeledkezni arról, hogy az erőszaknak rengeteg bizarr és váratlan formája lehet, Japánban néha olyanok is, ami senkinek eszébe sem jutna. Idén februárban tartóztatták le - végre - azt a házaspárt, akik a lányukat, ha rossz jegyeket hozott az iskolából, büntetésből rendszeresen a hányásig etették. Néha csak nyers tojásokkal, néha pedig a családi akváriumból kiszedett aranyhalakkal. 


(Tanítványok és egyéb japán ismerősök - köztük volt rendőrök - elmeséléseiből származik a legtöbb információ ebben a bejegyzésben. Akit további részletek is érdekelnek, azoknak ajánlom a figyelmébe a következő weboldalakat - a pontos adatokat én ezeken ellenőriztem le:  

www.japantimes.co.jp
www.latimes.com
www.japantoday.com
www.businessinsider.com
www.prisonstudies.org
www.data.worldbank.org
www.nationmaster.com)

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

Student-radar (2)


“The fun is in the teacher.” Egyik itteni kollégám mondása, amit minden egyes nap beigazolódni látok. Az én helyzetem nagyon más, mint az állami iskolában dolgozó nyelvtanáré. Ott muszájból ülnek a gyerekek, nem dönthetnek úgy, hogy holnaptól nem jönnek többet, az iskola léte, sikere nem függ közvetlenül a diákok elégedettségétől. Ahol én dolgozom, az egy üzleti vállalkozás. Önszántukból vannak ott a tanítványaim, bármikor úgy érezhetik, a többi különóra fontosabb, és ha sokan kilépnek (vagy beiratkoznak), az a cég anyagi helyzetét azonnal érezhető módon megnehezíti (vagy megkönnyíti). 

Hivatalosan évente kétszer van tanár-értékelés, kérdőíves alapon, amikor a tanítványoknak alkalmuk nyílik visszajelzést adni (a cégem főnökének), mennyire elégedettek. Én úgy érzem, igazából minden hónap első napja egy nemhivatalos tanár-értékelés, ilyenkor kell ugyanis befizetni a következő négy óra árát. Minden egyes ilyen nap a tanár megmérettetése, és minden olyan alkalom, amikor átutalják az összeget, sikernek könyvelhető el. 

Néha tartunk ingyenes próbaórát egy-egy érdeklődő kisgyereknek, és a szüleik ilyenkor az óra után mindig rögtön kikérdezik őket. Jól használta fel a tanár a tankönyvet és a táblát? Világosan lett elmagyarázva az új nyelvtan? Kijavította lelkiismeretesen minden kiejtési hibádat? Ezek azok a kérdések, amiket sosem tesznek fel. Lehet a gyerek akárhány éves, 3-tól 13-g, lehet teljesen kezdő, vagy külföldről hazaköltözött, folyékony angoltudású, fiú vagy lány, vagány vagy félénk, a próbaóra végeztével az anyuka minden esetben ugyanazt az egy kérdést teszi fel: “jól érezted magad?” Ezen áll vagy bukik, hogy beiratkozik-e, ahogy később is majd mindig ezen áll vagy bukik, hogy marad-e. 

Jogosan merülhet fel a kérdés: “akkor itt a tanár dolga csak annyi, hogy játékokkal elszórakoztasson gyerekeket?” Ezt lehet hinni, egészen addig, amíg először meg nem hallja az ember a csalódottságot a gyerek hangjában: “már megint csak játszunk?” A tévhit, ami számtalan rossz óra okozója, és amitől minél előbb meg kell szabadulni, az a játékokat a szórakozással, a tanulást az unatkozással automatikusan összekapcsoló előfeltételezés. Én, a saját élményeim fényében, a következőt látom inkább igaznak: A félvállról, kedvetlenül levezényelt játékos feladat ugyanúgy nem lesz szórakoztató, ahogy a lelkesen és lendületesen előadott tanulós feladat sem lesz unalmas. Igen, a legfontosabb, hogy a tanítvány jól érezze magát, de ez nem az óraterven, vagy a leadott anyagon fog múlni, hanem a tanáron. The fun is in the teacher. Nyelvtan, helyesírás, szókincs, és társaik, minderre szükség van, de mindháromnak csak akkor lesz bármi esélye arra, hogy működjön, ha a tanítványt pozitív, befogadásra kész lelkiállapotban találja. 

Én ezt próbálom követni az angolóráimon, ami egyébként nem jelenti sem azt, hogy ez mindig sikerül, sem azt, hogy ez mindig lehetséges. Közhely, hogy általánosítani nem jó, de ritkán van szó arról, ahogy az általánosítástól való félelem megbénítja az ember gondolkozását és véleménynélküliségre kárhoztat. Adott két tény. Egyrészt, hogy az ismereteim korlátozottak, másrészt, hogy kivételek mindig vannak. Mindkettő annyira alapvető és magától értetődő igazság, hogy fölösleges is külön szóvá tenni őket. Mindenkinek minden kijelentése mellé oda lehet őket képzelni, állandó lábjegyzetként. De nem hiszem, hogy ez bárkit meg kéne, hogy akadályozzon a véleményformálásban. Ha csak 100%-os bizonyosság esetén lennék hajlandó arról nyilatkozni, hogyan kell japán gyerekeknek angolt tanítani, akkor sosem mondanék erről semmit. Az egyetlen módja, hogy a japánokkal kapcsolatos ítéleteimben soha ne tévedjek, ha soha nem nyitom ki a számat. 

Ha valaki (kolléga, tanítvány, olvasó) kijavít, és igaza van, ha kiderül, hogy félreértettem valamit és rosszul emlékeztem, ám legyen. Ez, úgymond, benne van a pakliban. Ha be kell látnom, hogy tévedtem, az egyrészt nem jó, de másrészt közben jó is. Nem jó az ego szempontjából, de jó az ész szempontjából, mert akkor legalább most ennyivel is kevésbé vagyok hülye. Sokat gondolok arra, amit az egyik legjobb itteni barátom, G szokott mondani: "Nem akarok a véleményeim rabja lenni." Hozzá hasonlóan én is túlságosan jól ismerem az érzést, amikor tíz körömmel, csakazértis kapaszkodok egy véleménybe, amiről már kezdem érezni, hogy faszság, de vereségnek érezném feladni. Emlékeztetni kell magam: ez nem vereség, hanem nyereség. Meggondolni magad - ez lehet felszabadító élmény, mert bebizonyítja, hogy nem vagy a véleményed rabja, el mered engedni, amit eddig gondoltál. Talán minél idősebb valaki, annál inkább nehezére esik ez. A megérzések az évek során észrevétlenül meggyőződésekké szilárdulnak. 

      
Időről időre lesznek menthetetlen helyzetek, lesznek reménytelen tanítványok. Szerintem, az ilyesmivel szembesülve a szépítés többet árt, mint használ. Vannak ötletes játékok, izgalmas feladatok és jól átgondolt tanítási módszerek, de egyik sem fog hatni arra a gyerekre, aki még az óra előtt eltökélte, hogy őt ez nem fogja érdekelni. Semmit nem lehet erőszakkal megtanítani, ahhoz hasonlóan, ahogy senkit nem lehet rákényszeríteni, hogy érezze jól magát, és senkit nem lehet rábeszélni, hogy szeressen valamit, amit nem szeret. Nekem tanárként nem csak azt a kérdést kell feltennem, mit tudok tenni a helyzet jobbításáért, hanem azt is, mi az, amivel szemben tehetetlen vagyok? Senki nem fogja megmenteni azt, aki eldöntötte, hogy ő nem akar megmenekülni. Bár, ha az elvégzett házifeladatért cserébe adok nekik matricát, az sokat segít.

Korábban is előfordult már, hogy gondoltam valamit a tanításról. Itt van róla a bizonyíték:
http://maji-de.reblog.hu/student-radar
 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

Ajándékok

Este 8:30 körül végzek a munkahelyemen, 9-10 között érek haza. A vonatomon mindig sok elbóbiskoló iskolás, junior high vagy high school. Eddig a délutáni/esti korrepetációs iskolákban magoltak, most fognak majd teljesen kimerülve hazaesni. Leszállnak velem együtt a vonatról, az állomás előtti utcán pedig egymást érik a kiskerekű, családi kockaautók, mindkét index villog, csupa anyuka parkol itt, várják, hogy megérkezzen a tizenéves lányuk és hazavigyék. 

A műszerfal tetején lévő kis tévén megy a brazil szappanoperák itteni megfelelője, a koreai tévésorozat, ezt nézi az anyuka, amíg a lány be nem száll a kocsi hátsó ülésére. Egyikük se szól semmit, egymásra nem néznek, a lány vagy a telefonját kezdi böngészni, vagy elalszik, az anyuka csendben indítja a motort. A jelenet (más-más szereplőkkel) estéről estére újra lejátszódik a szemem láttára, és a találkozás nem sokkal élénkebb akkor sem, ha az anyuka (aki aznap kicsit odébb parkolt) a sarkon vár. A lány, jön, jön, közeledik, odaér, anyuka megfordul, és mennek ketten egymás mellett, csendben, az autó felé. Visszafogottság, józan kimértség, az érzelmek szerény elrejtése - ha a szép verziót akarom benne látni. Kölcsönös hidegség és természetellenes távolságtartás - ha a dolog csúnya oldalát kívánom kihangsúlyozni. 

A felnőtteknek szóló tankönyvek legtöbbjében a leckék egy-egy úgynevezett “culture file” vagy “culture corner” nevű oldallal záródnak, ami a nyugati szokások, értékrend bemutatásáról szól. Elvégre, a nyelv ismerete mellett ez is elengedhetetlen lesz ahhoz, hogy külföldön talpraesetten tudjanak létezni. Mikor érkezz a vacsorára, ahova az ismerősöd hívott? Mindig ugyanannyi borravalót kell-e adni a taxisnak? Tegezheted-e a főnöködet egy amerikai cégnél? A különböző országokban találkozáskor elfogadott mozdulatok, érintések leírása mindig megdöbbenést és kételkedést vált ki a tanítványaimból. Az még hagyján, hogy a kézfogásnak erősnek kell lennie - sokat kell gyakorolnunk ezt is - vagy haverok közt pacsizás, de azt már a legtöbben furcsállják, hogy felnőtt emberek nyilvánosan megölelik egymást, pláne, ha nem is rokonok, pláne, ha két férfiról van szó. És akkor ott még nem is tartunk, hogy arcon puszilni a másikat, amire aztán végleg heves tiltakozás (valamint elpirulás és zavart nevetgélés) a reakció, nem olyan értelemben, hogy ők ezt nem akarnák csinálni - egyszerűen nem akarják elhinni, hogy ez nem vicc, és nyilván rögtön faggatni kezdenek, én csináltam-e ilyet valaha. 

Azt persze hamar megtanultam, hogy az érzelmek általam ismert kifejezésének a hiánya nem jelenti az érzelmek hiányát. Az anyukák, akiket tanítok, szeretik a gyereküket, de elborzadva rázzák a fejüket, amikor megkérdezem, előfordul-e, hogy nyilvánosan megölelik egymást. Az elmúlt hat évben talán két vagy három olyan párt láttam összesen, akik a vonaton egymást átölelve ültek. (Habár egyoldalú, bizonytalan és viszonzatlan kezdeményezést többet is.) A bátrabbak fogják egymás kezét miközben beszélgetnek, de csók nyilván szóba sem jöhet, mások szeme láttára. A szeretet vagy szerelem lehet valódi és erős, érintés nélkül is, de nem vagyok benne biztos, hogy vágynak-e rá, és csak a betanult tiltás nem engedi, vagy tényleg nem érzik a szükségét? Ugyanolyan jól esik a dícséret, vállveregetés nélkül is? Hatásosabb-e egy “nem lesz semmi baj”, ha közben a kezemre rakja a kezét? Elég-e tudni, a parkban együtt sétálva, hogy a feleségem/férjem hozzám tartozik, akkor is, ha sosem símogatja meg a hátam? 

A tizenegy éves kislány tanítványom a szemem láttára kapta kézhez a hibátlanra teljesített nyelvvizsgája eredményét. Arcizma se rándult, alig látható biccentéssel átvette, gyorsan elrakta a mappájába, és ült tovább a helyén, egyenes háttal, kifejezéstelen tekintettel. Késöbb mondtam a japán kollégámnak “she isn’t really happy about it, is she?”, mire ő: “yes, she is, inside she is very happy.” Ez elképzelhető, és megnyugtatóan hangzik, ugyanakkor én egyáltalán nem vagyok ebben ennyire biztos, de remélem, hogy tévedek. Mindenesetre, ennek az esetnek a hatására, végiggondoltam: ha se nem szóban, és se nem érintésben, akkor egy tanár-tanítvány helyzetben (ha szeretik az óráimat és a tanítási stílusomat, és azt akarják, hogy ezt tudjam) mi marad? Az ajándékok. Körbenéztem a lakásomban, és úgy döntöttem végigveszek pár ajándékot, amit az közelmúltban kaptam.

 

Egy kiló rizs. Általános iskolai osztálytól, a suli mögötti saját kis kertjükből, a gyerekek maguk ültették, öntözték, gondozták, csomagolták.

Egy üveg whisky. Velem egyidős fickótól, gimnáziumi angoltanár, fantasztikus szintű nyelvtudással. A Japánban letehető legmagasabb szintű nyelvvizsgára készítettem fel, hat hónapon át járt az óráimra, amik alatt - ezek szerint - valamikor szóba kerülhetett, mennyire szeretem a scotch-ot. Amikor végre átment a vizsgán, hálája jeléül otthagyta ezt az iskolai szekrényemben. (Mellette a nevem két lehetséges kanji-val. Az ehhez kapcsolódó tanítvány egy kedves nagymama, hivatását tekintve kalligráfia tanár, az óránkra rengetegféle tintát, papírt, ecsetet hoz be és angolul magyarázza nekem a legfontosabb technikákat, a nevemet újra és újra megpróbálja lefesteni, egyre szebb és bonyolultabb írásjelekkel.)

Búcsúajándékok. Baloldalt: Festmény, művelt, idős hölgytanítvány alkotta, négy évig járt az óráimra, ahol legfőképp Agatha Christie volt a téma, mivel hozzám hasonlóan ő is nagy rajongó. Hobbija a tenisz és a festés-rajzolás, minél aprólékosabb, annál jobban élvezi. Középen egy palack jégbor, olyan, amire magamtól sosem szántam volna rá a pénzt. Négyfős felnőtt csoportom - a borok terén való ízlésemet előzőleg finoman kipuhatolva - kuponokat adott a közeli, elegáns borbolthoz. Végül egy csokor virág, egy kertészként dolgozó tanítványomtól, ő maga ültette, vágta és rendezte el őket, az átadáskor pedig (a bejegyzés elején kifejtett szabályokra fittyet hányva) még át is ölelt, ami az összes jelenlévő japán kollégát szörnyen zavarba hozta. 

Nyolc és kilenc évesekből álló kreatív kis csoport alkotása, minimalista téli táj. Az aránytalanságban rejlő egyensúly japán esztikáját megtestesítő kopár téli fa ágán egy kézzel részletesen kifestett (makkból készült) bagoly gubbaszt. Makk-Totoro is ült mellette, de letört. 

Hétéves kislány önarcképpel, origami nyúllal ellátott üdvözlőkártyája, mert azt hitte, csak most érkeztem az országba.

 

Tízéves, magának való, minden képzeletet felülmúlóan félénk kisfiú által gyártott miniatűr napernyő. 

2010 és 2014 között - szerdánként - tanítottam az eddigi legidősebb, 75 éves tanítványomat. Mióta elkerültem abból a nyelviskolából, nem láttam őt egyszer sem. A múlt héten felhívtak, megbetegedett a csütörtöki tanár, nem ugornék-e be a helyére, elvállaltam. A néni azóta is ott tanul, és megkérte a japán személyzetet, hadd jöhessen most egyszer szerda helyett csütörtökön, úgyhogy újra találkoztam vele. Hamar kiderült, miért volt neki ez a lehetőség különösen fontos. Az elmúlt két évben új hobbija lett, bőrből készít dísztárgyakat, és amikor a tanárjától lilára festett bőrt kapott alapanyagnak, eszébe jutott, hogy nekem ez volt a kedvenc színem. Abban a reményben, hátha még újra látjuk egymást valamikor, készített nekem egy fésűtartót, és most át is adta. 

Hanko - aláírás helyett használt névpecsét, a szülinapomra. Nem nyelviskolai, hanem céges csoporttól. Ez azt jelenti, hogy életkorban és tudásban nagyon vegyes a társaság, illetve az egész angolórával szemben lazább, megengedőbb, trécselősebb a hozzáállásuk, mert nem ők fizetnek érte, hanem a cégük. Kikerestek három megfelelő kanji-t (nem egyszerű, kiejtésük szerint "ma", "a", "ton"), valamint készíttettek hozzá egy tokot is.

(A hanko jelentőségéről bővebben itt.)

Azt hittem, ennyi, végeztem, de csak azért, mert nem látom azt, ami rögtön az orrom előtt van: a tea, amit blogírás közben kortyolgatok, szintén ajándék. Negyvenes, nagyhangú, rátermett, vagány, vörösre festett hajú (extremitás!) nőtől, nem csak ő, hanem mindhárom lánya is az én nyelviskolámba jár. Kifigyelték, és felírták maguknak, milyen márkájú tea az, amit minden szünetemben iszogatok. 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

Nyolckilenchárom

Napközben egy elég békés, japán mértékkel mérve visszafogott utca, egymást érik a purikkura fülkék és a manga kávézók . De estefele felkapcsolják a piroslámpákat, kinyitnak a “love hotelek” és hostess bárok, amiket itt Chiba-ban (Tokióval ellentétben) külföldiek is használhatnak. Igaz, itt japán helyett be kell érniük thai, filippínó, maláj lányokkal. 

Elbambulva baktatok lefele ezen az utcán, és hirtelen azt veszem észre, a többi járókelő egyszerre, ugyanakkor, mintegy varázsütésre átmegy az úttest túlsó oldalára. Miért most döntött mindenki úgy, hogy nem akar ezen az oldalon menni? Le van zárva a járda? Építkeznek odafenn? Hányástócsa van a földön? Egyik sem. Még pár lépés, aztán észreveszem: hófehér, sötétített üvegű Lexus parkol a járda mellett, hátranyalt hajú, bő zakós, tarkainges idős japán áll mellette, épp behajol a leengedett hátsó ablakon, és rekedtes hangon magyaráz valamit a hátul ülő utasnak. Ezt a kis jelenetet próbálja eltakarni a kocsi mellett álló két szoborszerű forma. A jólismert testőr-pózban feszítenek ott mozdulatlanul, de sajnos az ujjperceik mind megvannak, pedig ha egy-kettő hiányozna, azzal már teljesen moziszerű lenne ez a kis alvilági idill.

A japán ismerőseim szoktak emlegetni velem kapcsolatban egy speciális szakkifejezést, ami úgy hangzik: “The gaijin-advantage”. Ez annyit jelent, hogy külföldi lévén sokmindent megtehetek, amit ők nem, nem minden szabály ugyanolyan erősen érvényes rám, sok ballépés büntetlenül marad, mert mindig ott van készenlétben az univerzális mentség: külföldi vagyok, nem tudtam, hogy ezt nem szabad. (Ez persze se nem japán sajátosság, se nem különösebben izgalmas. Ugyanez történik minden más országban, vagy akkor is, amikor télen találkozom az amerikai barátaimmal, és kesztyűben fognak velem kezet, akkor is, ha rajtam nincs, én pedig ezt sosem teszem szóvá.) 

Úgy döntök, most is élek ezzel a lehetőséggel, belehelyezkedem a naív-kíváncsi-esetlen külföldi szerepébe (nem nehéz), és nem csak az utca kiüresedett oldalán maradok, hanem ráadásul még le is lassítok a Lexus mellé érve, végül pedig - ezzel még önmagamat is sikerül meglepnem, fogalmam se volt róla, hogy erre készülök - megállok, és az ablakon belesve próbálom kifürkészni, miféle alak ülhet a hátsó ülésen. A két testőrszerű férfiból az egyik ráérősen, unottan belép elém, én felnézek rá, ő elmosolyodik, nem szól semmit, csak int a kezével, afféle “lehet tovább haladni” módon, én pedig haladok is tovább, és arra gondolok, sosem hittem volna, hogy egy mosolygó arc ennyire fenyegető lehet. 

Ami a civilekkel való viselkedést illeti (az én tapasztalataim alapján), ez a hozzáállás nagyon általános a japán maffia részéről, és szerintem teljesen logikus is. Nincsen igazi személyes élményem, kapcsolatom ezzel a világgal, úgyhogy kénytelen vagyok megmaradni a spekuláció szintjén. Én úgy látom, az átlagembereket sosem zaklatják, a pitiáner utcai kötekedés nem a stílusuk, nem azért, mert olyan jószívűek, hanem mert üzleti szempontból az ilyesmi nem éri meg. Túl kicsi a nyereség, és túlságosan látványos a jelenet. A szervezett bűnözői csoportoknak sokkal inkább érdekében áll magasabb szinten, a háttérből, kevésbé feltűnően működni. Minek raboljak ki egy italboltot, amikor kirabolhatok egy italszállító teherhajót, és aztán eladhatom én az árut az italboltoknak? Minek vegyem el egy-egy átlagember pénztárcáját a sarkon, amikor az enyém lehet az ingatlanpiac, és tömegesen elvehetem a pénzüket, minden hónapban, lakbér formájában? Itt a chibai utcában is rögtön ez volt az érzésem: felfogták, hogy ártalmatlan kíváncsiskodó vagyok, japánul amúgy sem érdemes nekem mondani semmit, de főleg: a fölösleges keménykedésből semmilyen hasznuk nem származna, minél kevesebb figyelmet vonnak magukra, annál jobb nekik.

Szemmel láthatóan még az is hidegen hagyta őket, hogy az utca végében ott parkol egy rendőrautó. Ők úgy döntöttek, ezt a kis találkát/megbeszélést épp most, épp itt kell megejteni, és nem riasztotta el őket még az sem, hogy a járműre nem csak C-POC, a cukorfalat kis delfin volt felfestve (a rendőrség kabalaállatkája), de ráadásul még a prefektúráé is, Chiba-kün, a piros kiskutya.

Az “oichokabu” nevű kártyajáték végén minden résztvetőnek három kártyája van, és a pontszámot úgy kapjuk meg, ha a kártyák értékeit összeadjuk, de csak az utolsó számjegyet vesszük figyelembe. A legrosszabb leosztás a 8, 9, 3, ennek az összege 20, pontértéke tehát nulla. Ennek a szerencsétlen kombinációnak Japánban egy idő után szimbolikus jelentése is lett, a 8 (ya), 9 (ku), 3 (za) számsor értelme így “haszontalan, semmire nem jó ember”. 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

Nekem ehhez még túl korán van

Várok a pultnál. Sorra kerülök. Először angolul próbálkozom.

“Kaphatnék egy közepes méretű, jeges chai latte teát?”
“Egy karamelles MIT?”

Ez nem ígéretes kezdés, de hamar kiderül, hogy tud angolul. Délutánonként és hétvégén egyre többen tudnak angolul, kávézókban, éjjelnappalikban. Ilyenkor érnek rá a gimnazisták, akik félállásban (japánul “árbájto”) szoktak ezeken a helyeken dolgozni, és mintha ők már jobbak lennének angolból, mint az idősebb generáció. Vagy az is lehet, hogy szigorították a feltételeket. Közeledik az olimpia, egyre több helyen lesz kötelező az angoltudás. Ami a kettőnk jelen párbeszédét illeti, a végeredmény vegyes lett, két nyelv váltogatja egymást. A pultos angolul kérdez, én japánul válaszolgatok. Ki mivel próbál villogni. 

Más esetekben, más helyeken megfigyeltem már: az egyetlen részlet, amit mindig, tűzön-vízen át igyekeznek angolul mondani, az a végösszeg. Furcsa, mert ez pontosan az az egyetlen darab információ, aminél fordításra semmi szükség nem lenne, a pénztárgép kijelzője mutatja, “total 365 yen”. De csakazértis, hiába tettem közben már le a pultra a pontos összeget, a legtöbb eladó ebből elvi kérdést csinál. “Three, six, five yen, please!”

Sok üres asztal, nem nagyon vannak itt most még vendégek. Leülök a sarokba, várom a két kollégámat, G-t (kanadai) és W-t (amerikai). 

A sorban mögöttem állt egy csapat “office lady” - kollégák, egyszerre van kávészünetük - négyen próbálják most eldönteni, hova üljenek le, senki nem akarja a többiekre erőltetni az akaratát. Ez a testbeszéd szintjén úgy jelenik meg, hogy senki nem hajlandó legelöl állni, mert fél, hogy azzal azt sugallná, mintha őt kéne követni. Mindenki lépeget egyre hátrébb és hátrébb, a fejével gyorsan és mereven biccentget az asztalok irányába, és “parancsoljon!” típusú gesztussal int a többieknek, hogy ők menjenek előre. 

Mindez persze formaság, pontosan lehet előre tudni, hova fognak leülni. A hozzám legközelebb lévő asztalhoz. Ez ugyanúgy garantált, ahogy az is garantált lenne, hogy egy nyugati ember próbálna tőlem távol leülni. Amikor G és W megérkeznek majd és látják a helyzetet, szavakra nem lesz szükségünk, pontosan érteni fogják, mi történt itt. Minden héten számtalan hasonló esetről számolunk be egymásnak, és próbáljuk közösen feltárni a miértjeit. A japánok belépnek a kávézóba, vagy felszállnak a vonatra, vagy megérkeznek a moziba - a jelenet a legtöbb esetben ugyanúgy zajlik le. Az üres részeket figyelmen kívül hagyják, és arrafele tendálnak, ahol már van valaki. Várom a vonatot, nincs ott senki más. Ketten megjelennek, végigsétálnak az üres peronon, és beállnak sorba mögém. “Azt már csinálja valaki más, úgyhogy az a biztos.” Persze nem hiszem, hogy ez így világosan megfogalmazódik a fejekben. Csak valami homályos ösztönszerű késztetés. G szerint ez mélyen beidegződött, kondicionált kollektivizmus, leutánozni a többieket. Minden áron elkerülni, hogy magamra vonjam a figyelmet, mint különcködő. Nekem néha az az érzésem, úgy vannak ezzel, mint egy bőrönd bepakolásával: a szélén kezdjük, és onnan haladva egyenletesen töltjük fel. Zoknikat ide-oda berakni szabálytalan lenne. 

A kávézó szabályos feltöltése most tehát a szomszéd asztaltól indul, ahol az office lady-k helyet foglalnak. Mindenki elvesz egyet-egyet a fertőtlenítős nedves kéztörlőkből, de nem magának. Mindegyikük valaki más elé rakja le. Folyamatosan megköszönik ezt egymásnak, és ezzel párhuzamosan folyamatosan elhessegetik a megköszönést, ugyan, ugyan, semmiség. Ez bevett formája az udvariasságnak, úgyhogy ezt követik. Ugyanakkor, két perccel ezelőtt, a pultnál, rendeléskor, se egy “kérek”, se egy “szeretnék”, se egy “köszönöm”. Csak a legszükségesebb minimumra szorítkozó tömörség: “Feketekávé. Fánk. Tejszín.” Amit aztán szó nélkül vesznek el. Ebben a helyzetben (a pénztáros/pultos - vendég felállásban) ez a kialakult forgatókönyv, úgyhogy itt ezt követik.

G megérkezik, a kabátján kávéfolt, nem tudja egyelőre eldönteni, hogy jó kedve van-e vagy rossz, szokásához híven minden bevezetés nélkül rámzúdítja a két történetet: A vonat, amivel jött, már jóval indulás előtt beállt az állomásra. G odaér korábban, felszáll, senki nincs még a kocsikban, egyedül tud ülni pár percig. Egy jólsikerült magánóra után, kezében a kedvenc kávéjával, kipihenten, csendben, korareggeli napfényben, nyitja ki a regényt, amit tegnap vett magának, paradicsomi állapot. Japán néni balról be, végigcsoszog az üres szerelvényen, G mellé érve megbotlik, ráesik, forró kávé ömlik a kabátra és az új könyvre. Bocsánatkérések áradata, G pedig nem is tudja eldönteni, a lehetséges érzelmi reakciók közül melyiket válassza, a tucatnyi felötlő gondolata közül melyiket fejezze ki, de végül más nem jön ki a száján, csak egyetlen szó: why? 

Nem sokkal ezután már a közeli pékségben van, ahol ráköszön az egyik eladó, egy fiatal japán lány. A nevén szólítja, tökéletes angolsággal, elnézést, ön nem G-sensei? Kiderül, hogy régesrégi tanítványa, 9 évvel ezelőttről, akkor a lány még csak 14 éves volt, abszolút kezdő, This is a book, That is a car, másfél évig járt G óráira. Elbeszélgetnek húsz-harminc percet ott a pékségben, a volt tanítvány folyékonyan, és - ez az igazán nagy szó - a leghalványabb akcentus nélkül mesél az életéről. Az ilyesmi a tanár egész napját, ha nem hetét, feldobja.  

Fél füllel hallgatom az office lady-ket a szomszéd asztalnál. Ha nem nevetnének és tapsolnának ennyit, még azt is gondolhatnám, hogy jól érzik magukat. Sok ilyen tanítványom van, és sokat panaszkodnak erre a munkára. Állítólag a két legelviselhetetlenebb velejárója a “power harrassment” és a pletykálás. Az első ugyaz, ahogy idősebb diákok szívatják a kisebbeket az iskolában. A magasabb rangú beosztottak kegyetlensége az újoncokkal szemben. A másodiknak most is fültanúja vagyok. Amikor valamelyikük kimegy a mosdóba, az itt maradók kibeszélik. Vajon eszükbe jut-e közben, hogy amikor legközelebb nekik kell majd kimenni, az ő hátuk mögött ugyanez fog történni? Nem mind vesz benne részt: az egyikük szemmel láthatóan kényelmetlenül érzi magát, csendben ül, a kollégáitól ültében kicsit elfele fordulva, sokat néz a karórájára, és néha felénk pillant, szinte bűnbánóan. Neki van lelke. Ő reményt ad az embernek.


W nős, japán felesége van. Azon emberek egyike, akik két teljesen különböző személyiséggel rendelkeznek, és hogy melyik dominál, az attól függ, hogy társaságban vagyunk-e, vagy kettesben. Ha sok ember beszélget, W minden társalgást olajozottabbá tesz, már csak a jelenlétével is, de legfőképp a jó ídőzítéssel közbeszúrt megjegyzéseivel. Ezek humorosak, de nem vicceskedők, intelligensek, de nem okoskodók. Amerikaiakra jellemző a közvetlensége is, de a felszínessége is. Jó érzékkel tudja, mikor mennyire kell nevetni valamin, és mindig a megfelelő pillanatban borul ki, de egyik reakcióját sem szabad túl komolyan venni. A sok szleng, a sok “dude”, a sok vállveregetés közös eredménye az az illúzió, mintha baromi jó cimborák lennénk. De mindennek nincs igazi súlya és tartalma. Én úgy érzem, pont ez a túlzott barátságosság az akadálya, hogy igazi barátok legyünk. Emellett, ha ketten maradunk, azonnal szükségét érzi, hogy párkapcsolati témákra terelje a beszélgetést, mintha ez az erőszakkal kialakított intimitás lenne az elvárt viselkedés ilyenkor két férfi között. Mintha azt hinné, a barátság köteléke sosem lesz igazán erős, ha nem számolunk be egymásnak a magánélet részleteiről. Ez alól kibújnom viszont igen könnyű: nem kell mást tennem, csak megkérdeznem, mi a helyzet a feleségével - W a saját életét egy végtelenül érdekes, megunhatatlan és kimeríthetetlen témának látja, és szemernyi kétség sincsen benne, hogy ezzel mindenki más is így van.

Megérkezik, pizsamaszerű kinyúlt pulcsi van rajta. Bocsánatot kér, amiért elkésett, az az igazság, hogy nem volt mit felvennie. Még tegnap este otthon összevesztek, és ma reggelre a felesége W összes ingjét elrejtette valahova a lakásban, nem volt hajlandó elárulni, hova. A vita - először úgy tűnt - egy zokni miatt robbant ki. W tegnap munkából hazaérve a levetett zokniját nem dobta ki a szennyesbe, hanem a nappali közepén hagyta. A felesége visszajött a bevásárlásból, és amint belépett a lakásba, rögtön kiabálni kezdett vele. Először csak ilyen-olyan régi sérelmeit emlegette fel, mennyire megbántotta őt W ezzel vagy azzal, 2 hónappal korábban. A zokni látványától aztán végleg dühbe jött. W rezignáltan tűrte az egészet, a felesége pedig csak elalvás előtt vallotta be az idegessége valódi okát: A vacsorához való zöldségek miatt ment a szupermarketbe, és csak a bevásárlásból hazafele jövet jutott eszébe, elfelejtett hagymát venni. Félt, hogy emiatt W majd megharagszik rá, és azt találta ki, ha ő támad először, a férjének nem lesz alkalma a hiányzó hagyma miatt bármit mondani. Ha rögtön az áldozat helyzetébe szorítja, akkor csak békülni akar majd, és elnézi neki, hogy a vacsorából kimarad a hagyma. W az ágyban fekve hallgatta végig ezt a vallomást, és próbálta elmagyarázni a feleségének, hogy ez így nem jó, köztük nincsen szükség taktikázásra, csak normális őszinte párbeszédekre, és legfőképp: a hagyma le van szarva. A feleség viszont csak azt ismételgette: “házastársi kötelességem, hogy ételt biztosítsak a férjemnek, hibát követtem el, nem teljesítettem a feladatom, bocsáss meg.” 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább